Munkahipotézisek

az összeesküvés-elméletek

szociológiai elméletéhez

Mik azok az összeesküvés-elméletek és miért érdemes tanulmányozni őket?

Kennedy elnök a CIA –más változatok szerint a Maffia, megint más változatok szerint kubai emigránsok, megint más változatok szerint jobboldali szélsőségesek – által szervezett összeesküvés áldozataként halt meg. A leginvenciózusabb elmélet szerint több, egymástól független, egymásról nem tudó összeesküvő csoport cselekedett egyidejűleg – ezért is olyan zavaros a történet, és ezzel magyarázható, hogy több, egymástól független merénylő is lőtt az elnökre. (Az egyik változat szerint viszont a CIA tudott a többi csoportról és manipulálta őket a saját céljai érdekében. E változat érdekessége az, hogy az összeesküvők által eszközként felhasznált emberek –akik egyébként, “normális esetben”, mit sem sejtő végrehajtói csupán a Tervnek –, ebben az esetben maguk is összeesküvők voltak, saját Tervvel.)

Az Összeesküvés-elmélet című film elején a Mel Gibson által alakított taxis öt összeesküvés-elméletet mond el csak a főcím alatt. Itt az első három:

 

1. Minden Nobel díjas apját elfogta a hadsereg és fegyverrel kényszerítették őket arra, hogy mintát adjanak a spermájukból; a mintákat a Rockefeller Center jégpályája alatt őrzik.

2. Fluort tesznek a vízbe, azzal az ürüggyel, hogy az erősíti a fogakat. De a fluor valójában az akaratot gyengíti: elveszik a szabad és kreatív gondolkodás képességét, hogy az embereket az állam szolgájává tegyék.

3. A milíciák azt állítják, hogy az ENSZ csapatoktól akarják megvédeni az országot. Valójában ők az ENSZ csapatok és már a helyükön is vannak; amikor majd eljön az ideje, átveszik a hatalmat és mindenkit megölnek.

A Diana hercegnő halálával kapcsolatos első összeesküvés-elméletek már a baleset napján megjelentek az Interneten.

Az egyik szerint a hercegnőt az angol királyi család ölette meg,

(a)    mert az arab barátjától születendő gyereke később trónkövetelőként léphetett volna fel;

(b)    mert Diana növekvő népszerűsége káros volt a királyi családnak.

Egy másik szerint a hercegnővel a taposóaknákat gyártó fegyvergyárosok  összeesküvése végzett.

Egy harmadik szerint Diana és barátja valójában nem haltak meg, hanem boldogan élnek egy távoli szigeten; csak azért rendezték meg a halálukat, hogy megtévesszék a világot és örökre lerázzák a paparazzokat. E változat érdekessége a hepiend, és az, hogy itt maguk az áldozatok az összeesküvők.

Az összeesküvés-elméletek a laikus szociológia csúcsteljesítményei közé tartoznak, azt a legvégső határt jelentik, ameddig a mindennapi gondolkodás a számára rendelkezésre álló eszközök alkalmazásával egyáltalán eljuthat. Tartalmilag ezek az elméletek rendkívül változatosak, az UFO-któl és az ENSZ-től kezdve az infláción és a drogkereskedelmen át a Marlboro cigaretta dobozának (állítólag a Ku Klux Klanra utaló) design-jáig úgyszólván mindennek a magyarázatával foglalkoznak, az alapséma azonban mindegyik esetben ugyanaz. Minden összeesküvés-elmélet végeredményben arra a kérdésre akar választ adni, hogy miért mennek rosszul a dolgok, miért van baj a világban. És a válasz mindig ugyanaz: azért, mert a háttérben meghúzódó bajkeverőknek ez áll érdekükben; nekik így jó . A "bajok" éppoly sokfélék lehetnek, mint a "bajkeverők": azért van AIDS, mert a Pentagon (vagy a KGB, vagy a CIA stb.) titkos biológiai fegyvereket állított  elő és elszabadult a vírus ; azért nem lehet még mindig vízzel hajtott autót kapni —pedig az alapelvet már rég felfedezték — mert a nagy olajtársaságok megakadályozzák a találmány megvalósítását; azért alakul olyan rosszul a helyi történelem (vagy a világtörténelem), mert a zsidók (vagy a szabadkőművesek, vagy valamilyen más csoport tagjai) a saját érdekeiknek megfelelően alakítják... és így tovább. Minden esetben egy csoport áll a háttérben, amelyik a saját önző – és bűnös – céljait igyekszik megvalósítani – természetesen a “mi” rovásunkra. Az összeesküvők csoportja lehet egy titkos csoport titkos célokkal, de lehet valamely ismert, a nyilvánosság előtt működő csoport is, amilyen például a CIA, ha van legalább egy titkos és bűnös célja. A “mi”, azaz az összeesküvők tevékenysége által fenyegetett csoport lehet egy kisebb közösség –pl. egy város, egy régió, egy vallási vagy etnikai közösség –, de lehet nagyobb is: a társadalom, a “magyarság”, a “szabadságszerető amerikaiak“, “a rendes emberek”, az egész világ.

 

Az összeesküvés-elméletek egyszerre visszhangozzák és ugyanakkor felerősítve újratermelik a közönségük körében élő téveszméket. Akárcsak a próféták, az összesküvés-elméletek szerzői is azt az igazságot mondják, amit közönségük hallani akar tőlük. Mint a népmeséknél, itt is sok a vándormotívum,  sok dalos ajkán formálódik a történet, hozzátesznek, elvesznek belőle, a közönség éppen aktuális elvárásai szerint. Bizonyos vonatkozásokban a népművészet egyik ágának is tekinthető ez a tevékenység, először is abban az értelemben, hogy a dalosok igen sokszor csak a nép ajkán élő mesét-meséket alakítják tovább; másodszor abban az értelemben, hogy nem professzionális történészek és társadalomtudósok ők, hanem dilettánsok, akik nem fogadják el az iparosok gyártotta készárút, hanem maguk termelnek maguknak a maguk igényei szerint, (ahogy például az amatőr zenészek maguknak muzsikálnak, ahelyett, hogy koncertet látogatnának);végül nép művészet abban az értelemben is, hogy itt - a tudománnyal és a hangoztatott szándékokkal ellentétben - nem a valóság rideg, objektív visszatükrözése, hanem sokkal inkább a valóságanyag morális és esztétikai szempontok szerinti megformálása a cél: a történetnek nem elsősorban igaznak, hanem mindenekelőtt érdekesnek, izgalmasnak, tanulságosnak, mozgósító erejűnek, leleplező erejűnek, igazságot szolgáltatónak stb. kell lennie. Ahogy Oliver Stone mondta JFK című filmjéről (hozzávetőlegesen): hiába nem igaz, mégis ez az igazi igazság, mert ez a mítosz - ti. hogy az emberek mi mindent gondolnak Kennedy megöléséről, vagyis az összes összeesküvés-elmélet, amit ő a filmjében bemutat -  fejezi ki igazán Amerikát.  

Milyen kielégüléssel jár az összeesküvés-elméletek fogyasztása?

Ha az összesküvés-elméletek szerzői csak azt az „igazságot” mondják, amit a közönségük hallani akar, akkor csak természetes, hogy az elméletet a közönség (persze, csak a megfelelő közönség) hitelesnek és meggyőzőnek fogja tartani. Az olvasó elégedett lesz, mert, mint a lektűrök esetében is, pontosan azt kapja, amit várt, vagyis amit már úgyis tudott. Akárcsak a lektűr, az összeesküvés-elmélet sem igazán alakítja, formálja az olvasó világképét; ellenkezőleg, meghagyja olyannak, amilyen volt, nem tesz hozzá semmit igazán újat és nem is vesz el belőle semmi lényegest. Mégis, illetve talán éppen ezért, a lektűr-irodalom vagy a szappanoperák fogyasztásához hasonlóan az összeesküvés-elméletek fogyasztása is kielégülést okoz. Az fogyasztó éppen attól elégül ki, hogy pontosan azt kapja, amit várt - és még egy kevés olyan többletet, amellyel fokozhatja önmagával való elégedettségét . Elégedett lesz tehát,

1.    mert nem kellett változtatni a világképén;

2.    mert előítéleteit igazolták, sőt megerősítették;

3.    mert egy titok birtokába juttatták. Ez akkor is elégedettséggel tölti el, ha a titkot –vagy annak  egy részét — természetesen már korábban is ismerte: a beavatás gesztusát akkor is értékeli.

4.    mert egy olyan titok birtokában van,  amit az emberek többsége nem ismer: így kiváltságosnak érezheti magát, egy felvilágosult kisebbség tagjának.

5.    mert többlet-tudáshoz juttatták. Ez akkor is elégedettséggel tölti el, ha a titkot – vagy annak  egy részét —  már korábban is ismerte. Most többet tud és ezért erősebbnek  érzi magát. Ha legközelebb vitára kerül sor, ő jobb pozícióban lesz, mint korábban volt.

6.    mert végre találkozott valakivel, aki nem félt kimondani az igazságot, aki végre helyette is leleplezte az összeesküvőket stb.: ez elégedettséggel tölti el, mert ő maga talán nem tud ilyen jól, meggyőzően beszélni, és örül, hogy most helyette is beszéltek.

Mikor folyamodnak az emberek ilyen magyarázatokhoz?

Gyakorlatilag minden olyan esetben, amikor valami rossz létéről kell számot adni, de főleg  olyankor, amikor vagy

(1) egyáltalán nem állnak rendelkezésre hivatalos magyarázatok; vagy

(2) rendelkezésre állnak ugyan hivatalos magyarázatok, de ezek nem közérthetőek; vagy

(3) közérthetőek ugyan, de vagy kétes hitelűek, vagy pedig valamilyen más (politikai, morális, esztétikai vagy egyéb) okból mégsem kielégítők.

Példák:

(1) A világgazdaság közelmúltbeli szeszélyes működésére nincs hivatalos magyarázat: az ázsiai, orosz és latin-amerikai válságot tehát nyilván a Soros-típusú nagy nemzetközi spekulánsok összeesküvése okozta.

(2) A pénz, a tőke, a hitel, a kamat, a bankrendszer és általában a kapitalizmus működésére nincs közérthető magyarázat, itt tág tere nyílik a legkülönbözőbb összeesküvés-elméleteknek. Az egyik legjellegzetesebb elmélet-család itt a “zsidó-bankárok-igazgatják-a-világot” elmélet különböző variánsaiból áll.

(3) Diana hercegnő halálára van ugyan közérthető hivatalos magyarázat, de ezt meg esztétikai okokból nem lehet elfogadni: egy ilyen nagy ember nem halhatott meg ilyen kisszerű okok (ti. a sofőr részegsége és a gyorshajtás) miatt, mert ez sérti a szimmetria törvényét – tehát nyilván összeesküvés van a háttérben.

Miért veszélyesek ezek a magyarázatok?

Szociológiai szempontból az összeesküvés-elméletek mindenekelőtt mint politikai ideológiák hordozói érdekesek. Mivel az összeesküvés-elméletek mindig úgy adnak magyarázatot valamely negatív jelenségre, hogy azt valamely csoport számlájára írják, azaz a csoportot morálisan felelőssé teszik az adott jelenségért, ezért elsőrendűen alkalmasak a csoportközi előítéletek gerjesztésére, megerősítésére, terjesztésére, kiaknázására. Az összeesküvés-elméletek tömegfogyasztásra szánt ellenségképeket kreálnak. Olyan téveszméket, előítéleteket népszerűsítenek kidolgozott és kifinomult, olykor a tudományosság minden látszatával felruházott formában és nagy meggyőző erővel, amelyek alapvetően hamis valóságkonstrukciók, világnézetek alapjául szolgálhatnak. Mint az előítéletek terjesztésére különlegesen alkalmas propagandaeszközök, rendkívül veszélyes fegyverek is lehetnek. Minden idők egyik leghíresebb hamisítványa, a számtalan kiadást megélt és a Föld minden táján megjelent Cion bölcseinek jegyzőkönyve az antiszemitizmus egyik leghatékonyabb propagandafegyvere volt és maradt, és nem kis része volt a Holocaust szellemi-lélektani előkészítésében. Az antiszemitizmus és a zsidókkal kapcsolatos előítéletes gondolkodás azóta is igen gyakran jelenik meg összeesküvés-elméletek alakjában.

Hol találkozhatunk velük?

Összeesküvés-elméletekkel leggyakrabban a politikai vagy történelmi tárgyú, népszerű vagy népszerűsítő tény- és fikciós irodalomban lehet találkozni (ideértve most az ilyen témákat feldolgozó filmeket és TV-sorozatokat is), de sűrűn előfordulnak a “való életben” is , azaz a politikai sajtóban, a hivatásos politikusok beszédeiben és politikáról szóló szakértői diskurzusban, valamint a laikusok köznapi beszélgetéseiben. Az irodalmi változatok általában kidolgozottabbak, a “való életben” rendszerint beérik utalásokkal, célozgatásokkal, sejtetésekkel. Előfordulhat azonban, és meglepően gyakran elő is fordul, hogy egy politikus vagy egy politikai párt egész ideológiája nem áll másból, mint ilyen utalásokból, célozgatásokból – és ezek aztán egy többé-kevésbé koherens összeesküvés-elméletté gömbölyödnek ki. Ezt látjuk például a francia Jean-Marie Le Pen vagy a magyar Csurka István esetében.

A “életnek” és az “irodalomnak” ez a szembeállítása persze csak viszonylagos, hiszen az irodalom az életből meríti az anyagát, és az élet is jócskán merít az irodalomból, amennyiben a politikai diskurzusban részt vevők fantáziája jelentős mértékben irodalmi példákból táplálkozik. De viszonylagos azért is, mert a politikai élet és a politikai irodalom szereplői részben ugyanazok, és átjárás is van a két szféra között. Végül viszonylagos azért is, mert az összeesküvés-elméletek a laikus/szakértő dimenzió mentén is elkülönülnek, és ebben az összefüggésben a politikai élet és a politikai irodalom egyaránt szakértői kultúrákként állnak szemben a mindennapi élet laikus “politizálásával”.

A “politizálás”, akárcsak a pletykálás, az anekdotázás vagy a viccmesélés, a mindennapi beszélgetések egyik jellegzetes műfaja. Általában férfibeszélgetés, ezért ritkán szenvtelen: többnyire vetélkedő jellegű. A tét, mint a férfibeszélgetések esetében oly sokszor, a beszélgetők közötti rangsor megállapítása. A rangsor itt kompetencia-rangsor, a kompetenciát pedig több dimenzióban mérik: ki irányítja a beszélgetést, kinek van több tárgyi tudása, kinek van több bennfentes ismerete, ki látja át jobban a nehezen átlátható összefüggéseket, ki érvel meggyőzőbben. A résztvevők a tárgyilagos információcsere és a heves vita végletei között mozgó beszélgetésben lényegében “Ki az okosabb?”-at játszanak. Mivel a játékban értékes pontokat lehet szerezni bennfentes információk közreadásával és nehezen átlátható összefüggések elegáns magyarázatával, érthető, hogy a különböző rendű és rangú összeesküvés-elméletek előadása és megvitatása kedvelt és nagyra értékelt gyakorlat.

Az “előadás” és a “megvitatás” természetesen idézőjelben értendő. Valójában a beszélgetők csak mímelik az előadás és a megvitatás gesztusait – mint bizonyos küzdősportokban, ahol csak jelzik az ütéseket, de nem viszik be. Itt is elég a jelzett ütés, már azért is jár a pont. A különbség az, hogy a beszélgetők általában nem is képesek ennél többre: valójában csak ijesztgetik egymást; komolyan ütni, azaz komoly formában kifejteni (vagy cáfolni) egy összeesküvés-elméletet, aligha lennének képesek. De erre nincs is szükség: hallgatólagosan elfogadott szabály, hogy az ijesztés is teljes értékű ütésnek számít. Ezért itt, még inkább, mint a politikai életben, csak utalások, célozgatások formájában jelennek meg az összeesküvés-elméletek, és még azt a kevés koherenciát is nélkülözik, amivel a politikai sajtóban, a hivatásos politikusok beszédeiben és a politikáról szóló szakértői diskurzusban megjelenő fejlettebb példányok rendelkezni szoktak. További különbség, hogy míg a szakértőknek –legalább néha – állítaniuk is kell valamit, a laikus politizálók esetében nincs ilyen kényszer: egy társasági beszélgetésben összeesküvés-elmélet sikeres megvédésének számíthat az is, ha valaki több "Szerinted talán véletlen, hogy..." kezdetű kérdéssel zavarba tudja hozni a partnerét. A laikus beszélgetők és a profi politikusok között azonban nincs éles határ: a kérdező-sejtető technikát profik is szokták alkalmazni, társaságban pedig ők is folytatnak laikus beszélgetéseket. A másik oldalon viszont alkalomadtán a laikus beszélgetések is elérhetik a szakértői diskurzusok színvonalát, és ha ritkábban is, de sor kerülhet egy-egy összeesküvés-elmélet explicit kifejtésére is.  Ennek azonban inkább a laikus politizálás írásos műfaja, a leleplező röpirat a szokásos terepe.

A laikusok írásban történő “politizálása” már csak azért sem különül el éles határokkal a szakértői kultúrától, mert itt a szerzőnek viszonylag explicit módon ki kell fejtenie az elméletét. A különbség inkább a publikálás módjában van: a laikus röpirata általában szamizdatként kerül a közönség elé. Napjainkban az Interneten publikálják a legtöbb ilyen írást, de gyakori még a nyomdai technikákkal előállított  vagy fénymásolt szamizdat is, sőt, géppel vagy kézzel írt és sokszorosított röpiratokkal is lehet még találkozni. Határeset, de lényegében szamizdatnak tekinthető a szerző magánkiadásában megjelenő írás. Folyóiratban vagy kiadónál megjelenni már valamilyen fokú külső kontrollt feltételez, de itt is vannak határesetek: egyrészt a kifejezetten összeesküvés-elméletekre és hasonló áltudományos megközelítésekre specializálódott folyóiratok és kiadók, ahol az áltudósnak legfeljebb hozzá hasonló áltudósok kontrolljával kell számolnia, másrészt a politikailag szélsőséges folyóiratok és kiadók, ahol készségesen helyt adnak a legfantáziadúsabb összeesküvés-elméletnek is, ha az a politikai irányuknak megfelel.

Egyfelől tehát az élet áll szemben az irodalommal, ahol is a politikai életbe beletartozik a laikus politizálás is, a politikai irodalomnak pedig része a politikai népköltészet is, a nép ajkán élő összeesküvés-elméletekkel; másfelől viszont a  szakértői kultúrák állnak szemben a laikus kultúrával, ahol is a politikai élet is a szakértői kultúra részének tekinthető. A három szféra szervesen összekapcsolódik, mindegyik felhasználja a másik kettő out-putjait és egyúttal in-putokat is termel a másik kettő számára: a “szakértők” által kreált elméleteket tovább költi a nép, a nép ajkán termetteket szakértő módon alkalmazza a profi politikus, és így tovább.

A kölcsönhatások azonban még bonyolultabbak, ha figyelembe vesszük, hogy nem csak a kifejezetten politikai irodalom “irodalom”, hanem a népszerű művészet és a népszerű tudományos irodalom egy része is. A politikai irodalomhoz hasonlóan ezek a szakértői kultúrák is nagyon közel állnak a laikus kultúrához. Oliver Stone JFK című filmje például csupán egy a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos sok-sok laikus összeesküvés-elmélet közül; csak abban különbözik tőlük, hogy a film révén Stone nagyon nagy közönségnek tudta nagyon hatásosan elmondani a maga elméletét.

Az összeesküvés-elméletek kidolgozottsága, koherenciája az írásbeliségtől a szóbeliség felé haladva általában csökken, ez azonban nem jelenti azt, hogy az írott elméletek mindig kidolgozottabbak. A szóbeli változatoknál inkább csak még feltűnőbb az, ami az összeesküvés-elméletekre általában is jellemző: az elnagyoltság, a kérdező-sejtető módszer.

Mi a hiba az összeesküvés-elméletekkel és mi a hiba azokkal, akik nem hisznek bennük?

Az összesküvés-elméletekkel természetesen az a hiba, hogy a legtöbb összeesküvés-elmélet egyszerűen hamis. Azaz hogy nem is egyszerűen hamis. Nem arról van szó, hogy összeesküvés-elméletek szerzői egyszerűen csak eltévesztik az igazságot, ahogy az a jól gondolkodó emberrel is sokszor megesik; hanem hogy többnyire eleve rosszul gondolkodnak: olyan úton járnak, amely nem is vezethet az igazsághoz. Az összeesküvés-elméletek többsége, mint majd látni fogjuk, ebben az értelemben, azaz szükségszerűen hamis; egy kisebb részük lehetne éppen igaz is, de, különböző okok miatt, történetesen nem az; végül van néhány, amelyik valószínűleg igaz, vagy legalábbis félig-meddig az, de ezt hivatalosan, ti. a szakértők, legalábbis eddig, még nem ismerték el. (Azokat a magyarázatokat, amelyek valódi összeesküvésekről szólnak és ezt igazolni is tudják, és igaz voltukat senki sem vonja kétségbe, érdekes módon nem szoktuk összeesküvés-elméletnek tekinteni; az ilyen magyarázat már tudomány; pl. történettudomány. Erre még visszatérünk.)

De mi a hiba azokkal, akik az összeesküvés-elméletek hitelt nem érdemlő voltával tisztában vannak és csak gúnyolódni tudnak azokon, akik, úgymond, “bedőlnek” ezeknek a meséknek? Nos, természetesen nem az, hogy nem hisznek az összeesküvés-elméletekben – ezt jól teszik, hiszen, ismételjük meg, az összeesküvés-elméletek döntő többsége valóban hamis; és még ha egy-kettő véletlenül igaznak bizonyulna is, e néhány kivétel kedvéért csakugyan nem érdemes feláldozni a teljes elutasítás úgyszólván tökéletes, (mert rendkívül alacsony hiba-százalékkal működő) stratégiáját. A hiba először is az, hogy egyesek közülük túlzásba viszik a tagadást, amikor egészen odáig mennek, hogy azt állítják: összeesküvések nincsenek is. Ez, tudjuk jól, egyszerűen nem igaz. Aki ilyet állít, az vagy az ostobaságig naiv, vagy csak annak tetteti magát – és akkor még veszélyesebb.

A másik, sokkal gyakoribb hiba az, hogy az összeesküvés-elméleteket nem veszik eléggé komolyan. Az összeesküvés-elméleteket egyszerűen őrült beszédnek tartják. Hajlandóak elismerni, hogy összeesküvések tényleg vannak, mindig is voltak; de, teszik mindjárt hozzá, ettől még az összeesküvés-elméleteket nem kell komolyan venni. Az összeesküvés-elméleteknek ugyanis, folytatják magabiztosan, semmi közük az esetenként valóban előforduló valódi összeesküvésekhez: az összeesküvés-elméletek vélt összeesküvésekről szóló képzelgések, amelyeknek legfeljebb véletlenül lehet közük a valósághoz, hiszen kimutathatóan hibás gondolkodáson alapulnak, és kimutathatóan hamis világkép áll mögöttük. Ráadásul az esetek nagy részében előítéletek és torz indulatok munkálnak bennük; jó érzésű ember már csak ezért is el kell hogy utasítsa őket. Egyébként, fejezik be fölényes mosollyal, összeesküvés-elméletek mindig is voltak és lesznek is, mert az emberi hülyeség határtalan.

Mindez természetesen az utolsó szóig igaz. Igaz, hogy az összeesküvés-elméletek döntő többsége vélt összeesküvésekről szóló képzelgés; igaz, hogy többségük hibás gondolkodáson alapul; igaz az is, hogy az esetek nagy részében előítéletek és torz indulatok munkálnak bennük. Még az is igaz, hogy az emberi hülyeség határtalan. A kérdés azonban mégsem intézhető el ezzel. Az emberi hülyeség örök, de ez még nem magyarázza meg, hogy korunkban miért éppen összeesküvés-elméletekben kell testet öltenie. Volt idő, amikor az őrült beszéd boszorkányokról szólt. Másrészt az összeesküvésekről szóló beszéd nem vegytiszta hülyeség. Valóban őrült egy kicsit, de van benne rendszer. A félelmek, amelyeket az összeesküvés-elméletek megfogalmaznak, nem alaptalanok. A gondolkodás, meglehet, hibás, de ha közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, hogy valóságos (és valóban veszélyes) társadalmi állapotokra és folyamatokra reagál, még hozzá meglepően érzékenyen.

Az összeesküvés-elméletek természetesen hamisnak bizonyulnak, ha olyanfajta igazságokat keresünk bennük, amilyeneket a tudomány szokott szállítani. Ebben az értelemben az összeesküvés-elméletek az áltudományok nagy családjába tartoznak. De nem ilyenfajta igazságokat kell keresünk bennük. Az összeesküvés-elméletek korunk mítoszai. A mítoszok pedig sokat elárulnak arról a társadalomról, amelyben keletkeztek. Az összeesküvés-elméleteket mindenekelőtt azért kell tanulmányoznunk, hogy többet megtudjunk arról a társadalomról, amelyben élünk.

Mit nevezzünk összeesküvés-elméletnek?

Először természetesen azt kellene tisztáznunk, hogy mit nevezzünk összeesküvésnek. Induljunk ki egy ideiglenes definícióból és vizsgáljuk meg, hogy alkalmas-e céljainkra. Kiindulópontnak megfelelő lehet a következő meghatározás: az összeesküvés egy szervezett csoport titkos tevékenysége valamely bűnös cél megvalósítása érdekében . Menjünk végig a definíció elemein, és nézzük meg, hol szorul esetleg módosításra.

Összeesküvés

•     Csoport

Nyilván csoportra van szükségünk, mert egy személy nem esküdhet össze. Az Ųösszeesküvés-elméletekben pedig - már csak műfaji okokból is - csakis csoportok szerepelhetnek.  Ezzel el is intézhetnénk ezt a kérdést, érdemes azonban végiggondolni, hogy tulajdonképpen mik is a csoport előnyei, vagyis miért előnyösebb egyének helyett csoportokat szerepeltetni.

A népszerű irodalomban ugyanis gyakran találkozhatunk a Magányos Gonosszal is. Régebben kedvenc figura volt például az Őrült Tudós, aki az emberiség elpusztítására tör, ma viszont inkább a Fanatikus Terrorista van divatban, aki atombombával (de legalábbis néhány kiló TNT-vel) fenyegeti a világot. Bár az ilyen történetek kívül esnek érdeklődési körünkön, hiszen nem összeesküvés-elméletek, mégis érdemes átgondolni, hogy milyen félelmek öltenek testet a Magányos Gonosz figurájában és hogy mennyire megalapozottak ezek a félelmek.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy a Magányos Gonosz tulajdonképpen a Sátán figuráját helyettesíti, vagyis egészen ősi félelmeket hív elő. Ez részben így is van: a figura őstípusa feltehetőleg valóban a Sátán, aki, emberfeletti erejének köszönhetően, egymaga is képes elpusztítani vagy legalábbis romlásba vinni az egész világot. Ember azonban ilyet nem tehet, csak a mesében. Ezek a történetek  éppen azért meseszerűek, mert nehéz elképzelni, hogy egyetlen személy kezében ilyen óriási hatalom összpontosuljon. A mindennapi tapasztalat ennek éppen az ellenkezője: az, hogy az egyén csak a saját, rendkívül korlátozott hatókörén belül cselekedhet eredményesen; minden kicsit is nagyobb szabású vállalkozáshoz már szövetkeznie kell másokkal. Nehéz megérteni továbbá, hogy ép ésszel miért törekedne valaki például a világ fölötti uralomra, hiszen véges egyéni életében úgysem sokat profitálhat a dologból. Ezért kell ezekben a történetekben a tudósnak (vagy a terroristának, vagy a sorozatgyilkosnak stb.) őrültnek, fanatikusnak, betegnek lennie. Ami tehát félelmet kelt, az a túlméretezett, természetfeletti erő és a túlméretezett, irracionális motiváció.

Ebben a vonatkozásban még a valóságtól egészen elrugaszkodott összeesküvés-elméletek is sokkal realisztikusabbak, hiszen egy szervezett csoportot feltételeznek a gonosztettek hátterében. Természetesen, mint majd látni fogjuk, a rendelkezésre álló források és az összeesküvőket mozgató motiváció kérdése az összeesküvés-elméletek is esetében gyenge pont. Mégis, egy kollektív cselekvőről inkább elképzelhető, hogy rendelkezik  a szükséges forrásokkal, mint egy bármilyen nagy hatalommal rendelkező egyénről, hiszen a csoport egyrészt ilyen nagy hatalmú egyénekből is állhat, másrészt az egyének számára rendelkezésre álló forrásokon kívül rendelkezik még egy további fontos erőforrással is, nevezetesen azzal, amelyik a szövetkezésből, az erők egyesítéséből ered. Ami az egyén esetében irreálisnak tűnhet, például a rendelkezésére álló hatalom nagysága, az a csoport esetében egészen hihető lehet. Hasonlóképpen, ami az egyén esetében irracionális lenne, az a csoport esetében teljesen racionális lehet. A csoport kevésbé sebezhető; képes túlélni egyes tagjainak halálát vagy kiválását; élettartama, szemben az őt alkotó egyénekkel, nem biológiailag korlátozott. Ezért a csoport számára még az olyan törekvések is racionálisak lehetnek, amelyek az egyén esetében irracionálisnak tetszenek; így akár még a világ fölötti uralomra való törekvés is.

Az összeesküvőknek konspirálniuk kell, hogy a tervük titokban maradjon. Minél nagyobb a csoport, annál nagyobb a veszélye annak, hogy a csoport valamelyik tagja, akarva vagy akaratlanul, elárulja a Tervet. Elméletileg ezért a legtökéletesebb összeesküvés az, amelynek csak egy tagja van: a Magányos Gonosz esetében a Terv nyilvánosságra kerülésének veszélye nulla. Ebben a vonatkozásban tehát az egyén előnyben van a csoporttal szemben. De ez az egyetlen pont, ahol az egyén van előnyben a csoporttal szemben, és a csoport itt is enyhítheti a hátrányát azzal, hogy a Tervet csak a vezetők, a beavatottak viszonylag szűk körében teszi ismertté, és persze azzal, hogy növeli a konspirációs fegyelmet. Minden más vonatkozásban azonban a csoport fölényét kell megállapítanunk. Láttuk, hogy az egyénnel szemben a csoport elpusztíthatatlan, örök életű; láttuk, hogy bármilyen hatalmas forrásokkal rendelkezzék az egyén, a csoport elvileg mindig még többel rendelkezik; és láttuk, hogy bizonyos nagyságrend feletti célok követése már csak a csoport számára értelmes.

A szórakoztatóiparban persze fontos szempont az is, hogy könyvekben és filmekben hálásabb dolog felismerhető arccal, jellegzetes tulajdonságokkal rendelkező hőst szerepeltetni, mint egy elmosódott karakterű csoportot. Ezért olyan népszerűek változatlanul a Magányos Hőst szerepeltető történetek, illetve azok az összeesküvés-történetek, amelyekben csak néhány, egyéníthető és így hősként is ábrázolható összeesküvő vagy vezető szerepel. A mi szempontunkból azonban ennek nincs jelentősége, sőt, az összeesküvést éppen az teszi veszélyessé, félelmetessé, hogy egy arctalan, mindig bizonytalan kiterjedésű csoport az ellenség; hogy a csoport láthatatlan, megfoghatatlan.

Annál nagyobb jelentősége van viszont egy másik szempontnak, amire viszont a szórakoztatóiparban nem kell tekintettel lenni. Ez pedig az, hogy az összeesküvés-elméleteknek feltétlenül csoportokat kell bevádolniuk, mert ellenségképet kell kreálniuk, ellenségnek pedig az egyén, már csak rövid élettartama miatt is, elvileg alkalmatlan. Másként fogalmazva ugyanezt: az összeesküvés-elméletek az előítéletes gondolkodásra építenek, előítéleteket gerjesztenek és propagálnak, az előítélet pedig definíció szerint mindig egy csoportra vonatkozik. Az összeesküvés-elméletek legfontosabb társadalmi funkciója az, hogy a világban tapasztalható bajért morálisan felelőssé tegyenek egy csoportot, hogy ujjal rámutassanak a bűnösökre. A bűnnek kellőképpen nagynak kell lennie, mert különben a dolog komolytalanná válik; nagy bűn pedig csak csoportra terhelhető. Ennek részben esztétikai okai vannak: a bűnösnek a bűnnel arányos nagyságúnak kell lennie. Ahogy a Dianához méltatlan a kisszerű halál, úgy a nagy bűnök nagy bűnösöket, tehát csoportot igényelnek. Jogi szempontból ugyan már két egyén együttműködése is összeesküvésnek minősülhet, a mi szempontunkból azonban nincs elvi különbség a között, hogy egy vagy két Magányos Gonoszról van-e szó. Az elvi határ az egyén(ek) és a csoport között húzódik, mert az összeesküvés-elmélet szempontjából döntő különbség van az egyéni és a csoportérdek között. Az összeesküvés-elméletek mindig csoportérdeket feltételeznek, méghozzá rendkívül erős csoportérdeket, amely mellett az egyéni érdekek nem érvényesülhetnek. Ezért a Magányos Gonoszhoz, az egyénhez nagyságban legközelebb álló minimális összeesküvő csoport a család, a dinasztia. És valóban, némelyik összeesküvés-elméletben az angol királyi család szerepel, és természetesen a Rotschildok összeesküvése az egyik kedvelt minimalista  változat a „nemzetközi-zsidó-bankárok-igazgatják-a-világot” zsánerban.

•     Terv

A csoportnak szervezettnek kell lennie. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy egy tervvel kell rendelkeznie. Csupán az objektív érdekazonosság meglétére tehát elvileg éppúgy nem lehetne összeesküvés-elméletet alapozni, mint ahogy sokak hasonló viselkedése sem jelenti feltétlenül azt, hogy összebeszéltek. Ettől persze természetesen még lehetnek és vannak is olyan összeesküvés-elméletek, amelyek beérik az objektív érdekazonosság vagy a feltűnően hasonló viselkedés tényének felmutatásával; ezek azonban, ha lehet ilyet mondani, “rossz” összeesküvés-elméletek: nem felelnek meg a műfaji követelményeknek. (Ilyen “rossz” összeesküvés-elmélet például az az antiszemita elmélet, amely szerint a zsidók, még ha esetleg ténylegesen nincs is közös tervük [vagy ha van, esetleg tényleg nem tudnak róla], mégis, mintegy “ösztönösen”, valamennyien ugyanazokat a célokat követik – függetlenül attól, hogy a Föld melyik országában élnek, melyik társadalmi rétegbe tartoznak, melyik politikai pártnak a tagjai, vagy akár még attól is, hogy melyik vallásnak a hívei.) A “rossz” összeesküvés-elméleteket azonban nem vehetjük figyelembe az összeesküvés meghatározásakor. Összeesküvésről csak akkor beszélhetünk, ha a résztvevők egy közös Terv szerint járnak el.

•     Konspiráció

Ezen kívül a szervezettség egy összeesküvő csoport esetében minimálisan megkívánja még valamilyen fokú konspiráció meglétét is. A Tervet ugyanis titokban kell tartani, mert ha nyilvánosságra kerülne, akkor a feltételezés szerint lehetetlenné vagy legalábbis nagyon nehézzé válna a megvalósítása. Természetesen a szervezettség további elemeire is szükség lehet, hiszen általában minél szervezettebb egy csoport, annál nagyobb az esélye a sikerre; de a Terv és Konspiráció egy összeesküvő csoport szervezettségének minimális feltételei. Az összeesküvőknek nem kell szükségképpen ismerniük egymást, még csak az sem szükséges, hogy rendszeresen kommunikáljanak egymással; de ismerniük kell a Tervet, hogy aszerint járhassanak el és konspirálniuk kell, hogy titokban maradjon.

Ezen a ponton felmerül az összeesküvő csoport belső tagozódásának, illetve határainak kérdése. Ha a csoport vezetőkre és végrehajtókra tagolódik, akkor nem szükséges, hogy a csoport mindegyik tagja ismerje a Tervet, elég, ha a beavatottak ismerik, de a többieknek is tudniuk kell legalább a létezéséről és mindenkinek konspirálnia kell. Ezt “Tábornokok-Katonák” típusú szerveződésnek lehetne nevezni. Elképzelhető azonban egy bonyolultabb szerveződés is, amikor is az imént említett két, többé-kevésbé beavatott csoport alatt van még egy harmadik, teljességgel tudatlan emberekből álló réteg is, akiknek viselkedését azonban a másik két csoport befolyásolni tudja; így ezek az emberek, anélkül hogy tudnák, szintén a Terv végrehajtásán dolgoznak. Ez a “Tábornokok-Katonák-Civilek” típusú szerveződés. A Civileknek természetesen nem kell konspirálniuk, hiszen nem is tudják, hogy miben vesznek részt. Kérdés ezért, hogy egyáltalán résztvevőknek lehet-e őket tekinteni. Nyilván csak erős megszorításokkal. Mivel nem tudnak a Tervről, nem lehetnek összeesküvők; viszont mint a Terv végrehajtói, mégis csak közük van az összeesküvéshez, sőt annak tevékeny résztvevői, bár ezt nem tudják. Nem konspirálnak ugyan, de még a hivatásos konspirátoroknál is hatékonyabban és megbízhatóbban művelik a leplezés és a félrevezetés művészetét, hiszen őszintén és meggyőződéssel vallják, hogy nem tudnak semmiféle konspirációról. Mindenesetre az összeesküvés határai ebben az esetben elmosódnak. Erre a problémára később még visszatérünk. Itt elég annyit megállapítani – és ezzel részben visszatérünk az előbbi szakasz problémájához –, hogy az olyan kollektív cselekvés, amelyik nem egy meghatározott Titkos Tervet követ, nem lehet összeesküvés. Így a pánikok, a divatjelenségek, a spontán tömegmegmozdulások, a kollektív hóbortok és “lázak“ (mint amilyen pl. a XVII. századi tulipánmánia és a különböző aranylázak voltak), a piaci mozgásokra, az időjárás-változásokra, az életkörülmények átalakulására stb. adott tömegreakciók  és egy sor más, hasonló, közös tervet nélkülöző kollektív cselekvés esetében nyilvánvalóan nem összeesküvésről van szó. Némi fantáziával azonban lehet belőlük összeesküvést kreálni, hiszen kétségtelenül vannak spontánnak tűnő, de valójában manipulált vagy megtervezett divatok, tömegmegmozdulások, piaci mozgások is; tehát mindig lehet azzal a gyanúval élni, hogy az adott esetben is erről van szó.

Hasonlóképpen nem lehet összeesküvésnek minősíteni azokat az eseteket sem, amikor a résztvevők egymástól eltérő módon viselkednek ugyan, de mégis összehangoltan, mert ugyanannak a szabálynak engedelmeskedve járnak el. Ez az eset pl. a közúti közlekedésben  és általában bármely vállalatnál, szervezetnél vagy egyéb együttműködési formánál, amelyik szabályok alapján működik. Összeesküvésről itt sem lehet szó, hiszen az együttműködés megtervezett ugyan, de a “terv” a legkevésbé sem titkos. Egy tájékozatlan és némiképp paranoid kívülálló azonban, aki a szabályokat nem ismeri, csak az együttműködést látja, esetleg még ebből is kreálhat összeesküvést.

Végül rendszerint nincs összeesküvés azokban az esetekben sem, amikor Adam Smith “láthatatlan keze“ működik valami módon; tehát pl. a piaci folyamatok mögött, bármilyen rejtélyesek  is egyébként, , rendszerint nincs összeesküvés, még akkor sem, nagy károkat okoznak is egyeseknek és nagy hasznot hajtanak is másoknak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem is lehet: kartellek, monopolhelyzetek szándékosan is kialakíthatók. Ezért aztán a “láthatatlan kéz” által szabályozott rendszerek és folyamatok esetében is mindig lehet élni az összeesküvés gyanújával.

•     Bűnös cél

Meghatározásunk ezen a ponton túlságosan tágnak bizonyul, mert nem minden bűnös célra irányuló titkos tevékenység tartozik az összeesküvések körébe.

Fontos kivétel a szervezett bűnözés . A maffia kétségtelenül bűnös célokat követ és ehhez még konspiratív módszereket is használ, de mégsem sorolható az összeesküvések körébe. A maffia ugyanis normális üzleti tevékenységet folytat, csak éppen tiltott árukkal kereskedik és emiatt olykor kénytelen megfélemlíteni, megvesztegetni, zsarolni, ölni stb. Ez azonban nem változtat azon, hogy végső célja, éppúgy mint a többi üzleti vállalkozásé, a profitszerzés. Az összeesküvések azonban nyilvánvalóan nem üzleti vállalkozások, még ha felhasználnak is üzleti vállalkozásokat céljaik elérése érdekében. Itt kitűnik, hogy az összeesküvés célja a világ – vagy a világ egy kellően nagy darabja – fölötti uralom megszerzése. Persze a maffiák is igyekeznek minél nagyobb hatalomra szert tenni; de csak azért, hogy biztosítsák az üzleti tevékenység feltételeit: a hatalmat nem önmagáért akarják, hanem az üzleti tevékenység folytatásához szükséges eszköznek tekintik. Ilyen szempontból nem különböznek a nagy multinacionális vállalatoktól, amelyek egy részétől szintén nem idegen a törekvés, hogy a zökkenőmentes üzletmenet kedvéért politikai befolyásra tegyenek szert. Az összeesküvések ezzel szemben a hatalmat önmagáért akarják, mert a hatalmat – Parsons módjára – olyan általános erőforrásnak tekintik, amelynek segítségével minden más erőforráshoz is hozzá lehet férni.

A titkosszolgálati akciók, a titkos katonai akciók, a titkos diplomáciai tárgyalások és hasonlók esetében van titkos terv és van konspiráció is, de nincs bűnös cél. Voltaképpen a terv is csak annyiban titkos, hogy a nagyközönség nem tud róla; de például egy parlamenti vizsgálóbizottságnak már jogában áll, ha a helyzet úgy kívánja, a tervet akár a legapróbb részletekig megismerni. A döntő dolog azonban a bűnös cél hiánya: a titkos ügynökök, a katonák és a diplomaták formailag ugyan valóban egy összeesküvés résztvevői, tartalmilag azonban akcióik mégsem minősíthetők összeesküvésnek, mert nem saját csoportcéljaikat követik, hanem az állam, tehát a köz érdekében járnak el, és rendelkeznek az ehhez szükséges felhatalmazással is.

Definíciónkat tehát, úgy látszik, ki kell egészíteni azzal, hogy olyan bűnös tevékenységekről van szó, amelyek célja a hatalom , azaz a társadalmi világ (vagy annak egy jelentős vagy fontos része) feletti kontroll megszerzése vagy megtartása, bővítése, de csak akkor, ha egy arra illetéktelen, tehát a szükséges jogosítványokkal, felhatalmazással nem rendelkező csoport akarja gyakorolni a hatalmat, méghozzá azért, hogy magánérdekeit érvényesítse.

A magánérdek itt nem egyéni, hanem csoportérdek; egyéni érdek esetében, mint arról már volt szó, nem beszélhetünk összeesküvésről. Hasonlóképpen nem beszélhetünk összeesküvésről akkor sem, ha a csoport a köz érdekében és a szükséges felhatalmazással jár el. (Itt persze tág tere nyílik az összeesküvés-elméleteknek, hiszen az, hogy mi a köz érdeke és hogy mennyire keveredik adott esetben a csoport érdeke a közérdekkel, valamint az, hogy valóban rendelkezik-e a csoport a szükséges felhatalmazással, mindig bizonytalan és vitatható. Ezért a titkosszolgálatoknak a világon mindenütt együtt kell élniük azzal, hogy állandóan felmerül velük szemben az összeesküvés gyanúja.) A csoport magánérdeke mindig a közérdekhez képest magánérdek. Ha a közérdek hordozójának például a hithű muzulmánok összességét jelöljük ki, akkor egy muzulmán terrorista csoport, amelyik a muzulmánok valamilyen törvényes képviseletének bizalmát élvezi, nem vádolható magánérdekek érvényesítésével és illetéktelen hatalomgyakorlással. Ha viszont a közérdek hordozója az egész emberiség, akkor akár még az uralmuk kiterjesztésére törekvő államszövetségek is vádolhatók összeesküvéssel.

Az összeesküvés az új, javított meghatározás szerint tehát "szervezett csoportok titkos és bűnös politikai tevékenysége, amely éppen azért bűnös, mert célja a társadalmi világ (vagy annak egy része) feletti illetéktelen kontroll megszerzése vagy megtartása a csoport magánérdekeinek érvényesítése érdekében".

Valószínűleg ez a meghatározás sem egészen pontos, de legalább kizárja a vizsgálódás köréből a maffiákat, a pedofil hálózatokat és az egyéb, nyilvánvalóan nem ide tartozó bűnös konspiratív csoportokat. És talán elégséges ahhoz, hogy most már megmondjuk, mik is azok az összeesküvés-elméletek.

Elmélet

A dolog egyszerűnek tűnik: az összeesküvés-elméletek az ilyen módon definiált összeesküvésekről szóló elméletek. Csakhogy a történelem számos sikeres és sikertelen összeesküvésről tud, a valódi összeesküvésekről szóló tudományos beszámolókat azonban nem szoktuk összeesküvés-elméleteknek hívni. Az tudomány; pl. történettudomány. Meghatározásunk tehát – és ez rendkívül fájdalmas, de valószínűleg nem tudunk rajta segíteni – nem zárja ki a valódi összeesküvésekről alkotott tudományos elméleteket, holott azokat, ismétlem, nem szoktuk összeesküvés-elméletnek tekinteni Összeesküvés-elméletnek általában csak a vélt összeesküvésekről szóló spekulációkat, áltudományos elméleteket hívjuk.

Hogy milyen nagy a baj, arra némiképp következtethetünk abból, hogy az „elmélet” szó maga is kétértelmű: utalhat megalapozott, biztos tudásra, de bizonytalan alapokon nyugvó spekulációra is. Így a tudományos elméleteket általában hitelt érdemlő, megalapozott tudásrendszereknek tartjuk; van viszont az elmélet szónak egy ezzel homlokegyenest ellenkező értelme is, amelyik a bizonytalan, kétes értékű tudásra, a megalapozatlan feltevésekre utal. "Ez csak a te elméleted", mondjuk, ha valaki spekulációkkal, megalapozatlan feltevésekkel hozakodik elő. Ez a pejoratív értelem az elmélet és a valóság, az elmélet és a gyakorlat szembeállításán nyugszik. "Más az elmélet és a más a valóság", mondjuk, ha egy magyarázatnak nem akarunk hitelt adni.

Vagy elfogadjuk tehát, hogy az ilyen módon definiált kategóriába beletartoznak a valódi összeesküvésekről szóló tudományos beszámolók is, vagy teljesen önkényesen úgy döntünk, hogy csak a vélt összeesküvésekről szóló elméleteket tekintjük “valódi” összeesküvés-elméletnek. Önkényesen, mert milyen alapon döntjük el, hogy egy állítólag létező összeesküvés valóban létezik-e vagy sem? Mindkét megoldás kényelmetlen, ráadásul nem is valódi alternatívával állunk szemben, ahol lehetőségünk lenne a kisebbik rossz választására: a helyzet ugyanis az, hogy bármelyiket válasszuk is, mindenképpen szükségünk lesz egy megbízható eljárásra, amelynek segítségével különbséget tudunk tenni a valódi és a vélt összeesküvésekről szóló elméletek között. Tudva azt, hogy az emberi tudás közismerten és sajnálatosan korlátozott, már most gyaníthatjuk, hogy igazán megbízható eljárás erre a célra nem létezik. Valami tökéletlen, többé-kevésbé megbízható eljárást azonban talán ki lehet dolgozni, és ezt talán még akkor is érdemes megpróbálni, ha a siker reménye kicsi, mert a legfontosabb gyakorlati probléma az összeesküvés-elméletek esetében pontosan az, hogy melyiknek adjunk hitelt és melyiknek ne.

Az összeesküvés-elméletek tipológiájához

Négyféle összeesküvés-elmélet

Az összeesküvés tehát lehet valódi vagy képzelt. A vélt és valódi összeesküvések, illetve a (megalapozott) elméletek és a (megalapozatlan) spekulációk megkülönböztetésével az összeesküvés-elméletek négy fajtáját különböztethetjük meg:    

 

(1) elmélet valódi összeesküvésről

(2) spekuláció valódi összesküvésről

(3) elmélet vélt összeesküvésről

(4) spekuláció vélt összeesküvésről

                

Négy kategóriánk közül csak (1) és (4) a tiszta eset: (1) tudomány, (4) pedig kétséget kizáróan összeesküvés-elmélet. (2) és (3) azonban különleges esetek.

(2)-re, a valódi összeesküvésről szóló spekulációkra példa lehet a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos számtalan összeesküvés-elmélet. Ezek most (4) alá sorolódnak, de ha a történettudománynak sikerülne egyszer feltárnia az ún. igazságot, és mondjuk 2034-ben kiderülne, hogy Kennedy valóban összeesküvés áldozata lett, akkor ezek közül az elméletek közül egy, de csak egy, átkerülne (1)-be, mint tudományos igazság, a többi pedig mind spekulációnak bizonyulna; csakhogy valódi összeesküvésről szőtt spekulációnak, tehát (2)-be kerülne.  

Ami a képzelt összeesküvésekről szóló megalapozott elméleteket illeti, kérdés, vannak-e egyáltalán ilyenek a valóságban is? Elvileg mindenesetre lehetségesek. Előző példánknál maradva: ha néhány évvel később – mondjuk 2037-ben – egy másik történész azt deríti ki cáfolhatatlan bizonyossággal, hogy Kennedyvel mégiscsak magányos gyilkos végzett, akkor az (1) alá sorolt elmélet átkerülne (3)-ba. Vagyis továbbra is tudományos elméletnek tekintenénk, de "tévedésnek": olyan tudományos elméletnek, amit megcáfoltak és ami ezután valami nem-létezőről szól.  

(1) tehát tudomány, (2) megtörtént eset hamis magyarázata, (3) tudományos tévedés, (4) pedig par excellence összeesküvés-elmélet.

A fenti osztályozás nem igazán kielégítő. Lehetséges egy finomabb osztályozása is az összeesküvés-elméleteknek, amelyik ráadásul lehetővé teszi az elméletek egy más értelemben vett osztályozását is, azt ti., hogy az egyes osztályokhoz magasabb vagy alacsonyabb pontszámot rendeljünk attól függően, hogy az adott osztályba sorolt elméletek mennyi valóságelemet tartalmaznak, azaz hol helyezkednek el a tudománytól a fantáziálásig húzódó skálán.

Hatvannégyféle összeesküvés-elmélet

Tekintsük az összeesküvés-elméleteket magyarázatoknak. Egy magyarázat három elemből áll:

(1) Valami, amit meg akarunk magyarázni. Ez az explanandum .; az összeesküvés-elméletek esetében olyan jelenségek tartoznak ide, mint az AIDS, a Kennedy gyilkosság vagy az UFO-k.

(2) Valami, amivel magyarázunk. Ez az explanans ; az összeesküvés-elméletek esetében mindig egy összeesküvés.

(3) A kapcsolat (1) és (2) között

A magyarázat akkor jó, ha képes megmutatni, hogy az explanans valóban létezik, és hogy az explanans és az explanandum közötti kapcsolat valóban fennáll. Az explanandum létét általában magától értetődőnek, bizonyításra nem szorulónak tekintik.

Az összeesküvés-elméletek esetében azonban sokszor az sem biztos, hogy az explanandum csakugyan létezik! A Kennedy-gyilkosság esetében az explanandum valódi: Kennedyt csakugyan meggyilkolták, ez tény. Lehet azonban összeesküvés-elméletet kreálni olyan jelenségek magyarázatára is, amelyeknek a léte is kétséges; ebbe a kategóriába tartoznak például az UFO-kal kapcsolatos összeesküvés-elméletek.

Az összeesküvés-elméletek esetében tehát először is azt a kérdést kell feltennünk, hogy igazolt-e az explanandum léte vagy csak feltételezett? Ezt a kérdést azután természetesen az explanansra vonatkozóan is feltesszük: igazolt-e az összeesküvés léte vagy csak feltételezett? Végül a kapcsolatra vonatkozóan: igazolt-e a kapcsolat megléte vagy csak feltételezésről van szó?

A korpa és az ocsú elkülönítésére, azaz annak eldöntésére, hogy egy adott összeesküvés-elmélet hol helyezkedik el azon a kontinuumon, amelyik a valódi összeesküvésekről szóló tudományos magyarázatoktól a vélt összeesküvésekről szóló fantáziálásokig húzódik, talán a következő eljárást lehetne javasolni

1. Első lépésben próbáljuk meg eldönteni, hogy az explanandum létezik-e, illetve hogy létezhet-e egyáltalán. Ez a legkönnyebb, de még ez sem olyan nagyon könnyű. A fogalmazásmód könnyen félrevezetheti az embert.

Ha pl. a Kennedy-gyilkosságról van szó, akkor nem mindegy, hogy maga a Kennedy-gyilkosság az explanandum, vagy eleve abból indul ki a szerző, hogy Kennedyre több irányból adtak le lövéseket, és ezt igyekszik egy összeesküvés-elmélettel megmagyarázni. Az előbbi esetben ugyanis  egy tényről van szó, míg az utóbbi esetben egy feltételezésről , amit a szerzőnek előbb még bizonyítani kellene. De rendszerint nem bizonyítja, pontosabban úgy “bizonyítja”, hogy rögtön megmagyarázza az összeesküvés-elméletével, hogy miért is történt így. Ez a petitio principii , a körbenforgó okoskodás hibája, és igen gyakori az összeesküvés-elméletekben.

Egy másik példa ugyanerre a hibára: egy magyar szerző elmélete a kamatmentes pénzrendszer bevezetését akadályozó összeesküvésről. A tájékozatlan emberek kritikai érzékét könnyen eltompíthatja a lelkesedés, amit a kamatmentes pénz ötlete kelt bennük. Tényleg, milyen jó lenne; tényleg, minek az a kamat; tényleg, micsoda disznóság, hogy kamatot szednek; rohadt uzsorások; hát persze hogy meg akarják akadályozni, és sikerül is nekik, mert gazdagok és minden a kezükben van; de éppen a kamat teszi őket gazdaggá, hát persze hogy nem akarják a kamatmentes pénzt. Figyeljük meg, hogy az explanans és az explanandum itt mintegy egymás létezését igazolják: azért nincs kamatmentes pénz, mert erős ellenérdekeltségek akadályozzák a bevezetését, az Uzsorások Összeesküvésének valódiságát viszont éppen a kamatmentes pénz nem-létezése igazolja! Akit ez a körforgás már magával ragadott, azt nehéz lesz meggyőzni arról, hogy egy kapitalista gazdaságban a kamatmentes pénz körülbelül annyira értelmes és megvalósítható gondolat, mint mondjuk a kézmeleg forró víz; aki viszont ezt nem látja át azonnal, azt máris magával ragadja az elmélet körbenforgó logikája.

Figyeljük meg, hogy az explanandum létét az elmélet mindkét esetben bizonyításra nem szorulónak állítja be, holott azt mindkét esetben előbb még bizonyítani kellene: az első esetben azt, hogy Kennedyre több irányból adtak le lövéseket, a második esetben pedig azt, hogy létezik, létezhet (egy tőkés gazdaságban!) kamatmentes pénz. Még fontosabb az a különbség, hogy az első esetben az explanandum létezése tényszerűen nem bizonyított ugyan, de legalább elvileg lehetséges a bizonyítása, míg a második esetben az explanandum létezése elvileg is kizárható. A két elmélet státusza tehát nem azonos.

Amennyiben csak az explanandum tényszerű megléte, illetve az ezzel kapcsolatos bizonytalanságok alapján próbálunk különbséget tenni, akkor az előző meggondolások alapján négy különböző státuszú elméletet különböztethetünk meg:

1. az explanandum létezése tényszerűen bizonyított (Caesart megölték);

2. az explanandum létezése tényszerűen nem bizonyított ugyan, de elvileg lehetséges (Kennedyre több lövést adtak le különböző irányokból);

3. az explanandum létezése elvileg lehetséges ugyan, de erősen kétséges (vízzel hajtott autó);

4. az explanandum létezése elvileg is kizárható (kamatmentes pénz).

2. Második lépésben próbáljuk meg eldönteni, hogy az explanans, azaz az elmélet által létezőnek hirdetett összeesküvés valóban létezik-e, illetve hogy létezhet-e egyáltalán. Ezt természetesen sokkal nehezebb eldönteni, de az előző módszert követve itt is négy lehetőséget különböztethetünk meg:

1. az explanans létezése tényszerűen bizonyított (Brutus és társai összeesküdtek Caesar meggyilkolására);

2. az explanans létezése tényszerűen nem bizonyított ugyan, de elvileg lehetséges (a CIA [vagy valamilyen más szervezet] emberei összeesküdtek Kennedy meggyilkolására);

3. az explanans létezése elvileg lehetséges ugyan, de erősen kétséges (bármilyen világméretű összeesküvés, bármilyen több történelmi korszakon átívelő összeesküvés, bármilyen, egy egész nép minden tagjára kiterjedő összeesküvés stb.);

4. az explanans létezése elvileg kizárható (boszorkányok, vámpírok, robotok, egy éven aluli gyermekek, az összes kékszemű tejesember stb. összeesküvése).

Itt csak a 3-as esethez kell egy-egy megjegyzést fűznünk. Jó okunk van kételkedni minden túl nagy – világméretű vagy több történelmi korszakon átívelő vagy egy egész nép minden tagjára kiterjedő – összeesküvésben. Hogy miért, arra még visszatérünk, itt elég annyi, hogy a történettudomány egyetlen ilyen összeesküvésről sem tud, sem sikeresről, sem sikertelenről.

3. Végül harmadik lépésben próbáljuk meg eldönteni, hogy valóban létezik-e, illetve létezhet-e egyáltalán kapcsolat az explanans és az explanandum közötti? Itt megint a már jól ismert négy esetet vehetjük számításba:

1. a kapcsolat létezése tényszerűen bizonyított;

2. a kapcsolat létezése tényszerűen nem bizonyított ugyan, de elvileg lehetséges;

3. a kapcsolat létezése elvileg lehetséges ugyan, de erősen kétséges;

4. a kapcsolat létezése elvileg kizárható.

Mivel a kapcsolat kérdése túlságosan bonyolult, célszerű leegyszerűsíteni olymódon, hogy egy sor másik, az eredetitől különböző, de talán könnyebben megválaszolható kérdéssel helyettesítjük. Az egyik ilyen kérdés lehet például a források kérdése. Az átfogalmazott kérdés ez esetben úgy szól, hogy vajon rendelkeznek-e, illetve rendelkezhetnek-e az összeesküvők a terv végrehajtásához szükséges forrásokkal? (Például Brutusról és társairól tudjuk, hogy rendelkeztek a Caesar megöléséhez szükséges forrásokkal, a zsidókról viszont aligha értelmes dolog feltételezni hogy rendelkeznek, vagy valaha is rendelkezhetnek a világ fölötti uralom megvalósításához szükséges forrásokkal.)

A kérdés persze még ebben a leegyszerűsített formában is túl bonyolult, mert a terv végrehajtásához általában többféle forrásra van szükség; a kérdés így a szóba jöhető források szerint több alkérdésre bomlik. A bonyolultság azonban így valamennyire kezelhetővé válik, mert sorba vehetjük az egyes forrásokat. Például rendelkeznek-e, rendelkezhetnek-e az összeesküvők a terv végrehajtásához szükséges pénzzel? hatalommal? tudással, információval? stb. Ezeket a kérdéseket viszonylag egyszerű megválaszolni. Ezután kerülhet sor az elvontabb és ezért nehezebben megfogható forrásokra. Ezek közül az egyik legfontosabb a motiváció. Vajon rendelkeznek-e, rendelkezhetnek-e az összeesküvők a terv végrehajtásához szükséges motivációval? Például értelmes dolog-e feltételezni a zsidókról, hogy a világ fölötti uralomra törnek? Vagy Brutusról és társairól, hogy Caesar életére törnek? Érdekükben állhat-e ez? Megvan-e, meglehet-e a kellő céltudatosság, elszántság bennük? Remélnek-e, remélhetnek-e megfelelő, a befektetésekkel arányos hasznot a vállalkozásból? Vajon nincs-e más lehetőségük céljaik elérésére? A motivációhoz hasonlóan forrásnak tekinthető még a terv megvalósításához kedvező helyzet, a rendelkezésre álló idő stb.

Nem tartozik ugyan az összeesküvés-elméletek tipológiájához, de mivel itt tulajdonképpen az összeesküvés-elméletek hihetőségének mérlegeléséről van szó, itt kell még megfogalmazni a következő kiegészítő ajánlást: mindig érdemes megfontolni, hogy vannak-e alternatív (tudományos) magyarázatok, amelyek a szóban forgó – mint mondottuk, általában kedvezőtlen – jelenséget, folyamatot kielégítőbben tudják magyarázni. Ha vannak ilyenek, akkor okunk lehet azt gondolni, hogy vélt összeesküvéssel állunk szemben; ennél többet azonban pusztán az alternatív (tudományos) magyarázat megléte alapján nem mondhatunk.

A fentebb ismertetett mérlegeléssel, ha könnyebbé talán nem is, de mindenesetre módszeresebbé lehet tenni az összeesküvés-elméletek hihetőségének megítélését és ennek alapján az összeesküvés-elméletek típusokba sorolását. De mi szükség van egy ilyen bonyolult és nehézkes eljárásra, kérdezhetné valaki, hiszen csak a valódi összeesküvéseket kell elválasztanunk a vélt összeesküvésektől, ezt pedig már amúgy is elvégezte helyettünk a tudomány. Nos, eltekintve attól, hogy a tudomány eredményeire csak a múltbeli összeesküvéseket illetően támaszkodhatunk, továbbá attól, hogy a tudomány sem tévedhetetlen, a módszer igazi jelentősége abban van, hogy segítségével nem csak a valódi és a vélt összeesküvéseket tudjuk egymástól elválasztani, hanem a vélt összeesküvésekről szóló elméleteken belül is különbséget tudunk tenni racionális spekuláció, irracionális spekuláció és misztikus képzelgés között.

Mivel mindhárom kérdésünkre négyféle válasz adható, összesen hatvannégy kategória adódik így. A sorozat azzal az esettel indul, amikor a bizonyítottan létező összeesküvés bizonyítottan létező kapcsolatban áll a bizonyítottan létező megmagyarázandó jelenséggel – és azzal az esettel zárul, amikor elvileg lehetetlen, hogy a biztosan nem létező összeesküvés kapcsolatban álljon az éppoly biztosan nem létező explanandummal. (Képzelt példa az utóbbira: a szőke és kékszemű tejesemberek havonta egyszeri ráolvasással és szemmel veréssel  akadályozzák a kamatmentes pénz létrehozását.) A két szélső eset között a legkülönbözőbb variációk fordulnak elő. Nyilvánvaló, hogy ez a kategorizálás már mindenfajta gyakorlati használatra alkalmatlan, mert túl finom: 64 kategóriával nem lehet dolgozni. De célunk itt nem is az, hogy egy gazdag és bonyolult tipológiát hozzunk létre, hanem hogy a lehetséges típusokon való gondolkodás eredményeként egy használható módszert adjunk az összeesküvés-elméletek egyszerű értékeléséhez.

A 64 elméletileg lehetséges esetből csak egy olyan magyarázat van, amikor a bizonyítottan létező összeesküvés bizonyítottan létező kapcsolatban áll a bizonyítottan létező explanandummal: ez a tudományos magyarázat. Ezzel szemben 37 olyan magyarázat van, ahol a magyarázatnak legalább az egyik eleme elvileg is lehetetlennek minősíthető: ezek tartoznak a misztikus képzelgés kategóriájába. A közbülső 26 eset a spekuláció kategóriájába esik. Azok az esetek tartoznak ide, amelyekben a magyarázat nem mindegyik eleme tényszerűen bizonyított, viszont mindegyik eleme az elvileg lehetséges szféráján belül marad. Ezen a kategórián belül azután még tovább differenciálhatunk olyan módon, hogy megkülönböztetjük a racionális és az irracionális spekulációt . Az előbbi alkategóriába soroljuk azokat a magyarázatokat, amikor a magyarázat egyik eleme sem ébreszt súlyos kétségeket. Elméletileg 7 ilyen magyarázat lehetséges. Irracionális spekulációnak tekintjük viszont azokat, amikor súlyos kétségek fogalmazhatók meg a magyarázat egy vagy több elemével kapcsolatban: ilyen magyarázat összesen 19 van.

 

Az egyes kategóriákon belül további finomításra van még lehetőség annak alapján, hogy a magyarázat hány eleme tartozik az erősebb, magasabb kategóriába és hány a gyengébbe, alacsonyabba. A racionális spekuláció hét esetéből például három olyan van, ahol a magyarázatnak csak az egyik eleme nem bizonyított, három olyan, ahol két eleme nem bizonyított, és egy olyan, ahol mind a három csak feltevés. Nyilvánvaló, hogy “ránézésre” az első három magyarázat bármelyike erősebb, mint a második három közül bármelyik, és hogy az utóbbiak viszont erősebbek, mint a csak feltevésekre épülő hetedik. Alkalomadtán lehet értelme egy ilyen finomabb sorba rendezésnek is, de igazi, azaz minőségi különbségek csak a négy fő kategória között vannak. A négyes felosztás már elég finom ahhoz, hogy értelmesen differenciálni tudjunk a sokféle összeesküvés-elmélet között, de még elég durva ahhoz, hogy ne vesszünk el a részletekben és hogy a módszer a gyakorlatban is használható legyen.

 

Összefoglalva: külön-külön vizsgálva a magyarázatként felfogott összeesküvés-elméletek három elemét, az explanans, az explanandum és a kettő közötti kapcsolat státusza viszonylag egyszerűen megállapítható és ennek alapján a vizsgált elméletek besorolhatók a fenti négy kategória egyikébe. A négy kategória a szerint különül el, hogy milyen válasz adható az explanans, az explanandum és a kapcsolat létére vonatkozó kérdésekre. Az egyetlen igazán komoly nehézség az eljárás során a racionális és az irracionális spekuláció megkülönböztetése, mert nem adható igazán megbízható szabály arra, hogy a nem bizonyított, de elvileg lehetséges eseteken belül hogy lehet elkülöníteni az elvileg is erősen kétséges eseteket. Ezzel kapcsolatosan csak bizonyos általános megfontolásokra lehet támaszkodni, ezekről később lesz szó. Most két további osztályozást veszünk még szemügyre.

Háromféle összeesküvés-elmélet

Az eddigiekben a szerint próbáltuk elkülöníteni egymástól az összeesküvés-elméleteket, hogy mennyire hitelt érdemlőek. Bár a „bizonyítottan igaz”, a „lehetséges”, az „erősen kétséges” és a „biztosan nem igaz” között minőségi különbségeket érzünk, az előző osztályozás lényegében mennyiségi, fokozati különbségeket állapít meg az elméletek között. Lehetségesnek és szükségesnek látszik azonban egy másfajta, az elmélet jellege szerint differenciáló tipológia is. Valószínűleg több ilyen, minőségi különbségekre építő tipológia is konstruálható, de az alábbiakban csak két lehetőséget veszünk szemügyre.  

Feltétlenül érdemes látszik például megkülönböztetni egymástól az alul lévők által a hatalom ellenében és a felül lévők által, a hatalom birtokában és az alul lévők ellenében megfogalmazott összeesküvés-elméleteket.

Az előbbi csoportba tartoznak a hatalommal szemben gyanakvó, tipikusan amerikai “demokratikus” összeesküvés-elméletek, amelyek túl nagynak és ellenőrizhetetlennek látják a kormány vagy egyes kormányszervek – a CIA, az FBI, a Pentagon stb. – hatalmát és attól tartanak, hogy ezek illetékességükön és hatáskörükön túllépve beavatkoznak a polgárok életébe, megfigyelés alatt tartják őket, veszélyes kísérleteknek vetik alá őket, veszélyesen korlátozzák a szabadságukat stb.

Élesen szemben állnak ezekkel azok a hatalom oldaláról megfogalmazott és tipikusan nem demokratikus indíttatású összeesküvés-elméletek, amelyek attól tartanak, hogy az alávetettek egy csoportja sző összeesküvést a fennálló hatalom megdöntésére. Ilyenek a sztálini, de korántsem csak Sztálinra, hanem szinte mindegyik autokratikus uralkodó csoportra jellemző összeesküvés-elméletek. Ebbe a típusba sokkal kevesebb elmélet tartozik, viszont ezeknek az elméleteknek nagyobb volt a történelmi jelentőségük, mint a sokkal számosabb, de ártalmatlan “demokratikus” elméleteknek, mert ezeket az összeesküvés-elméleteket igen gyakran használta fel ürügyként a hatalom ahhoz, hogy egyes vele szemben álló és veszélyes vagy annak ítélt csoportot üldözzön és adott esetben megsemmisítsen. Történelmileg az első fontos példa itt a Templomosok elleni, a Templomosok vezetőinek kivégzésével záruló per volt.

Végül talán érdemes megkülönböztetni az elméleteknek egy harmadik csoportját is, amelyik az előzőekkel szemben nem alul, nem is felül, hanem mintegy oldalt látja az ellenséget. Talán ide lehetne sorolni a különböző antiszemita összeesküvés-elméleteket és általában a ressentiment-ra épülő, a gazdasági vagy más vonatkozásban rivális csoportok morális bevádolását és ellenséggé vagy bűnbakká tételét célzó összeesküvés-elméleteket. Ez a harmadik csoportot gyakran csak nehezen lehet elkülöníteni a másik kettő valamelyikétől, de mégis azt hiszem, hogy önálló csoportról van szó. Ez a típus mindenütt népszerű, ahol a nacionalizmus erős és más, szomszéd népeket vagy etnikai kisebbségeket használnak ellenségnek, de talán nem tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy különösen Közép- és Kelet-Európában örvend nagy népszerűségnek.

Kétféle összeesküvés-elmélet

Végül szólnunk kell az összeesküvés-elméletekről szóló kritikai irodalomban népszerű egyszerű kétosztályos tipológiáról is, amely látszólag nagyon leegyszerűsítő módon csak kicsi és nagy, pontosabban túl nagy összeesküvésekről szóló elméleteket különböztet meg, azzal, hogy míg az előbbiek néha igen realisztikusak is lehetnek, addig az utóbbiak, melyek többnyire világméretű összeesküvést gyanítanak az események hátterében, majdnem mindig pusztán a fantázia termékei.

Ez az osztályozás első pillanatra elégtelennek tűnik, és ráadásul önkényesnek is, hiszen egyrészt felvethető az a kérdés, hol húzható meg a határ a kicsi és a (túl) nagy összeesküvések között, másrészt, hogy ha vannak kicsi és (túl) nagy összeesküvések, miért nincsenek közepes nagyságúak is, és egyáltalán, miért nincs tetszőleges számú osztály a feltételezett összeesküvések kiterjedése szerint. Közelebbről megnézve azonban kitűnik, hogy ez az osztályozás nagyon is fontos dolgot ragad meg, amennyiben a kicsi és a (túl) nagy közti különbség lényegében a lokális és a globális összeesküvések közti különbséggel azonos. Saját tipológiánkban a lokális elméletek durván a racionális spekulációknak, a globális elméletek pedig az irracionális spekulációknak és a misztikus képzelgéseknek feleltethetők meg.

A kicsi (lokális) és a nagy (globális) elméletek megkülönböztetése tehát, bár a lehető  legegyszerűbb tipológia, és alapvetően intuitív alapokon nyugszik, mégis igen fontos határt von meg és ennyiben mély értelmű és a gyakorlatban jól használható felosztás.  

Miért hibásak az összeesküvés-elméletek?

Az összeesküvés-elméletek, mint mondtuk, lényegében a mindennapi gondolkodás magyarázat-kísérletei; kísérletek arra, hogy a mindennapi gondolkodás a maga viszonylag egyszerű eszközeivel magyarázatot adjon a társadalmi világ olyan bonyolult jelenségeire, folyamataira, amelyek a mindennapi gondolkodás viszonylag egyszerű eszközeivel valójában már nem magyarázhatók.

A mindennapi gondolkodásnak sokféle eszköze van, de számunkra itt a legfontosabb az intencionális cselekvés modellje.

Az intencionális cselekvés modellje

A mindennapi gondolkodás számára a társadalmi világ mindenekelőtt mint célokat kitűző és célok megvalósításán munkálkodó cselekvők világa jelenik meg. A cselekvők lehetnek egyének vagy csoportok. Érdekekkel és ezekből következő szándékokkal rendelkeznek; terveket kovácsolnak és igyekeznek azokat megvalósítani. Az összefüggés a cselekvés különböző elemei között rendszerint könnyen átlátható. Ha a cselekvő  érdekei, helyzete, a rendelkezésére álló eszközök ismertek, akkor ennek alapján nagy biztonsággal meg lehet jósolni lehetséges terveit, céljait, akár a következményeket is; a következményekből vissza lehet következtetni a cselekvő tervére, szándékaira. Az intencionális cselekvés sémája alapján tehát meg lehet magyarázni, érthetővé lehet tenni a mindennapi élet jelentős részét.

Némi leegyszerűsítéssel a séma hatóköre kiterjeszthető a társadalmi világnak a mindennapi életen túli részére is. A leegyszerűsítés abban áll, hogy az intézményeket, szervezeteket is a cselekvő személyek  mintájára gondolják el, egységes akaratot, szándékot, cselekvési tervet stb. tulajdonítván nekik. („Az állam azt akarja, hogy...” „Az adóhivatalnak ezzel az a célja, hogy...” „A SZDSZ attól fél, hogy...” stb.) Ez az eljárás Webernek bizonyára nem tetszene, a laikus szociológia azonban jámbor tudatlanságában fittyet hány a módszertani individualizmus követelményére, aminthogy általában sem igen zavartatja magát módszertani meggondolásoktól. Önbizalma érthető is, hiszen ilyen módon, a szervezeteket cselekvő személyekként elképzelve, valóban meg lehet magyarázni a társadalmi világban tapasztalható jelenségek, folyamatok egy meglehetősen nagy részét. A siker feltétele az, hogy legyenek olyan intézmények, szervezetek, amelyek felelősek vagy legalábbis felelőssé tehetők bizonyos folyamatokért. Hogy mennyire megalapozott ez a felelőssé tétel, az már persze más kérdés.

Ahol az intencionális cselekvés modellje csődöt mond

Akárhogy is, a felelősök keresésével olyan útra lép a mindennapi gondolkodás, amely könnyen az összeesküvés-elméletek fantáziavilágába vezethet.

A társadalmi világ nagyobbik része ugyanis intézmények, szervezetek és rendszerek működéséből áll és ezek a működések már elvileg sem magyarázhatók a célmegvalósító cselekvés modellje alapján. Igaz ugyan, hogy nagy hatalommal rendelkező egyének vagy csoportok olykor valóban képesek befolyásolni bizonyos folyamatokat  (pl. titkosszolgálatok helyi háborúkat, üzleti csoportok tőzsdei mozgásokat stb.). Ez azonban ritka és akkor is csak bizonyos korlátok között lehetséges. Mondjuk úgy, hogy a mikro-folyamatok esetében elvileg lehetséges a folyamatok befolyásolása, de mivel még itt is túlságosan bonyolult összefüggésekről van szó, a siker ritka. Sokkal gyakoribb, hogy véletlen, előre nem látható események, körülmények meghiúsítják még a leggondosabban kitervelt akciókat is. Mégis, mivel a mikro-folyamatok befolyásolása elvileg mindenképpen lehetséges és olykor a gyakorlatban is megvalósul, tehát nem csak lehetnek, de ténylegesen vannak is mikro-folyamatok befolyásolására irányuló sikeres összeesküvések, az ezekről szóló elméleteket racionális spekulációknak kell tekintenünk. Ami viszont a makro-folyamatokat illeti, ott éppen az ellenkező tendencia érvényesül; nevezetesen az - és ez a társadalomtudományok egyik legfontosabb felismerése -, hogy a makro-folyamatok törvényszerűen szinte sohasem a cselekvők szándékainak megfelelően alakulnak; hogy a társadalmi világnak ez a része természeténél fogva irányíthatatlan még a leghatalmasabb csoportok számára is. Hogy egy végletes, de egészen nyilvánvaló és régtől ismert példát hozzak: a történelem számtalan egyéni és kollektív cselekvés eredményéből áll össze, de a történelem menete mégsem magyarázható valamilyen cél (akár egyéni, akár kollektív célok) megvalósulásaként.

A mindenütt csak célmegvalósító cselekvőket kereső mindennapi gondolkodás számára azonban ez a különbség nem érzékelhető, így aztán a makro-társadalmi folyamatok esetében is a háttérben rejtőző céltudatos cselekvőket feltételeznek. Mivel nincsenek olyan cselekvőképesnek tekinthető egyének, csoportok, intézmények, szervezetek, akik nyíltan vállalnák a felelősséget ezekért a folyamatokért, a mindennapi gondolkodás kipótolja a hiányt : a negatív folyamatokért valaki felelős kell hogy legyen , tehát bizonyos egyének, csoportok, intézmények, szervezetek titkos működésében keresi a magyarázatot. Ez az igyekezet vezet aztán azokhoz a groteszk elmeszüleményekhez, amelyeket jobb esetben irracionális spekulációknak, rosszabb esetben misztikus képzelgéseknek kell neveznünk.

•     Túlfeszítés

Az előzőekben kifejtett tipológiák terminusaiban összefoglalva: lokális összeesküvések elvileg lehetségesek és a valóságban is elő szoktak fordulni; erre a tényre építenek a racionális spekulációk. A globális összeesküvések ezzel szemben vagy egyáltalán nem lehetségesek, vagy, még ha bizonyos esetekben az elvi lehetőségük nem is zárható ki teljes bizonyossággal, mindenképpen erősen kétségesnek kell tartanunk a tényleges létezésüket - ha másért nem, hát azért, mert eleddig egyetlen globális összeesküvést sem sikerült tudományosan feltárni.

Nézzünk egy példát. Ma már, legalábbis elméletben, talán lehetséges lenne akár egy világméretű zsidó összeesküvést is tető alá hozni, ha pusztán azt nézzük, hogy mindössze 15 millió zsidót kellene valamilyen módon „beszervezni”: ez ma már technikailag nem teljesen lehetetlen. Továbbra is több mint aggályos azonban, és ebben a tekintetben a világ semmit sem változott, néhány további kérdés megválaszolása. Így például azé a kérdésé, hogy ugyan miért és mi célból szövetkeznének az összes zsidók? Vagy legalább az összes (vagy a legtöbb vagy akár csak nagyon sok) gazdag vagy hatalommal bíró stb. zsidó? Vagy - ha mondjuk a jól ismert világuralom lenne ez a cél -, hogy vajon rendelkeznének-e mondjuk akár csak egy laza világuralom realizálásához szükséges forrásokkal is? De még ha mindezt el is tudjuk képzelni - némi kozmikus szorongást, túlfűtött fantáziát és keményre edzett előítéletet segítségül híva -, akkor is nehezen képzelhető, hogy a Tervet egyikük sem kotyogná ki, amiként az is, hogy más, ellenérdekelt játékosok egy ilyen Terv megvalósulását tétlenül néznék és nem próbálnák megakadályozni már a kezdet kezdetén, vagy hogy a Terv megvalósításába ne csúszna hiba - és így tovább. Tehát még ha technikailag nem is lehetetlen ma már egy világméretű összeesküvést gründolni, minden okunk megvan kételkedni abban, hogy egy ilyen összeesküvést (1) bárki is össze akarna hozni, (2) hogy ez sikerülhetne neki, (3) hogy az összeesküvés nem lepleződne le, még mielőtt működésbe lépne, (4) hogy képes lenne működni, végül (5) hogy működését siker koronázná. Az amerikai maffia, amely, mint említettük, nem összeesküvés, hanem konspiratív módszereket (is) alkalmazó üzleti vállalkozás, és szervezete messze nem világméretű, igazán imponálóan jól szervezett hálózattal rendelkezett és rendelkezik ma is, tagjait igazán komoly érdekek (anyagi haszon, családi vagy annál is erősebb kötelékek és nem utolsó sorban a bosszútól való, teljes mértékben megalapozott félelem) ösztönzik a titoktartásra, de története mégis az egymást követő árulások és a lebukások története. Vagy vegyük a pedofilek nemrég leleplezett nemzetközi hálózatát: szintén nem összeesküvés (csak akkor lenne az, ha a gyermekek megrontása valami távolabbi célt, mondjuk a társadalom erkölcsi rendjének aláaknázását célozta volna valami még távolabbi, összeesküvőkhöz méltó cél érdekében), de minden okuk megvolt a konspirálásra, ehhez a legmodernebb technikát alkalmazták - mégis megbuktak viszonylag rövid időn belül.

Ezek a meggondolások természetesen nem fogják meggyőzni az irracionális spekulációk és a misztikus képzelgések szerzőit, akik - éppenséggel arra is hivatkozva és azt kiaknázva, hogy lokális összeesküvések igenis vannak és mindenképpen lehetségesek, - mindezt nem veszik figyelembe és magukat is, de főleg a közönségüket megtévesztve elképesztő mesékkel magyarázzák a makroszintű rendszerműködéseket és a globális történéseket.

A globális összeesküvés-elméletekről tehát összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy azok az intencionális magyarázatot olyan jelenségek magyarázására próbálják használni, amelyekre az elvileg nem alkalmazható, amelyeket csak más módon lehet magyarázni. A társadalomtudományok ezt is teszik: ahol az intencionális magyarázat nem működik, ott az oksági vagy a funkcionális magyarázattal próbálkoznak. Bár a társadalomtudományok sem minden esetben sikeresek, és, mint a tudományok általában, ők is szoktak nem létező explanandumokat kreálni maguknak, azt legalább el lehet mondani róluk, hogy módszertanilag tudatosak, és ez, továbbá a Popper által oly nagyra tartott, a valóságban azonban nem mindig jól működő kritikai nyilvánosság kontrollja rendszerint, ha nem is nem mindig, megóvja őket az olyanfajta eltévelyedésektől, hogy globális összeesküvésekkel magyarázzanak rendszer-működéseket és makro-folyamatokat.

•     Túlzott optimizmus

Más a helyzet a lokális összeesküvéseket feltételező és magyarázó racionális spekulációkkal, hiszen lokális összeesküvések csakugyan lehetségesek és ténylegesen elő is fordulnak a való világban. Ezekben az esetekben nem az intencionális magyarázat jogosulatlan túlfeszítése a hiba, hanem inkább egyfajta valóságérzék hiányáról beszélhetünk. Bizonyos értelemben persze ez is az intencionális magyarázat jogosulatlan túlfeszítésének minősíthető, de egészen más értelemben. Itt nem arról van szó, hogy az intencionális magyarázat egyáltalán nem is alkalmazható az adott esetre, hanem arról, hogy alkalmazható ugyan, de csak nagy elővigyázatossággal. A racionális spekulációk leggyakoribb hibája az,  hogy az összeesküvés puszta lehetőségéből túl gyorsan és túl magabiztosan következtetnek az összeesküvés tényleges meglétére és sikeres működésére. Bárki, aki csak kicsit is ismeri a nagy szervezetek működését, tudja, hogy mennyire nehéz lehet egy adott célt megvalósítani, hogy mennyi véletlenszerű és előre nem látható körülmény hiúsíthatja meg a cél megvalósítását, még akkor is, ha egyébként a folyamatot gondosan megtervezték, ha a kooperálók közti együttműködés zavartalan és általában minden tervszerűen folyik. Nagy hatalommal rendelkező politikusok, egész minisztériumok működését irányító teljhatalmú bürokraták, hatalmas multinacionális vállalatokat igazgató menedzserek, kontinensekre kiterjedő tevékenységi körű bűnszövetkezeteket vezető keresztapák, hadseregeket mozgató tábornokok, az egész világon rettegett titkosszolgálatok főnökei, világméretű pénzügyi tranzakciókat bonyolító bankárok, a világ minden jelentősebb tőzsdéjén tevékenykedő tőzsdecápák és még sokan mások vég nélkül tudnának mesélni arról, hogy mennyire kiszámíthatatlan az élet, hogy mennyi hiba csúszhat a számításokba, hogy mennyire lehetetlen még egy egyébként nem túlságosan nagy igényű tervet is sikeresen végrehajtani vagy végrehajtatni és hogy  mennyi mindent köszönhetnek a véletlennek, a jó szerencsének azokban a ritka esetekben, amikor valahogy mégis csak sikerrel járnak. Elemi tapasztalat, hogy a legjobb terv is dugába dőlhet és dől is nagyon sokszor. Még szövetségi kapitányok, gimnáziumi osztályfőnökök, művezetők, hajóskapitányok, felkészült bankrablók, sokat tapasztalt őrmesterek, piti galeri-főnökök és kisstílű üzletemberek is tudják, hogy egy dolog valamit szépen eltervezni, és egy másik dolog azt megvalósítani. Még egyszerű családanyák is tisztában vannak vele, hogy milyen nehéz akár csak egy családi ebédet is összehozni. Ahogy a közmondás is tartja: ember tervez, Isten végez. A lokális összeesküvés-elméletek szerzői erről a nagyon egyszerű, mindenki által ismert tényről mintha nem szívesen vennének tudomást: hajlamosak azt hinni, és másokkal is elhitetni, hogy ami elméletileg, papíron lehetséges, az minden további nélkül a gyakorlatban is megvalósítható, és ha megvalósítható, akkor meg is valósul. Ez kétségtelenül túlzott optimizmus.

 Mindazonáltal a lokális összeesküvésekről szóló racionális spekulációkat mégis másképpen kell megítélni, mint az intencionális cselekvés hatókörét jogosulatlanul túlfeszítő irracionális spekulációkat vagy pláne az elméletileg lehetséges körén is túllépő misztikus képzelgéseket. Itt laikus, de nem elvileg hibás magyarázatkísérletekkel van dolgunk, amelyek csak azért nem számítanak tudományos magyarázatnak, mert az elmélet egy vagy több elemét nem tudják bizonyítani. Ezzel szemben a másik két kategóriába eső összeesküvés-elméletek elvileg is hibás gondolkodáson alapulnak. A racionális spekulációk a naiv, laikus tudomány, a "népi" szociológia és politológia magyarázat-kísérletei; a mindennapi gondolkodás válaszai olyan problémákra, amelyekre a tudomány nem ad választ vagy nem ad kielégítő választ. Az irracionális spekulációk némi toleranciával még mindig a laikus tudomány körébe sorolhatók, de ezek már hibás gondolkodáson alapulnak, amennyiben egy, a mindennapi életben sikeresen alkalmazható magyarázósémát túlfeszítenek és olyan problémákra alkalmaznak, amelyek a mindennapi gondolkodás eszközeivel nem oldhatók meg. A nem létezőkkel operáló misztikus képzelgések ellenben már semmi esetre sem sorolhatók még a naiv tudomány próbálkozásai körébe sem. Ezek egyértelműen az áltudományok népes családjába tartoznak és csak mint a népi hiedelemvilág sajátos képződményei tarthatnak számot érdeklődésünkre: legközelebbi rokonaik a különböző népi tévhitek, babonák, legendák, mítoszok, mesék.

Mi teszi mégis hihetővé az összeesküvés-elméleteket?

Mindenekelőtt az a tény, hogy voltak - és minden bizonnyal vannak és lesznek is - valódi lokális összeesküvések. A racionális spekuláció típusú összeesküvés-elméletekről ezért soha nem mondhatjuk teljes bizonyossággal, hogy nem igazak. Státuszuk ezért más, mint a népi legendáké, mítoszoké, amelyeknek ugyan az esetek egy részében szintén van némi valóságalapjuk,  egészükben azonban kétségtelenül a fantázia termékeinek minősíthetők. A racionális spekuláció kategóriájába tartozó összeesküvés-elméletek legközelebbi rokonai inkább az irodalom, ezen belül is inkább az ún. tényirodalom alkotásai. Nem véletlen, hogy a mai népszerű irodalom és film olyan nagy előszeretettel dolgoz fel különböző összeesküvés-témákat.

•     Átláthatatlanság

Ezeknek az alkotásoknak - és így a racionális spekuláció kategóriájába tartozó összeesküvés-elméleteknek is – hitelt ad továbbá az a tény is, hogy a modern társadalom fontos részleteiben valóban átláthatatlan a mindennapi gondolkodás számára, és ez az átláthatatlanság ténylegesen lehetőséget kínál összeesküvések vagy ahhoz nagyon hasonló szerveződések számára.

Először is, bár a társadalom működése elvileg és általában a nyilvánosság előtt zajlik, igen sok intézmény, szervezet mégsem nélkülözheti a titkosságot: van banktitok, vannak üzleti titkok, államtitkok, szolgálati titkok, van titkos diplomácia, vannak titkosszolgálatok stb. Fennáll tehát a lehetősége annak, hogy a beavatottak a titkosság védelme alatt saját céljaikat kövessék.

Másodszor, a modern társadalom igen sok területe annyira bonyolult, annyira magas fokú és speciális tudást igényel, hogy nem is szükséges titkossá tenni, a kívülállók számára így is tökéletesen rejtelmes. Jó példa erre a tudomány vagy a jogrendszer vagy a bankrendszer. Itt is fennáll a lehetősége annak, hogy a beavatottak az átláthatatlanság védelme alatt saját céljaikat kövessék.

Miután ez a fajta átláthatatlanság valóban létezik és valóban alkalmat ad egyének vagy csoportok számára, hogy a nyilvánosság számára ellenőrizhetetlen módon működjenek és saját, egyéni vagy csoportérdekeiket kövessék, ezzel a - lokális! - összeesküvések elvi lehetősége biztosított. Pusztán attól azonban, hogy lokális összeesküvések elvileg lehetségesek, még nem kellene nagyon sok embernek valóban aggódnia is emiatt és komolyan vennie a napjainkban minden korábbinál nagyobb vitalitást mutató és gomba módra szaporodó különféle összeesküvés-elméleteket. Azaz: az összeesküvések elvi lehetősége csak szükséges, de nem elégséges oka a ma féktelenül burjánzó összeesküvés-irodalomnak. Ha azonban jobban belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy az embereknek nagyon is jó okuk van arra, hogy féljenek az összeesküvésektől, és ez a jó ok már elégséges ahhoz, hogy többé-kevésbé kritikátlanul „felüljenek” mindenféle összeesküvés-elméletnek.

•     A Magányos Gonosz, avagy mit tehet ma már akár egyetlen ember is

 Ezen a ponton érdemes visszatérni a Magányos Gonosz figurájához, hogy megértsük, miért éppen a modern időkben, a XIX-XX. században váltak olyan népszerűvé az összeesküvés-elméletek. Azt mondtuk, hogy a figura őstípusa, előképe a Sátán. Ez irodalomtörténeti szempontból bizonyára így is van, társadalomtörténeti szempontból azonban a Magányos Gonosz teljességgel a modern kor terméke. Bármennyire meseszerűek ugyanis a népszerű irodalomnak ezek a figurái, a történelemben most először valóságos veszélyt testesítenek meg. Mert a dolog úgy áll, hogy ami korábban csak a mesében fordulhatott elő, az ma hátborzongató, félelmetes valóság. A tömegpusztító fegyverek korában már egyetlen ember kezében is összpontosulhat olyan pusztító erő, amely elegendő, ha talán nem is az egész világ, de legalábbis egy sokmilliós nagyváros megsemmisítésére. Az egyénnek ez a megnövekedett hatóköre teljességgel a modern fejlődés eredménye. Ilyen nagyságrendű pusztításhoz korábban – gondoljunk pl. Karthágóra— hadseregeket kellett mozgatni, vagyis egy állam szervezeti hatalmára volt szükség.

De nem csak az egyén számára hozzáférhető pusztító erő növekedett elképesztő méretűvé, hanem –az informatika és a kommunikáció forradalmának köszönhetően — minőségileg megváltozott, mérhetetlenül kitágult az információhoz, a tudáshoz való hozzáférés lehetősége is. Az egyén már nincs kizárólag a saját tudására utalva, hanem szabadon hozzáférhet a társadalmilag felhalmozott tudáshoz is. Már nem kell hosszú és fáradságos munkával szakemberré kiképeznie magát egy szűk területen (és ezzel elzárnia magát a más területeken felhalmozott tudástól) ahhoz, hogy a tudást hatalommá konvertálhassa. Elég, ha korunk univerzális eszközét és csodafegyverét, a számítógépet tudja valamennyire használni. Ma már egy kémiából bukásra álló tinédzser is fabrikálhat nagy hatású bombákat, csak meg kell keresnie a receptet az Interneten. Vagy útjára indíthat egy számítógép-vírust. Vagy megbéníthatja egy repülőtér vagy egy bank vagy a Pentagon kommunikációs rendszerét. Vagy beléphet ezekbe a rendszerekbe és pénzt csinálhat a megszerzett információkból. A lehetőségek szinte korlátlanok. A világméretű kommunikációs és információs hálózatra kapcsolt számítógép segítségével az egyén mesebeli tulajdonságokra tett szert. Át tud menni a falakon, a határokon. Tetszése szerint változtathatja a nevét, a nemét, a korát. Láthatatlanná tudja tenni magát. Sebezhetetlenné tudja tenni magát. Semmiből pénzt tud csinálni. Képes távolból irányítani az eseményeket. Ha akarja, mindenütt jelenlévővé válhat. Ha akarja, minden titkok tudójává válhat. Hatóköre korábban elképzelhetetlen mértékűre növekedett.

Végül, bár talán inkább ezzel kellett volna kezdeni: a pénz hatalma. Ez nem új dolog, a pénz mindig is megsokszorozta tulajdonosának befolyását, kitágította cselekvési lehetőségeit. “Rút vagyok , de megvásárolhatom a legszebb asszonyt. Tehát nem vagyok rút , mert a rútság hatása, elriasztó ereje a pénz révén megsemmisült. ... béna vagyok, de a pénz 24 lábat szerez nekem; tehát nem vagyok béna... [...] Amire én qua ember nem vagyok képes, amire tehát egyéni lényegi erőim nem képesek, arra képes vagyok a pénz révén.” Írja Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratokban. Hogy a globális kapitalizmus korában milyen hatványozott ereje van a pénznek mint erőforrásnak, arról itt nem kell bővebben szólni, elég annyi, hogy ma ezerszámra vannak a világon olyan magánvagyonok, amelyekhez képest Midász kincse aprópénz. Tulajdonosaik dollármilliárdokat dobhatnak pillanatok alatt egyik piacról a másikra, tetszésük szerint dönthetnek egész termelési ágak vagy ország-csoportok sorsáról, milliók életkörülményeit változtathatják meg saját érdekeiknek megfelelően. Fegyvereket és fegyvereseket vásárolhatnak tetszőleges mennyiségben, vagy, ha épp arra van szükség, információt és szakértelmet.

Vagyis a Magányos Gonosz már nem mesebeli figura : a mai világban igenis vannak olyan emberek, még hozzá szép számmal, akiknek minden szükséges forrás a rendelkezésükre áll, ha netán Magányos Gonoszként kívánnának működni. Kitűnő példa a magyar származású amerikai pénzember, Soros György. Bár ő az ellenkező oldalon, a Magányos Jótevők csapatában játszik, a volt szovjet blokk szinte valamennyi országára kiterjedő tevékenysége jól példázza, hogy mit képes elérni ma egyetlen ember, ha megvannak hozzá az eszközei. (Meg kell jegyezni persze, hogy az egész régió javát szolgáló tevékenysége sem gátolt meg egyes mesemondókat abban, hogy a rossz hírét keltsék; így némely magyar antiszemita mesemondók mint Zsidó Gonosznak, vérromán kollégáik viszont, a változatosság kedvéért, mint Magyar Gonosznak költötték rossz hírét. Úgy látszik, csak a távoli maláj kollégák vannak abban a helyzetben, hogy az Amerikai vagy a Nemzetközi Gonoszt tiszteljék benne.)

Ha valakit a fentiek még mindig nem győztek volna meg arról, hogy az egyén rendelkezésére álló eszközök elégségesek ahhoz, hogy a Magányos Gonoszban ne mesefigurát, hanem veszélyes szociológiai realitást lássunk, az gondoljon arra, hogy a multinacionális vállalatbirodalmak, a nemzetközi bűnszövetkezetek, a nagy állami és államközi bürokráciák, a nagy befektetési alapok, a hadseregek, a titkosszolgálatok és seregnyi más hasonló nagy szervezet természetesen még sokkal jelentősebb forrásokkal rendelkezik, és hogy a Magányos Gonoszok némelyike adott esetben ezeket a nagyságrendekkel nagyobb volumenű forrásokat  is fel tudja használni céljai elérésére.

Lényegében a modern kort megelőző egész történelem során az egyén tehetetlen volt a szervezett erővel szemben: a gyorstüzelő fegyverek és a dinamit feltalálása előtt szinte semmi esélye nem volt a hozzá hasonlóan fölszerelt, de nagy számú, szervezetten együttműködő egyénből álló csoporttal szemben. (Itt eltekintünk a fegyverzettel és a harcmodorral kapcsolatos, egyébként lényeges részletektől, vagy az első, primitív, nehezen kontrollálható hatású tömegpusztító fegyver: a tűz használatától.) A szervezettséggel csak a szervezettséget lehetett szembeállítani: hadsereggel még nagyobb hadsereget, magas fokú szervezettséggel szemben még magasabb fokú szervezettséget. Ezek hiányában csak a cselhez, a meglepetésszerű támadáshoz és hasonló fortélyokhoz lehetett folyamodni. Ezek közé a fortélyok közé tartozott az összeesküvés is, az önmagukban egyébként gyenge egyének titkos szövetkezése erőik egyesítésére és az összehangolt támadásra. De vegyük észre, hogy az összeesküvés így lényegében megint csak a szervezettséget játssza ki a szervezettséggel szemben.

Némiképp önkényesen az 1860-as, 1870-es éveket jelölhetjük meg annak a fejlődésnek a kezdeteként, amely oda vezetett, hogy ma már az egyén is a siker reményével veheti fel a harcot a nagy létszámú szervezett erőkkel szemben. 1867-ben találta fel Alfred Nobel a dinamitot, az első modern robbanóanyagot. Ugyanebben az évben jelent meg a Tőke első kötete, az a könyv, amelyik ugyan minden közgazdasági értekezésnél nagyobb hatással tárta annak a modern világnak a rejtett mechanizmusait, amelyben a pénz mindenhatóvá lett - és mégis teljesen hatástalannak bizonyult a pénzzel és a tőkével kapcsolatos téveszmék - marxi kifejezéssel: a fétisizmus - elleni tudományos felvilágosító harcban. Ebben az évben konstruálták az első működőképes írógépet is, amelynek sorozatgyártását aztán majd körülbelül tíz évvel később kezdi meg az amúgy fegyvergyáros amerikai Remington . Körülbelül akkor, amikor először megszólalt   Bell telefonja, amely ma egy számítógéphez csatlakoztatott írógép-billentyűzettel kombinálva csodákat művelhet a világméretű információs hálózatra akaszkodva. Szintén nagyjából ebben az időben született a korabeli virtuális valóság, a regényirodalom egyik első olyan hőse, Verne Nemo kapitánya, akiben - bár ő maga, mint regény végén kiderül, tulajdonképpen Jó Ember - már fenyegetően megjelenik korunk Magányos Gonoszának minden lehetősége.

Mármost ha a dolog így áll, ha egyetlen ember is képes ma már arra, amihez korábban az Ördög hatalma kellett, akkor még inkább hitelt érdemlőek a Szövetkezett Gonoszokról szóló összeesküvés-elméletek. Az elmúlt százvalahány év technikai fejlődése realitássá tette a mesét, megalapozottá, hogy ne mondjuk racionálissá tette a magányos gonosztól és még sokkal inkább az összeesküvőktől való, korábban irracionális félelmeket.

A polgári társadalom eszménye - és a XX. század valósága

De a modern társadalomban reálisan létező átláthatatlanság és a reálisan létező technikai lehetőségek sokasága is önmagában talán még mindig kevés ahhoz, hogy megmagyarázzuk, miért éppen a modern időkben, a XIX-XX. században váltak olyan népszerűvé az összeesküvés-elméletek. Ehhez mélyebbre kell nyúlnunk. Az összeesküvés-elméletek modernkori virágzásának hátterében egy olyan mély és veszélyekkel terhes társadalomtörténeti folyamatot találunk, amelyről az összeesküvés-elméletek szerző és fogyasztói valószínűleg nem is tudnak, de a veszélyeket valamilyen módon mégis érzékelik és meg is fogalmazzák ezekben az összeesküvés-elméletekben.

Arról van szó, hogy a polgári társadalom eszménye és századunk valósága kiáltó ellentmondásban van egymással. A polgári társadalom ugyanis, eredeti és eszményi önképe szerint, ahogy azt a polgári forradalmak ideológusai annak idején meg is fogalmazták, az egyenlőség elvére épül. Nem abban a kommunisztikus értelemben persze, hogy mindenki egyformán részesedne az anyagi javakból, és persze nem híve az egyenlőségnek még sok más értelemben sem. Egy nagyon fontos vonatkozásban azonban igenis egyenlőnek tételezi a társadalmi szereplőket, nevezetesen abban az értelemben, hogy közülük egyik sem lehet olyan nagy, hogy a többiek feje fölé nőjön. Ez mindenekelőtt a gazdaságban érvényesítendő követelmény. Fel kell számolni a monopóliumokat és helyükbe a szabad versenyt kell állítani. A szabad verseny feltételezi, hogy a piacon mindenkinek egyaránt megvannak az esélyei a boldoguláshoz. Az egyenlőségről a piacon Adam Smith híres láthatatlan keze gondoskodik. A konkurencia az elképzelés szerint lehetetlenné teszi a monopolhelyzetek kialakulását: mihelyt valaki monopolhelyzetbe kerülhetne, a versenytársak mindjárt megakadályozzák azt. A polgári társadalom magát kisárutermelők társadalmának szeretné látni : mindnyájan egyformán kicsik vagyunk , senkinek sincs lehetősége arra, hogy a piacon az árakat a saját érdekeinek megfelelően befolyásolja, még kevésbé, hogy diktálja.

A piaci modell szerint képzelik a vélemények piacaként felfogott politikai nyilvánosságot is. Mindnyájan egyformán kicsik vagyunk, a parlamenti képviselőink megválasztásakor is, és akkor is, amikor parlamenti képviselőként mindenkit érintő döntéseket hozunk. Mindenkinek a szavazata csak egyet ér, ugyanannyit, mint akárki másé. Nincs köztünk olyan, aki a többinél nagyobb lenne, akinek szava, véleménye, szavazata többet érne másokénál. Akárcsak a piacon az áruknak, a vélemények piacán a gondolatoknak kell szabad versenyben helyt állniuk magukért; és ahogy a piacon mintegy magától létrejön az igazságos ár a kereslet és kínálat egyensúlyi pontján, ugyanúgy a vélemények piacán is a racionális vita szabad versenyében mintegy magától kikristályosodik a konszenzus, a legbölcsebb közös döntés.

 Hasonlóképpen képzelik el a sajtó működését is, amely szintén a vélemények piacán és szabad versenyében a mintegy magától kialakuló egyensúlyi állapot felé tart: szólás- és véleményszabadság van, bárki alapíthat lapot, az olvasók pénztárcás szavazással eldöntik, hogy melyik véleményt érzik a magukénak, melyik képviseli jobban az álláspontjukat. Végeredményben itt is egyensúly alakul ki, a lapok egymásnak képeznek ellensúlyt, végül kiegyensúlyozott helyzet jön létre, amelyben minden nagyobb, tömegesen osztott álláspontnak megvan a maga képviselete. Ehhez egészen hasonlóan jönnek létre és ugyanilyen kiegyensúlyozott helyzetet eredményeznek végső soron a politikai pártok is.    

Az alapeszme tehát az, hogy senkinek sem szabad túl nagynak lennie, a legjobb eredmény minden téren attól várható, ha mindenki kicsi marad.

Mármost a valóságban a XIX. század utolsó harmadának-negyedének a fejlődése már egyértelműen felszámolta ezt az idilli képet. Kialakultak a nagy monopóliumok, a gazdaságban is, a politikában is, a vélemények piacán is a hatalom kevesek kezében koncentrálódott, megszűnt a „mindnyájan kicsik vagyunk” állapota, néhány nagy kezébe került minden téren az irányítás. A XX. századi gazdaságban már igenis néhány nagy szereplő kezében van minden, a nagy monopóliumok már igenis képesek a piacok befolyásolására. A politikában is nagy pártok, nagy szervezetek alakultak ki, ezek és az állam kezébe került a hatalom, és ezek a nagy szervezetek már igenis képesek a társadalom életének erőteljes befolyásolására. Hasonló hatalomkoncentráció ment végbe a vélemények piacán is, sajtóbirodalmak, kvázi-monopolhelyzetű hírügynökségek  jöttek létre, és ezek a nagy véleményirányítók már igenis képesek a az emberek gondolkodásának befolyásolására is: az emberek azt gondolják, amit ezek a nagy véleményirányítók gondoltatnak velük.

Minden másképpen van már tehát, de a polgári társadalom liberális önértelmezése szerint ugyanakkor még minden a régi. A demokratikus eszmények nem változtak, csak éppen a körülmények lettek olyanok, hogy a demokratikus eszmények már nem érvényesülhetnek. Megszűnt a garancia arra, hogy a dolgok csak jól alakulhatnak. „Mindnyájan túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy valaki közülünk a többiek rovására, a többiek fölé emelkedve érvényesüljön, hogy diktálhasson a többieknek, hogy uralkodó helyzetbe jusson és ott meg is maradhasson.” Ez volt a garancia arra, hogy a dolgok csak jól alakulhatnak, hogy a társadalomban szabadság és egyenlőség uralkodjon. Ez a garancia nincs többé, az uralmukat egész világra kiterjesztő monopóliumok idején napnál világosabb, hogy egyesek nagyobbak mint mások, nagyobb hatalommal rendelkeznek, képesek uralkodni mások fölött. Mármost ha ezek az egyesek magánszemélyek, akkor uralmuk illetéktelen hatalombitorlás , amely a közösségre nézve óriási veszélyeket rejt magában. A szabadság feltételezi az egyenlőséget. Szabadság csak akkor van, ha nem egyes személyek vagy csoportok, hanem személytelen törvények uralkodnak. A polgári társadalomban csak a piac törvényei uralkodhatnak, nem pedig egyes piaci szereplők, legyenek ezek egyének vagy csoportok. A politikában is csak a törvény és a törvényt képviselő állam uralkodhat, nem pedig egyes közéleti, politikai szereplők – legyenek ezek egyének vagy csoportok. Ugyanígy a fejekben és a lelkekben is a vallás- és véleményszabadságnak, vagy legrosszabb esetben is a közvéleménynek kell uralkodnia, nem pedig ennek vagy annak a nagy hatalmú vallásnak, ideológiának, véleményirányítónak. De még az állam is gyanús: a túlságosan nagyra nőtt, túlságosan is önállóvá, függetlenné, ellenőrizetlenné vált kormányszerveknek és állami apparátusoknak nincs joguk az uralomra – vagy legalábbis az uralmukat gyanakvással kell figyelni.

Látható mindebből, hogy az összeesküvés-elméletek a maguk módján nagyon is érzékenyen reagálnak egy jelentős és a közösség életére kétségtelenül veszélyekkel terhes változásra, arra tudniillik, hogy a monopolkapitalizmus kialakulásával túlságosan nagy hatalom került illetéktelenül és ellenőrizhetetlenül  magánkezekbe.

Idézzük fel itt még egyszer az összeesküvésre korábban adott definíciónkat. Arra jutottunk, hogy az összeesküvés „egy szervezett csoport titkos és bűnös tevékenysége, amelynek célja a társadalmi világ (vagy annak egy része) feletti illetéktelen kontroll megszerzése vagy megtartása a csoport magánérdekeinek érvényesítése érdekében". Ez a meghatározás, ha eltekintünk a belefoglalt minősítésektől (“titkos és bűnös”, “illetéktelen”), elveszíti specifikus tartalmát és minden nehézség nélkül ráhúzható a modern világ szinte bármelyik egyének feletti nagy szervezetére: a modern nagyvállalatokra, a pártokra, a szakszervezetekre, a bűnszövetkezetekre, a szakmai szerveződésekre és egyáltalán minden olyan szupraindividuális szerveződésre, amelynek különérdekei vannak és amely ezeket akár a közösség érdekei ellenében is érvényesíteni igyekszik. A polgári társadalom eszményített önképe felől, az egyformán kicsi kisárutermelők letűnt világa felől nézve minden túl nagyra nőtt magánérdek veszélyes azokra, akik kicsik maradtak.

Veszélyes és ezért eleve gyanús is. Nem biztosan igaz az, hogy “ami jó a General Motors-nak, az jó az Egyesült Államoknak is”. A kisember “illetéktelennek” érez minden, az övénél nagyobb hatókörben érvényesíthető kontrollt, ha az nem állami (vagy másképpen közérdeket szolgáló, pl. tudományos) kontroll; márpedig ha illetéktelen, akkor bűnös is, ha pedig bűnös, akkor nyilván titokban kell, titokban lehet csak érvényesíteni: innen az általános, diffúz, magának tárgyat kereső összeesküvés-gyanú, hiszen a kisembert körülvevő világban egészen általános az övénél nagyobb hatókörben érvényesülő kontroll. Az a tény pedig, hogy némelyik kontroll csakugyan illetéktelen, csakugyan bűnös és csakugyan titkosan érvényesített, tehát hogy valóban előfordulnak összeesküvések, igazolja félelmeit és még jobban megerősíti a diffúz összeesküvés-gyanút, illetőleg a túl nagyra nőttekkel szembeni ellenérzéseit. Még az állam is gyanús, ha túlságosan nagy, túlságosan erős, és ha ő, a kisember nem tudja átlátni a működését. A tudomány is gyanús, a jogrendszer is gyanús, az üzleti élet is gyanús, ha ellenőrizhetetlen  – és ez megint csak azt jelenti, hogy ő, a kisember nem tudja átlátni a működésüket. De kiváltképpen gyanús a pénz világa; a pénzé, amiről csak azt lehet biztosan tudni, hogy nem az az ártatlan csereeszköz, aminek látszik; a pénzé, amely rejtélyes módon áramlik ide-oda és megmagyarázhatatlanul szaporodik egyesek zsebében, míg mások zsebéből ugyanolyan érthetetlen módon mindig újra és újra csak eltűnni hajlandó; a pénzé, amely az egész világot uralja.

Az összeesküvés-elméletek tehát kisember-ideológiák, a modern, nagyra nőtt szervezetek világában magát veszélyben érző, a túlságosan bonyolulttá vált modern világot átlátni képtelen kisember veszélyeztetettség-érzetének sajátos kifejeződései. Ezt a kisembert már a szabad versenyes kapitalizmus korában is félelemmel töltötte el, hogy egyesek netán nagyobbra nőhetnek, mint ő; ezeket a félelmeket aztán a monopolkapitalizmus világában sokszorosan igazolódni látja. Mindehhez járulnak még napjainkban a globalizálódással kapcsolatos új keletű félelmek. Bár maga a globalizálódás nem új jelenség, hiszen a világpiac kiépülése a kapitalizmus kezdetei óta tart, mégis csak a XX. században és főként annak vége felé hatalmasodtak el igazán a globalizálódással kapcsolatos félelmek, mert csak ekkor vált nyilvánvalóvá, mindenki számára jól láthatóvá, hogy az egykor hatalmas nemzeti államok erőtlenné váltak a mind jobban megerősödő nagy nemzetközi szervezetekkel szemben. A globalizálódó világot a multinacionális vállalatok, a nemzetek feletti pénzvilág,  a nemzetközi bűnszövetkezetek, a nemzetközivé vált terrorizmus  uralják, és az állam, ha akarná sem tudná megvédeni a kisember világát a légneművé vált határokon akadálytalanul beözönlő Rossztól. Az extrém, azaz a globalizálódás formájában megjelenő modernizáció már nem csak a kisembert fenyegeti, pl. recesszióval, munkanélküliséggel, idegenek betelepülésével, bűnözéssel, drogkereskedelemmel, stb., hanem a tágabb közösséget, a nemzetet és a már régóta gyanakvással szemlélt, de mégis még mindig utolsó mentsvárnak tekintett nemzeti államot is.  Veszélyben a nemzeti kultúra, a nemzeti identitás, és az állam sem igen tehet semmit: a nagy nemzetközi játékosok ellen még az államok által létrehozott nemzetközi szervezetek is gyakran gyengének bizonyulnak.

Az összeesküvés-elméletek fő fogyasztói ezért valószínűleg a modernizáció és a globalizálódás hatásait különösen negatív módon, azaz veszélyekként, fenyegetésekként megélő kisemberek közül kerülnek ki.

Elfogulatlan gondolkodás

Arra a meglepő konklúzióra jutunk tehát, hogy az összeesküvés-elméletek egy nem jelentéktelen tömegét - és így alkotóikat és közönségüket is - inkább pozitívan kell értékelnünk. Végül is az a tény, hogy akadnak emberek, akik maguk kezdenek el gondolkodni, ha úgy látják, hogy a hivatalos magyarázatok elégtelenek, félrevezetők vagy éppenséggel hazugok, éppenséggel pozitív és reményt keltő - még akkor is, ha a laikus magyarázatok túlnyomó része végül is nem állja meg a helyét a tudomány szigorú ítélőszéke előtt. A modern társadalomban a szakértői kultúrák az önálló, kreatív gondolkodás úgyszólván minden lehetőségét elvették az emberektől. Az embereknek már semmit sem kell - és nem is lehet - maguknak csinálniuk, és főként semmit sem kell - és nem is kívánatos - önállóan gondolniuk. Nem kell zenével, tánccal, egyebekkel szórakoztatni és művelni magukat, mert ott vannak erre a célra a hivatásos szórakoztatókés népművelők; nem kell problémák megoldásán törni a fejüket, mert ott vannak erre a célra a hivatásos problémamegoldók: a politikusok, a tudósok, az orvosok és a többi értelmiségi szolgáltató; nem kell megvitatniuk, értelmezniük a világ eseményeit, mert ott vannak erre a célra a hivatásos megvitatók, kommentátorok és értelmezők a TV kerekasztal-vitáiban;  nem kell a lakásukat kreatív ötletekkel csinosítaniuk, mert ott vannak erre a hivatásos lakberendezők és ötletemberek; nem kell az élet értelmén és hasonló mély dolgokon gondolkozniuk, mert először is ezen valóban nem kell gondolkozni, csak megfájdul az ember feje, másodszor meg, ha mégis kellene valamiért, ott vannak erre a célra az éppen ügyeletes divatos guruk, vallásalapítók, megváltók, forradalmárok és más hivatásos életértelme-szakemberek. Ilyen világban csak becsülni lehet azokat, akik laikus létükre mégis belevágnak és megpróbálják maguk értelmezni és magyarázni a társadalmi világot.  

Valószínűleg nem véletlen, hogy ha az Interneten összeesküvés-elméleteket keresünk, akkor mindig az Egyesült Államokban fogunk kikötni: az amerikaiak rakják fel a legtöbb ilyen témájú anyagot. Ez az amerikai túlsúly nem csak és talán nem is elsősorban abból adódik, hogy általában is az Interneten túlnyomórészt amerikai anyagokat találunk, mert egyelőre csak ők engedhetik meg maguknak tömegesen a kommunikációnak ezt a módját - bár nyilván ez is jócskán közrejátszik. Még kevésbé adódik abból, hogy az amerikaiak- ahogy azt a nem-amerikaiak szeretik gondolni róluk - végtelenül együgyűek, és végtelen együgyűségükben mindenben összeesküvést szimatolnak. Inkább arról lehet szó, hogy az átlag-amerikai még ma is független, önálló polgárnak gondolja magát, akinek ugyanúgy joga van önállóan és akár még a hivatalos álláspontoknak is ellent mondva gondolkodni a világ dolgairól, ahogyan joga van fegyvert viselni és akár még az állammal szemben is megvédenie magát. Van ebben persze sok negatívum is, hiszen erre a fegyveres polgári öntudatra építenek a jobboldali, magukat patriótának nevező, de sokszor nyíltan fasiszta milíciák is. Mégis, talán becsülnünk kellene azt a demokratikus hagyományt, amelyikben természetes viselkedésnek számít, hogy az ember óvatos gyanakvással fogadja a kormány és mindenféle hivatalosság minden megnyilvánulását, és ha nem elégíti ki a hivatalos magyarázat, akkor beül a könyvtárba és megpróbál maga utána járni a dolgoknak. Az elfogulatlan gondolkodásnak ezt a hagyományát mindenképpen nagyra kell tartanunk, még akkor is, ha ez az elfogulatlanság egyebek közt hatalmas tömegű racionális és irracionális spekulációt és misztikus képzelgést termel.