Samuel P.
Huntington: A civilizációk összecsapása
A
világpolitika új szakaszába lép. Az
értelmiségiek különféle víziókat
vázolnak fel azzal kapcsolatban, hogy milyen is lesz – a
történelem véget ér, visszatér a
nemzetállamok közti hagyományos rivalizálás, a
nemzetállamok lehanyatlanak a törzsiség és a
globalizáció ellentétes irányú folyamatainak
eredőjeként, és a többi. E víziók
mindegyike megragad valamit az eljövendő valóság
jellemzőiből. Azonban egyik sem képes megragadni egy, a
világpolitikában a jövőben
valószínűleg központi szerepet játszó
elemet.
Feltételezésem
szerint ebben az új világban a fő konfliktusforrás
elsősorban nem ideológiai, de nem is gazdasági jellegű
lesz. Az emberiséget megosztó nagy szakadék és a
fő konfliktusforrás kulturális jellegű lesz. A
nemzetállamok maradnak ugyan a világpolitika legerősebb
alakítói, de a fő konfliktusok a különféle
civilizációkhoz tartozó nemzetek és csoportok
között fognak kialakulni. A civilizációk közti
törésvonalak lesznek a jövő frontvonalai.
A
civilizációk közti konfliktus lesz a konfliktusok
fejlődésének utolsó szakasza a modern
világban. A modern nemzetközi rendszer létrejötte, az
1648-as vesztfáliai béke után, a nyugati világ konfliktusai
másfél évszázadon keresztül elsősorban
fejedelmek, császárok, abszolút és
alkotmányos monarchák között alakultak ki, akik
növelni akarták bürokráciájuk és
hadseregük méretét, merkantilista gazdasági
erejüket, és leginkább az általuk uralt területek
nagyságát. A folyamat során létrehozták a
nemzetállamokat, és a francia forradalommal kezdődően a
főbb konfliktusok már nem az uralkodók, hanem a nemzetek
között alakultak ki. 1793-ban írta R. R. Palmer: „A
királyok háborúinak vége; elkezdődtek a
népek háborúi.”
Ez a XIX.
századi minta élt tovább egészen az I.
világháború végéig. Ezután, az orosz
forradalom és a rá adott válaszreakciók
következményeként a nemzetek közti konfliktus
átengedte a teret az ideológiák közötti
konfliktusnak, először a kommunizmus, a fasizmus-nácizmus
és a liberális demokrácia között, majd a
kommunizmus és a liberális demokrácia között. A
hidegháború idején ez a konfliktus a két szuperhatalom
közti küzdelemben teljesedett ki. E hatalmak egyike sem volt a
klasszikus európai értelemben vett nemzetállam,
identitásukat ideológiájuk révén
határozták meg.
Az
uralkodók, nemzetállamok és ideológiák
közti konfliktusok alapvetően a nyugati civilizáción
belüli konfliktusok voltak. „Nyugati
polgárháborúk”, ahogy William Lind nevezte
őket. Ez igaz a hidegháborúra, valamint a
világháborúkra és a korábbi, XVII., XVIII.
és XIX. századi háborúkra is. A
hidegháború végével a nemzetközi politika
súlypontja elmozdult Nyugatról, és központjába
a nyugati és nem-nyugati civilizációk közti
interakciók kerültek. A civilizációk
politikájában a nem-nyugati civilizációk
népei és kormányai nem maradtak többé a
nyugati gyarmatosítás célpontjaként a történelem
puszta tárgyai, hanem csatlakoztak a Nyugathoz, mint a
történelem alakítói és mozgatói.
A
hidegháború idején a világ fel volt osztva
első, második és harmadik világra. Ez a
felosztás nem érvényes többé. Manapság
sokkal ésszerűbb, ha az országokat nem politikai vagy
gazdasági berendezkedésük, vagy gazdaságuk
fejlettségi szintje szerint, hanem kultúrájuk és
civilizációjuk alapján csoportosítjuk.
Mit
értünk azon, hogy civilizáció? A
civilizáció kulturális jelenség. A
települések, régiók, népcsoportok,
nemzetiségek, vallási csoportok mind-mind más
kultúrával rendelkeznek, a kulturális heterogenitás
különféle szintjein helyezkednek el. Egy délolasz
város kultúrája különbözhet egy
északolasz város kultúrájától,
azonban mindkettő osztozik az olasz kultúrán, amely
megkülönbözteti őket egy német
várostól. Az európai közösségeknek vannak
olyan kulturális jellemzőik, amelyek
megkülönböztetik őket az arab vagy kínai
közösségektől. Az arabok, a kínaiak és a
nyugatiak azonban nem részei egyetlen tágabb kulturális
entitásnak sem. Civilizációkat alkotnak.
Egy
civilizáció tehát az emberek legmagasabb szintű
kulturális csoportosulása, a kulturális identitás
legátfogóbb szintje, amellyel az emberek rendelkeznek, eltekintve
azoktól a jellemzőktől, amelyek őket más
fajoktól megkülönböztetik. Egy civilizáció
meghatározható egyrészt objektíven, az olyan
közös elemek révén, mint a nyelv, a
történelem, a vallás, a szokások, az
intézmények, másrészt szubjektíven, az
emberek önazonosítása révén. Az emberek
identitásának több szintje van: egy római lakos
különböző intenzitással határozhatja meg
magát, rómaiként, olaszként, katolikusként,
európaiként, nyugatiként. A civilizáció,
amelyhez tartozik, a legátfogóbb identifikációs
szint, amellyel az ember még intenzíven azonosulni tud. Az
emberek újra és újra meghatározhatják
identitásukat, és ezt meg is teszik, aminek
következtében a civilizációk összetétele
és határai állandóan változnak.
Egy
civilizáció magában foglalhat nagyon sok embert, mint
például a kínai („egy olyan
civilizáció, amely úgy tesz, mintha állam
lenne”, ahogy Lucian Pye írta), de nagyon keveset is, mint az
angolszász karibi civilizáció. Egy
civilizáció magában foglalhat számos
nemzetállamot, mint a nyugati, latin-amerikai vagy arab
civilizáció, de akár egyetlen államból is
állhat, mint például a japán.
A
civilizációk természetesen keverednek és
átfedik egymást, és magukban foglalhatnak több
szubcivilizációt is. A nyugati civilizációnak
két nagy ága létezik, az európai és az
észak-amerikai, míg az iszlám arab, török és
maláj ágakra oszlik. A civilizációk ennek
ellenére nem jelentés nélküli entitások,
és annak ellenére, hogy a köztük lévő
határok nem mindig élesek, azért
valóságosak. A civilizációk dinamikusak:
fejlődnek és hanyatlanak, szétválnak és
összeolvadnak. És amint azt a történelem minden
ismerője tudja, a civilizációk eltűnnek, és
belepi őket az idő homokja.
A nyugatiak
hajlamosak azt gondolni, hogy a nemzetállamok a világpolitika
főszereplői. Azok voltak, de csak néhány
évszázadon keresztül. Az emberi történelem
átfogó szakaszait a civilizációk
története alkotta. Arnold Toynbee, a „Tanulmány a
történelemről” című könyvében
huszonegy nagyobb civilizációt különböztetett meg;
ma csak hat létezik tovább közülük. A
civilizációs identitás egyre fontosabb lesz a jövőben,
és a világot nagyrészt a hét vagy nyolc nagy
civilizáció közti interakciók fogják
alakítani. Ezek a következők: a nyugati, a konfuciánus,
a japán, az iszlám, a hindu, a szláv-ortodox, a
latin-amerikai és talán az afrikai civilizációk. A
legfontosabb konfliktusok az e civilizációkat
elválasztó törésvonalak mentén fognak
kialakulni a jövőben.
Miért
lesz ez így?
Elsősorban
azért, mert a civilizációk közti
különbségek nem csak valóságosak, de
alapvetők is. A civilizációk különböznek
egymástól történelmükben, nyelvükben,
kultúrájukban, hagyományaikban és
főként vallásukban. A különböző
civilizációkhoz tartozó emberek eltérő
módon tekintenek az ember és isten, az egyén és
csoport, az állampolgár és az állam, gyerek
és szülő, férj és feleség közti
kapcsolatra, és különbözőképpen
látják a jogok és a felelősség, a
szabadság és a hatalom, az egyenlőség és a
hierarchia egymáshoz viszonyított fontosságát. E
különbségek évszázados múltra tekintenek
vissza, és nem fognak egyhamar eltűnni. Sokkal alapvetőbbek,
mint a politikai ideológiák és a politikai
berendezkedések közti különbségek. A
különbségek nem feltétlenül jelentenek
konfliktust, és a konfliktus nem feltétlenül jelent
erőszakot. Az évszázadok folyamán azonban a
civilizációk közti különbségek
okozták a legtartósabb és legvéresebb
konfliktusokat.
Másodsorban
azért, mert a világ egyre kisebb lesz. A
különböző civilizációkhoz tartozó
emberek közti kapcsolatok egyre intenzívebbek lesznek; az
intenzívebbé váló kapcsolatok pedig
erősítik a civilizáció-tudatosságot, tudatosítják
az emberekben a civilizációk közti
különbségeket, és a civilizáción
belüli közös vonásokat. Az észak-afrikaiak
Franciaországba történő bevándorlása a
franciákból ellenséges érzelmeket vált ki,
ugyanakkor erősíti befogadókészségüket a
„jó” európai, katolikus lengyel
bevándorlók iránt. Az amerikaiak sokkal
negatívabban reagálnak a japán tőkebefektetésekre,
mint a jóval nagyobb volumenű, kanadai és európai
országokból származó befektetésekre. Ahogy
Donald Horowitz megfogalmazta: „Egy ibo lehet […] owerri ibo vagy
onitsha ibo Nigéria keleti részén. Lagosban
egyszerűen csak ibo. Londonban nigériai. New Yorkban csak
afrikai.” A különböző civilizációkhoz
tartozó emberek közti, egyre intenzívebb kapcsolatok
erősítik az emberek
civilizáció-tudatosságát, ami viszont
felerősíti a különbségeket és a
történelmi múltból származó, vagy
legalábbis annak gondolt ellenségeskedéseket.
Harmadszor
azért, mert a gazdasági modernizáció és a
társadalmi változások folyamatai világszerte
elszakítják az embereket a hagyományos helyi
identitásoktól. Gyengítik a nemzetállamot is mint
identitásforrást. A világ legnagyobb részén
a vallás kezdi betölteni ezt az űrt, gyakran
„fundamentalistának” nevezett mozgalmak
formájában. E mozgalmak ugyanúgy
megtalálhatók a nyugati kereszténységben, a
judaizmusban, a buddhizmusban és a hinduizmusban, mint az
iszlámban. A legtöbb vallás esetében a
fundamentalista mozgalmakban részvevők fiatalok,
iskolázottak, középosztálybeli szakemberek,
értelmiségiek és üzletemberek. „A világ
unszekularizációja – ahogy George Weigel megjegyezte
– egyike a legjelentősebb társadalmi
változásoknak a huszadik század
végén.” A vallás újraéledése,
„la revanche de Dieu” – ahogy Gilles Kepel nevezte
– olyan
identitásalapot szolgáltat, amely meghaladja a nemzeti
határokat és egyesíti a civilizációkat.
Negyedszer
azért, mert a civilizáció-tudatosság
megerősödését tovább fokozza a Nyugat
kettős szerepe. Egyrészt a Nyugat hatalmának
csúcsán áll. Ugyanakkor azonban, és talán
éppen ennek eredményeként, a nem-nyugati civilizációkban
feltűnt egyfajta vissza-a- gyökerekhez jelenség. Egyre
többet lehet hallani a japánok befelé
fordulásáról és
„ázsiaisításáról”, a
Nehru-féle hagyományok feladásáról és
a „hindusításról” Indiában, valamint a
nyugati eredetű szocialista és nacionalista eszmék
bukásáról, és az erősödő
„újraiszlámosításról” a
Közel-Keleten. Moszkvában javában folyik
nyugatosítás kontra oroszosítás vita. A hatalma
teljében levő Nyugat áll szemben azzal a nem-Nyugattal,
amelyben egyre inkább megvan a vágy, az akarat és az
erő arra, hogy a világot nem-nyugati módon alakítsa.
A múltban a nem-nyugati társadalmakban az elit volt az a
réteg, amelynek tagjai a legszorosabb kapcsolatban álltak a
Nyugattal. Oxfordban vagy a Sorbonne-on tanultak, és nyugati
attitűdöket és értékrendeket vettek fel
és vallottak. Ugyanakkor a nem-nyugati országok többi
lakója a legtöbb esetben megőrizte hagyományos
kultúráját. Napjainkban ez a kapcsolat megfordult. Sok
nem-nyugati országban az elit elfordul a Nyugattól és
visszatér a hagyományaihoz, miközben a nyugati, elsősorban
amerikai kultúrák, stílusok és szokások
egyre népszerűbbek lesznek a tömegek körében.
Ötödször
azért, mert a kulturális jellegzetességek és
különbségek kevésbé változékonyak,
mint a politikai és gazdasági jellemzők, és ezért
nehezebben egyeztethetők össze, illetve számolhatók
fel. A volt Szovjetunióban a kommunistákból lehetnek
demokraták, a gazdagok elszegényedhetnek, a szegények
meggazdagodhatnak, de az oroszok nem válhatnak észtekké
és az azeriak sem válhatnak örményekké. Az
osztály- és ideológiai konfliktusokban a fő
kérdés a következő volt: „Melyik oldalon
állsz?” Az emberek pedig megválaszthatták és
meg is választották, hogy melyik oldalra álljanak, illetve
oldalt is válthattak. A civilizációk közti
konfliktusokban a kérdés az, hogy „Ki vagy?” Ez pedig
adott dolog, amin nem lehet változtatni. Mint tudjuk,
Boszniától kezdve a Kaukázuson át Szudánig,
az erre a kérdésre adott rossz válasz esetén
golyót kaptál a fejedbe. S a vallás a nemzeti
hovatartozásnál még sokkal élesebb és
kizárólagosabb választóvonalat húz az
emberek között. Egy ember lehet egyszerre félig francia és
félig arab, sőt akár kettős állampolgár
is lehet. Sokkal nehezebb azonban félig katolikusnak és
félig muzulmánnak lenni.
Végül
pedig mert a gazdasági regionalizmus egyre erősödik. A
régiókon belüli kereskedelem aránya a teljes
külkereskedelmi forgalomhoz képest 1980 és 1989
között 51%-ról 59%-ra nőtt Európában,
33%-ról 37%-ra emelkedett Kelet-Ázsiában és
31%-ról 36%-ra növekedett Észak-Amerikában. A
regionális gazdasági térségek szerepe minden
bizonnyal egyre inkább nőni fog. Ezzel egy időben a sikeres gazdasági
regionalizmus tovább fogja növelni a
civilizáció-tudatosságot. A gazdasági regionalizmus
viszont csak abban az esetben lehet sikeres, ha közös
civilizációra alapul. Az Európai Közösség
a közös európai kulturális örökségre
és a nyugati kereszténységre épül. A NAFTA[1]
sikere a mexikói, a kanadai és az amerikai kultúra
napjainkban is alakuló konvergenciájától függ.
Japánnak ezzel szemben Kelet-Ázsiában
nehézségei támadtak egy hasonló gazdasági
térség kialakítása során, hiszen a
japán társadalom és civilizáció
egymagában álló. Bármilyen erős kereskedelmi
és pénzügyi kapcsolatokat építsen is ki
Japán más kelet-ázsiai országokkal, a köztük
fennálló kulturális különbségek
megakadályozzák és talán ki is zárják
a régió Európáéhoz és
Észak-Amerikáéhoz hasonló gazdasági
integrációját.
A
közös kultúra ezzel szemben egyértelműen
megkönnyíti a gazdasági kapcsolatok gyors ütemű
bővülését a Kínai
Népköztársaság, Tajvan, Szingapúr és a
többi ázsiai országban élő kínai
közösségek között. A hidegháború
végével a kulturális hasonlóságok egyre
inkább felülkerekednek az ideológiai
különbségeken, Kína és Tajvan egyre
közelebb kerül egymáshoz. Amennyiben a kulturális
hasonlóság előfeltétele a gazdasági
integrációnak, a legfőbb kelet-ázsiai
gazdasági tömb központja minden bizonnyal Kína lesz. Ez
a tömb már manapság is kezd működni. Ahogy Murray
Weidenbaum megfigyelte, mind a kultúra, mind a vallás alapot
jelent az Economic Cooperation Organisation számára, amely
tíz nem-arab muzulmán országot tömörít:
Iránt, Pakisztánt, Törökországot,
Azerbajdzsánt, Kazahsztánt, Kirgizisztánt,
Türkmenisztánt, Tadzsikisztánt, Üzbegisztánt
és Afganisztánt. E szervezetnek – amelyet 1960-ban
Törökország, Pakisztán és Irán
alapított – a továbbélése és
kiterjedése annak köszönhető, hogy a fent említett
országok vezetői belátták, nincs esélyük
csatlakozni az Európai Közösséghez.
Hasonlóképpen a Caricom2,
a Közép-Amerikai Közös Piac és a MERCOSUR3 is közös kulturális
alapokra épül. Azok az erőfeszítések viszont,
amelyek az angol-latin határvonalon átívelő karibi
közép-amerikai gazdasági térség
létrehozására irányulnak, minden bizonnyal kudarcba
fognak fulladni.
Mivel az
emberek nemzetiségük és vallásuk alapján
határozzák meg identitásukat,
valószínűleg a „mi kontra ők” séma
keretében látják a más nemzetiségű vagy
vallású emberekhez fűződő kapcsolatukat.
Az
ideológiai alapon meghatározott államok
letűnése Kelet-Európában és a volt
Szovjetunióban lehetővé teszi a hagyományos nemzeti
identitások és ellenségeskedések
előtérbe kerülését. A kulturális és
vallási különbözőségek eltérő
politikai megoldásokat eredményeznek például az
emberi jogok, a bevándorlás, a kereskedelem és a
környezetvédelem területén. A földrajzi
közelség egymással szemben álló területi
követelésekre adhat okot Boszniától Mindanaoig.
A legfontosabb,
hogy a Nyugat azon erőfeszítései, amelyek saját
értékeinek, a demokráciának és a
liberalizmusnak univerzális értékekként való
terjesztésére, katonai fölényének
fenntartására és gazdasági érdekeinek
előmozdítására irányulnak,
védekező reakciókat váltanak ki más
civilizációkból. Mivel a kormányok és a
csoportok egyre kevésbé képesek ideológiai alapon
támogatást szerezni és szövetségeket alkotni,
egyre inkább a közös vallásra és a
közös civilizációs identitásra való
hivatkozással próbálnak mozgósítani.
A
civilizációk összecsapása tehát két
szinten zajlik. Mikroszinten a civilizációs
törésvonalak mentén egymás mellett élő
csoportok küzdenek – gyakran erőszakos eszközökkel
– a terület és a másik csoport feletti
ellenőrzésért. Makroszinten a különböző
civilizációkhoz tartozó államok versengenek az
egymás feletti gazdasági és katonai hatalomért,
küzdenek a nemzetközi intézmények és harmadik
felek feletti ellenőrzés jogáért, és
egymást túlszárnyalva igyekeznek terjeszteni politikai
és vallási értékeiket.
A konfliktusok
ütközőpontjaként és a vérontások
helyszíneként a civilizációk közti
törésvonalak váltják fel a hidegháború
politikai és ideológiai határait. A
hidegháború azzal vette kezdetét, hogy a
vasfüggöny politikailag és ideológiailag kettéválasztotta
Európát. A hidegháború a vasfüggöny
leomlásával ért véget. Amint véget
ért Európa ideológiai megosztottsága, újra
feltűntek a nyugati és az ortodox kereszténységet,
valamint az iszlámot elválasztó kulturális
különbségek.
Az
Európát megosztó legjelentősebb
törésvonal – ahogy William Wallace írta –
valószínűleg egybeesik a nyugati
kereszténységnek az 1500-as évben fennálló
határaival. Ez a vonal egybeesik a mai Finnország és
Oroszország, a balti államok és az Oroszország
közti határral, kettévágja
Fehéroroszországot és Ukrajnát, elválasztva
az inkább katolikus Nyugat-Ukrajnát az ortodox
Kelet-Ukrajnától, majd nyugat felé kanyarodik,
elválasztva Erdélyt Románia többi
részétől, majd áthalad Jugoszlávián,
szinte pontosan a Horvátországot és
Szlovéniát az ország többi
részétől elválasztó határ
mentén. A Balkánon ez a vonal természetesen megegyezik a
Habsburg- és az ottomán birodalom között húzódó
történelmi határral.
Az ettől a
vonaltól északra és nyugatra élő népek
protestánsok vagy katolikusok és közösen
élték át Európa történelmét, a
feudalizmust, a reneszánszot, a reformációt, a
felvilágosodást, a francia forradalmat és az ipari
forradalmat; általában gazdaságilag jobb helyzetben
vannak, mint a keletebbre lakók; egyre nagyobb szerepet vállalnak
a közös európai gazdaság
kialakításában és a demokratikus politikai
intézmények megszilárdításában. Az e
vonaltól délre és keletre lakók ortodoxok vagy
muzulmánok, történelmük folyamán az
oszmán vagy a cári birodalomhoz tartoztak, és nem nagyon
érintették meg őket az Európa többi
részét formáló események;
általában gazdaságilag kevésbé fejlettek;
úgy tűnik, sokkal kisebb az esélyük arra, hogy stabil,
demokratikus politikai rendszert építsenek ki.
Az
Európát megosztó törésvonalként a
kultúrák bársonyfüggönye váltotta fel az
ideológiák vasfüggönyét. Amint a
jugoszláviai események mutatják, a határvonal
nemcsak eltérő kultúrákat választ el
egymástól, hanem véres konfliktusoknak is színtere.
A nyugati
és az iszlám civilizációt elválasztó
törésvonal mentén a konfliktus már
ezerháromszáz éve tart. Az iszlám
megalapítása után az arabok és mórok nyugat
és észak felé történő
terjeszkedése csak Tours-ban ért véget, 732-ben. A XI.
századtól a XIII. századig a keresztesek
több-kevesebb sikerrel próbálták meg elterjeszteni a
kereszténységet és a keresztény uralmat a
Szentföldön. A XIV. századtól a XVII. századig
az oszmán törökök fordították meg a
mérleg állását, kiterjesztették hatalmukat a
Közel-Keletre és a Balkánra, elfoglalták
Konstantinápolyt, és kétszer is megostromolták
Bécset. A XIX. században és a XX. század
elején, az oszmán hatalom hanyatlásával,
Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország
hajtották uralmuk alá Észak-Afrika és a
Közel-Kelet nagy részét.
A II.
Világháború után azonban a Nyugat elkezdett
visszavonulni, a gyarmati birodalmak eltűntek, először megjelent
az arab nacionalizmus, majd az iszlám fundamentalizmus, a Nyugat
energiaszükséglete miatt erős függőségbe
került a Perzsa-öböl államaitól, az olajban gazdag
muzulmán államok pénzben és – ha
akarták – fegyverben is gazdaggá váltak. Több
háború is lezajlott az arabok és (a Nyugat által
létrehozott) Izrael között. Az 1950-es években
Franciaország véres és kegyetlen háborút
vívott Algériában, 1956-ban brit és francia
csapatok szállták meg Egyiptomot, 1958-ban amerikai csapatok
vonultak be Libanonba. Később ismét visszatértek
Libanonba, megtámadták Líbiát és több
katonai összecsapásban vettek rész Iránnal szemben. Az
arab és iszlámista terroristák, akiket legalább
három közel-keleti kormány támogatott, a gyengék
fegyverét alkalmazva nyugati repülőgépeket és
létesítményeket robbantottak fel, valamint nyugati
túszokat ejtettek.
Az arabok
és a Nyugat közötti háborúskodás 1990-ben
érte el tetőfokát, amikor az Egyesült Államok
és nyugati szövetségesei jelentős létszámú
hadsereget küldtek a Perzsa-öbölbe, hogy megvédjenek
néhány arab országot egy másik arab ország
támadása ellen. Ennek következményeként a NATO
egyre nagyobb figyelmet kezd szentelni a „déli
szárnya” körüli fenyegetéseknek és
bizonytalanságoknak.
Nem
valószínű, hogy az arabok és a Nyugat közti,
több évszázados múltra visszatekintő katonai
összecsapások véget fognak érni. Sőt még
intenzívebbé is válhatnak. Az
Öböl-háború során sok arabot
büszkeséggel töltött el, hogy Szaddam Husszein
megtámadta Izraelt, és szembeszállt a Nyugattal.
Ugyanakkor sokakban a megaláztatás és
sértettség érzését váltotta ki a
Nyugat katonai jelenléte és megsemmisítő katonai
erőfölénye a Perzsa-öbölben és az a
tény, hogy nem képesek a saját sorsukat
irányítani. Sok arab ország eljutott a gazdasági
és társadalmi fejlődésnek arra a fokára,
amikor az autokratikus kormányzási formák már nem
megfelelőek és a demokrácia bevezetésére
irányuló erőfeszítések megerősödtek.
Bizonyos nyitás már megfigyelhető az arab politikai
rendszerekben. E nyitás fő haszonélvezői az
iszlámista mozgalmak. Az arab világban a nyugati
demokrácia a Nyugat-ellenes politikai erőket erősíti.
Lehetséges, hogy ez csak egy múló jelenség, azonban
minden bizonnyal tovább bonyolítja az iszlám
országok és a Nyugat kapcsolatát.
E kapcsolatokat
a demográfia is bonyolulttá teszi. Az arab országokban,
elsősorban az Észak-Afrikában megfigyelhető
látványos népességnövekedés miatt egyre
erősödik a Nyugat-Európába irányuló
migráció. A belső határok szerepének
csökkenése Nyugat-Európában felerősítette
a politikai érzékenységet ezzel a tendenciával
szemben. Olaszországban, Franciaországban és
Németországban egyre erősödik a rasszizmus, egyre
intenzívebbé és kiterjedtebbé válik az arab
és török bevándorlók elleni erőszak.
Az iszlám
és a Nyugat közti interakciót mindkét oldalon a
civilizációk összecsapásaként tekintik. A
Nyugat „következő konfrontációja –
írja M. J. Akbar, indiai muzulmán szerző – minden
bizonnyal a muzulmán világ felől fog kiindulni. A
Maghrebtől Pakisztánig húzódó iszlám
országokban fog megkezdődni az új világrendért
folytatott harc.”
Bernard Lewis,
az iszlámmal foglalkozó híres nyugati
történész hasonló megállapításra
jut: „Egy olyan hangulattal és mozgalommal állunk szemben,
amely messze meghaladja az azzal foglalkozó szakemberek, politikusok
és kormányok szintjét. Nem kevesebb ez, mint a
civilizációk összecsapása, egy régi
ellenfél talán irracionális, de mindenképpen történelmi
reakciója judeo-keresztény örökségünk
és szekuláris jelenünk, valamint mindkettő világméretű
terjedése ellen.” A történelem folyamán az
arab-iszlám civilizáció másik nagy ellenfelei a
pogány, animista és manapság egyre inkább keresztény
déli fekete népek voltak. A múltban ez az ellentét
az arab rabszolgakereskedők és a fekete rabszolgák személyében
öltött testet. Jól tükrözik ezt az ellentétet
az arabok és a feketék között folyó harcok
Szudánban, a Líbia által támogatott lázadók
és a csádi kormányerők közti
összecsapások, az ortodox keresztények és
muzulmánok közti feszültségek Afrika szarván
és azok a politikai konfliktusok, amelyek Nigériában
lázadásokhoz és a muzulmánok és
keresztények közötti általános erőszakhoz
vezetnek. Afrika modernizációja és a
kereszténység terjedése minden bizonnyal megnöveli az
erőszakos cselekmények valószínűségét
ezen a határvonalon. A konfliktus intenzívebbé
válásnak jele volt II. János Pál pápa
karthumi beszéde 1993. februárjában, amelyben a
szudáni iszlámista kormány keresztény
kisebbségek elleni akcióit bírálta.
Az
iszlám északi határán is egyre intenzívebb a
konfliktus az ortodox és a muzulmán népek
között, ideértve a boszniai és szarajevói
vérontásokat, a szerbek és az albánok közti
folytonos erőszakot, a bolgárok és az ország
török kisebbsége közti feszültségeket, az
oszétek és az ingusok közti erőszakot, az
örmények és az azeriak nem csituló küzdelmeit,
az oroszok és a muzulmánok közti feszült kapcsolatokat
Közép-Ázsiában és az orosz csapatok hadrendbe
állítását az orosz érdekek
védelmében a Kaukázusban és
Közép-Ázsiában. A vallás
felerősíti az etnikai identitás
újraéledésének folyamatát, és ez
újra megerősíti az oroszok félelmét
déli határaik biztonságával kapcsolatban.
Jól ragadta ezt meg Archie Roosevelt:
„Az orosz
történelem nagy részét a szlávok és a
velük határos török népek közti harc teszi
ki, amely az orosz állam több mint ezer évvel ezelőtti
megalapításáig nyúlik vissza. A szlávok
ezeréves konfrontációja keleti szomszédaikkal
kulcsot jelent nem csupán az orosz történelem, hanem az
orosz jellem megértéséhez is. A mai orosz
valóság megértéséhez szem előtt kell
tartanunk azt hatalmas török etnikumot, amely
évszázadokon keresztül aggasztotta az oroszokat.”
A
civilizációk közti konfliktusok másutt is
mélyen gyökereznek Ázsiában. A muzulmánok
és a hinduk történelmi harca a szubkontinensen
manapság nemcsak a Pakisztán és India közti
rivalizálásban ölt testet, hanem az Indián belül
erősödő vallási viszályokban is, az egyre
harciasabb hindu csoportok és India legnagyobb kisebbsége, a
muzulmánok közt. Az ayodhyai mecset 1992. decemberében
történt lerombolása kapcsán vetődött fel az
a kérdés, hogy India megmarad-e világi demokratikus
államnak, avagy hindu állammá válik.
Kelet-Ázsiában Kínának komoly területi
vitái vannak a legtöbb szomszédjával. Kegyetlen
politikát folytat Tibet buddhista népével szemben, és
egyre keményebben lép fel muzulmán-török
kisebbségeivel szemben is. A hidegháború
befejeztével a Kína és az Egyesült Államok
közti alapvető ellentétek olyan területeken jelentkeznek,
mint az emberi jogok kérdése, a kereskedelem és a
fegyverkereskedelem. Ezek az ellentétek nem fognak
belátható időn belül mérséklődni.
Ahogy 1991-ben Teng Hsziao-ping
állítólag megállapította, „új
hidegháború” bontakozik ki Kína és az
Egyesült Államok között.
Ugyanezt
mondták Japán és az Egyesült Államok egyre
problematikusabb kapcsolatáról is. Ebben az esetben a
kulturális különbségekből adódó
gondokat gazdasági konfliktus is tetézi. Mindkét
fél rasszizmussal vádolja a másikat, de legalább
amerikai részről az ellenszenv nem faji, hanem kulturális
alapú. A két társadalom alapértékei
és viselkedési normái rendkívül
különbözőek. Az Egyesült Államok és
Európa közti gazdasági feszültségek nem
kevésbé jelentősek, mint az Egyesült Államok
és Japán közöttiek, azonban nem tartalmazzák
ugyanazt a politikai és érzelmi töltetet, mivel az amerikai
és európai kultúra közti különbségek
sokkal kisebbek, mint az amerikai és a japán
civilizáció közöttiek.
A
civilizációk közti interakciók nagyrészt annak
függvényében alakulnak, hogy mennyire jellemző egyikre
vagy másikra az erőszak. A gazdasági versengés
egyértelműen rányomja a bélyegét a Nyugat
két alcivilizációjának, az amerikainak és az
európainak a kapcsolatára és mindkettő kapcsolatára
Japánnal. Eurázsiában az etnikai konfliktusok
fellángolása, amely szélsőséges esetben
„etnikai tisztogatássá” fajul, nem teljesen
véletlenszerű; sokkal gyakoribb és erőszakosabb a
különböző civilizációkhoz tartozó
csoportok között. Eurázsiában a civilizációk
közti nagy történelmi törésvonal újra
lángokban áll. Különösen igaz ez az iszlám
országok félhold alakú tömbjének
határaira Afrika partjaitól
Közép-Ázsiáig. A muzulmánok kapcsolata az
ortodox szerbekkel a Balkánon, a zsidókkal Izraelben, a hindukkal
Indiában, a buddhistákkal Burmában és a
katolikusokkal a Fülöp-szigeteken egyaránt az erőszakra
alapul. Az iszlám határai véresek.
Ha egy csoport
vagy ország háborúba keveredik egy másik
civilizációhoz tartozó néppel, természetesen
megpróbál támogatást szerezni saját
civilizációja tagjaitól. A hidegháború
utáni világban az együttműködések és
koalíciók alapjaként egyre inkább a
civilizációs hasonlóság váltja fel a
politikai ideológiák és a hagyományos
erőegyensúlyra alapuló felfogás szerepét. Ezt
nevezte H. D. S. Greenway „rokonország”
szindrómának. Ez a jelenség fokozatosan látszik
kibontakozni a hidegháború utáni
Perzsa-öbölbeli, kaukázusi és boszniai konfliktusokban.
E háborúk egyike sem volt totális
civilizációk közti háború, azonban mindegyik
fél a saját civilizációjára
támaszkodott, amely a konfliktusok előrehaladtával egyre
fontosabb lett számukra, és a jövőben is egyre
inkább ez várható.
Először,
az Öböl-háborúban egy arab állam elfoglalt egy
másik arab államot, majd arab, nyugati és más
szövetségesek ellen harcolt. Bár csak kevés muzulmán
kormány támogatta nyíltan Szaddam Husszeint, sok arab elit
bátorította, és rendkívül népszerű
volt az arab közvélemény nagy részének
szemében. Az iszlám fundamentalista mozgalmak egyetemlegesen
Irakot támogatták a nyugati hátterű kuvaiti és
szaúdi kormánnyal szemben. Az arab nacionalizmus
elvetésével Szaddam Husszein nyíltan az iszlámhoz
fordult segítségért. Ő és
támogatói megpróbálták
civilizációk közti harcnak beállítani a
háborút. „Nem a világ van Irak ellen –
nyilatkozta Safar Al-Hawali, a mekkai Umm Al-Qura Egyetem Iszlám
Tanulmányok Központjának dékánja egy
széles körben terjedő kazettán – hanem a Nyugat
van az Iszlám ellen.” Félretéve az Irak és
Irán közti rivalizálást, a legfőbb iráni
vallási vezető, Khomeini ajatollah szent háborúra
szólított fel a nyugat ellen: „Az amerikaiak
agressziója, pénzsóvársága, tervei és
politikája elleni harc dzsihádnak tekintendő, és
mindenki, aki az ügyért áldozza életét,
mártírrá válik.” „Ezt a
háborút minden arab és minden muzulmán ellen
vívják, nem egyedül Irak ellen” – mondta
Husszein jordán király.
Az arab elitek
jelentős része és az arab közvélemény
felsorakozott Szaddam Husszein mögé, és ez arra
kényszerítette az Irak-ellenes koalícióban
részt vevő arab kormányokat, hogy visszafogottan cselekedjenek
és nyilatkozzanak. Az arab kormányok ellenezték azokat a
későbbi nyugati erőfeszítéseket is, amelyek
célja az Irakra történő nyomásgyakorlás
volt, vagy elhatárolódtak azoktól, beleértve a
repüléstilalmi zóna 1991-es felállítását
és Irak 1993. januári bombázását is. Az
1990-es nyugati-szovjet-török-arab Irak-ellenes
koalícióból 1993-ra szinte csak a Nyugat és Kuvait
Irak elleni szövetsége maradt meg. A muzulmán az Irak elleni
nyugati akciókat szembeállították azokkal a
tényekkel, hogy a nyugatiak nem voltak képesek megvédeni a
bosnyákokat a szerbektől, és hogy nem tudták
elérni, hogy szankciókat vezessenek be Izrael ellen az
ENSZ-határozatok be nem tartása miatt.
Érvelésük szerint a Nyugat kettős mércét
alkalmaz. Egy olyan világban, amelyben civilizációk csapnak
össze, elkerülhetetlen a kettős mérce alkalmazása:
az egyik mércével mérik a rokon országokat, a
másikkal pedig a többit.
Az
iszlám kormányok és csoportok másrészt
azért bírálták a Nyugatot, mert nem lépett
fel a bosnyákok megvédése érdekében.
Iráni vezetők Bosznia megsegítésére
biztatták a világ összes muzulmánját. Az
ENSZ-embargót megszegve Irán fegyvereket és embereket
küldött Boszniába, az Irán által
támogatott libanoni csoportok pedig gerillákat küldtek, hogy
segítsék kiképezni és megszervezni a bosnyák
hadsereget. A jelentések szerint 1993-ban közel négyezer,
több mint két tucat iszlám országból
származó muzulmán harcolt Boszniában. A
szaúdi kormány és más országok is, a
saját fundamentalista csoportjaik nyomására, jelentős
támogatást nyújtottak a bosnyákoknak. 1992.
végén Szaúd-Arábia jelentős
mennyiségű pénzt adott fegyverekre és
felszerelésekre a bosnyákoknak, amely révén ez
utóbbiak jelentősen meg tudták növelni haderejüket
a szerbekkel szemben. Az 1930-as években a spanyol
polgárháborúba fasiszta, kommunista és demokratikus
politikai berendezkedésű országok avatkoztak be. Az 1990-es
években a jugoszláv konfliktusba muzulmán, ortodox
és nyugati keresztény országok kapcsolódtak be. E
párhuzam nem maradt észrevétlen. A bosznia-hercegovinai
háború ugyanazokat az érzelmi reakciókat
váltja ki, mint a fasizmus elleni harc a spanyol
polgárháborúban. Amint egy szaúdi szerkesztő
megjegyezte, „az ott meghaltakat mártírnak tekintik, akik
muzulmán társaikat igyekeztek megmenteni”.
Erőszak
és konfliktusok elő fognak fordulni az egy
civilizációhoz tartozó államok és csoportok
között is. Ezek a konfliktusok azonban
valószínűleg kevésbé lesznek intenzívek
és kisebb valószínűséggel fognak kiterjedni,
mint a civilizációk közti konfliktusok. Az egy civilizációhoz
tartozás csökkenti az erőszak
valószínűségét olyan helyzetekben, amikor
egyébként sor kerülhetne rá. 1991-ben és
1992-ben sokan tartottak annak a lehetőségétől, hogy
erőszakos konfliktus tör ki Oroszország és Ukrajna
között a vitatott területek, elsősorban a Krím, a
fekete-tengeri flotta, az atomfegyverek és gazdasági
kérdések miatt. Amennyiben viszont az egy
civilizációhoz való tartozás számít,
az ukránok és az oroszok közti erőszak
valószínűsége csekély. Mindkét
nép szláv, túlnyomórészt ortodox és
évszázadokon keresztül szoros kapcsolatban élt a
másikkal. 1993. elején, annak ellenére, hogy minden okuk
meglett volna a konfliktusra, a két ország vezetői
eredményesen tárgyaltak egymással az országaikat
szembeállító témákról. Miközben
az ortodoxok és a muzulmánok közt komoly harcok folytak a
volt Szovjetunió más területein és jelentős feszültség
alakult ki a nyugati és az ortodox keresztények között
a balti államokban, gyakorlatilag semmiféle erőszak nem
történt az oroszok és az ukránok közt.
A Nyugat
jelenleg soha nem látott hatalommal bír a többi
civilizációhoz képest. Az ellenséges szuperhatalom
eltűnt a térképről. A Nyugati államok
között elképzelhetetlen egy katonai konfliktus, és a
Nyugat katonai ereje felülmúlhatatlan. Japántól
eltekintve a Nyugatnak gazdasági téren sem akad
versenytársa. A Nyugat dominál a nemzetközi politikai
és biztonsági szervezetekben és – Japánnal
karöltve – a nemzetközi gazdasági
intézményekben is. Globális politikai és
biztonsági kérdésekben az Egyesült Államok,
Nagy-Britannia és Franciaország szava a döntő,
gazdasági kérdésekben pedig az Egyesült
Államok, Németország és Japán hármasa
dönt. Ezek az országok rendkívül szoros kapcsolatokat
ápolnak egymással, kizárva a
döntéshozatalból a kisebb és elsősorban nem-nyugati
országokat. Úgy állítják be a világ
előtt az ENSZ Biztonsági Tanácsa vagy a Nemzetközi
Valutaalap nyugati érdekeket szolgáló
döntéseit, mintha azok a világközösség
akaratát tükröznék.
A
„világközösség” vált azzá az
eufemisztikus szóvá, amely (a „szabad világot”
felváltva) globális legitimációt biztosít az
Egyesült Államok és más nyugati hatalmak érdekeit
szolgáló akcióknak. A Nyugat az IMF-en és
más nemzetközi gazdasági szervezeteken keresztül
mozdítja elő gazdasági érdekeit és olyan
gazdaságpolitikát kényszerít más nemzetekre,
amilyet akar. Egy nem-nyugati népek körében rendezett
szavazáson az IMF minden bizonnyal elnyerné a
pénzügyminiszterek és még néhány ember
támogatását, azonban túlnyomórészt
kedvezőtlen fogadtatásra találna mindenki más
részéről, akik, Georgij Arbatovhoz, hasonlóan
úgy vélekednének, hogy az IMF tisztségviselői
olyan „neo-bolsevikok, akik abban lelik örömüket, hogy
más népek pénzét sajátítják
ki, egy antidemokratikus és idegen gazdasági és politikai
viselkedésmódot és elfojtva a gazdasági
szabadságot kényszerítve rájuk”.
Az ENSZ
Biztonsági Tanácsának összetételében
és döntéseiben megnyilvánuló nyugati
erőfölény – amelyet csak néha
mérsékelt Kína tartózkodása – volt az
oka annak, hogy az ENSZ legitimálta azt a nyugati katonai beavatkozást,
amely Irakot Kuvait elhagyására kényszerítette,
és a kifinomult iraki arzenált és hadiipart
megsemmisítette. Ez az erőfölény vezetett ahhoz az
eddig előzmények nélküli akcióhoz is, amelynek
során az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és
Franciaország rávette a Biztonsági Tanácsot, hogy
különféle szankciókkal fenyegetve, Líbiát
rákényszerítse a PanAm 103-as járatának
felrobbantásával vádolt emberek kiadatására.
Miután a Nyugat legyőzte a legerősebb arab hadsereget, nem
habozott kihasználni a helyzetéből származó
előnyét az egész arab világban. A Nyugat arra
használja a nemzetközi intézményeket, katonai
erejét és gazdasági erőforrásait, hogy olyan
irányba terelje a világ eseményeit, amely
révén fenn tudja tartani erőfölényét, meg
tudja védeni érdekeit és terjeszteni tudja a
számára fontos politikai és gazdasági
értékeket.
A nem-nyugatiak
legalábbis így látják az új világot,
és jelentős részben igazuk is van. Az
erőkülönbség és a katonai, gazdasági
és intézményi hatalomért folytatott harc minden
bizonnyal az egyik forrása a Nyugat és a többi
civilizáció közt fennálló konfliktusoknak.
A
kulturális, azaz az alapértékekben és hitben
megnyilvánuló különbségek alkotják a
másik konfliktusforrást. V. S. Naipul azt
állította, hogy a nyugati civilizáció az az
„egyetemes civilizáció”, amely „mindenkire
vonatkozik”. Felszínesen szemlélve
megállapítható, hogy a nyugati civilizáció
az egész világon elterjedt. Mélyebben vizsgálva
azonban az a helyzet, hogy a nyugati fogalmak alapvetően
különböznek a többi civilizáció fogalmaitól.
Az individualizmus, a liberalizmus, az alkotmányosság, az emberi
jogok, az egyenlőség, a szabadság, a
törvényesség, a demokrácia, a szabad piac, az
egyház és az állam szétválasztása
olyan nyugati fogalmak, amelyek kevés visszhangra találnak az
iszlám, a konfuciánus, a japán, a hindu, a buddhista vagy
ortodox kultúrákban.
Azok a nyugati
erőfeszítések azonban, amelyek ezeknek az eszméknek a
terjesztésére irányulnak, céljukkal
ellentétesen, éppen „az emberi jogok imperializmusa”
ellen váltanak ki reakciókat, és a helyi
értékek újramegerősödését
okozzák, amint az a nem-nyugati kultúrákban
élő fiatal generációk vallásos radikalizmust
támogató attitűdjéből látszik. Már
maga az az elképzelés is nyugati, hogy létezik egy
„egyetemes civilizáció”, és éles
ellentétben áll a legtöbb ázsiai
civilizáció partikularizmusával, azzal a
jellegzetességével, hogy az emberek közötti
különbözőséget hangsúlyozza. S
valóban, egy ismertetés szerzője, aki száz,
különböző társadalmak értékeit vizsgáló
összehasonlító tanulmányt tekintett át, arra a
következtetésre jutott, hogy „a Nyugaton leginkább
fontos értékek a világban a legkevésbé
fontosak közé tartoznak”. A politika terén e
különbségek természetesen a legvilágosabban
abban nyilvánulnak meg, hogy az Egyesült Államok és
más nyugati hatalmak arra próbálnak
rákényszeríteni más népeket, hogy
vegyék át a demokráciára és az emberi
jogokra vonatkozó nyugati fogalmakat. A modern demokratikus
államrend nyugati eredetű, és csak a nyugati
gyarmatosítás és imperializmus
eredményeképpen honosodott meg esetenként a nem-nyugati
társadalmakban.
Kishore
Mahbubani szerint a világpolitika fő tengelyében a
jövőben a „Nyugat és a világ többi
része” közti konfliktus és a nem-nyugati
civilizációknak a nyugati hatalomra és értékekre
adott válaszai fognak állni.
E
válaszok általában a következő három
formula egyikében vagy azok kombinációiban fognak
manifesztálódni. Szélsőséges esetben a
nem-nyugati államok lehet, hogy – Burmához és
Észak-Koreához hasonlóan – megkísérelnek
elszigetelődni, megpróbálják megvédeni a
társadalmukat a nyugati behatolástól vagy
„korrupciótól”, és ténylegesen azt választják, hogy
kimaradjanak a Nyugat által dominált
világközösségből. Ezért azonban nagy
árat kell fizetni, és csak kevés ország folytatja
kizárólag ezt a politikát. Egy másik
lehetőség, amely a nemzetközi kapcsolatok
elméletében a jó helyezkedésnek (band-wagoning)
felel meg, annak a megkísérlése, hogy csatlakozzanak a
Nyugathoz, elfogadva annak értékeit és
intézményeit. A harmadik lehetőség a Nyugat
„kiegyensúlyozására” való
törekvés a gazdasági és katonai erő
fejlesztése, valamint a más nem-nyugati társadalmakkal
való Nyugat-ellenes együttműködés
révén, mindeközben megőrizve a hagyományos
értékeket; egyszóval modernizálás, de nem
nyugatosítás.
A Nyugat
és a konfuciánus-iszlám országok közti
konfliktus központjában nagyrészt, bár nem
kizárólag a nukleáris, vegyi és biológiai
fegyverek, ballisztikus rakéták és más fejlett
hordozóeszközök, vezérlő- és
felderítőrendszerek és más, a célbajuttatást
segítő elektronikai eszközök állnak. A Nyugat a
leszerelést univerzális szabálynak tekinti, és a
leszerelési szerződéseket és
ellenőrzésüket e szabály betartásának
eszközeiként értékeli. Különféle
szankciók életbeléptetésével fenyegeti
azokat, akik elősegítik e fejlett fegyverek
elterjedését, és előnyökkel kecsegteti azokat,
akik ezt nem teszik. A Nyugat figyelme természetesen a vele szemben
éppen aktuálisan vagy potenciálisan ellenséges
nemzetekre összpontosul.
A nem-nyugati
nemzetek ugyanakkor fenntartják maguknak a jogot, hogy minden olyan
fegyvert megvásároljanak és hadrendbe
állítsanak, amit a biztonságuk érdekében
szükségesnek tartanak. Teljes mértékben
magukénak érzik az indiai védelmi miniszter
álláspontját, aki a következőképp
válaszolt, amikor megkérdezték tőle, hogy milyen
tanulságot szűrt le az
Öböl-háborúból: „Ne háborúzz
az Egyesült Államokkal, hacsak nincs nukleáris
fegyvered.” A nukleáris és vegyi fegyverekre, valamint
rakétákra, talán helytelenül, úgy tekintenek,
mint a hagyományos fegyvernemekben megnyilvánuló nyugati
erőfölény kiegyensúlyozását
szolgáló eszközökre. Kínának
természetesen már van nukleáris fegyvere, Indiának
és Pakisztánnak pedig megvan a lehetősége ezek
hadrendbe állítására. Észak-Korea,
Irán, Irak, Líbia és Algéria minden valószínűség
szerint igyekszik szert tenni rá. Egy magas rangú iráni
katonatiszt azt nyilatkozta, hogy minden muzulmán államnak
rendelkeznie kellene nukleáris fegyverrel, 1988-ban pedig az
iráni elnök állítólag kiadott egy rendeletet,
amelyben „védelmi és támadó célú
vegyi, biológiai és radiológiai fegyverek”
fejlesztésére hívott fel.
A
Nyugat-ellenes katonai erő fejlődése
szempontjából központi jelentősége van a
kínai katonai potenciál folyamatos
bővülésének és annak a törekvésnek,
hogy ily módon katonai hatalmat hozzon létre. A
látványos gazdasági növekedés
lehetővé teszi, hogy Kína növekvő ütemben
bővítse katonai kiadásait, és jelentős
előrehaladást érjen el fegyveres ereje
modernizálása terén. Fegyvereket vásárol a
szovjet utódállamoktól; fejleszti nagy hatótávolságú
rakétáit; 1992-ben tesztelt egy egy megatonnás
nukleáris töltetet. Fejleszti hordozóeszközeit,
légi-utántöltő-technológiát
vásárol, és repülőgép-hordozót is
igyekszik beszerezni. Kína katonai erejének fejlesztése
és a Dél-kínai-tengerrel kapcsolatos területi
követelései miatt Kelet-Ázsiában
multilaterális fegyverkezési verseny vette kezdetét.
Kína ugyanakkor jelentős fegyver- és
haditechnika-exportőr is. Líbiába és Irakba
nukleáris fegyverek és ideggáz
előállítására alkalmas eszközöket
exportált, Algériának pedig segített egy
nukleáris fegyverkísérletek végzésére
és nukleáris fegyverek
előállítására is alkalmas reaktor
felépítésében. Iránnak is eladott egy olyan
nukleáris technológiát, amely amerikai
szakértők szerint csak fegyvergyártásra
használható, és valószínűleg
Pakisztánnak is szállított háromszáz
mérföld hatósugarú rakéták
előállításához szükséges
alkatrészeket. Észak-Korea atomfegyver-programja már
jó ideje működik, és az ország fejlett
rakétákat és rakétatechnológiát adott
el Szíriának és Iránnak. A fegyver- és
haditechnika-kereskedelem iránya általában
Kelet-Ázsiából a Közel-Keletre vezet. Van azonban
ezzel ellentétes irányú mozgás is; Kína
Pakisztántól szerzett be Stinger-rakétákat.
Kialakult
tehát egy konfuciánus-iszlám katonai kapcsolat, amelynek a
célja, hogy tagjai számára elősegítse a Nyugat
katonai erejének ellensúlyozásához
szükséges fegyver- és haditechnika
megvásárlását. Lehet, hogy e kapcsolat
tartós lesz, de az is lehet, hogy nem. Jelenleg azonban él
– David McCurdy szavai szerint – „a renegátok kölcsönös
támogatási egyezsége, amelyet a fegyverkereskedők
és támogatóik tartanak fenn.” Az
iszlám-konfuciánus államok és a Nyugat
között újfajta fegyverkezési verseny van
kibontakozóban. Egy hagyományos fegyverkezési versenyben a
két fél azért fejleszti fegyverzetét, hogy
kiegyensúlyozza a másik oldalt, illetve hogy
lépéselőnyre tegyen szert. Ebben az újfajta
fegyverkezési versenyben az egyik fél fejleszti a
fegyverzetét, a másik fél viszont nem
kiegyensúlyozni próbálja azt, hanem igyekszik
megakadályozni és megelőzni a másik
fegyverkezését, miközben ő maga csökkenti
saját katonai potenciálját.
E
tanulmány nem amellett érvel, hogy a civilizációs
identitás fel fogja váltani a másfajta
identitásokat, hogy a nemzetállamok meg fognak szűnni, hogy
minden civilizáció egységes és koherens politikai
entitássá fog válni, vagy hogy az egy civilizáción
belüli csoportok nem fognak konfliktusba kerülni vagy harcolni
egymással. E dolgozat csupán azt a hipotézist
állítja fel, hogy a civilizációk közti
különbségek valóságosak és fontosak; hogy
a civilizáció-tudatosság növekszik; hogy
globálisan uralkodó konfliktustípusként, a
civilizációk közti konfliktusok fel fogják
váltani az ideológiai és más típusú
konfliktusokat; hogy a nemzetközi kapcsolatok, amelyek hagyományosan
a nyugati civilizáción belüli játszmák voltak,
egyre inkább veszíteni fognak nyugati jellegükből,
és olyan játékká válnak, amelyben a
nem-nyugati civilizációk is szereplőkké válnak
s nem maradnak a történések puszta tárgyai; hogy
sikeresen működő nemzetközi politikai, biztonsági
és gazdasági intézmények nagyobb eséllyel
jönnek létre civilizációkon belül, mint azok
határain átlépve; hogy a különböző
civilizációkhoz tartozó csoportok közt gyakoribbak,
tartósabbak és kegyetlenebbek lesznek a konfliktusok, mint az egy
civilizációhoz tartozó csoportok között; hogy a
különböző civilizációkhoz tartozó
csoportok közti erőszakos konfliktusoknak van a legnagyobb
esélye arra, hogy esetleg világháborúba
torkolló eszkaláció legveszélyesebb
forrásaivá váljanak; hogy a világpolitika fő
tengelyét a „Nyugat és a világ többi
része” közti kapcsolatok fogják alkotni; hogy
néhány nem-nyugati ország elitje meg fogja
kísérelni, országát a Nyugat
részévé tegye, azonban ennek véghezvitele
során a legtöbb esetben jelentős akadályokba fog
ütközni; hogy a közeljövő fő konfliktusa a Nyugat
és néhány iszlám-konfuciánus ország
közt fog kialakulni.
Nem
azért írom ezt, mintha kívánatosnak tartanám
a civilizációk közti konfliktusokat. Csupán egy
hipotézist szerettem volna felállítani arról, hogy
milyen lehet a jövő. Ha e hipotézisek elfogadhatók,
akkor számolni kell azzal, hogy milyen következményei
lehetnek a nyugati politikára nézve. E következmények két csoportra
oszthatók: rövid távú előnyszerzés
és hosszú távú alkalmazkodás. Rövid
távon egyértelműen az áll a Nyugat
érdekében, hogy erősítse a saját
civilizációján belüli együttműködést
és egységet, elsősorban Európa és
Észak-Amerika között; hogy a Nyugat
részévé tegye a nyugatihoz hasonló
kultúrával rendelkező kelet-európai és
latin-amerikai társadalmakat; hogy erősítse a
meglévő együttműködést Oroszországgal
és Japánnal; hogy megelőzze azt, hogy a
civilizációk közti helyi szintű konfliktusok nagyobb,
civilizációk közti konfliktusokká
terebélyesedjenek; hogy korlátozza a konfuciánus és
iszlám országok katonai erejének
bővülését; hogy visszafogja a nyugati katonai
potenciál csökkentésének
mértékét, és fenntartsa katonai
erőfölényét Kelet- és
Dél-nyugat-Ázsiában; hogy kiaknázza a
konfuciánus és iszlám országok között
meglévő különbségeket és konfliktusokat;
hogy növelje a többi civilizációs csoportnál a
nyugati értékek és érdekek iránt
érzett szimpátiát; hogy megerősítse a nyugati
érdekeket és értékeket tükröző
és azokat legitimáló nemzetközi
intézményeket, és az azokban való aktív
részvételre biztassa a nem-nyugati államokat.
Hosszú
távon más intézkedésekre lehet szükség.
A nyugati civilizáció egyszerre nyugati és modern. A
nem-nyugati civilizációk anélkül
próbáltak meg modernné válni, hogy nyugativá
váltak volna. Napjainkig ez csak Japánnak sikerült teljes
mértékben. A nem-nyugati civilizációk
továbbra is igyekeznek majd szert tenni a modern lét
részét képező jólétre,
technológiára, szakértelemre, gépekre és
fegyverekre. Továbbra is meg fogják kísérelni e
modernség összeegyeztetését hagyományos
kultúrájukkal és értékeikkel.
Gazdasági és katonai erejük a Nyugathoz képest
növekedni fog. A Nyugatnak ezért egyre növekvő
mértékben kell majd alkalmazkodnia e nem-nyugati modern
civilizációkhoz, amelyek ereje egyre jobban meg fogja
közelíteni a Nyugatét, s amelyek értékei
és érdekei azonban jelentősen különböznek a
Nyugat értékeitől és érdekeitől.
Ezért a Nyugat az érdekei megvédéséhez
elegendő gazdasági és katonai hatalmat kell megőriznie
e civilizációkkal szemben. Ugyanakkor a Nyugatnak mélyebben
meg kell értenie azokat az alapvető vallási és
filozófiai feltevéseket, amelyek más civilizációk
alapjául szolgálnak, és azt, hogy az azokban
élő emberek hogyan látják érdekeiket. A
Nyugatnak komoly erőfeszítéseket kell tennie a nyugati
és a többi civilizáció közti közös
elemek azonosítására. A belátható
jövőben nem fog létrejönni univerzális civilizáció,
hanem a különböző civilizációk olyan
világa fog kialakulni, amelyben minden civilizációnak meg
kell tanulnia együttélni a másikkal.
Első
megjelenés: Foreign Affairs, 1993
Újraközlés:
The Sunday Times, 2001.
október 14.
Magyarul olvasható: Szeptember 11.
értelmezések, elméletek, viták Balassi
kiadó, 2002.