... A dolgok nem azok, aminek tűnnek; ez hát az első bölcsesség, amire a szociológia megtanít. Persze ez az állítás is megtévesztően egyszerű. De nem sokáig marad az. A társadalmi valóságról ki fog derülni, hogy sok jelentésrétege van, és minden egyes új réteg felfedezése megváltoztatja azt, ahogy az egészet érzékeljük.
Az antropológusok "kulturális sokknak" nevezik azt a hatást, amit egy teljesen új kultúra gyakorol egy idegenre. Szélsőséges esetben efféle sokkot él át az a nyugati utazó, akivel vacsora közben közlik, hogy épp azt a jóravaló idős hölgyet eszi, akivel előző nap cseverészett Đ olyan sokk ez, amelynek megjósolhatóan lesznek bizonyos következményei; fiziológiaiak mindenképpen, de talán még erkölcsiek is. Az utazók többsége manapság már nem találkozik kannibalizmussal bolyongásai során. Egy amerikai látogatónak azonban sokkszerű élményt okozhat az első találkozás a poligámiával, a serdülők beavatását szolgáló rítusokkal, vagy akár azzal, ahogyan egyes országokban az autóikat vezetik a népek. A sokkot nemcsak helytelenítés és undor kísérheti, hanem valamiképpen izgalmasnak is érezhetjük, hogy a dolgok tényleg ennyire mások, mint odahaza. Legalábbis bizonyos mértékig ezt a fajta izgalmat érzi át az, aki először jár külföldön. A szociológiai felfedezés élményét olyan "kulturális sokként" írhatjuk le, amihez nem kell földrajzi helyváltoztatás. Más szóval, a szociológus odahaza utazgat Đ sokkoló következményekkel. Nem valószínű, hogy valaha is arra döbbenne, hogy egy jóravaló idős hölgyet eszik vacsorára. Ám az a felfedezés például, hogy egyháza jelentős összeget fektetett be a rakétaiparba, vagy hogy néhány háztömbnyire otthonától kultikus orgiákat űző emberek élnek, érzelmi hatását tekintve igencsak hasonló lehet. Mindezzel azonban nem kívánjuk azt sugallni, hogy a szociológiai felfedezések mindig, vagy akár csak többnyire is sértik az erkölcsi érzéket. Egyáltalán nem. A szociológiai felfedezések és a távoli vidékek megismerése között az a hasonlóság, hogy mindkét esetben a ember társadalmi életének új és váratlan vonásai tárulnak fel hirtelen. Ez az, ami izgalmas bennük, és, mint később megpróbáljuk majd megmutatni, ez adja a szociológia humanisztikus igazolását.
Óvakodjanak a szociológiától mindazok, akik szeretik megkímélni magukat a sokkoló felfedezésektől; akik szívesen hisznek abban, hogy a társadalom pontosan olyan, amilyennek a vasárnapi iskolában tanítják; akik szeretik azt a biztonságot, amit a "magától értetődőségek világának" (Alfred Schütz) szabályai és irányelvei adnak. Azok, akik semmiféle kísértést nem éreznek zárt ajtók előtt; akik nem kíváncsiak embertársaikra; akik beérik annyival, hogy gyönyörködjenek a szemük elé táruló tájban, de nem akarnak semmit megtudni azokról, akik a folyó túlsó partján sorakozó házakban élnek: valószínűleg ők is jobban teszik, ha távol tartják magukat a szociológiától. Visszatetszőnek fogják tartani, vagy legalábbis nem fogják örömüket lelni benne. Óva intjük azokat is, akik csak azért érdeklődnek az emberek iránt, hogy megváltoztassák vagy megtérítsék őket, mert a szociológiát a reméltnél sokkal kevésbé használhatónak fogják majd találni. Azoknak pedig, akik jobbára a saját elméleti konstrukcióik rabjai, azt tanácsoljuk, hogy inkább a kis fehér egerek tanulmányozására adják a fejüket. A szociológia hosszú távon csak azokat elégíti ki, akik szerint semmi nem olyan lenyűgöző, mint az emberek megfigyelése és az emberi dolgok megértése...
A szociológiai kérdések felvetése tehát feltételezi, hogy valamivel messzebbre kívánunk tekinteni az emberi cselekvések általában elfogadott vagy hivatalosan meghatározott céljainál. Feltételezi valamilyen mértékű tudatosulását annak, hogy az emberi történéseknek több jelentés-szintjük van, s némelyikük rejtve marad a mindennapi tudat számára. Feltételezhet akár egy bizonyos fokú gyanakvást is azzal szemben, ahogyan a hatóságok, legyenek azok politikai, igazságügyi, vagy vallási hatóságok, hivatalosan értelmezik az emberi történéseket. De még ha valaki hajlandó is ilyen messzire elmenni Đ nyilvánvaló, hogy nem minden történelmi helyzet kedvez egyformán a szociológiai látásmód fejlődésének.
Valószínűnek tűnik tehát, hogy a szociológiai gondolkodás olyan történelmi körülmények között fejlődhet leginkább, amikor súlyos megrázkódtatások érik az adott kultúra önmagáról alkotott elképzelését, különösen a hivatalos és tekintélyek által szentesített általánosan elfogadott felfogást. Csak ilyen körülmények között valószínű, hogy a megfelelő érzékenységgel rendelkező emberek késztetést éreznek majd arra, hogy gondolatilag túllépjenek az adott önértelmezés által hirdetett tételeken és ilymódon megkérdőjelezzék a tekintélyeket...
A szociológiai látásmód olyan kifejezésekkel jellemezhető, mint "átlát a dolgokon", a "dolgok mögé tekint", Đ nagyjából ugyanolyan kifejezésekkel, mint amilyeneket a mindennapi beszédben használunk Đ "átlát a szitán", "a kulisszák mögé tekint", más szóval "nem dől be semmiféle cselnek".
... Megfogalmazhatjuk ezt a nagyvárosi emberek mindennapi tapasztalatának nyelvén is. A nagyváros egyik lenyűgöző vonása, hogy a látszólag jellegtelen és véget nem érően unalmas házfalak mögött rendkívül sokféle emberi tevékenység zajlik. Aki ilyen városban él, az időről-időre meglepődhet vagy akár meg is döbbenhet, amikor felfedezi, hogy milyen furcsa dolgokat művelnek egyesek, s teszik ezt minden feltűnés nélkül olyan házakban, amelyek kívülről semmiben sem különböznek az utcában álló egyéb házaktól. Ha pedig egyszer vagy kétszer már volt része ilyen élményben, utána újra meg újra azon kapja majd magát, hogy az utcán sétál, talán késő este, és azon töpreng, mi folyhat a behúzott függönyökön mögött, amelyeken átszüremkedik a fényben. Semmi különös, csak egy család folytat kellemes beszélgetést vendégekkel? Betegség vagy halál okozta kétségbeesés üli meg a szobát? Netán dévaj örömöknek hódolnak a lakók? Avagy valamilyen furcsa kultuszt űznek, vagy épp veszélyes összeesküvést szőnek? A házak homlokzata nem árulja ezt el; legfeljebb egy olyan csoport vagy osztály építészeti ízléséről tanuskodik, melynek tagjai valószínűleg már nem is laknak az utcában. A társadalmi rejtélyek a homlokzatok mögött bújnak meg. Az efféle rejtélyekbe való behatolás vágya ugyanarról a tőről fakad, mint a szociológiai kíváncsiság. Egyes városokban, melyeket hirtelen valamilyen szerencsétlenség sújt, ez a vágy egyik pillanatról a másikra megvalósulhat. Akik átéltek háború alatti bombázásokat, ismerik azt az élményt, amit a a nem is gyanított (és néha egészen valószerűtlen) lakótársakkal való hirtelen találkozások jelentenek az óvóhelyen. Vagy fel tudják idézni emlékezetükben egy olyan háznak a döbbenetes reggeli látványát, melyet bombatalálat ért az éjszaka: a félbevágott épület homlokzata letépve, a korábban rejtve maradt belső részeket könyörtelenül feltárja a nappali fény. A legtöbb városban azonban normális élet folyik, és itt csak az juthat át a homlokzatokon, akit már-már tolakodó kíváncsiság hajt. Hasonlóképpen, vannak történelmi helyzetek, amikor a társadalom homlokzatait erőszakkal félresöprik, és a legközömbösebb embereken kívül mindenki látni kénytelen a valóságot, ami mindvégig a homlokzatok mögött volt. De ilyesmi általában nem szokott történni, s mi továbbra is a homlokzatok látszólag sziklaszilárd állandóságával szembesülünk. A homlokzatok mögötti valóság érzékelése ezért jókora intellektuális erőfeszítést követel.
Okfejtésünk talán világosabbá válik, ha néhány példán bemutatjuk, hogy a szociológia miként "tekint" a társadalmi struktúrák homlokzatai ŇmögéÓ.Vegyük például egy közösség politikai szervezetét. Ha valaki kíváncsi rá, hogyan kormányoznak egy modern amerikai várost, nagyon könnyen hozzáférhet a témával kapcsolatos hivatalos információkhoz. A városnak, ugyebár, van egy statútuma, mely az állam törvényeivel összhangban érvényesül. A beavatottak segítségével fellapozhatjuk a város berendezkedését meghatározó jogszabályokat. Kiderülhet, hogy az adott közösségnek valamiféle város-igazgatási kormányzata van, vagy hogy a párt-hovatartozás kérdése nem esik nagy súllyal a latba a helyhatósági választásokon, vagy hogy a város vezetése részt vesz egy regionális vízkörzet irányításában. Hasonlóképpen, ha néhány újságot elolvasunk, megtudhatjuk, melyek a közösség hivatalosan elismert politikai problémái. Értesülhetünk arról, hogy a város magához kíván csatolni egy bizonyos elővárosi területet, vagy hogy megváltoztak az övezeti előírások, hogy felgyorsuljon az ipari fejlődés egy másik területen, vagy akár arról, hogy a városi tanács egyik tagját vád alá helyezték, mert egyéni haszonszerzésre használta hivatalát. Mindez még mindig a politikai élet látható, hivatalos, vagy nyilvános szintjén jelenik meg. De már ahhoz képtelenül naívnak kell lenni, hogy valaki azt higyje, az efféle információk teljes képet adnak a közösség politikai valóságáról. A szociológust mindenekelőtt az "informális hatalmi struktúra" fogja érdekli. (A kifejezés Floyd Hunter amerikai szociológustól származik, aki efféle témákkal foglalkozik.) Ez az emberekből és hatalmukból összetevődő konfiguráció semmiféle jogszabályban nem szerepel, és valószínűleg a lapokban sem lehet olvasni róla. A politikatudós vagy a jogi szakértő nagyon érdekesnek találhatja a város alapszabályzatának összehasonlítását más hasonló közösségek alkotmányaival. A szociológus viszont sokkal érdekesebbnek találja majd annak felderítését, hogy a nagy hatalommal bíró érdekszövetségek milyen módon befolyásolják, sőt, akár ellenőrzik is az alapszabályzat szerint megválasztott tisztségviselők cselekedeteit. Ezeket az érdekcsoportokat nem a városházán lehet megtalálni, hanem a Đ talán nem is helyi Đ nagyvállalatok tárgyalótermeiben, maroknyi nagyhatalmú ember villáiban, talán bizonyos szakszervezetek irodáiban, vagy bizonyos esetekben akár bűnszövetkezetek főhadiszállásain. A hatalom iránt érdeklődő szociológus "betekint" ama hivatalos mechanizmusok "mögé", amelyek a feltételezés szerint a hatalmat szabályozzák a közösségben. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy teljesen hatástalannak tekinti a hivatalos mechanizmusokat, vagy hogy teljesen illuzórikusnak véli a jogi meghatározásukat. Azonban mindenképpen ragaszkodik hozzá, hogy van a realitásnak egy másik szintje, melyet vizsgálni kell az adott hatalmi rendszeren belül. Egyes esetekben azt a következtetést is levonhatja, hogy hiába is keresné a tényleges hatalmat a nyilvánosan elismert helyeken...
Vegyünk egy másik példát. A nyugati országokban, és különösen Amerikában, feltételezik, hogy a férfiak és nők azért kötnek házasságot, mert egymásba szerettek. Van a szerelemnek egy széles körben népszerű mítosza, mely szerint a szerelem heves, ellenállhatatlan érzelem és akkor csap le, amikor neki tetszik; erre a csodára vágyik a legtöbb fiatal ember, és gyakran a nem olyan fiatalok is. Csakhogy mihelyt megvizsgáljuk, hogy ténylegesen milyen emberek kötnek egymással házasságot, kiderül, hogy Cupido nyílvesszői a jelek szerint inkább az osztályhelyzet, a jövedelem, az iskolai végzettség, az etnikai és vallási hovatartozás által nagyon határozottan kijelölt röppályákat követik, méghozzá igen szigorúan. Ha azután még egy kicsit tovább vizsgálódunk, és szemügyre vesszük azt a házasságot megelőző viselkedést is, amit eléggé félrevezető eufemizmussal "udvarlásnak" nevezünk, akkor olyan interakciós csatornákra bukkanunk, amelyek gyakran a szertartásosságig merevek. Az emberben ébredezni kezd a gyanú, hogy az esetek többségében nem annyira a szerelem érzése alakít ki egy bizonyos fajta kapcsolatot, hanem a gondosan előre meghatározott és gyakran megtervezett kapcsolatok váltják ki idővel a kívánt érzelmet. Más szóval, ha fennállnak bizonyos feltételek, vagy ha már megkonstruáltuk őket, akkor megengedjük magunknak, hogy "szerelembe essünk". Az "udvarlás" és házasság mintáit vizsgáló szociológus hamar felfedezi az indítékok bonyolult szövedékét, melyek sokféleképpen kötődnek ahhoz az egész intézményi struktúrához, amelyen belül az egyén az életét éli: osztály, karrier, gazdasági ambíció, hatalmi törekvések és presztízs. A szerelem csodája ezen a ponton kezd kissé mesterkéltnek tűnni. Megint hangsúlyozzuk, ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a szociológus minden esetben illúziónak fogja minősíti a romantikus értelmezést. Azt azonban igen, és ezt is elmondjuk még egyszer, hogy be kell tekintenie a közvetlenül adott és nyilvánosan elfogadott értelmezések mögé...
Azt állítjuk tehát, hogy a szociológiai tudatosságban benne rejlik egyfajta nimbusz-tépázó motívum. A szociológust újra meg újra arra készteti tudományának logikája, hogy leleplezze az általa vizsgált társadalmi rendszereket. Ez a leleplezésre irányuló hajlam nem feltétlenül a szociológus vérmérsékletéből vagy beállítottságából következik. Éppenséggel az is megeshet, hogy a szociológust, bár magánemberként talán békülékeny természetű és semmi hajlandósága felborogatni azokat a kényelmes feltevéseket, amelyek saját társadalmi létének is támaszul szolgálnak, szociológusként mégis arra kényszerül, hogy szembe szálljon azzal, amit a körülötte lévők magától értetődőként fogadnak el. Más szóval, azt állítjuk, hogy a szociológiára jellemző nimbusz-tépázó motívum nem a pszichológiában, hanem a módszertanban gyökerezik. A szociológia vonatkoztatási kerete, amelybe eleve be van építve a törekvés a hivatalos társadalomértelmezésektől eltérő valóságszintek feltárására, magával hozza azt a logikai imperatívuszt, hogy le kell lepleznie azokat a beképzeléseket és elhitetéseket (the pretensions and the propaganda), amelyek segítségével az emberek egyik cselekedetüket a másikkal leplezik. Ez a belső kényszer a leleplezésre a szociológia egyik olyan jellegzetessége, amelyik különösen összhangban van a modern kor beállítottságával...