Melvin M. TUMIN
Az enberi
társadalomban az egyenlőtlenség mindenütt igen
régi korokra nyúlik vissza és mindenütt
jelenvalónak tűnik. Minden ismert, múlt- és jelenbeli
társadalom egyenlőtlenül osztja el a szűkösen
rendelkezésre álló keresett javakat, illetve
szolgáltatásokat. És azokhoz a pozíciókhoz,
amelyek az ilyen javak és szolgáltatások
átlagosnál nagyobb mennyiségének
megszerzését teszik lehetővé, erkölcsileg
erősen színezett értékelések
kapcsolódnak a társadalmi fontosságukat illetően.
Az ilyen
egyenlőtlenség mindenütt jelenvalósága és
ősrégi mivolta ahhoz a feltevéshez vezetett, hogy az ilyan
társadalmi berendezkedésben van valami, ami elkerülhetetlen
és pozitíve funkcionális. Nyilvánvaló, hogy
egy ilyen feltevés igazsága vagy hamissága
stratégiai kérdés a társadalmi szervezet
bármilyen általános elmélete
szempontjából. Éppen ezért igen különösnek
tűnik, hogy a feltevés alapvető premisszáit és
implikációit az amerikai szociológusok csak igen
felületesen vizsgálták.
A legrendszeresebb
tárgyalás Kingley Davis és Wilbert Moore jól ismert
“A
rétegeződés néhány elve”
című cikkében található. Ennek
megjelenése óta már több mint tizenkét
év telt el, és jóllehet ez egyike azon nagyon
csekély számú tanulmányoknak, melyek a
rétegeződéssel az általánosítás
magas szintjén foglalkoznak, mégsincs ehhez az
érveléshez kapcsolódó szisztematikus
elemzés. Jelen írás alapvető feladata éppen
egy ilyen analízis megkezdése.
Davis és Moore
lényegi érveit néhány egymásból
következő állításban lehet összefoglalni:
1. Minden társadalomban bizonyos
pozíciók funkcionálisan jóval fontosabbak, mint
mások és ellátásuk speciális
készségeket igényel.
2. Minden társadalomban csak
korlátozott számú egyén rendelkezik olyan
tehetséggel, amely ezeknek a pozícióknak megfelelő
készséggé fejleszthető.
3. A tehetség
készséggé való átalakítása egy
olyan képzési periódust feltételez, amely alatt
azok, akik alávetik magukat a képzésnek, bizonyos
áldozatokat hoznak.
4. Ahhoz, hogy tehetséges
személyeket arra tudjunk késztetni, hogy ilyen áldozatokat
vállaljanak és megszerezzék a képzettséget,
jövőbeli pozíciójukat ösztönző
értékkel kell rendelkeznie abban a formában, hogy
differenciált, azaz privilegizált és aránytalanul
nagy rézesedést biztosítsanak azokból a
szűkösen rendelkezésre álló és
általánosan óhajtott javakból, amelyeket a
társadalom jutalomkét nyújt.
5. E szűkösen rendelkezéssre
álló és óhajtott javak olyan jogokból
és ezekhez kapcsolódó
járandóságokból tevődnek össze, amelyek a
pozíciókhoz kapcsolódnak, illetve azok tartozékai,
és amelyeket feloszthatunk olyan dolgokra, amelyek: a) a
létfenntartáshoz és komforthoz, b) a humorhoz és
szórakozáshoz, c) az önbecsüsléshez és
ego-kiteljesítéhez járulnak hozzá.
6. A társadalom jutalmaihoz való
differenciált hozzájutás —
következményképpen — a különböző
rétegek által megzerezhető presztízs és
megbecsülés differenciálódását vonja
maga után. Állíthatjuk, hogy a jogok és
járandósságok mellett ez hozza létre az
intézményesített társadalmi
egyenlőtlenséget, azaz a
rétegződést.
7. Ezért az a rétegek
közötti társadalmi egyenlőtlenég, amely a
szűkösen rendelkkezésre álló és
általánosan óhajtott javak, illetve a kapott
presztízs és megbecsülés eltérő
mennyiségéhez, illetve szintjéhez kapcsolódik,
minden társadalomban pozitíve funkcionális és
elkerülhetetlen.
Vegyük sorra
ezeket az állításokat és vizsgáljuk meg
őket egyenként.
1. Minden társadalomban bizonyos
pozíciók funkcionálisan jóval fontosabbak, mint
mások, és ellátásuk speciális
készségeket igényel.
A kulcsfogalom
itt a “fukcionálisan fontos”. A társadalmi szervezet
funkcionalista elmélete egyáltalán nem világos
és explicit e fogalommal kapcsoslatban. A minimális
közös alap olyasvalami, amit a társadalmi struktúra
“túlélési érték”-ének
nevezhetünk. Ez a fogalom azonnal számos fogas
kérdést vet fel. Így például: a) mi a
minimális, illetve maximális túlélés
és milyen lehetséges empirikus tartalom adható e fogalmaknak;
b) vajon egy ilyen állítás nem haszontalan
tautológia-e, hiszen egy adott pillanatban status quo semmivel sem
töb vagy kevesebb, mint mindaz, ami a status squo-ban benne van. Ennek
alapján, miden cselekedetet és struktúrát
pozitíve funkcionálisnak kell megítélni, hiszen
ezek alkotják a status quo lényegi részeit; c) hogyan
lehet a funkcionalitásra vonatkozó
számításokat végezni, amelyek lehetővé
teszik számunkra, hogy adott fejlődési szinten
kiszámítsuk a rövid és hosszú
távú követkemények keveredő, pozitív
és negatív hatásait, és hogy valamilyen
összegező ítélethez jussunk, amivel egy-egy
strukturális cselekményt nagyobb vagy kisebb
funkcionalitásúként értékelhetünk.
Legjobb esetbenn is elsődlegesen intuitív ítéletekre
hajlunk. Ezek az ítéletek elég gyakran
érték-terhes kritériumok haználatát
igénylik. Így annak megítélése, hogy a
mérnökök funkcionálisan fontosabbak-e a gyár
számára, minnt a szakképzetlen munkások, egy olyan
fogalmat foglal magába, mely a szakképzetlen munkások
nélkülözhetőségét vagy helyettesíthetőségét
a mérnökökéhez viszonyítja. De itt olyan
választási folyamatról van szó, melynek idő-dimenziója
nem végtelen. Egy ponton szembe kell nézni azzal a
problémával, hogy a szaképzettség minden
fokán minden gyári munkásnál megfelelő
motivációra van szükség. Hosszú távon
valamennyi szakképzetlen munkás munkaereje ugyanolyan fontos
és nélkülözhetetlen a gyár
számára, mint a mérnökök valamennyi munkaereje.
A munkaerőhelyzet elég gyakran olyan, hogy a
vállalkozó keményen beleütközik ebbe a
ténybe, s inkább rövid, mint hosszú távon.
Ezen
túlmenően amikor ítéletet alkotunk arról, hogy
mennyire nélkülözhetetlen vagy helyettesíthető a
népesség egy csoportjának szakképzettsége,
ez feltételezi, hogy már megelőzőleg
megítéltük e csoport piaci erejét, pozícióját.
Ám ez a pozíció maga már inkább az
értékelés adott rendszerének kulturálisan
kialakított következménye, mintsem a társadalmi
szervezet természetéből fakadó vonás.
Legalábbis ennek az ellenkezőjét csak
feltételezték, de soha nem bizonyították.
A
társadalmi rétegződés általános
elméletének fel kell ismernie, hogy az ösztönzők
és jutalmak uralkodó rendszere a motiváció
lehetséges rendszereinek teljes sorozatában csak egy a sok
variáns közül, amelyek — legalábbis
elméletben — az emberi társadalomban
működésre képesek. Természetesen
elképzelhető, hogy olyan normarendszert
intézményesítenek, amelyben valamilyen
szolgáltatás megvonásával való
fenyegetés abszolút erkölcsi kiátkozásnak
számít. Egy ilyen esetben az egész relatív
funkcionalitás fogalmát, ahogyan azt Davis és Moore
értelmezik, radikális revízió alá kell
venni.
2. Minden társadalomban csak
korlátozott számú egyén rendelkezik olyan
tehetséggel, amely ezeknek (a funkcionálisan fontosabb)
pozícióknak megfelelő készséggé
fejleszthető.
Ennek az
állításnak az igazsága legalábbis
részben a fenti 1. állítás
igazságától függ. Ezért a fent jelzett
összes fenntartások itt is érvényesek. De
pillanatnyilag tételezzük fel az első
állítás érvényességét
és koncentráljunk a megfelelő tehetség ritkaságának
kérdésére.
Ha ez
mindössze annyit jelent, hogy minden társadalomban létezik a
tehetségek egy skálája, és hogy minden
társadalomnak vannak tagjai, akik természetüknél
fogva tehetségesebbek, mint mások, akkor semmiféle
értelmes ellenvetést nem tehetünk, de ez esetben fel kell
vetni azt a kérdést, hogy mennyire vannak
megbízható ismereteink bármely társadalomban arról,
hogy hogyan oszlik el a tehetség a népességen belül.
Valójában
minden társadalomban bizonyíthatóan pontatlanok a
népességben jelenlevő tehetség
mennyiségét illető ismeretek. És minél
merevebben rétegeződött egy társadalom, annál
kevesebb esélye van arra, hogy tagjainak tehetségével
kapcsolatban új tényeket fedezzen fel. Ha egy rétegezett
rendszer olajozottan működik és szilárd, rendszerint
arra törekszik, hogy beépített akadályokkal
gátolja a rendelkezésre álló tehetségek
felderítését. Ahol például a
szülők vagyoni helyzetétől függ az
iskolázás, és ahol a vagyon differenciáltan oszlik
meg, ott a lakosság széles rétegeit
valószínűleg megfosztják attól az
esélytől is, hogy akár csak fel is fedezzék, miben
áll tehetségük.
Függetlenül
attól, hogy az egyes generációkon belül a jutalmak
és esélyek differenciálása funkcionális-e
vagy sem, nyilvánvaló, hogy ha ezeket a
különbségeket a következő generációra
társadalmilag átörökíthetik, akkor a
következő generációban a rétegeződés
rendszere specifikusan diszfunkcionális lesz a tehetségek
felfedezésének szempontjából.
Ehhez
járul, hogy ha egy
nemzedéken belül egyenlőtlen a jutalmak elosztása,
akkor a következő generációban tendenciaszerűen a
motivációk egyenlőtlen elosztását fogja
eredményezni. Minthogy a sikerre törekvés
motivációja az oktatás teljes folyamatában
kétségtelenül fontos tényező, ezért a
motiváció egyenlőtlen elosztása tendenciózusan
korlátokat állít az oktatási rendszer
lehetséges kiterjesztése elé.
Végezetül
ebben az összefüggésben állítható, hogy
az elit tagjai körében jól kivehető tendencia
él, hogy korlátozzák a privilegizált
pozíciójukhoz vezető lehetőségeket, mihelyt
elegendő hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy ilyen
korlátozásokat bevezessenek. Ez
különösképpen igaz egy olyan kultúrában,
ahol az “elit” saját munkája számára
úgy biztosít nagy keresletet és relatíve magas
jutalmakat, hogy korlátozza azok számát, akik az adott
munkkát képesek elvégezni. Az orvosok toborzása
és képzése a modern Egyesült Államokban
legalábbiis részben illusztrálja ezt a mechanizmust. (...)
A
differenciált jutalmazást tehát csak akkor lehet
funkcionálisként igazolni, ha minden potenciálisan
tehetséges személynek valóban egyenlő
lehetőségei vannak a kiválasztásra és
képzésre. Úgy tűnik azonban, hogy a rétegezett
rendszerek lényegüknél fogva szembenállnak a teljes
esélyegyenlőség biztosításával.
3. A tehetség
készséggé való átalakulása egy olyan
képzési periódust tételez fel, amely alatt azok,
akik alávetik magukat a képzésnekk, bizonyos
áldozatot hoznak.
Davis és
Moore itt egy olyan fogalmat vezetnek be, az “áldozat”
fogalmát, amely analízisük
terminológiájának bármely más
részénél inkább tekinthető a társadalom
szerencsésebb tagjai — privilegizált helyzetük igazolására
szolgáló — racionalizálása kközvetlen
visszatükrözésének. Ez szókincsük
kritikailag legkevésbé átgondolt fogalma, amelyet
egyébként a legkevésbé támasztanak
alá valóságos tények. Melyek például
jelen társadalmunkban azok az áldozatok, amelyeknek a
tehetséges személyek a képzési periódus
során alávetik magukat? A legkomolyabb veszteségeket
valószínűleg a kereseti lehetőség kiesése
és a képzés költségei jelentik. Az
utóbbiakat rendszerint a képzésben részt vevő
tehetséges fiatalok szülei viselik, nem pedig maguk a képzés
alatt álló személyek. De ezeket a költségeket
többnyire abból a jövedelemből fizetik, amelyet a szülők
általában a társadalmi rétegződés
hierarchiáján belül elfoglalt saját
privilegizált pozíciójuk révén tudtak
megkeresni. Ha ezt az összeget tekintjük a fiatalok által
hozott áldozatok ellenértékének, akkor ez azt
jelenti, hogy csalárdul olyan számla vagy adósság
kifizetését kérjük számon, amelyet a
társadalom már megfizetett a szülőknek.
Ami a
képzés alatt álló személyek kereseti
lehetőségeinek feláldozását illeti, ezt a
veszteséget ahhoz lehet mérni, amit akkor kerestek volna, ha a
“fontos” szakmákra történő magasszintű
képzettség megszerzése helyett a munkaerőpiacra
mentek volna. Többféle módon mérhetjük ezt fel.
Az egyik mód az, ha olyan kortársak átlagos kereseteit
vesszük figyelembe, akik az átlagos képzési
idővel azonos hosszúságú időszakon át valóban
a munkaerőpiacon voltak. Ez a teljes jövedelem — így
számolva — nagyjából annak az összegnek felel
meg, amennyivel az “elit”
munkábaállásának első 10 évében
többet keres, mint képzésben nem részesült
kortársai. A 10 év valószínűleg az a
maximális időtartam, amelyre a fenti különbség
kiegyenlítéséhez szükség van. Átlagban
aztán húsz munkaév marad fenn, amely alatt a
szakképzett személy továbbra is jóval többet
keres, mint szakképzetlen kortársa. És amit gyakran
elfelejtünk: ezen felül van még egy tíz vagy
tizenöt éves periódus, amikor a szakképzett
egyén továbbra is dolgozik és keres, míg ugyanakkor
szakképzetlen kortársa vagy teljesen, vagy részben
kívülreked a munkaerőpiacon, mert ereje és
képességei megkoptak.
Azt
mondhatná erre valaki, hogy a differenciált fizetés az
első tíz évben talán igazolható azzal, hogy a
képzett személynek vissza kell nyernie azt, amit a
képzési időszak alatt elvesztett. De azt már nehéz
elképzelni, hogy mi igazolhatja az ilyen differenciált jutalom
folytonosságát ennek a periódusnak a letelte után.
Egy másik,
valószínűleg megbízhatóbb módszer is
kínálkozik annak felmérésére, hogy mennyit
vesztenek a képzési időszak alatt:
összehasonlíthatjuk a képzés alatt álló
személy egy főre jutó jövedelmét a
szakképzetlen munkaerőpiacon szereplő
kortársának egy főre jutó jövedelmével az
úgynevezett áldozatot jelentő időszak során. Ha
figyelembe vesszük a szakképzetlen személyek korai
házasságkötését és azt, hogy viszonylag
korán kell családot eltartaniuk, akkor igencsak
kétséges, hogy a bérmunkás egy főre
jutó jövedelme lényegesen nagyobb, mint a
képzés alatt álló személyé.
Ami ezen
felül teljesen elkerüli figyelmünket, azok a pszichikai
és lelki-szellemi jutalmak, amelyekhez a képzés alatt
álló “elit” jut, ellentétben a
munkaerőpiacra kerülő kortársakkal. Először is
az egyetemi hallgatók és a szakiskolai diákok sokkal
nagyobb presztízst élveznek, mint a műhelyekben,
üzletekben és irodákban dolgozók. Másodszor a
képzésben résztvevőké az
önfejlesztésre való lehetőség nagyra
értékelt privilégiuma. Harmadszor, számot kell
vetni azzal a pszichikai előnnyel, amelyet az jelent, hogy
későbbre tolhatják az olyan felnőtt
felelősségek átvételét, mint
például a kenyérkereset, vagy a
családfenntartás. És negyedszer, a
továbbtanulók olyan szórakozási lehetőségekhez
és szabadsághoz jutnak, amihez hasonlót a már
munkában állók aligha tapasztalhatnak.
Ha ezeket sohasem
veszik számításba a képzési időszak
“jutalmaiként”, az nem azért van, mert nincsenek
konkrétan jelen, hanem azért, mert a jutalom amerikai értelmezésében
a hangnsúly szinte kizárólagosan a
pozícióval járó anyagi előnyökre
helyeződik. Az élvezetekre, szórakozásra,
személyiség-fejlesztésre, presztízsre és
becsülésre csak akkor helyeznek súlyt, ha a
szakképzettséget igénylő pozíciókkal
járó előnyöket kell igazolni. Ha ezeket az egyéb
jutalmakat már a képzési időszakban figyelembe
vennék, akkor sokkal nehezebb lenne bebizonyítani, hogy a
képzési periódus jelenlegi formájában
ténylegesen áldozatvállalást jelent.
A
képzési periódus minőségéről eddig
mondottak jelenlegi motiváció- és
jutalomrendszerünkre érvényesek. Ennél fontosabb
elméleti kérdés az hogy a képzési
periódus minden rendszerben áldozatokkal jár-e. Úgy
tűnik, hogy nincs megfelelő elméleti alapunk e feltevés
fenntartására. Ugyanis, noha a szakképzettséget
igénylő pozíciókhoz szükséges
képzési periódus minden rendszerben bizonyos
költségeket igényel, ezeket a költségeket a
társadalom egésze könnyűszerrel magára
vállalhatja. Ilyen körülmények között nem
lenne szükség arra, hogy bárkinél is differenciált
jutalmakkal kompenzáljanak. Azaz röviden, a társadalmi
pozíciók ilyen alapon történő
rétegeződésére nem lenne szükség, vagy
mentség.
4. Ahhoz, hogy tehetséges
személyeket arra tudjunk késztetni, hogy ilyen áldozatokat
vállaljanak és megszerezzék a képzettséget,
jövőbeli pozíciójuknak ösztönző
értékekkel kell rendelkeznie, abban a formában, hogy
differenciált, azaz privilegizált és aránytalanul nagy
részesedést biztosítanak a szűkösen
rendelkezésre álló és általánosan
óhajtott javakból, amelyeket a társadalom
jutalomként nyújt.
A vita
célkitűzéseinek érdekében
tételezzük fel, hogy a képzési periódus
áldozatokkal jár és hogy minden elképzelhető
emberi társadalomban a tehetség ritka. Akkor még mindig
fennáll az az alapvető probléma, hogy a szűkösen rendelkezésre
álló és általánosan óhajtott javak
és szolgáltatások differenciált elosztása
valóban az egyedüli vagy leghatásosabb módja-e annak,
hogy megfelelő tehetségeket toborozzanak ezekre a
pozíciókra.
Számos
olyan alternatív motivációs rendszer létezik,
amelynek hatékonyságát és megfeleő
voltát legalábbis figyelembe kellene venni ebben a kontextusban
is. Mit mondhatunk például arról a
motivációról, amelyet De Man a “munka
örömének”, Veblen “a jó szakember
ösztönének” nevezett, és amit az utóbbi
időben mi a “munkából származó
belső elégedettség”-gel azonosítunk? Vagy
milyen mértékben lehetne a “társadalmi
kötelesség” motivációját oly
módon intézményesíteni, hogy az egyéni
és a társadalmi érdek szorosan egybeessen? Vagy mennyi
bizalmat előlegezhetünk a “társadalmi
szolgálat” intézményesítési
lehetőségeinek, mint olyan elterjedt motivációnak,
amelynek alapján valaki megtalálja és lelkiismeretesen
ellátja a neki megfelelő pozíciót?
(...) Ha
tagadjuk, hogy az ilyen motivációk
intézményesíthetőek, akkor túlbecsüljük
jelenlegi tudásunkat. Ez részben azon is alapul, hogy
feltételezzük: ami emberi ügyet ez idáig nem
intézményesítettek, az nem is alkalmas az
intézményesítésre. Kétségtelen, hogy
a történelmi tapasztalatok szolgáltatta
bizonyítékokat tudomásul kell vennünk. De
jogosulatlan e bizonyítékokat arra felhasználni, hogy a
mindeddig kipróbálatlan alternatívák
lehetőségét abszolút mértékben
tagadjuk. A társadalmi újítás ugyanolyan fontos
vonása az emberi társadalmaknak, mint a társadalmi
stabilitás.
Ezen megfigyelések
alapján úgy tűnik, hogy Davis és Moore
állításai megalapozatlanok, amikor azt
erősítgetik, hogy az olyan “funkcionálisan fontos
pozíciók”, amelyek szűkösen rendelkezésre
álló szakértelmet igényelnek, “nagy
presztízst, magas fizetést, bőséges szabadidőt
és hasonló dolgokat kell, hogy kapjanak”, ha azt akarjuk,
hogy e pozíciók vonzzák a megfelelő
tehetségeket.
5. E szűkösen rendelkezésre
álló és óhajtott javak olyan jogokból
és ezekhez kapcsolódó
járandóságokból tevődnek össze, amelyek a
pozíciókhoz kapcsolódnak, illetve azok tartozékai,
és amelyeket feloszthatunk olyan dolgokra, amelyek : A) a
létfenntartáshoz és komforthoz, B) a humorhoz és
szórakozáshoz, C) az önbecsüléshez és
ego-kiteljesítéshez járulnak hozzá.
6. A társadalom jutalmaihoz való
differenciált hozzájutás —
követkeményképpen — a különböző
rétegek által megszerezhető presztízs és
megbecsülés differenciálódását vonja
maga után. Állíthatjuk, hogy a jogok és
járandóságok mellett ez hozza létre az
intézményesített társadalmi egyenlőtlenséget,
azaz a rétegződést.
A Davis és
Moore által ajánlott osztályozással nem kell
vitába szállnunk. Az a kérdés azonban
felvetődik, hogy vajon egy általános
rétegeződési rendszerbe beépült bármilyen
jutalmazási rendszernek egyenlő mennyiségeket kell-e juttatnia
a jutalom mindhárom típusából ahhoz, hogy
hatékonyan tudjon funkcionálni, vagy a jutalom egyik
típusát kizárólagossá lehet tenni a
többi rovására. Ez azt a további
kérdést vonja maga után, hogy melyik típusú
jutalom bizonyulhat a leghatékonyabbnak a differenciált
ösztönző szerepében? Az emberi motivációval
kapcsolatos ismert tényekben semmi olyan nincs, ami arra mutatna, hogy a
jutalom egyik típusa lényeges fölényben van a
többivel szemben, vagy hogy a jutalom mindhárom
típusát azonos szinten kell a pozíciókba
beépíteni, amennyiben azt akarjuk, hogy a pozíció
ösztönző erővel rendelkezzen.
Természetesen
köztudott, hogy a társadalmak számottevően
különböznek aszerint, hogy melyik
jutalmazás-típust részesítik előnybeen, amikor
a felelőség és a jutalom között megfelelő
egyensúlyt akarnak fenntartani. Számos olyan társadalom
létezik például, ahhol a differenciált
gazdasági előny fitogtatását igen ízléstelennek
tekintik. Röviden: jelenlegi tudásunk alapján
meglehetős plaszticitásra számíthatunk a tekintetben,
hogy hogyan lehet a jutalmak különböző típusait egy
funkcionáló társadalomba szerkezetilg
beépíteni. Azaz, még nem bizonyítható, hogy
elkerülhetetlen az, hogy a hatalomból és a
tulajdonból differenciáltan jutalmazott pozícióknak
differenciált presztízst és megbcsülést is
kell kapniok.
Elkerülhetetlennek
tűnik viszont, hogy minden társadalomban differenciált
presztízst adjanak azoknak, akik a normatív rendhez
alkalmazkodnak, szemben azokkal, akik ettől a rendtől
erkölcstelennek és károsnak ítélt módon
deviálnak. Feltételezve, hogy egy társadalom kontinuitása normatív
rendszerének kontinuitásától és
stabilitásából függ, a konformisták és
deviánsok közti ilyyen fajta megkülönböztetés
elkerülhetetlennek látszik.
Szintén
elkerülhetetlennek tűnik, hogy minden társadalomban az
idősebb, bölcsebb és tapasztaltabb egyének, akikre a
fiatalok kultúrába való bevezetése és
szocializációja hárul, több haltalommal rendelkeznek,
mint a fiatalok, feltéve, hogy a hatékony
szocializáció ellátása ilyen differenciált
hatalmat követel meg.
De a
konformisták és deviánsok közöttt
fennálló ilyen presztízsbeli
differenciáltság semmiképpen sem azonos azzal az
egyének rétegei között feennálló
megkülönböztetéssel, amely a normatív renden
belül fejti ki hatását, csupán a felnőttek
körében. Az utóbbi megkülönböztetés,
amely a társadalmi rétegek közötti differenciált
prestízs és jutalmak formájában jut
kifejezésere az, amit Davis és Moore, valamint a legtöbb
szociológus a rétegeződési rendszer
struktúrájának tekint. Az előbbi
megkülönböztetéseknek nincs feltétlenül
közük sem egy ilyen rendszer működéséhez, sem
pedig a funkcionálisan fontos személyek
motivációjának és toborzásának hatékonyságához.
A fiatalok
és idősebbek közötti hatalom
differenciálódása sem hoz létre
szükségszerűen differenciáltan értékelt
rétegeket. Végül is egyetlen társadalom sem
értékeli erkölcsileg kevésbé
értékesnek fiataljait, mint az idősebbeket,
függetlenül attól, hogy mennyi differenciált hatalmat
élvezhetnek időlegesen az idősebb személyek.
7. Ezért az a rétegek
közötti társadalmi egyenlőtlenség, amely a
szűkösen rendelkezésre álló és
általánosan óhajtott javak, illetve a kapott
presztízs és megbecsülés eltérő
mennyiségéhez, illetve szintjéhez kapcsolódik,
minden társadalomban pozitííve funkcionális
és elkrülhetetlen.
Ha indokoltnak
fogadjuk el az ellenvetéseket, amelyek ez idáig felmerültek,
akkor megállapíthatjuk, hogy az egyedüli tételek,
amelyeket minden egyes társadalomnak egyenlőtlenül kell
elosztania, nem mások, mint az a hatalom és tulajdon, amelyek a
különböző feladatok végrehajtásához
szükségesek. Ha az ilyen differenciált hatalmat és
tulajdont mindenki úgy tekinti, mint amelyek a differenciált
felelősségekkel arányosak, és ha ezeket
kulturálisan mint forrásokat, és nem mint jutalmat
definiálják, akkor a presztízsben és
megbecsülésben semmiféle differenciálásnak nem
kell bekövetkezni. (...)
Hogyan áll
akkor a dolog a társadalmi rétegeződés
“pozitív
funkcionalitásával”? Vannak-e az
intézményesített társadalmi
egyenlőtlenségeknek olyan más, negatív funkciói,
amelyeket ha csak feltételesen is, felismerhetünk? A
rétegeződés néhány ilyen
diszfunkciójára már előbbiekben utaltunk. Most,
másokkal együtt, provizorikus állításokként
rögzítjük ezeket:
1. A rétegezett társadalmi
rendszerek úgy funkcionálnak, hogy a társadalom
rendelkezésére álló tehetségek
felfedezési lehetőségét korlátozzák. Ez
annak következménye, hogy az egyének nem egyenlő
eséllyel jutnak el a megfelelő motivációhoz, a
toborzás csatornáihoz, valamint a képzési
központokhoz.
2. Azzal, hogy a rendelkezésre
álló tehetségek körét előre
korlátozzák, a rétegezett társadalmi rendszerek
korlátokat állítanak a társadalom produktív
erőforrásainak kiterjesztési lehetősége
elé, legalábbis ahhoz viszonyítva, hogy milyen lehetne a
helyzet az esélyek nagyobb egyenlősége esetén.
3. A rétegezett társadalmi
rendzserek úgy funkcionálnak, hogy olyan politikai hatalmat
biztosítanak az elitnek, amely lehetővé teszi egy olyan
ideológia elfogadtatását, uralomra juttatását,
mely a status quo-t, bármilyen legyen is az, mint “logikust”,
“természetest” és “erkölcsileg
helyes”-et racionalizálja. Ily módon a rétegeztt
társadalmi rendszerek lényegileg konzervatív
hatásúak.
4. A társadalmi
rétegződés rendszerei úgy funkcionálnak, hogy
a kedvező ön-képeket egyenlőtlenül osztják el
a lakosság körében. Amilyen mértékben ezek az
ön-képmások az emberben rejlő alkotóerők
kifejlesztésének feltételei, olyan mértékben
a rétegezett rendszer funkcionálása az
alkotóerő kifejlesztése ellenében hat.
5. Amilyen mértékben a
társadalmi jutalmak egyenlőtlenségei nem tehetők
teljsen elfogadhatóvá a kevésbé
privilegizáltak számára, olyan mértékben
funkcionál úgy a társadalmi rétegeződés,
hogy a társadalom különböző részei
között ellenségeskedést, gyanakvást és
bizalmatlanságott hoz létre, és ígyy korlátozza
a széles körű társadalmi integráció
lehetőségeit.
(További
négy diszfunkció a rétegezett rendszer és a
társadalmi részvétel, lojalitás, illetve
apátia összefüggésére vonatkozik. A szerk.)
(...) A
társadalmi egyenlőtlenség funkcióinak
nyilvánvalóan kevert jellege senkit sem lephet meg. Ha a
szociológia valamennyire is összetetten gondolkodik, akkor
mindenképpen észre kell hogy vegye, hogy minden társadalmi
elrendezés kevert jellegű, mihelyt tekintetbe vesszük a
rövid és a hosszú távú, illetve a latens
és manifeszt következményeket.
Ebben az
írásban arra törekedtünk, hogy
megkérdőjelezzük azt a tételt, mely szerint a
rétegeződés, illetve a jutalmakban
megnyilvánuló azon intézménytesített
társadalmi egyenlőtlenség, amely a
különféle pozíciók kisebb, vagy nagyobb
funkcionális fontosságán alapszik, elkerülhetetlen
és pozitíve funkcionális. Megmutattuk, hogy az egyik
probéma az, hogy a “funkcionális fontosság”
fogalmának különféle alternatív
jelentései lehetségesek. Az egyik ilyen jelentés a rendelkezésre
álló tehetségek hiányának, illetve
bőségének kérdéséhez
kapcsolódik. Megkérdőjeleztük azt is, hogy vajon
jogosult-e áldozatnak tekinteni a szakképzettséget
igénylő pozíciókhoz szükséges
képzési periódust. Megemlítettük azt, hogy a
motivációs sémák igen különböző
típusait lehetne funkcióképesként
elképzelni. Azt is felvetettük, hogy a hatalmi- és
tulajdonbeli különbségeket nemcsak egy adott feladat
elvégzéséért járó jutalomként,
hanem a feladat elvégzéséhez szükséges
eszközként is fel lehet fogni. Amellett is érveltünk,
hogy presztízs és megbecsülés
különbségei nem követik szükségszerűen a
hatalom és a tulajdon különbségeit, ha az
utóbbiakat inkább eszköznek, mint jutalomnak tekintik.
Végül pedig az intézményesített
társadalmi egyenlőtlenség néhány
negatív funkciójának, vagy diszfunkciójának
felvázolására tettünk kísérletet,
rámutatva a társadalmi rétegződés
következményeinek vegyes jellegére, és
kétségbe vonva azt az állítást, hogy
“A társadalmi
egyenlőtlenség ilyen módon egy öntudatlanul megteremtett
eszköz, amelynek segítségével, a társadalmak
biztosítani tudják, hogy a legfontosabb pozíciókat
a legmagasabban képzett személyek lelkiismeretesen
töltsék be.”[1]
Forrás: Melvin M. TUMIN: Some Principles of Stratification. A Critical Analysis. In: Bendix—Lipset: Class, Status and Power. (Osztály, státus és hatalom) New York, The Free Press. 1967. 53—58. o.