Melvin M. TUMIN

 

A RÉTEGZŐDÉS NÉHÁNY ELVE

 

Kritikai elemzés

Az enberi társadalomban az egyenlőtlenség mindenütt igen régi korokra nyúlik vissza és mindenütt jelenvalónak tűnik. Minden ismert, múlt- és jelenbeli társadalom egyenlőtlenül osztja el a szűkösen rendelkezésre álló keresett javakat, illetve szolgáltatásokat. És azokhoz a pozíciókhoz, amelyek az ilyen javak és szolgáltatások átlagosnál nagyobb mennyiségének megszerzését teszik lehetővé, erkölcsileg erősen színezett értékelések kapcsolódnak a társadalmi fontosságukat illetően.

Az ilyen egyenlőtlenség mindenütt jelenvalósága és ősrégi mivolta ahhoz a feltevéshez vezetett, hogy az ilyan társadalmi berendezkedésben van valami, ami elkerülhetetlen és pozitíve funkcionális. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen feltevés igazsága vagy hamissága stratégiai kérdés a társadalmi szervezet bármilyen általános elmélete szempontjából. Éppen ezért igen különösnek tűnik, hogy a feltevés alapvető premisszáit és implikációit az amerikai szociológusok csak igen felületesen vizsgálták.

A legrendszeresebb tárgyalás Kingley Davis és Wilbert Moore jól ismert “A  rétegeződés néhány elve” című cikkében található. Ennek megjelenése óta már több mint tizenkét év telt el, és jóllehet ez egyike azon nagyon csekély számú tanulmányoknak, melyek a rétegeződéssel az általánosítás magas szintjén foglalkoznak, mégsincs ehhez az érveléshez kapcsolódó szisztematikus elemzés. Jelen írás alapvető feladata éppen egy ilyen analízis megkezdése.

Davis és Moore lényegi érveit néhány egymásból következő állításban lehet összefoglalni:

1.     Minden társadalomban bizonyos pozíciók funkcionálisan jóval fontosabbak, mint mások és ellátásuk speciális készségeket igényel.

2.     Minden társadalomban csak korlátozott számú egyén rendelkezik olyan tehetséggel, amely ezeknek a pozícióknak megfelelő készséggé fejleszthető.

3.     A tehetség készséggé való átalakítása egy olyan képzési periódust feltételez, amely alatt azok, akik alávetik magukat a képzésnek, bizonyos áldozatokat hoznak.

4.     Ahhoz, hogy tehetséges személyeket arra tudjunk késztetni, hogy ilyen áldozatokat vállaljanak és megszerezzék a képzettséget, jövőbeli pozíciójukat ösztönző értékkel kell rendelkeznie abban a formában, hogy differenciált, azaz privilegizált és aránytalanul nagy rézesedést biztosítsanak azokból a szűkösen rendelkezésre álló és általánosan óhajtott javakból, amelyeket a társadalom jutalomkét nyújt.

5.     E szűkösen rendelkezéssre álló és óhajtott javak olyan jogokból és ezekhez kapcsolódó járandóságokból tevődnek össze, amelyek a pozíciókhoz kapcsolódnak, illetve azok tartozékai, és amelyeket feloszthatunk olyan dolgokra, amelyek: a) a létfenntartáshoz és komforthoz, b) a humorhoz és szórakozáshoz, c) az önbecsüsléshez és ego-kiteljesítéhez járulnak hozzá.

6.     A társadalom jutalmaihoz való differenciált hozzájutás — következményképpen — a különböző rétegek által megzerezhető presztízs és megbecsülés differenciálódását vonja maga után. Állíthatjuk, hogy a jogok és járandósságok mellett ez hozza létre az intézményesített társadalmi egyenlőtlenséget, azaz a  rétegződést.

7.     Ezért az a rétegek közötti társadalmi egyenlőtlenég, amely a szűkösen rendelkkezésre álló és általánosan óhajtott javak, illetve a kapott presztízs és megbecsülés eltérő mennyiségéhez, illetve szintjéhez kapcsolódik, minden társadalomban pozitíve funkcionális és elkerülhetetlen.

 

Vegyük sorra ezeket az állításokat és vizsgáljuk meg őket egyenként.

 

1.     Minden társadalomban bizonyos pozíciók funkcionálisan jóval fontosabbak, mint mások, és ellátásuk speciális készségeket igényel.

 

A kulcsfogalom itt a “fukcionálisan fontos”. A társadalmi szervezet funkcionalista elmélete egyáltalán nem világos és explicit e fogalommal kapcsoslatban. A minimális közös alap olyasvalami, amit a társadalmi struktúra “túlélési érték”-ének nevezhetünk. Ez a fogalom azonnal számos fogas kérdést vet fel. Így például: a) mi a minimális, illetve maximális túlélés és milyen lehetséges empirikus tartalom adható e fogalmaknak; b) vajon egy ilyen állítás nem haszontalan tautológia-e, hiszen egy adott pillanatban status quo semmivel sem töb vagy kevesebb, mint mindaz, ami a status squo-ban benne van. Ennek alapján, miden cselekedetet és struktúrát pozitíve funkcionálisnak kell megítélni, hiszen ezek alkotják a status quo lényegi részeit; c) hogyan lehet a funkcionalitásra vonatkozó számításokat végezni, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy adott fejlődési szinten kiszámítsuk a rövid és hosszú távú követkemények keveredő, pozitív és negatív hatásait, és hogy valamilyen összegező ítélethez jussunk, amivel egy-egy strukturális cselekményt nagyobb vagy kisebb funkcionalitásúként értékelhetünk. Legjobb esetbenn is elsődlegesen intuitív ítéletekre hajlunk. Ezek az ítéletek elég gyakran érték-terhes kritériumok haználatát igénylik. Így annak megítélése, hogy a mérnökök funkcionálisan fontosabbak-e a gyár számára, minnt a szakképzetlen munkások, egy olyan fogalmat foglal magába, mely a szakképzetlen munkások nélkülözhetőségét vagy helyettesíthetőségét a mérnökökéhez viszonyítja. De itt olyan választási folyamatról van szó, melynek idő-dimenziója nem végtelen. Egy ponton szembe kell nézni azzal a problémával, hogy a szaképzettség minden fokán minden gyári munkásnál megfelelő motivációra van szükség. Hosszú távon valamennyi szakképzetlen munkás munkaereje ugyanolyan fontos és nélkülözhetetlen a gyár számára, mint a mérnökök valamennyi munkaereje. A munkaerőhelyzet elég gyakran olyan, hogy a vállalkozó keményen beleütközik ebbe a ténybe, s inkább rövid, mint hosszú távon.

Ezen túlmenően amikor ítéletet alkotunk arról, hogy mennyire nélkülözhetetlen vagy helyettesíthető a népesség egy csoportjának szakképzettsége, ez feltételezi, hogy már megelőzőleg megítéltük e csoport piaci erejét, pozícióját. Ám ez a pozíció maga már inkább az értékelés adott rendszerének kulturálisan kialakított következménye, mintsem a társadalmi szervezet természetéből fakadó vonás. Legalábbis ennek az ellenkezőjét csak feltételezték, de soha nem bizonyították.

A társadalmi rétegződés általános elméletének fel kell ismernie, hogy az ösztönzők és jutalmak uralkodó rendszere a motiváció lehetséges rendszereinek teljes sorozatában csak egy a sok variáns közül, amelyek — legalábbis elméletben — az emberi társadalomban működésre képesek. Természetesen elképzelhető, hogy olyan normarendszert intézményesítenek, amelyben valamilyen szolgáltatás megvonásával való fenyegetés abszolút erkölcsi kiátkozásnak számít. Egy ilyen esetben az egész relatív funkcionalitás fogalmát, ahogyan azt Davis és Moore értelmezik, radikális revízió alá kell venni.

 

2.     Minden társadalomban csak korlátozott számú egyén rendelkezik olyan tehetséggel, amely ezeknek (a funkcionálisan fontosabb) pozícióknak megfelelő készséggé fejleszthető.

 

Ennek az állításnak az igazsága legalábbis részben a fenti 1. állítás igazságától függ. Ezért a fent jelzett összes fenntartások itt is érvényesek. De pillanatnyilag tételezzük fel az első állítás érvényességét és koncentráljunk a megfelelő tehetség ritkaságának kérdésére.

Ha ez mindössze annyit jelent, hogy minden társadalomban létezik a tehetségek egy skálája, és hogy minden társadalomnak vannak tagjai, akik természetüknél fogva tehetségesebbek, mint mások, akkor semmiféle értelmes ellenvetést nem tehetünk, de ez esetben fel kell vetni azt a kérdést, hogy mennyire vannak megbízható ismereteink bármely társadalomban arról, hogy hogyan oszlik el a tehetség a népességen belül.

Valójában minden társadalomban bizonyíthatóan pontatlanok a népességben jelenlevő tehetség mennyiségét illető ismeretek. És minél merevebben rétegeződött egy társadalom, annál kevesebb esélye van arra, hogy tagjainak tehetségével kapcsolatban új tényeket fedezzen fel. Ha egy rétegezett rendszer olajozottan működik és szilárd, rendszerint arra törekszik, hogy beépített akadályokkal gátolja a rendelkezésre álló tehetségek felderítését. Ahol például a szülők vagyoni helyzetétől függ az iskolázás, és ahol a vagyon differenciáltan oszlik meg, ott a lakosság széles rétegeit valószínűleg megfosztják attól az esélytől is, hogy akár csak fel is fedezzék, miben áll tehetségük.

Függetlenül attól, hogy az egyes generációkon belül a jutalmak és esélyek differenciálása funkcionális-e vagy sem, nyilvánvaló, hogy ha ezeket a különbségeket a következő generációra társadalmilag átörökíthetik, akkor a következő generációban a rétegeződés rendszere specifikusan diszfunkcionális lesz a tehetségek felfedezésének szempontjából.

Ehhez járul,  hogy ha egy nemzedéken belül egyenlőtlen a jutalmak elosztása, akkor a következő generációban tendenciaszerűen a motivációk egyenlőtlen elosztását fogja eredményezni. Minthogy a sikerre törekvés motivációja az oktatás teljes folyamatában kétségtelenül fontos tényező, ezért a motiváció egyenlőtlen elosztása tendenciózusan korlátokat állít az oktatási rendszer lehetséges kiterjesztése elé.

Végezetül ebben az összefüggésben állítható, hogy az elit tagjai körében jól kivehető tendencia él, hogy korlátozzák a privilegizált pozíciójukhoz vezető lehetőségeket, mihelyt elegendő hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy ilyen korlátozásokat bevezessenek. Ez különösképpen igaz egy olyan kultúrában, ahol az “elit” saját munkája számára úgy biztosít nagy keresletet és relatíve magas jutalmakat, hogy korlátozza azok számát, akik az adott munkkát képesek elvégezni. Az orvosok toborzása és képzése a modern Egyesült Államokban legalábbiis részben illusztrálja ezt a mechanizmust. (...)

A differenciált jutalmazást tehát csak akkor lehet funkcionálisként igazolni, ha minden potenciálisan tehetséges személynek valóban egyenlő lehetőségei vannak a kiválasztásra és képzésre. Úgy tűnik azonban, hogy a rétegezett rendszerek lényegüknél fogva szembenállnak a teljes esélyegyenlőség biztosításával.

 

3.     A tehetség készséggé való átalakulása egy olyan képzési periódust tételez fel, amely alatt azok, akik alávetik magukat a képzésnekk, bizonyos áldozatot hoznak.

 

Davis és Moore itt egy olyan fogalmat vezetnek be, az “áldozat” fogalmát, amely analízisük terminológiájának bármely más részénél inkább tekinthető a társadalom szerencsésebb tagjai — privilegizált helyzetük igazolására szolgáló — racionalizálása kközvetlen visszatükrözésének. Ez szókincsük kritikailag legkevésbé átgondolt fogalma, amelyet egyébként a legkevésbé támasztanak alá valóságos tények. Melyek például jelen társadalmunkban azok az áldozatok, amelyeknek a tehetséges személyek a képzési periódus során alávetik magukat? A legkomolyabb veszteségeket valószínűleg a kereseti lehetőség kiesése és a képzés költségei jelentik. Az utóbbiakat rendszerint a képzésben részt vevő tehetséges fiatalok szülei viselik, nem pedig maguk a képzés alatt álló személyek. De ezeket a költségeket többnyire abból a jövedelemből fizetik, amelyet a szülők általában a társadalmi rétegződés hierarchiáján belül elfoglalt saját privilegizált pozíciójuk révén tudtak megkeresni. Ha ezt az összeget tekintjük a fiatalok által hozott áldozatok ellenértékének, akkor ez azt jelenti, hogy csalárdul olyan számla vagy adósság kifizetését kérjük számon, amelyet a társadalom már megfizetett a szülőknek.

Ami a képzés alatt álló személyek kereseti lehetőségeinek feláldozását illeti, ezt a veszteséget ahhoz lehet mérni, amit akkor kerestek volna, ha a “fontos” szakmákra történő magasszintű képzettség megszerzése helyett a munkaerőpiacra mentek volna. Többféle módon mérhetjük ezt fel. Az egyik mód az, ha olyan kortársak átlagos kereseteit vesszük figyelembe, akik az átlagos képzési idővel azonos hosszúságú időszakon át valóban a munkaerőpiacon voltak. Ez a teljes jövedelem — így számolva — nagyjából annak az összegnek felel meg, amennyivel az “elit” munkábaállásának első 10 évében többet keres, mint képzésben nem részesült kortársai. A 10 év valószínűleg az a maximális időtartam, amelyre a fenti különbség kiegyenlítéséhez szükség van. Átlagban aztán húsz munkaév marad fenn, amely alatt a szakképzett személy továbbra is jóval többet keres, mint szakképzetlen kortársa. És amit gyakran elfelejtünk: ezen felül van még egy tíz vagy tizenöt éves periódus, amikor a szakképzett egyén továbbra is dolgozik és keres, míg ugyanakkor szakképzetlen kortársa vagy teljesen, vagy részben kívülreked a munkaerőpiacon, mert ereje és képességei megkoptak.

Azt mondhatná erre valaki, hogy a differenciált fizetés az első tíz évben talán igazolható azzal, hogy a képzett személynek vissza kell nyernie azt, amit a képzési időszak alatt elvesztett. De azt már nehéz elképzelni, hogy mi igazolhatja az ilyen differenciált jutalom folytonosságát ennek a periódusnak a letelte után.

Egy másik, valószínűleg megbízhatóbb módszer is kínálkozik annak felmérésére, hogy mennyit vesztenek a képzési időszak alatt: összehasonlíthatjuk a képzés alatt álló személy egy főre jutó jövedelmét a szakképzetlen munkaerőpiacon szereplő kortársának egy főre jutó jövedelmével az úgynevezett áldozatot jelentő időszak során. Ha figyelembe vesszük a szakképzetlen személyek korai házasságkötését és azt, hogy viszonylag korán kell családot eltartaniuk, akkor igencsak kétséges, hogy a bérmunkás egy főre jutó jövedelme lényegesen nagyobb, mint a képzés alatt álló személyé.

Ami ezen felül teljesen elkerüli figyelmünket, azok a pszichikai és lelki-szellemi jutalmak, amelyekhez a képzés alatt álló “elit” jut, ellentétben a munkaerőpiacra kerülő kortársakkal. Először is az egyetemi hallgatók és a szakiskolai diákok sokkal nagyobb presztízst élveznek, mint a műhelyekben, üzletekben és irodákban dolgozók. Másodszor a képzésben résztvevőké az önfejlesztésre való lehetőség nagyra értékelt privilégiuma. Harmadszor, számot kell vetni azzal a pszichikai előnnyel, amelyet az jelent, hogy későbbre tolhatják az olyan felnőtt felelősségek átvételét, mint például a kenyérkereset, vagy a családfenntartás. És negyedszer, a továbbtanulók olyan szórakozási lehetőségekhez és szabadsághoz jutnak, amihez hasonlót a már munkában állók aligha tapasztalhatnak.

Ha ezeket sohasem veszik számításba a képzési időszak “jutalmaiként”, az nem azért van, mert nincsenek konkrétan jelen, hanem azért, mert a jutalom amerikai értelmezésében a hangnsúly szinte kizárólagosan a pozícióval járó anyagi előnyökre helyeződik. Az élvezetekre, szórakozásra, személyiség-fejlesztésre, presztízsre és becsülésre csak akkor helyeznek súlyt, ha a szakképzettséget igénylő pozíciókkal járó előnyöket kell igazolni. Ha ezeket az egyéb jutalmakat már a képzési időszakban figyelembe vennék, akkor sokkal nehezebb lenne bebizonyítani, hogy a képzési periódus jelenlegi formájában ténylegesen áldozatvállalást jelent.

A képzési periódus minőségéről eddig mondottak jelenlegi motiváció- és jutalomrendszerünkre érvényesek. Ennél fontosabb elméleti kérdés az hogy a képzési periódus minden rendszerben áldozatokkal jár-e. Úgy tűnik, hogy nincs megfelelő elméleti alapunk e feltevés fenntartására. Ugyanis, noha a szakképzettséget igénylő pozíciókhoz szükséges képzési periódus minden rendszerben bizonyos költségeket igényel, ezeket a költségeket a társadalom egésze könnyűszerrel magára vállalhatja. Ilyen körülmények között nem lenne szükség arra, hogy bárkinél is differenciált jutalmakkal kompenzáljanak. Azaz röviden, a társadalmi pozíciók ilyen alapon történő rétegeződésére nem lenne szükség, vagy mentség.

 

4.     Ahhoz, hogy tehetséges személyeket arra tudjunk késztetni, hogy ilyen áldozatokat vállaljanak és megszerezzék a képzettséget, jövőbeli pozíciójuknak ösztönző értékekkel kell rendelkeznie, abban a formában, hogy differenciált, azaz privilegizált és aránytalanul nagy részesedést biztosítanak a szűkösen rendelkezésre álló és általánosan óhajtott javakból, amelyeket a társadalom jutalomként nyújt.

 

A vita célkitűzéseinek érdekében tételezzük fel, hogy a képzési periódus áldozatokkal jár és hogy minden elképzelhető emberi társadalomban a tehetség ritka. Akkor még mindig fennáll az az alapvető probléma, hogy a szűkösen rendelkezésre álló és általánosan óhajtott javak és szolgáltatások differenciált elosztása valóban az egyedüli vagy leghatásosabb módja-e annak, hogy megfelelő tehetségeket toborozzanak ezekre a pozíciókra.

Számos olyan alternatív motivációs rendszer létezik, amelynek hatékonyságát és megfeleő voltát legalábbis figyelembe kellene venni ebben a kontextusban is. Mit mondhatunk például arról a motivációról, amelyet De Man a “munka örömének”, Veblen “a jó szakember ösztönének” nevezett, és amit az utóbbi időben mi a “munkából származó belső elégedettség”-gel azonosítunk? Vagy milyen mértékben lehetne a “társadalmi kötelesség” motivációját oly módon intézményesíteni, hogy az egyéni és a társadalmi érdek szorosan egybeessen? Vagy mennyi bizalmat előlegezhetünk a “társadalmi szolgálat” intézményesítési lehetőségeinek, mint olyan elterjedt motivációnak, amelynek alapján valaki megtalálja és lelkiismeretesen ellátja a neki megfelelő pozíciót?

(...) Ha tagadjuk, hogy az ilyen motivációk intézményesíthetőek, akkor túlbecsüljük jelenlegi tudásunkat. Ez részben azon is alapul, hogy feltételezzük: ami emberi ügyet ez idáig nem intézményesítettek, az nem is alkalmas az intézményesítésre. Kétségtelen, hogy a történelmi tapasztalatok szolgáltatta bizonyítékokat tudomásul kell vennünk. De jogosulatlan e bizonyítékokat arra felhasználni, hogy a mindeddig kipróbálatlan alternatívák lehetőségét abszolút mértékben tagadjuk. A társadalmi újítás ugyanolyan fontos vonása az emberi társadalmaknak, mint a társadalmi stabilitás.

Ezen megfigyelések alapján úgy tűnik, hogy Davis és Moore állításai megalapozatlanok, amikor azt erősítgetik, hogy az olyan “funkcionálisan fontos pozíciók”, amelyek szűkösen rendelkezésre álló szakértelmet igényelnek, “nagy presztízst, magas fizetést, bőséges szabadidőt és hasonló dolgokat kell, hogy kapjanak”, ha azt akarjuk, hogy e pozíciók vonzzák a megfelelő tehetségeket.

 

5.     E szűkösen rendelkezésre álló és óhajtott javak olyan jogokból és ezekhez kapcsolódó járandóságokból tevődnek össze, amelyek a pozíciókhoz kapcsolódnak, illetve azok tartozékai, és amelyeket feloszthatunk olyan dolgokra, amelyek : A) a létfenntartáshoz és komforthoz, B) a humorhoz és szórakozáshoz, C) az önbecsüléshez és ego-kiteljesítéshez járulnak hozzá.

 

 

6.     A társadalom jutalmaihoz való differenciált hozzájutás — követkeményképpen — a különböző rétegek által megszerezhető presztízs és megbecsülés differenciálódását vonja maga után. Állíthatjuk, hogy a jogok és járandóságok mellett ez hozza létre az intézményesített társadalmi egyenlőtlenséget, azaz a rétegződést.

 

A Davis és Moore által ajánlott osztályozással nem kell vitába szállnunk. Az a kérdés azonban felvetődik, hogy vajon egy általános rétegeződési rendszerbe beépült bármilyen jutalmazási rendszernek egyenlő mennyiségeket kell-e juttatnia a jutalom mindhárom típusából ahhoz, hogy hatékonyan tudjon funkcionálni, vagy a jutalom egyik típusát kizárólagossá lehet tenni a többi rovására. Ez azt a további kérdést vonja maga után, hogy melyik típusú jutalom bizonyulhat a leghatékonyabbnak a differenciált ösztönző szerepében? Az emberi motivációval kapcsolatos ismert tényekben semmi olyan nincs, ami arra mutatna, hogy a jutalom egyik típusa lényeges fölényben van a többivel szemben, vagy hogy a jutalom mindhárom típusát azonos szinten kell a pozíciókba beépíteni, amennyiben azt akarjuk, hogy a pozíció ösztönző erővel rendelkezzen.

Természetesen köztudott, hogy a társadalmak számottevően különböznek aszerint, hogy melyik jutalmazás-típust részesítik előnybeen, amikor a felelőség és a jutalom között megfelelő egyensúlyt akarnak fenntartani. Számos olyan társadalom létezik például, ahhol a differenciált gazdasági előny fitogtatását igen ízléstelennek tekintik. Röviden: jelenlegi tudásunk alapján meglehetős plaszticitásra számíthatunk a tekintetben, hogy hogyan lehet a jutalmak különböző típusait egy funkcionáló társadalomba szerkezetilg beépíteni. Azaz, még nem bizonyítható, hogy elkerülhetetlen az, hogy a hatalomból és a tulajdonból differenciáltan jutalmazott pozícióknak differenciált presztízst és megbcsülést is kell kapniok.

Elkerülhetetlennek tűnik viszont, hogy minden társadalomban differenciált presztízst adjanak azoknak, akik a normatív rendhez alkalmazkodnak, szemben azokkal, akik ettől a rendtől erkölcstelennek és károsnak ítélt módon deviálnak. Feltételezve, hogy egy  társadalom kontinuitása normatív rendszerének kontinuitásától és stabilitásából függ, a konformisták és deviánsok közti ilyyen fajta megkülönböztetés elkerülhetetlennek látszik.

Szintén elkerülhetetlennek tűnik, hogy minden társadalomban az idősebb, bölcsebb és tapasztaltabb egyének, akikre a fiatalok kultúrába való bevezetése és szocializációja hárul, több haltalommal rendelkeznek, mint a fiatalok, feltéve, hogy a hatékony szocializáció ellátása ilyen differenciált hatalmat követel meg.

De a konformisták és deviánsok közöttt fennálló ilyen presztízsbeli differenciáltság semmiképpen sem azonos azzal az egyének rétegei között feennálló megkülönböztetéssel, amely a normatív renden belül fejti ki hatását, csupán a felnőttek körében. Az utóbbi megkülönböztetés, amely a társadalmi rétegek közötti differenciált prestízs és jutalmak formájában jut kifejezésere az, amit Davis és Moore, valamint a legtöbb szociológus a rétegeződési rendszer struktúrájának tekint. Az előbbi megkülönböztetéseknek nincs feltétlenül közük sem egy ilyen rendszer működéséhez, sem pedig a funkcionálisan fontos személyek motivációjának és toborzásának hatékonyságához.

A fiatalok és idősebbek közötti hatalom differenciálódása sem hoz létre szükségszerűen differenciáltan értékelt rétegeket. Végül is egyetlen társadalom sem értékeli erkölcsileg kevésbé értékesnek fiataljait, mint az idősebbeket, függetlenül attól, hogy mennyi differenciált hatalmat élvezhetnek időlegesen az idősebb személyek.

 

7.     Ezért az a rétegek közötti társadalmi egyenlőtlenség, amely a szűkösen rendelkezésre álló és általánosan óhajtott javak, illetve a kapott presztízs és megbecsülés eltérő mennyiségéhez, illetve szintjéhez kapcsolódik, minden társadalomban pozitííve funkcionális és elkrülhetetlen.

 

Ha indokoltnak fogadjuk el az ellenvetéseket, amelyek ez idáig felmerültek, akkor megállapíthatjuk, hogy az egyedüli tételek, amelyeket minden egyes társadalomnak egyenlőtlenül kell elosztania, nem mások, mint az a hatalom és tulajdon, amelyek a különböző feladatok végrehajtásához szükségesek. Ha az ilyen differenciált hatalmat és tulajdont mindenki úgy tekinti, mint amelyek a differenciált felelősségekkel arányosak, és ha ezeket kulturálisan mint forrásokat, és nem mint jutalmat definiálják, akkor a presztízsben és megbecsülésben semmiféle differenciálásnak nem kell bekövetkezni. (...)

Hogyan áll akkor a dolog a társadalmi rétegeződés “pozitív  funkcionalitásával”? Vannak-e az intézményesített társadalmi egyenlőtlenségeknek olyan más, negatív funkciói, amelyeket ha csak feltételesen is, felismerhetünk? A rétegeződés néhány ilyen diszfunkciójára már előbbiekben utaltunk. Most, másokkal együtt, provizorikus állításokként rögzítjük ezeket:

1.     A rétegezett társadalmi rendszerek úgy funkcionálnak, hogy a társadalom rendelkezésére álló tehetségek felfedezési lehetőségét korlátozzák. Ez annak következménye, hogy az egyének nem egyenlő eséllyel jutnak el a megfelelő motivációhoz, a toborzás csatornáihoz, valamint a képzési központokhoz.

2.     Azzal, hogy a rendelkezésre álló tehetségek körét előre korlátozzák, a rétegezett társadalmi rendszerek korlátokat állítanak a társadalom produktív erőforrásainak kiterjesztési lehetősége elé, legalábbis ahhoz viszonyítva, hogy milyen lehetne a helyzet az esélyek nagyobb egyenlősége esetén.

3.     A rétegezett társadalmi rendzserek úgy funkcionálnak, hogy olyan politikai hatalmat biztosítanak az elitnek, amely lehetővé teszi egy olyan ideológia elfogadtatását, uralomra juttatását, mely a status quo-t, bármilyen legyen is az, mint  “logikust”, “természetest” és “erkölcsileg helyes”-et racionalizálja. Ily módon a rétegeztt társadalmi rendszerek lényegileg konzervatív hatásúak.

4.     A társadalmi rétegződés rendszerei úgy funkcionálnak, hogy a kedvező ön-képeket egyenlőtlenül osztják el a lakosság körében. Amilyen mértékben ezek az ön-képmások az emberben rejlő alkotóerők kifejlesztésének feltételei, olyan mértékben a rétegezett rendszer funkcionálása az alkotóerő kifejlesztése ellenében hat.

5.     Amilyen mértékben a társadalmi jutalmak egyenlőtlenségei nem tehetők teljsen elfogadhatóvá a kevésbé privilegizáltak számára, olyan mértékben funkcionál úgy a társadalmi rétegeződés, hogy a társadalom különböző részei között ellenségeskedést, gyanakvást és bizalmatlanságott hoz létre, és ígyy korlátozza a széles körű társadalmi integráció lehetőségeit.

 

(További négy diszfunkció a rétegezett rendszer és a társadalmi részvétel, lojalitás, illetve apátia összefüggésére vonatkozik. A szerk.)

(...) A társadalmi egyenlőtlenség funkcióinak nyilvánvalóan kevert jellege senkit sem lephet meg. Ha a szociológia valamennyire is összetetten gondolkodik, akkor mindenképpen észre kell hogy vegye, hogy minden társadalmi elrendezés kevert jellegű, mihelyt tekintetbe vesszük a rövid és a hosszú távú, illetve a latens és manifeszt következményeket.

 

Összefoglalás

Ebben az írásban arra törekedtünk, hogy megkérdőjelezzük azt a tételt, mely szerint a rétegeződés, illetve a jutalmakban megnyilvánuló azon intézménytesített társadalmi egyenlőtlenség, amely a különféle pozíciók kisebb, vagy nagyobb funkcionális fontosságán alapszik, elkerülhetetlen és pozitíve funkcionális. Megmutattuk, hogy az egyik probéma az, hogy a “funkcionális fontosság” fogalmának különféle alternatív jelentései lehetségesek. Az egyik ilyen jelentés a rendelkezésre álló tehetségek hiányának, illetve bőségének kérdéséhez kapcsolódik. Megkérdőjeleztük azt is, hogy vajon jogosult-e áldozatnak tekinteni a szakképzettséget igénylő pozíciókhoz szükséges képzési periódust. Megemlítettük azt, hogy a motivációs sémák igen különböző típusait lehetne funkcióképesként elképzelni. Azt is felvetettük, hogy a hatalmi- és tulajdonbeli különbségeket nemcsak egy adott feladat elvégzéséért járó jutalomként, hanem a feladat elvégzéséhez szükséges eszközként is fel lehet fogni. Amellett is érveltünk, hogy presztízs és megbecsülés különbségei nem követik szükségszerűen a hatalom és a tulajdon különbségeit, ha az utóbbiakat inkább eszköznek, mint jutalomnak tekintik. Végül pedig az intézményesített társadalmi egyenlőtlenség néhány negatív funkciójának, vagy diszfunkciójának felvázolására tettünk kísérletet, rámutatva a társadalmi rétegződés következményeinek vegyes jellegére, és kétségbe vonva azt az állítást, hogy

“A  társadalmi egyenlőtlenség ilyen módon egy öntudatlanul megteremtett eszköz, amelynek segítségével, a társadalmak biztosítani tudják, hogy a legfontosabb pozíciókat a legmagasabban képzett személyek lelkiismeretesen töltsék be.”[1]

 

Forrás: Melvin M. TUMIN: Some Principles of Stratification. A Critical Analysis. In: Bendix—Lipset: Class, Status and Power. (Osztály, státus és hatalom) New York, The Free Press. 1967. 53—58. o.

 

 


[1]Davis—Moore: A rétegeződés néhány elve.