Max WEBER
A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOS ÉS
TÁRSADALOM POLITIKAI MEGISMERÉS OBJEKTIVITÁSA
Amikor
egy társadalomtudományi, sőt társadalompolitikai folyóirat megjelenik, vagy új
szerkesztőség veszi át, akkor mifelénk először azzal szokták üdvözölni, hogy a
“tendenciája” iránt érdeklődnek. Mi sem kerülhetjük meg, hogy e kérdésre
választ adjunk, s ehelyütt a megjegyzéseket követő “Bevezetőnk” válaszol erre
az – itt némileg elvibb formában feltett – kérdésre. Ez egyben alkalmat nyújt
arra, hogy több oldalról is megvilágítsuk, értelmezésünk szerint általában mi a
“társadalomtudományos” munka sajátossága – ami hasznos lehet, ha nem is a
szakembernek, de a tudományos munka gyakorlatától távolabb álló nem egy
olvasónak, jóllehet, csak “magától értődő” dolgokról lesz szó, de talán éppen
azért.
A
kezdetekről az Archív céljai
közé tartozott, hogy bővítse “valamennyi ország társadalmi állapotainak”, azaz
a társadalmi élet tényeinek
ismeretét, s emellett iskolája legyen a társadalmi élet gyakorlati problémáit érintő ítéletalkotásnak, így nyújtva kritikáját – persze abban az igencsak szerény
mértékben, amennyire e célért magántudósok bármit is tehetnek – a gyakorlati
szociálpolitikai munkának, beleértve a törvényalkotó tényezők gyakorlatát is. E
folyóirat mindazonáltal a kezdetektől fogva ahhoz is ragaszkodott, hogy
kizárólag tudományos folyóirat legyen, csak a tudományos kutatás eszközeivel dolgozzék – s ez nyomban
felveti azt a kérdést, hogy elvileg hogyan egyeztethető össze ama cél az ilyen
eszközökre szorítkozással. Mit jelent az, ha az Archív hasábjain szót kap a törvényhozás vagy a
közigazgatás intézkedéseinek vagy a velük kapcsolatos javaslatoknak a megítélése? Melyek ezen ítéletek normái? Mi az érvényessége azoknak az értékítéleteknek, amelyek valamely
ítélkező a maga részéről kinyilvánít, vagy amelyekre egy-egy szerző a maga
javaslatait alapozza? Milyen értelemben marad meg ilyenkor a tudományos fejtegetések talaján, ha egyszer a tudományos
megismerés ismérvét mégiscsak eredményeink igazságként való “objektív” érvényessége adja meg? Először ezzel a kérdéssel kapcsolatos álláspontunkat
ismertetjük, s ezt követi majd egy további kérdés: “Milyen értelemben vannak
egyáltalán objektíve érvényes
igazságok” a kulturális élet tudományainak területén? Tekintettel arra, hogy
diszciplínánkban állandóan változnak és elkeseredett küzdelem tárgyát, alkotják
a látszólag legelemibb problémák, a munka módszere, a fogalomalkotás módja s e
fogalmak érvényessége, ezt a kérdést nem lehet megkerülni. Nem megoldásokat
kívánunk nyújtani, hanem problémákat feltárni, nevezetesen azokat a
problémákat, amelyekre folyóiratunknak figyelmet kell fordítania, hogy
megfelelhessen eddigi és eljövendő feladatainak.
I.
Mindnyájan
tudjuk, hogy tudományunk, mint talán a politikatörténetet kivéve minden olyan
tudomány, amelynek az emberi kultúra intézményei és folyamatai alkotják a
tárgyát, történetileg először gyakorlati szempontokból indul ki. Közvetlen és eleinte egyetlen célja az
volt, hogy értékítéleteket alkosson az állam bizonyos gazdaságpolitikai intézkedéseiről.
”Technika” volt, nagyjából ugyanabban az értelemben, mint az orvostudományok
klinikai szakágai. Köztudomású, hogy miközben ez a helyzet fokozatosan
megváltozott, nem történt meg a “létezik” és a “léteznie kell” megismerésének elvi elkülönítése. Az elkülönítést először az a
vélekedés gátolta, hogy a gazdasági folyamatokat megmásíthatatlanul azonos
természettörvények, illetve egy egyértelmű fejlődési elv uralja, hogy tehát az,
aminek lennie kell, az első
esetben egybeesik a megmásíthatatlanul létezővel, a másodikban pedig az elkerülhetetlen leendővel. A történeti érzék felébredésével azután az
etikai evolucionizmus és a történeti relativizmus olyan elegye jutott uralomra
tudományunkban, amely megpróbált véget vetni az etikai normák formális jellegének
és a kulturális érték összességét az “erkölcs” tartományába vonta be, hogy
megpróbálja az erkölcs tartalmi meghatározását adni, s ily módon empirikus
alakú “etikai tudománnyá” avatni a nemzetgazdaságtant. Az összes lehetséges
kulturális eseményre rányomta az “erkölcs” pecsétjét, ami eltüntette az etikai
imperatívuszok sajátos méltóságát, de semmilyen nyereséggel nem járt ama
eszmények érvényességének “objektivitása” tekintetében. Itt mellőzhetjük és
mellőznünk is, kell a vele való elvi vitát; pusztán leszögezzük a tényt, hogy
még ma sem tűnt el, sőt a gyakorlat embereinél nagyon is érthető módon gyakori
az a homályos nézet, hogy a nemzetgazdaságtan egy sajátos “gazdasági
világnézet” alapján értékítéleteket
alkot, és ez is a dolga.
Folyóiratunk,
mint egy gyakorlati szaktudomány képviselője – amint ezt mindjárt elöljáróban
hangsúlyozni kívánjuk – alapjában el kell, utasítsa ezt a nézetet, mert az a véleményünk, hogy
tapasztalati tudománynak sohasem lehet a feladata, hogy kötelező normákat és
eszményeket dolgozzon ki, hogy azután belőlük recepteket vezethessen le a
gyakorlat számára.
De
mi következik ebből a tételből? Semmiképpen se az, hogy az értékítéletek –
mivel végső soron meghatározott eszményeken alapulnak, tehát “szubjektív”
eredetűek – tudományosan egyáltalán nem is tárgyalhatók. Folyóiratunk gyakorlata és célkitűzése újra
meg újra cáfolná ezt a tételt. A kritika nem torpan meg az értékítéletek előtt.
A kérdés inkább az – s ez már alaposabb vizsgálódást kíván -, hogy mit jelent és mit szolgál az eszmények és az értékítéletek
tudományos kritikája.
Az
értelmes emberi cselekvés végső elemeiről való elmélkedés először mindig a
“cél” és az “eszköz” kategóriájához kötődik. Konkrétan: valamint vagy “a saját
értékénél fogva” akarunk, vagy pedig mint eszközt ahhoz, amit végső soron
akarunk. Mármost a tudomány számára először is feltétlenül hozzáférhető annak
vizsgálata, alkalmasak-e az eszközök az adott célra. Mivel (tudásunk mindenkori
határai között) érvényesen meg tudjuk állapítani, hogy mely eszközök alkalmasak vagy alkalmatlanok valamely
elképzelt cél elérésére, azt is mérlegelni tudjuk, milyen eséllyel érhető el
egyáltalán valamely meghatározott cél a meghatározott, rendelkezésre álló
eszközökkel. Tehát közvetve magát a célkitűzést is kritika tárgyává tehetjük,
mint ami a mindenkori történeti helyzetet tekintve gyakorlatilag értelmes,
illetve az adott viszonyok között értelmetlen. Továbbá, ha valamilyen elképzelt cél elérésének lehetősége
adottnak tűnik (természetesen mindig mindenkori tudásunk határai között), akkor
megállapíthatjuk, hogy a szükséges eszközök alkalmazása, minden történés
egyetemes összefüggése folytán, milyen következményekkel járna a szándékolt cél esetleges elérésén kívül. Ezzel a cselekvőnek lehetőséget adunk arra,
hogy összevesse cselekvésének ezen akaratlan következményeit az akart következményekkel, vagyis választ adunk arra a
kérdésre, hogy más értékek
előreláthatóan bekövetkező megsértésén mérve mibe “kerül” az akart cél elérése. Mivel az esetek túlnyomó
többségében minden óhajtott
cél “kerül” vagy legalább is kerülhet valamibe ebben az értelemben, a
felelősségteljesen cselekvő emberek önvizsgálata sohasem mellőzheti a cselekvés
céljának és következményeinek ezt az összemérését. A technikai kritikának, amiről eddig szó esett, az egyik
leglényegesebb funkciója, hogy ezt lehetővé tegye. A mérlegelést lezáró döntés
persze már nem lehet
tudományos feladat, hanem az akaró ember dolga, aki a saját lelkiismerete és
személyes világnézete szerint mérlegel és választ a szóban forgó értékek
között. A tudomány abban segítheti, hogy tudatára ébreszti annak, hogy minden cselekvés – és a körülményektől függően
természetesen a nem cselekvés is – következményei révén állást foglal bizonyos értékek mellett, és ezzel – amiről ma
oly igen szívesen elfeledkeznek – rendszerint másokkal szemben. A választás az ő dolga.
Amit
az elhatározásához nyújthatunk, az az általa akart dolog jelentőségének az ismerete. Megismertethetjük vele azon céljai összefüggését és jelentőségét,
amelyek közül választ, ha először is kimutatjuk és logikai összefüggésükben
kifejtjük azokat az “eszméket”, amelyekben a konkrét cél alapul vagy alapulhat.
Mert az emberi kulturális élet valamennyi tudományának magától értetődően az az
egyik leglényegesebb feladata, hogy a szellemi megértés előtt föltárja ezeket
az “eszméket”, amelyekért az emberek hol valóban, hol hitük szerint harcoltak
és harcolnak. Ez nem lépi át “ az empirikus valóság gondolkodó rendezésére”
törekvő tudomány határát, még ha a szellemi értékeknek ezt az értelmezését
szolgáló nem is a szó szokásos értelmében vett “indukciók”. Mindenesetre ez a
feladat legalábbis részben kívül esik a bevett munkamegosztás szerint, szakosodott
közgazdasági szaktudomány keretein, mert itt már a társadalomfilozófia feladatával van dolgunk. Csakhogy az eszmék
történelmi hatalma a társadalmi élet fejlődésében oly nagy volt és oly nagy ma
is, hogy folyóiratunk sosem fogja kivonni magát e feladatok alól, sőt a
legfontosabb kötelességei közé fogja sorolni a vele való foglalkozást.
Továbbmenve,
az értékítéletek tudományos tárgyalása viszont arra törekszik, hogy ne csak
megértse az akart célokat és átélhetővé tegye azokat az eszményeket, amelyeken
alapulnak, hanem hogy mindenekelőtt megtanítson kritikai “megítélésükre” is. Ez
a kritika persze csak dialektikus jellegű lehet, vagyis csak a történetileg
adott értékítéletek és eszmék anyagának formállogikai megítélése, az eszmények
ellenőrzése az akart dolog belső ellentmondás-mentességének posztulátuma alapján. Amennyiben ezt a célt
követi, hozzásegítheti az akarót, hogy ráeszméljen azokra a végső axiómákra,
melyeken akarása tartalma alapul, azokra a végső értékmércékre, amelyekből
öntudatlanul is kiindul, illetve, ha következetes akar maradni, kiindulnia
kellene. Mindenesetre a konkrét értékítéletben megnyilatkozó végső értékmércék tudatosításánál a tudomány nem mehet tovább anélkül, hogy a spekuláció mezejére ne lépne.
Az, hogy az ítéletet alkotó szubjektumnak vállalnia kell-e ezeket a végső értékmércéket, vagy sem, az
már az ő legszemélyesebb ügye, akarásának és lelkiismeretének a kérdése, nem
pedig a tapasztalati tudásé.
Egy
empirikus tudomány arra senkit sem taníthat meg, hogy mit kell tennie, hanem csak arra, hogy mit tehet, és hogy adott esetben mit akar. Tény és való, hogy tudományaink területén a
személyes világnézetek szakadatlanul belejátszanak még a tudományos érvelésbe
is, minduntalan elhomályosítják, még a tények egyszerű oksági kapcsolatainak
feltárása során is modósítják a tudományos érvek súlyának a megítélését, attól
függően, hogy az eredmény csökkenti vagy növeli-e a személyes eszmények
esélyét, valamilyen meghatározott dolog akarásának a lehetőségét. Bizonyára
folyóiratunk szerkesztőitől és munkatársaitól sem lesz e tekintetben “semmi sem
idegen, ami emberi”. Csakhogy az emberi gyengeség ilyen beismerésétől még
messze van az az “etikai” nemzetgazdaságtanban vetett hit, amely a maga
anyagából eszményeket, illetve az általános etikai imperatívuszoknak az
anyagára való alkalmazásából konkrét normákat állítana elő. Tény és való
továbbá az is, hogy éppen “személyiségünk” ezen legbelsőbb elemeit, azokat a
legfőbb és végső értékítéleteket, amelyek cselekvésünket meghatározzák s
életünknek értelmet és jelentőséget kölcsönöznek, “objektíve” értékesnek érezzük. Hiszen csak akkor
képviselhetjük őket, ha szemünkben érvényesnek, a legfelsőbb életértékeinkből
eredőnek tűnnek, és így az élet ellenállásával szemben vívott harcban alakítjuk
ki őket. S a “személyiség” méltóságát bizonyosan az adja, hogy vannak számára
olyan értékek, amelyekhez saját életét igazítja –még ha ezek az értékek egy-egy
esetben csak a saját egyénisége szféráján belül lelhetők fel: ilyenkor az
eszme, melyhez igazodik, nem más, mint hogy azon érdekeiben “élje ki magát”,
amelyeknek értékként való érvényességét vallja. Ugyanis annak, hogy az egyének megpróbálják a külvilágban
képviselni a maguk értékítéleteit, csak akkor van értelme, ha hisznek bennük. Viszont az ilyen értékek érvényességének a
megítélése hit dolga, s emellett talán az élet és a világ értelmét firtató, spekulatív
szemlélődés és értelmezés feladata, de semmi esetre sem tárgya a tapasztalati
tudománynak abban az értelemben, ahogyan itt művelni kívánjuk. Az elkülönítésnél
nem az az empirikusan kimutatható tény esik döntő súllyal a latba – mint sokan
hiszik -, hogy ama végső célok történetileg változnak és vitatottak. Hiszen
elméleti, például egzakt természettudományos vagy matematikai tudásunk
legbiztosabb tételeinek megismerése ugyanúgy kultúra terméke, mint a
lelkiismeret pontosabbá és finomabbá válása. Csakhogy amikor (a szó szokványos
értelmében vett) gazdaság- és szociálpolitika gyakorlati problémáira gondolunk,
akkor kiderül ugyan, hogy számos, sőt számtalan olyan gyakorlati részletkérdés adódik, amelynek fejtegetése általános
egyetértéstől övezve, bizonyos magától értetődőnek adottnak tekintett célokból indul ki –
gondoljunk például a szükséghitelekre, a szociális higéniára és a
szegénygondozás konkrét feladataira, a gyárak ellenőrzésével, az iparügyi
bíróságokkal, a munkaközvetítéssel, a munkavédelmi törvényhozás nagy részével
kapcsolatos intézkedésekre -, mely esetekben tehát, legalábbis látszólag, csak
a cél eléréséhez vezető eszközöket
keressük. De még ha a magátólértetődőség látszatát valóságnak fogadjuk is el –
amit a tudomány sohasem tehet meg büntetlenül -, s a gyakorlati végrehajtás
során hamarosan adódó konfliktusokat a célszerűség tisztán technikai
kérdéseiként kezeljük – ami igen gyakran nagy melléfogás lenne - , akkor is
észre kellene vennünk, hogy a szabályozó értékmércék magátólértetődőségének még
ez a látszata is nyomban
eltűnik, mihelyt a népjólét és a gazdasági élet konkrét, karitatív és
rendészeti gondozási problémáitól továbblépünk a gazdaság és szociálpolitika
kérdéseihez. Hiszen valamely probléma szociálpolitikai jellegének éppen az az ismertetőjegye, hogy nem intézhető el a szilárdan rögzített célokból
kiinduló, pusztán technikai jellegű megfontolásokkal, hogy magukat a szabályozó
értékmércéket is vitatni
lehet és kell, mert a
probléma átnyúlik az általános kulturális kérdések területére. S nem csupán “osztályérdekek” között dúl a
vita – amit ma oly szívesen hinnénk -, hanem világnézetek között is, ami természetesen egyáltalán nem érinti azt az
igazságot, hogy abban, hogy az egyén melyik világnézetet képviseli, sok egyéb mellett
biztosan egészen kiemelkedő mértékben döntő szerephez jut az affinitás foka az
adott világnézet, illetve az egyén “osztályérdeke” – ha itt most az egyszer
elfogadjuk ezt a csak látszólag egyértelmű fogalmat – között. Egy dolog minden
körülmények között bizonyos: minél “általánosabb” a szóban forgó probléma, azaz
ebben az esetben, minél nagyobb horderejű a kulturális jelentősége, annál kevésbé adhat rá egyértelmű választ a tapasztalati
tudásanyag, annál inkább belejátszanak a hit és az értékeszmék végső, igen
személyes axiómái. Egyszerűen naivitás, ha olykor még szakemberek is azt
hiszik, hogy a gyakorlati társadalomtudományban mindenekelőtt “ egy elvet” kell
meghatározni, és érvényességét tudományosan megerősíteni, amiből aztán
egyértelműen levezethetők a gyakorlati részletproblémák megoldásának a normái.
S ha a társadalomtudományban mégoly szükséges is a gyakorlati problémák “elvi”
fejtegetése, vagyis a spontán felmerülő értékítéletek visszavezetése
eszmetartalmukra, s ha folyóiratunk kifejezetten ennek kívánja is többek közt
szentelni magát, annyi bizonyos, hogy a problémáink gyakorlati közös
nevezőjének általános érvényű, végső eszmények alakjába való megalkotása nem
lehet feladata se ennek a lapnak, se semmiféle tapasztalati tudománynak, mert
az már önmagában is gyakorlatilag megoldhatatlan, sőt értelmetlen volna. S
akárhogy értelmezzük is az etikai imperatívuszok alapját és kötelező érvényét,
annyi biztos, hogy belőlük, mint az egyes emberek konkrétan meghatározott cselekvésének normáiból nem lehet
egyértelműen levezetni kulturális
tartalmakat, mint
követelményeket, méghozzá annál kevésbé, minél átfogóbb tartalmakról van szó.
Csak pozitív vallások-pontosabban szólva: a dogmatikailag kötött szekták- kölcsönözhetik a kulturális értékek tartalmának a feltétlenül érvényes etikai parancsok méltóságát. E körön kívül elvileg más
a méltósága azoknak a kulturális eszményeknek, amelyeket az egyén meg akar valósítani, és azoknak az etikai
kötelességeknek, amelyeket teljesíteni kell. Annak a kulturális korszaknak,
mely evett a megismerés fájáról, az a sorsa, hogy tudnia kell: a világbeli
történés értelmét
átvilágításának mégoly tökéletesített eredményeiből sem olvashatjuk ki, hanem
képessé kell válnunk arra, hogy ezt az értelmet magunk alkossuk meg; hogy
“világnézetek” sohasem lehetnek az előrehaladó tapasztalati tudás termékei; hogy tehát a minket legnagyobb erővel mozgató
legfőbb eszmények minden időkben csak a másféle eszményekkel vívott harcban
fejtik ki hatásukat, melyek másoknak épp annyira szentek, mint nekünk a
magunkéi.
Csak
az optimista szinkretizmus önámítása-mint amilyet olykor a fejlődéstörténeti
relativizmus eredményez-feledtetheti elméletileg e helyzet súlyosságát vagy
kerülheti meg gyakorlatilag a következményeit. Magától értetődik, hogy egy-egy
esetben a gyakorlati politikus szubjektíve pontosan ugyanannyira kötelességének
érzi azt, hogy közvetítsen az egymással szembenálló nézetek között, mint azt,
hogy egyikük mellett állást foglaljon. De ennek a legcsekélyebb köze sincs a tudományos “objektivitáshoz”. A “középút” egy
hajszállal sem áll közelebb
a tudományos igazsághoz, mint a
legszélsőségesebb jobb- vagy baloldali párteszmények. Sehol sincs a tudományos érdek hosszú távon rosszabb
kezekben, mint ott, ahol nem akarják látni a kellemetlen tényeket és az élet
kemény realitásait. Az Archív
feltétlenül fel fogja venni a harcot ama súlyos öncsalással, hogy több
pártálláspont szintézise révén vagy a köztük vont átlós vonal mentén tudományos
érvényű gyakorlati normákra
tehetnénk szert, mert ez az önámítás azáltal, hogy relativista módon szereti
leplezni a maga értékmércéit, sokkal veszedelmesebb a kutatás
elfogulatlanságára nézve, mint a pártok régi naiv hite dogmáik tudományos
“bizonyíthatóságában”. Ismét hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy képesek legyünk különbséget
tenni megismerés és megítélés
között, s hogy egyaránt
teljesítsük a tudományos és a gyakorlati kötelességünket: lássuk meg a tények
igazságát, és álljunk ki a saját eszményeink mellett.
Mindörökre
áthidalhatatlan különbség van a között -és szerintünk ez a döntő-, hogy valamely érvelés érzelmeinkhez
és ahhoz az adottságunkhoz szól-e, hogy konkrét gyakorlati célok, avagy
kulturális formák és kulturális tartalmak fellelkesíthetnek bennünket, illetve
ha etikai normák érvényessége válik kérdésessé, akkor a lelkiismeretünkhöz
szól-e, vagy pedig ahhoz a
képességünkhöz és szükségletünkhöz, hogy a tapasztalati igazság érvényességének igényével gondolkodva rendezzük az empirikus valóságot. S ez a tétel akkor is
helyes, ha – mint majd kiderül – a gyakorlati érdek ama legfőbb “értékeinek” a jelentősége
mindig is döntő arra nézve, hogy a gondolkodás rendező tevékenysége mindenkor
milyen irányban indul el a
kultúratudományok területén. Mert igaz és igaz marad az, hogy a
társadalomtudományok területén a módszerében korrekt tudományos bizonyítás
akkor ért célt, ha helyességét egy kínainak is el kell ismernie, pontosabban
szólva mindenképp törekednie kell
erre a célra, mely az anyag hiányossága miatt esetleg nem egészen elérhető;
továbbá az is, hogy valamely eszmény tartalmának és végső axiómáinak a logikai elemzése és a követéséből logikailag és
gyakorlatilag adódó következmények felmutatása akkor számíthat sikeresnek, ha e
kínai szemében is szükségképp érvényes – noha esetleg nincs “füle” a mi etikai
imperatívuszainkra, elutasíthatja és bizonyára gyakran el is utasítja magát az
eszményt és a belőle adódó konkrét értékeléseket, de anélkül, hogy ez túlságosan érintené a
gondolkodó elemzés
tudományos értékét. Folyóiratunk bizonyosan nem fogja figyelmen kívül hagyni az
elkerülhetetlenül örökké ismétlődő próbálkozásokat a kulturális élet értelmének egyértelmű meghatározására. Ellenkezőleg:
hiszen e próbálkozások maguk is e kulturális élet legfontosabb termékei – sőt
bizonyos körülmények között a leghatalmasabb hajtóerői – közé tartoznak. Ezért
mindenkor gondosan nyomon fogjuk követni ezeknek az ebben az értelemben “társadalomfilozófiai”
vizsgálódásoknak a menetét is. Sőt mi több: egészen távol áll tőlünk az az
előítélet, hogy a kulturális élettel kapcsolatosan az empirikus adottságok
gondolkodó rendezésén túllépő, a világ metafizikai értelmezésére törekvő
vizsgálódásoknak jellegüknél fogva eleve nem lehetne semmiféle feladata a megismerés szolgálatában.
Hogy melyek volnának e feladatok, az persze elsősorban ismeretelméleti kérdés, amelynek
a megválaszolásától a magunk céljainak összefüggésében itt el kell és el is
lehet tekintenünk. Mert a mi munkákra
nézve csak egyhez ragaszkodunk: a mi felfogásunk szerint egy
társadalomtudományi folyóirat, amennyiben tudományt művel, az igazság keresésének színhelye kell
legyen, amely igazság – hogy a példánál maradjunk – a kínai szemében is az
empirikus valóság gondolkodó rendezésének érvényességére támaszt igényt.
A
szerkesztők persze sem önmagunknak, sem munkatársaiknak nem tilthatják meg
egyszer s mindenkorra, hogy értékítéletekben is kifejezésre juttassák éltető
eszményeiket. Csak hogy ebből két fontos kötelesség adódik. Először is a
szerzőnek minden pillanatban világosan tudatosítania kell az olvasókban, de
önmagában is, hogy melyek azok
a mércék, amelyeken a valóságot méri, s amelyekből értékítéletét levezeti,
ahelyett, hogy azon igyekeznék – ami túlságosan is gyakran megesik -, hogy a
legkülönfélébb értékek pontatlan egymásba csúsztatásával elkenje az eszmék
közötti konfliktusokat, hogy “mindenkinek nyújthasson valamit”. Ha ezt a
kötelességet szigorúan teljesíti, akkor a gyakorlatilag ítélkező állásfoglalás
a tisztán tudományos érdekre nézve, nemcsak hogy ártalmatlan, de egyenesen
hasznos, sőt kívánatos lehet: a törvényhozási és egyéb gyakorlati indítványok
tudományos bírálatában a törvényhozó indítékainak és a bírálati szerző
eszményeinek horderejét sokszor nem is lehet másképp szemléletes és érthető
formában kifejteni, mint hogy az alapjukul szolgáló értékmércéket más értékmércékkel szembesítjük, s ekkor természetesen az a legjobb, ha
sajátjainkkal. Az idegen akarat
mindenféle értelmes értékelése csak
a saját “világnézetéből” megfogalmazott bírálat lehet, csak a saját eszmény
talaján vívott küzdelem egy idegen eszménnyel. Amikor tehát egy-egy esetben nem
érjük be azzal, hogy kimutassuk és tudományosan elemezzük azt a végső
értékaxiómát, amelyen valamely gyakorlati akarat alapul, mert szemléltetni kell
a más értékaxiómákhoz való
viszonyát is, akkor éppenséggel elkerülhetetlen a más értékaxiómák összefüggő
bemutatásával élő, “pozitív” kritika.
A
folyóirat hasábjain tehát, különösen törvények tárgyalásakor, a társadalomtudomány – a tények gondolkodó rendezése – mellett
elkerülhetetlenül szót fog kapni a társadalompolitika – az eszmények bemutatása – is. Ám eszünkbe
sem jut, hogy az efféle vitákat
“tudománynak” tüntessük fel,
s tőlünk telhetően igyekszünk majd elejét venni, hogy a kettőt bárki
összekeverje és összetévessze. Mert ekkor már nem a tudomány beszél, s ezért a tudományos elfogulatlanság második
alapvető parancsa, hogy ilyen esetekben mindig világosan jelezni kell az
olvasónak (és – hadd mondjuk ki újra – elsősorban önmagunknak!), hogy hol adja át a szót a gondolkodó kutató az akaró
embernek, hogy hol szólnak
az érvek az értelemhez és hol
az érzelemhez. A tények tudományos fejtegetésének és az értékelő elmélkedésnek
az állandó vegyítése
szakmánk egyik, még mindig legelterjedtebb, de egyben legártalmasabb
sajátossága. Az előbb mondottak e vegyítés ellen irányulnak, s nem a saját eszmények vállalása ellen: az elvtelenség cseppet sem rokon a tudományos “objektivitással”. – Az Archív legalábbis szándéka szerint, sohasem volt és
nem is lesz terepe a bizonyos politikai vagy társadalompolitikai pártok elleni
polémiának, s nem volt és nem lesz a politikai vagy társadalompolitikai
eszmények melletti vagy elleni hírverés helye sem; erre vannak más
sajtóorgánumok. E folyóirat sajátszerűsége kezdettől fogva épp az volt és – ha
a szerkesztőkön múlik – továbbra is az lesz, hogy benne élesen szembenálló politikai
ellenfelek kerülnek össze a tudományos munkában. Eddig sem volt “szocialista”
és eztán sem lesz “polgári” orgánum. Senkit sem rekeszt ki munkatársai köréből,
aki a tudományos vita talaján akar
állni. Nem válhat “válaszok”, replikák és duplikák küzdőterévé, de nem véd meg
senkit, a munkatársait sem, de a szerkesztőit sem attól, hogy e hasábokon az elképzelhető
legélesebb szakszerű, tudományos kritika érje. Aki ezt nem viseli el, vagy úgy
véli, hogy a tudományos megismerés szolgálatában sem kíván együttműködni
olyanokkal, akik más eszmények szolgálatában munkálkodnak, az távol maradhat
tőle.
Csakhogy
persze ez az utolsó mondat manapság – nem akarjuk áltatni magunkat – sajnos
többet állít, mint ahogyan első pillantásra látszik. Először is – mint már jeleztem
– annak, hogy az emberek semleges – társasági vagy eszmei – terepen
elfogulatlanul találkozhassanak politikai ellenfeleikkel, a tapasztalat
tanúsága szerint sajnos mindenütt megvannak a pszichológiai korláti, de
különösen a mi német viszonyaink közepette. Ezt a mozzanatot, mely már
önmagában is a fanatikus pártszerű korlátoltság és a fejletlen politikai
kultúra jele, s mit ilyen feltétlenül leküzdendő, különösen felerősíti a mi
folyóiratunk esetében az a tapasztalat, hogy a társadalomtudományok területén
rendszerint gyakorlati
“kérdések” késztetnek a tudományos
problémák felgöngyölítésére, úgyhogy valamely tudományos probléma létezésének
puszta elismerése már perszonálunióban van eleven emberek meghatározott irányú
akaratával. Ezért egy olyan folyóirat hasábjain, mely egy konkrét probléma
iránti általános érdeklődés iránt jött létre, többnyire azok az emberek
szerepelnek szerzőként, akiket személyesen érdekel e probléma, mert úgy látják,
hogy bizonyos konkrét állapotok ellentmondanak az álltaluk vallott eszményi
értékeknek, s veszélyeztetik ezeket az értékeket. Ezt a munkatársi kört azután
a hasonló eszmények kölcsönös vonzereje összefogja és új tagokkal bővíti, ami a
folyóiratnak legalábbis a gyakorlati-társadalompolitikai problémák tárgyalásában meghatározott “jelleget” kölcsönöz, elkerülhetetlen kísérő jelenségként
olyan eleven érző emberek együttműködésének, akiknek a problémákkal kapcsolatos
értékelő állásfoglalása még a tisztán elméleti munkából sem iktatódik ki
teljesen, a gyakorlati
javaslatok és intézkedések bírálatában pedig – az előzőkben kifejtett
előfeltételek mellett – egészen legitim módon nyer kifejezést. Mármost az
Archív abban az időben jött létre, amikor a szó hagyományos értelmében vett
“munkáskérdés” bizonyos gyakorlati problémái álltak a társadalomtudományos
fejtegetések előterében. Ennélfogva azok a személyiségek, akik a lap által
tárgyalni kívánt problémákat a legfőbb és döntő értékeszmékkel kapcsolják
össze, s épp ezért váltak a legrendszeresebb munkatársaivá, egyszersmind a kultúrának
ezen értékeszméktől ugyanúgy vagy legalábbis hasonlóan színezett felfogását
képviselték. Mindenki tudja, hogy bár a folyóirat a leghatározottabban
elvetette azt a gondolatot, hogy valamilyen “tendenciát” kövessen, amikor
kimondottan a “tudományos” fejtegetésekre szorítkozott és kifejezetten nyitva
állt “valamennyi politikai tábor tagjai” előtt, bizonyorá mégiscsak szert tett
valamilyen, a fenti értelemben vett “jellegre”. E jelleget rendszeres
munkatársainak köre teremtette meg, akiknek szeme előtt – bármilyen eltérő
nézetteket vallottak is egyébként – célként általában a munkás tömegek testi
egészségének védelme lebeget, valamint kultúránk anyagi és szellemi javaiban
való fokozódó részesedésük lehetővé tétele, ennek eszközeként pedig az anyagi
érdekszférába való állami beavatkozás összekapcsolása a fennálló állam és
jogrend szabadelvű továbbfejlesztésével. Továbbá, bármit vélekedtek is a
távolabbi jövő társadalmi rendjének alakulásáról, a jelenre nézve igenelték a tőkés fejlődést – nem mintha
jobbnak tartották volna a társadalmi tagozódás régebbi formáinál, hanem mert
gyakorlatilag elkerülhetetlennek látták, alapjait támadó harc kísérletét pedig
olyasminek, ami nem segíti, hanem gátolja a munkásosztály felemelkedését a
kultúra világosságába. A Németországban jelenleg uralkodó viszonyok között –
amit itt nem kell bővebben taglalnunk – ez elkerülhetetlen volt és ma is az
volna. Valamennyi oldal tényleges részvétele a tudományos vitának egyenesen jót
tett, a folyóiratnak pedig inkább az erősségét alkotta, sőt az adott viszonyok
között még talán létezése egyik jogcímét is.
Kétségtelen
mármost, hogy ha kialakul egy tudományos folyóirat ilyen értelemben vett
“jellege”, az veszélyes lehet
a tudományos munka elfogulatlanságára, és ha a munkatársak kiválasztása tervszerűen
egyoldalú volna, akkor valóban veszélyes kellene legyen: ebben az estben ugyanis e “jelleg”
kinevelése gyakorlatilag ugyanazt jelentené, mint a “tendencia” megléte. A
szerkesztők tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy ez a tényállás milyen felelősséget
ró rájuk. Nem kívánjuk az Archív
jellegét sem tervszerűen megváltoztatni, sem mesterségesen konzerválni, például
úgy, hogy szándékosan meghatározott pártálláspontú tudósokra korlátoznák a
munkatársak körét. Adottnak veszik e jelleget és kivárják további “alakulását”.
Hogy a jövőben hogyan alakul s alakul át esetleg a munkatársaink körének
elkerülhetetlen bővülése nyomán, az elsősorban azoknak a személyiségeknek a
sajátosságaitól függ majd, akik a tudományos munka szolgálatának szándékával
belépnek ebbe a körbe, s otthonra lelnek e folyóirat hasábjain. Továbbá
meghatározza majd azon problémák
körének a bővülése is, amelyek előmozdítását a folyóirat célul tűzi.
Ez
utóbbi megjegyzés átvezet munkaterületünk tárgyi körülhatárolásának eddig még nem tárgyalt kérdéséhez. Erre azonban
nem lehet válaszolni anélkül, hogy meg ne vizsgálnánk, egyáltalán milyen
természetű a társadalomtudományos megismerés célja. Amikor az eddigiekben
elvileg elkülönítettük az “értékítéleteket” és a “tapasztalati tudást”, azt előfeltételeztük,
hogy a társadalomtudományok területén ténylegesen létezik a megismerésnek,
vagyis az empirikus valóság gondolkodó rendezésének valamilyen feltétlenül
érvényes módja. Ez a feltevés most annyiban válik problémává, amennyiben
tisztáznunk kell, hogy az, amire törekszünk – az igazság objektív
“érvényessége” – mit jelenthet
a mi területünkön. Hogy a probléma, mint olyan létezik és nem most agyaltuk ki,
az mindenkinek fel kell tűnjék, aki figyelemmel kíséri a módszer, az
“alapfogalmak” és az előfeltevések körül folyó küzdelmet, a “nézőpontok”
váltakozását, az alkalmazott “fogalmak” állandó újradefiniálását, és azt látja,
hogy az elméleti és a történelmi vizsgálódás formái között még mindig látszólag
áthidalhatatlan szakadék húzódik: “két nemzetgazdaságtan” van – fakadt ki
panaszosan annak idején egy kétségbeesett bécsi vizsgázó. Mi itt az
objektivitás? Az alábbi fejtegetések csak ezt a kérdést kívánják tisztázni.
II.
A
folyóirat kezdettől társadalmi-gazdasági megközelítésben foglalkozott
tárgyával. Noha nem sok értelme volna, ha most fogalom-meghatározásokra és a
tudományok elhatárolására vállalkoznánk, világosan kell látnunk, hogy ez
nagyjában-egészében mit is jelent.
Hogy
testi létezésünk csakúgy, mint legeszményibb szükségleteink kielégítése mindenütt
a szükséges külső eszközök mennyiségi korlátozottságában és minőségi
elégtelenségébe ütközik; hogy kielégítésük tervszerű előrelátást és munkát
igényel, harcot a természettel és társulást az emberekkel – igencsak
pontatlanul ez fejezi ki azt az alapvető tényállást, amelyhez valamennyi, a
legtágabb értelemben “társadalmi-gazdaságinak” nevezett jelenség kapcsolódik.
Mármost az a minőség, amitől egy folyamat “társadalmi-gazdasági” jelenség, nem
tartozik “objektíve” hozzá, mint olyanhoz, hanem megismerési érdekünk iránya szabja meg annak a sajátos kulturális
jelentőségnek eredményeképp, amelyet adott esetben e folyamatnak tulajdonítunk.
Amikor a kulturális élet valamelyik folyamata sajátosságának ama részeivel,
amelyeken a számunkra való sajátos jelentősége alapul, közvetlenül vagy mégoly közvetve ehhez
a tényálláshoz kötődik, akkor mindig hordoz, vagy – amennyiben e kötődés megvan – hordozhat valamilyen
társadalomtudományos problémát, azaz feladatot annak a tudománynak, amelynek
tárgya ezen alapvető tényállás horderejének a feltárása.
A
társadalmi-gazdasági problémákon belül megkülönböztethetünk folyamatokat és
normák, intézmények stb. olyan komplexumait, amelyeknek kulturális jelentősége
számunkra lényegileg gazdasági oldalukból fakad, s amelyek – mint például a
tőzsdei és a bankélet folyamatai – elsősorban, lényegében csak ebből a szempontból érdekesek. Ez rendszerint (de nem
kizárólag) olyan intézményekkel kapcsolatban fordul elő, amelyeket tudatosan gazdasági céllal hoztak létre vagy így
használnak. Megismerésünknek ezen tárgyait szűkebb értelemben véve “gazdasági”
folyamatoknak, illetve intézményeknek nevezhetjük. Ehhez jönnek még azok,
amelyek – min például a vallási
élet folyamatai – nem vagy legalább is elsősorban bizonyosan nem a gazdasági
jelentőségüknél fogva vagy annak szempontjából érdekesek, bizonyos körülmények
között mégis jelentőssé válnak ebből a szempontból, mert vannak olyan hatásaik, amelyek gazdasági szempontból érdekelnek
minket: tehát, “gazdaságilag releváns” jelenségek. És végül vannak az
értelmezésünk szerint nem
“gazdasági” jelenségek között is olyanok, amelyeknek a gazdasági hatásai nem
vagy nem túlságosan érdekesek számunkra – amilyen például valamely kor
művészeti ízlésiránya -, azonban adott esetben sajátosságuk bizonyos jelentős
vonásaira többé-kevésbé erősen hatnak gazdasági jellegű motívumok, példánknál maradva, mondjuk, a
művészi érdeklődésű közönség társadalmi tagozódásának jellege: tehát
gazdaságilag meghatározott
jelenségek. Példának okáért az emberi kapcsolatok, a normák és a normák
meghatározta viszonyok azon komplexuma, amit “államnak” nevezünk, az állami
pénzügyi gazdálkodás vonatkozásában “gazdasági” jelenség; amennyiben
törvényalkotásával vagy egyéb módon hatást gyakorol a gazdasági életre
(mégpedig akkor is, ha viselkedését tudatosan egyáltalán nem gazdasági
szempontok határozzák meg), akkor az állam “gazdaságilag releváns” ; végül
pedig, ha viselkedését és sajátosságát nemcsak a “gazdasági” kapcsolataiban
befolyásolják gazdasági motívumok, akkor “gazdaságilag meghatározott”. A
mondottak alapján magától értetődik, hogy egyrészt a “gazdasági” jelenségek
köre képlékeny és élesen körül nem határolható, másrészt pedig, hogy valamely
jelenségnek a “gazdasági” vonásai természetesen nem csak “gazdaságilag meghatározottak” vagy csak “gazdasági hatásúak”, és hogy egyáltalán
valamely jelenségnek csak annyiban és csak addig van “gazdasági” minősége, amíg
kizárólag az a jelentősége érdekel bennünket, amellyel a létért vívott anyagi
harcban rendelkezik.
Mint
Marx és Roscher óta a társadalomgazdaságtan, folyóiratunk sem csak a
“gazdasági” jelenségekkel foglalkozik, hanem a “gazdaságilag relevánsakkal” és
a “gazdaságilag meghatározottakkal” is. Természetesen e tárgykör – minthogy
érdeklődésünk mindenkori irányától függően változnak határai – nyilván kiterjed
a kulturális folyamatok összességére. Sajátosan gazdasági indítékok – vagyis
azok az indítékok, amelyeknek szemünkben fontos sajátossága ama alapvető
tényállásból fakad – mindig ott hatnak, ahol egy mégoly immateriális
szükségletek kielégítése korlátozottan rendelkezésre álló külső eszközök alkalmazásához kötődik. Ezért
mindenütt nagy súllyal befolyásolták – még a legbensőségesebb jellegű
kulturális szükségletek esetében is – kielégítésüknek nemcsak a formáját, de
még tartalmuk meghatározását és átalakulását is. Az emberek – “anyagi” érdekek
nyomása alatt álló – társadalmi kapcsolatainak, intézményeinek és
csoportosulásainak a közvetett befolyása (gyakran tudattalanul) kivétel nélkül
valamennyi kulturális területre kiterjed, még az esztétikai és a vallásos
érzület legfinomabb árnyalataira is. A mindennapi élet folyamatai nem kevésbé,
mint a nagypolitika “történelmi” eseményei, a kollektív és tömegjelenségek
csakúgy, mint az államférfiak “egyszeri” cselekedetei vagy az egyéni irodalmi és
művészeti teljesítmények a hatása alatt állnak – vagyis “gazdaságilag
meghatározottak”. Másfelől valamely történetileg adott kultúra életének összes
jelensége és feltétele hatást gyakorol az anyagi szükségletek alakulására,
kielégítésük módjára, az anyagi érdekcsoportok keletkezésére és hatalmi
eszközeik jellegére, és ezzel a “gazdasági fejlődés” menetének jellegére is –
vagyis “gazdaságilag relevánsak”. Amennyiben tudományunk a kultúra gazdasági
jelenségeit a kauzális
visszavezetés során egyedi – gazdasági vagy nem gazdasági jellegű – okoknak
tulajdonítja, annyiban “történeti” megismerésre törekszik. Amennyiben a
kulturális jelenségek egyik
sajátos elemének, a gazdaságinak a kulturális jelentőségét vizsgálja a
legkülönbözőbb kulturális összefüggésekben, annyiban sajátos szempontú
történelemértelmezésre törekszik,
és részleges képet ad, előmunkálatot végez a kultúra teljes történeti ismeretéhez.
Mégha
a gazdasági mozzanatok következményeként vagy okként való közrejátszása nem vet
is fel mindig társadalomgazdasági problémát –ami csak ott merül fel, ahol e tényezők
jelentősége éppenséggel problematikus és biztonsággal csak a társadalomgazdasági tudomány módszereit
alkalmazva állapítható meg -, a társadalmi-gazdasági szemléletmód munkaterülete
így is beláthatatlanul messzire terjed.
Folyóiratunk
megfontolt önkorlátozással általában már eddig is lemondott tudományágunk egész
sor rendkívül fontos szakterületének – nevezetesen a leíró gazdaságtannak, a
szűkebb értelemben vett gazdaságtörténetnek és a statisztikának – a
műveléséről. Ugyancsak más lapoknak engedte át a pénzügytechnikai kérdések
vizsgálatát, valamint a modern cseregazdaság piac- és áralakulásának technikai,
ökonómiai problémáit. Munkaterületét azon érdekkonstellációk és –konfliktusok
mai jelentősége és történeti kialakulása alkotta, amelyeket a modern
kultúrterületek gazdaságában az értékesülésre törekvő tőke vezető szerepe hívott létre. Ennek során
nem szorítkozott a legszűkebb értelemben “szociális kérdésnek” nevezett
gyakorlati és fejlődéstörténeti problémákra, azaz a modern bérmunkásosztály és
a fennálló társadalmi rend közti viszonyokra. Egyik leglényegesebb tudományos
feladata eleinte persze az épp ezen speciális kérdés iránt nálunk a nyolcvanas
évek folyamán egyre növekvő érdeklődésnek a tudományos elmélyítése volt.
Csakhogy minél inkább a törvényalkotó tevékenység és a nyilvános okfejtés
állandó tárgyává vált nálunk is a munkásviszonyok gyakorlati alakítása, a
tudományos munka súlypontja szükségképpen annál inkább áttevődött azoknak az
egyetemesebb összefüggéseknek a vizsgálatára, amelyekbe ezek a problémák
illeszkednek, ami végül is valamennyi – kultúránk sajátos gazdasági alapjaiból fakadó és ennyiben
sajátosan modern – kulturális probléma elemzésébe torkollott. A folyóirat igen
hamar hozzá is látott, hogy történetileg, statisztikailag és elméletileg
megvizsgálja a modern kultúrnemzetek többi nagy osztályának legkülönbözőbb –
részint “gazdaságilag releváns”, részint “gazdaságilag meghatározott” –
életviszonyait és egymáshoz való kapcsolatait. Csak e viselkedés
következményeit vonjuk le, ha most folyóiratunk legsajátabb munkaterületeként
az emberi közösségi élet társadalomgazdasági struktúrájának általános
kulturális jelentőségét és
történeti szervezeti formáit feltáró tudományos kutatást jelöljük meg. Pontosan
erre gondolva neveztük el folyóiratunkat társadalomtudományi archívumnak (Archív
für sozialwissenschaft). E szó
azt jelzi, hogy történetileg és elméletileg foglalkozik ugyanazokkal a
problémákkal, amelyeknek gyakorlati megoldása a szó legtágabb értelmében vett
“szociálpolitika” tárgya. S itt élünk azzal a jogunkkal, hogy a “szociális”
kifejezést a konkrét jelenkori problémák által meghatározott jelentésében
használjuk. Ha az emberi élet folyamatait kulturális jelentőségük szempontjából vizsgáló diszciplínákat nevezzük
“kultúratudományoknak”, akkor ebben az értelemben szerintünk a
társadalomtudomány is ebbe a kategóriába tartozik. Nemsokára látni fogjuk,
milyen elvi következményekkel jár ez.
A
kulturális élet társadalmi-gazdasági oldalának kiemelése kétségtelenül igen érezhetően korlátozza
témáinkat. Azt mondják majd, hogy az a gazdasági, vagy – ahogyan pontatlanul
mondani szokták – “materialista” szemszög, amelyből a kultúrát szemléljük,
“egyoldalú”. Minden bizonnyal, és ez az egyoldalúság szándékos. Abban a hitben,
hogy a mind előbbre haladó tudományos munkának az volna a feladata, hogy a
gazdasági szemléletmód “egyoldalúságát” általános társadalomtudománnyá tágításával orvosolja,
mindenekelőtt az a hiba, hogy a “társadalmi” – vagyis az emberek közötti
kapcsolatok – szempontja csak akkor rendelkezik a tudományos problémák
elhatárolásához elégséges meghatározottsággal, ha valamilyen sajátos tartalmú
predikátum járul hozzá. Máskülönben tudományos tárgyként éppúgy átfogná például
a filológia, mint az egyháztörténet, továbbá mindazon diszciplínákat, amelyek
mindenfajta kulturális élet legfontosabb alkotóelemével – az állammal – s annak
legfontosabb normatív szabályozó formájával – a joggal – foglalkoznak. Attól
még, hogy “társadalmi” kapcsolatokkal foglalkozik, a társadalomgazdaságtant
éppoly kevéssé vélhetjük egy “általános társadalomtudomány” szükségszerű
előfutárának, mint ahogyan például amiatt, hogy életjelenségekkel foglalkozik,
még nem kell a biológia részének tekinteni, vagy egy leendő “bővített és
javított” csillagászat részének tartani csak azért, mert egy égitesten
lejátszódó folyamatokkal van dolga. A tudományos munka területei nem a “dolgok”
“tárgyi” összefüggésein, hanem
a problémák gondolati összefüggésein alapulnak: új “tudomány” ott
keletkezik, ahol új módszerrel új probléma nyomába erednek és ezáltal új,
jelentékeny szempontokat feltáró igazságokat fedeznek fel.
Mármost
nem véletlen, hogy a “társadalmi” látszólag egészen általános értelmű fogalmának
alkalmazásait megnézve kiderül, hogy mindig teljességgel különös, sajátos
színezetű, bár többnyire meghatározatlan jelentést hordoz; ami benne
“általános”, az tényleg csak ebből a meghatározatlanságból adódik. Amikor
ugyanis “általános” jelentésében vesszük, akkor éppenséggel nem nyújt semmiféle
sajátos szempontot, amelyből
meghatározott kulturális elemeknek a jelentősége megvilágítható volna.
Bár
mentesek vagyunk attól az elavult hiedelemtől, hogy az összes kulturális
jelenség levezethető az “anyagi”
érdekkonstellációkból, mint azok terméke vagy függvénye, a magunk részéről
mégis úgy véljük, hogy a társadalmi jelenségeknek és kulturális
folyamatoknak gazdasági
meghatározottságuk és horderejük különös szempontjából való elemzése teremtő, termékeny tudományos elv volt, s
belátható időn belül az is marad, ha körültekintően, dogmatikus elfogultság
nélkül alkalmazzák. A leghatározottabban el kell utasítani az úgynevezett
“materalista történelemfelfogást” mint “világnézetet”, vagy mint a történeti valóság oksági
magyarázatának közös nevezőjét – a mi folyóiratunk egyik leglényegesebb célja a
gazdasági történelemértelmezés művelése. Ez tüzetesebb magyarázatot igényel.
Az
úgynevezett “materalista történelem felfogás”, mondjuk a Kommunista
kiáltvány zseniálisan primitív,
régi értelemben, ma már persze csak a laikusok és dilettánsok fejében
uralkodik. Mindamellett az ő körökben még mindig elterjedt sajátosság, hogy
valamilyen történelmi jelenség magyarázatában az oksággal kapcsolatos igényük
mindaddig kielégítetlen, míg be nem bizonyosodik (vagy ügy nem tűnik), hogy
valamiképpen valahol gazdasági okok is szerepet játszottak; ha viszont ez
megtörténik, akkor már a legátlátszóbb hipotézissel és a legáltalánosabb
szófordulatokkal is beérik, melyek kielégítik azt a dogmatikus szükségletüket,
hogy a “voltaképpeni”, az egyedül “igazi”, a “végső soron mindenütt döntő” erők
a gazdasági “hajtóerők” legyenek. Ez persze egyáltalán nem különleges jelenség.
Hiszen alkalomadtán a filológiától a biológiáig szinte valamennyi tudomány
igényt tartott már arra, hogy ne csak szaktudással, hanem “világnézettel” is
szolgáljon. S a modern
gazdasági átalakulások roppant kulturális jelentősége s kivált a “munkakérdés”
nagy hordereje láttán természetszerűen erre az útra tévedt minden, önmagával
szemben kritikátlan megismerés kiirthatatlan monista vonása. Most, mikor a
nemzetek mind élesebb politikai és kereskedelempolitikai harcban állnak a
világért, ugyanez a vonás az antropológiának kedvez: hiszen igencsak elterjedt
hiedelem, hogy “végső soron” minden történelmi történés a veleszületett “faji
minőségek” egymás elleni játékának folyománya. A “nemzetkarakterek” minden
kritikát nélkülöző, puszta leírását a “természettudományos alapú” saját
“társadalomelméletek” még kritikátlanabb megfogalmazása váltotta fel. A
folyóiratban gondosan nyomon fogjuk követni az antropológiai kutatás
fejlődését, ha szempontunkból jelentős lesz. A módszeres, iskolázott munka
remélhetően fokozatosan megszünteti azt az állapotot, amelyben a kulturális
folyamatok oksági visszavezetése a “fajra” – ugyanúgy, mint mondjuk a “miliőre”
vagy régebben a “korviszonyokra” való hivatkozás – csupán tudásunk hiányáról tanúskodott. Ha ártott valami eddig ennek a
kutatásnak, akkor az buzgó dilettánsoknak az az elképzelése volt, hogy ez
minőségileg mást és jelentékenyebbet nyújthat a kultúra megismerésében, mint
amit az egzakt, sajátos
szempontok alapján nyert megfigyelési anyag, amelynek alapján biztosabban
tulajdoníthatjuk a történeti valóság egyes, konkrét kulturális folyamatait konkrét,
történetileg adott okoknak. Eredményeik kizárólag akkor érdekesek számunkra, ha
ezt nyújtják, és ezáltal
bebizonyítják, hogy a “fajbiológia” valamivel több, mint a modern tudományos alapítási láz
termékeinek egyike.
Nem
más a helyzet a történelem gazdasági értelmezésének jelentőségével sem. Ha a
határtalan túlbecsülés időszaka után mára szinte tudományos
teljesítőképességének lebecsülése
fenyeget, úgy ez annak a példátlan kritikátlanságnak a következménye, amellyel
a valóság gazdasági értelmezését “egyetemes” módszerként alkalmazták, abban az
értelemben, hogy minden kulturális jelenséget – azaz mindent, ami bennük
számunkra lényeges – végső soron gazdaságilag meghatározott jelenségként
vezettek le. Ez ma logikailag nem egészen egységes formában mutatkozik meg.
Ahol a tisztán gazdasági magyarázat nehézségekbe ütközik, különböző eszközökkel
élhetnek, hogy megőrizzék döntő oksági mozzanatként való általános
érvényességét. A történeti valóságból mindaz, ami nem vezethető le gazdasági mozzanatokból, éppen ezért tudományosan jelentéktelen “esetlegességnek” minősíttetik; vagy a
felismerhetetlenségig kitágítják a gazdaság fogalmát, úgyhogy belesorolódik
minden emberi érdek, amely valamiképpen külső eszközökhöz kötődik. Ha
történetileg megállapítást nyert, hogy két, gazdasági szempontból azonos helyzet –a politikai, vallási, éghajlati és
számtalan más, nem gazdasági
determináns következtében – mégis csak különböző választ hívott elő, akkor csak azért, hogy a
gazdaság szupremáciáját megvédjék, mindezeket a mozzanatokat történetileg
véletlenszerű “feltételekké” fokozzák le, amelyek közepette a gazdasági indítékok “okként” hatnak. Magától
értetődik azonban, hogy mindezek a gazdasági szemlélet számára “véletlen”
mozzanatok pontosan ugyanúgy a maguk törvényeit követik, mint a gazdaságiak, s
hogy tehát annak a szemléletmódnak a számára, amely ezeknek a sajátos jelentőségét követi nyomon, a
mindenkori gazdasági “feltételek” pontosan ugyanabban az értelemben
“történetileg véletlenszerűek”, mint megfordítva. Végül közkedvelt megoldás,
hogy a gazdaság mindenekfeletti jelentőségét úgy próbálják mégis megmenteni,
hogy a kultúra különböző elemeinek állandó együtt és egymásra hatását az
egyiknek a másiktól, vagy inkább az összes többinek egyetlenegytől – a
gazdaságitól – való oksági vagy funkcionális függőségeként értelmezik. Ha például egy bizonyos nem gazdasági intézmény története során gazdasági
osztályérdekek szolgálatában is betöltött valamilyen “funkciót”, azaz szolgálta
őket, mint amikor például bizonyos vallási intézmények “fekete rendőrségként”
is használhatók és használatosak, akkor az egész intézményt vagy úgy mutatják
be, mintha erre a funkcióra teremtették volna, vagy – egészen metafizikusan –
mintha egy gazdasági eredetű “fejlődési tendencia” alakítaná.
Ma
már egyetlen szakember számára sem kell mondanunk, hogy a kultúra gazdasági
elemzésének ez az
értelmezése részint annak a
meghatározott történeti helyzetnek a folyománya volt, amely a kultúra
gazdaságilag meghatározott problémái felé terelte a tudományos érdeklődést,
részint pedig a bősz tudományos szakterületi patriotizmusé, és hogy ez az
értelmezés ma már legalábbis elavult. A kizárólag gazdasági okokra való visszavezetés a
kulturális jelenségek semelyik
területén, még a “gazdasági” folyamatok terén sem lehet bármilyen értelemben is
kimerítő magyarázat. Valamely nép banktörténetét csak a gazdasági folyamatok bevonásával magyarázni
elvileg éppoly lehetetlenség, mint a Sixtus-Madonna “magyarázata” a kulturális
életet a megalkotása idején jellemző társadalmi-gazdasági alapokkal; és elvileg
semmivel sem nyújt kimerítőbb magyarázatott, mint mondjuk a kapitalizmus
levezetése azon vallási tudattartalmak bizonyos átalakulásaiból, amelyek
közrejátszottak a kapitalista szellem létrejöttében, vagy például valamilyen
politikai képződmény levezetése a földrajzi feltételekből. Mindezekben az esetekben a gazdasági feltételek
jelentőségének mértékét
számunkra az adja meg, hogy az illető jelenségnek azon sajátos elemei,
amelyeknek az adott estben jelentőséget tulajdonítunk, amelyek minket érdekelnek, az okok mely osztályához
rendelhetők hozzá. A
kulturális valóság sajátos “szempontokat” – esetünkben a gazdasági
meghatározottságét – érvényesítő, egyoldalú elemzésének létjogosultsága viszont
tisztán a módszert tekintve először is abból a körülményekből fakad, hogy a munkamegosztás minden előnyét élvezhetjük, ha ráneveljük
szemünket a minőségileg egynemű oksági kategóriák hatásának megfigyelésére, és
ha folytonosan ugyanazt a fogalmi-metodikai apparátust alkalmazzuk. Ez
mindaddig nem “önkényes”, amíg mellette szól a siker, vagyis amíg olyan összefüggések megismerését
nyújtja, amelyek értékesnek
bizonyulnak a konkrét történelmi folyamatok oksági hozzárendelésében. Azonban: a történelem tisztán gazdasági értelmezésének
“egyoldalúsága” és valószerűtlensége
csak különös esete annak az elvnek, amely egészen általánosan érvényesül a
kulturális valóság tudományos megismerésében. A további fejtegetések lényegi
célja ezen elv logikai alapjainak és általános módszerbeli következményeinek a
megvilágítása.
A
kulturális életnek, vagy talán valamivel szűkebben, a “társadalmi
jelenségeknek” – ami a mi
céljaink szempontjából biztosan nem jelent lényegesen mást – nem létezik tökéletesen “objektív”, ama különös és
“egyoldalú” szempontoktól független tudományos elemzés, amelyek alapján – kimondatlan vagy
hallgatólagosan, tudatosan vagy tudatlanul – e jelenségeket kutatás tárgyává tesszük,
elemezzük és bemutatásukkor tagoljuk. Ez minden olyan társadalomtudományos
munka megismerési céljának sajátosságából adódik, amely túl akar jutni a
társadalmi együttélés – jogi vagy konvencionális – normáinak tisztán formai szemléletén.
Az
a társadalomtudomány, amelyet mi
kívánunk művelni, a valóság tudománya. Az életnek, melynek részesei lettünk, a minket környező valóságát
a maga sajátszerűségében
akarjuk megismerni – egyes jelenségeinek összefüggését és kulturális jelentőségét egyrészt mai alakjukat tekintve, másrészt történetileg
épp ilyenné válásuk okait vizsgálva. Csakhogy az élet, mihelyt megpróbáljuk
elgondolni abban a formájában, ahogy közvetlenül szembetaláljuk magunkat vele,
a “bennünk” és “kívülünk”, egymás után és egymás mellett felbukkanó és eltűnő
folyamatok végtelen sokféleségét mutatja. S e sokféleség abszolút végtelensége
intenzitásában cseppet sem csökken, ha egy elszigetelt egyedi “tárgyat”
–mondjuk egy konkrét csere aktust – veszünk szemügyre és komolyan megpróbáljuk
ezt az “egyes” dolgot kimerítően, összes elemi alkotórészében akár csak leírni, nemhogy még oksági
meghatározottságában is megragadni. A véges emberi szellem ezért a végtelen
valóságot mindig csak azon hallgatólagos előfeltevés mellett ismeri gondolkodva
meg, hogy annak mindenkor csak egy
véges része alkossa
tudományos megragadás tárgyát, hogy csak az legyen “lényeges” a “tudni érdemes”
értelmében. De milyen elvek különítik el ezt a részt? Fel-felmerült az a
gondolat, hogy a döntő ismérv a kultúratudományokban is végső soron bizonyos
oksági kapcsolatok “törvényszerű” ismétlődésében található. E felfogás
értelmében a jelenségekben tudományos szempontból egyedül az “lényeges”, amit
az áttekinthetetlenül sokrétű lefolyásukban felismerhető “törvények”
tartalmaznak: mihelyst sikerrel bebizonyítottuk valamilyen oksági kapcsolat
“törvényszerűségét”- akár úgy, hogy az átfogó történeti indukció kivétel nélkül
érvényesnek mutatja, akár úgy, hogy a belső tapasztalat számára közvetlen,
szemléletes evidenciára tesz szert - , bármilyen nagy is a hasonló esetek
száma, azok mind alárendelődnek az így kapott képletnek. Amit pedig a
“törvényszerű” kiemelésével a mindenkori individuális valóságból nem fogtunk
fel, az vagy tudományosan még feldolgozatlan maradvány, amit az egyre
tökélesedő “törvény”- rendszerbe majd be kell még építeni, vagy
“véletlenszerűnek” számít, ami épp ezért mint tudományosan lényegtelen teljességgel mellőzhető, lévén “törvényszerűen megragadhatatlan”, tehát nem tartozik bele a folyamat “típusába”, és
ennélfogva csak “fölösleges kíváncsiskodás” tárgya lehet. Ennek megfelelően –
még a történeti iskola képviselőinél is – minduntalan jelentkezik az az
elképzelés, hogy az eszmény, amelyre minden megismerés, tehát a kultúra
megismerése is törekszik, és amire – ha csak a távoli jövőt tekintve is – egyáltalán
törekedhet, nem más, mint tantételek olyan rendszere, amelyből “levezethető”
lesz a valóság. Egy vezető természettudósról köztudott, hogy a kulturális
valóság ilyetén feldolgozásának (gyakorlatilag elérhetetlen) eszményi céljaként
az életfolyamatok “csillagászati” megismerését
jelölte meg. Ne szegje kedvünket, hogy ezekről a dolgokról már sokszor esett
szó, és nézzük meg mi is közelebbről őket. Először az tűnik fel, hogy az a
“csillagászati” megismerés, amire az illető gondol, nem törvények megismerése, hiszen olyan “törvényekkel”
dolgozik, amelyeket mint munkája előfeltételeit más szaktudományokból, többek közt a
mechanikából kölcsönöz. Az őt érdeklő kérdés viszont az, hogy milyen egyedi eredményre vezet ama törvényeknek az egyedi jellegű konstellációra kifejtett hatása, hiszen számunkra ezeknek az
egyedi konstellációknak van jelentősége. Természetesen minden, így “megmagyarázott” vagy megjósolt egyedi
konstelláció kauzálisan csak egy másik, nem kevésbé egyedi, előző konstelláció
következményeként magyarázható, és bármilyen messzire nyúljunk is vissza a
legtávolabbi múlt szürke ködében, a valóság, amelyre nézve a törvények
érvényesek, ugyanennyire egyedi, ugyanígy nem törvényekből levezethető. Egy olyan kozmikus “ősállapotnak” a gondolata,
amely nem egyedi jellegű,
vagy kevésbé az, mint a jelen kozmikus valósága, természetesen értelmetlen lett volna. De vajon nem kísértenek-e a mi
területünkön pontosan ezeknek a képzeteknek a maradványai, ahol
természetjogilag kimutatott, hol a “természeti népek” megfigyelésével igazolt
feltételezésekben a történeti “esetlegességeket” nem ismerő
gazdasági-társadalmi “ősállapotokról” – mint amilyen a “primitív
agrárkommunizmus” a szexuális “promiszkuitás” stb. feltételezése -, amelyekből
azután mintegy bűnbeeséssel jön létre a konkrétság, az egyedi történeti
fejlődés?
Mármost
a társadalomtudományos érdeklődés kiindulópontja kétségtelenül a minket
környező társadalmi kulturális élet valósága, tehát egyedi alakulása a maga egyetemes, de ettől természetesen még nem kevésbé egyedi
módon alakuló összefüggésében
és más, magától értetődően ugyancsak egyedi jellegű társadalmi kulturális
állapotokból való keletkezésében. Az imént a csillagászat határesetén (amelyhez
a logikusok is rendszeresen folyamodnak ugyanezzel a céllal) bemutatott
tényállás itt nyilván sajátosan fokozott mértékben érvényesül. Míg
csillagászati érdeklődésünk szempontjából az égitesteknek csak kvantitatív, pontosan mérhető vonatkozásai jönnek
számításba, a társadalomtudományban a folyamatok kvalitatív színezete az, ami bennünket érdekel. Ehhez
járul még az, hogy a társadalomtudományok szellemi folyamatok közreműködését is tárgyalják,
amelyeknek átélő “megértése” természetesen egészen másfajta feladat, mint
amilyet a természet egzakt megismerésének képletei egyáltalán meg tudnak vagy
meg akarnak oldani. Mindazonáltal nem annyira elvi különbségek ezek, mint
amennyire első pillantásra látszik. A tiszta mechanikától eltekintve az egzakt
természettudományok sem boldogulnak minőségek nélkül; továbbá saját szakterületünkön
is találkozni azzal a – persze téves – vélekedéssel, hogy legalább kultúránk
egyik alapvető jelensége, a pénzgazdasági forgalom kvantifikálható és éppen
ezért “törvényekben” is
megragadható; végül pedig a “törvény” fogalmának szűkebb vagy tágabb megfogalmazásától
függ, hogy beleértik-e azokat a szabályszerűségeket is, amelyeket, lévén nem
kvantifikálhatók, számszerűen megragadni nem lehet. Ami pedig a “szellemi”
motívumokat illeti, közreműködésük mindenesetre nem zárja ki a racionális
cselekvés szabályainak a
megállapítását, s főleg még ma sem tűnt el teljesen az a felfogás, hogy majd a pszichológia feladata lesz, hogy a matematikáéhoz fogható
szerepet játsszék az egyes “bölcsészettudományok” számára azzal, hogy a
társadalmi élet bonyolult jelenségeit pszichikai feltételeikre és hatásaikra
bontja, lehetőleg egyszerű pszichikus tényezőkre visszavezeti, amelyeket azután
fajtánként csoportosít és funkcionális összefüggéseikben megvizsgál. Ez
teremtené meg a társadalmi élet pszichikai alapjainak ha nem is a
“mechanikáját”, de legalább valamiféle “kémiáját”. Itt nem lehet szándékunk
annak eldöntése, hogy az efféle vizsgálódások nyújthatnak e majd valaha értékes
– ami nem ugyanaz – a kultúratudományok számára használható részeredményeket. Cseppet sem érintené ugyanis azt a kérdést, hogy
vajon a törvényszerű ismétlődések feltárásával elérhető-e a mi értelmezésünk
szerinti társadalmi-gazdasági megismerés célja: a valóságnak a maga kulturális jelentőségében és oksági összefüggésében való megismerése.
Tegyük fel, hogy sikerülne egyszer akár a pszichológia segítségével, akár más
módon az emberi együttélés folyamatainak összes valaha megfigyelt és bármikor a
jövőben elgondolható oksági összekapcsolódását egyszerű, végső “tényezőkre”
lebontva elemezni, majd valamennyit átfogni a fogalmak és szigorú
törvényszerűséggel érvényesülő szabályok roppant kazuisztikájával! Mit nyújtana
a végeredmény a történetileg
adott kulturális világ, vagy akárcsak egyetlen egyedi jelensége – mondjuk,
keletkezését és kulturális jelentőségét tekintve a kapitalizmus –
megismeréséhez? A megismerés eszközeként sem többet, sem kevesebbet annál, amit például a szerves kémiai
kötések lexikona az állat – és növényvilág biogenetikai megismeréséhez. Mindkét esetben kétségtelenül
fontos és hasznos előmunkálatokat képviselne. Ám az élet valóságát soha, egyik
esetben sem lehetne levezetni
ama “törvényekből” és “tényezőkből” – nem azért, mintha az életjelenségekben
szükségképp még valamiféle magasabb rendű és titokzatos erők (amiket
“dominánsoknak”, “entelekheiáknak” vagy hasonlóknak szoktak nevezni) rejlelének
– ami külön kérdés, hanem egyszerűen azért, mert a valóság megismerésében
minket az a konstelláció
érdekel, amelyben ama (hipotetikus!)
“tényezők” számunkra történetileg jelentős kulturális jelenséggé összekapcsolódva fordulnak elő, s ha ennek az egyedi együttesnek akarnánk “oksági
magyarázatát” adni, akkor mindig
más, éppennyire egyedi együttesekre kellene visszanyúlnunk, hogy belőlük –
természetesen ama (hipotetikus) “törvény” – fogalmak alkalmazásával –
“megmagyarázzuk”. E (hipotetikus) “törvények” és “tényezők” megállapítása
számunkra tehát csak legfeljebb az első teendő volna mindama munkálatok sorában, amelyek elvezetnének
ahhoz az ismerethez, amelyre törekszünk. A következő, az említett előmunkálatot
ugyan felhasználó, de hozzá képest tökéletesen új és önálló feladat az lenne, hogy elemezzük és rendezve
bemutassuk e “tényezők” mindenkori, történetileg adott, egyedi együttesét s
ebben meghatározódó, konkrét, jellegében jelentős összjátékát, s főként pedig érthetővé tegyük e jelentőség alapját és fajtáját. A harmadik feladat az
lenne, hogy ezen együttesek egyes, a jelen számára jelentős egyedi sajátosságainak kialakulását a lehető
legtávolibb múltig visszafelé haladva nyomon kövessük és a korábbi, ismét csak
egyedi konstellációkból történetileg megmagyarázzuk. Végül negyedik
feladataként elgondolható a lehetséges jövőbeli konstellációkra vonatkozó
becslés.
Mindezen
célokra nyilván igen értékes megismerési eszköz – de csak eszköz – volna, sőt teljességgel nélkülözhetetlen volna, ha
világos fogalmakkal rendelkeznénk és ismernénk ama (hipotetikus) “törvényeket”.
De egyetlen döntő ponton már
ebben a funkcióban is
nyomban megmutatkozik horderejük határa, aminek megállapításával elérkezünk a
kultúratudományos szemléletmód döntő sajátosságához. “Kultúratudományoknak”
azokat a szaktudományokat nevezzük, amelyeket az élet jelenségeit kulturális jelentőségük szempontjából igyekeznek megismerni. De egy
kulturális jelenség alakulásának jelentőségét és e jelentőség alapját nem kaphatjuk meg, nem
indokolhatjuk és érthetjük meg a törvényfogalmak egyetlen, mégoly tökéletes rendszerével sem, a
jelentőség ugyanis előfeltételezi a kulturális jelenségek értékeszmékre vonatkoztatását. A kultúra fogalma értékfogalom. Az empirikus valóság számunkra azért és
annyiban “kultúra”, amennyiben értékeszmékkel hozzuk kapcsolatban; a valóságnak
azokat és csak azokat az
alkotórészeit fogja át, amelyek e kapcsolat folytán jelentősek számunkra. Az
említett értékeszmék által meghatározott érdeklődésünk a mindenkor szemlélt
egyedi valóságnak csak parányi részét színezi át, csak ennek van jelentősége a
számunkra, éspedig azért, mert olyan vonatkozásokat mutat, amelyek
értékeszmékkel való összekapcsolódásuk miatt fontosak nekünk; csak ezért és ennyiben érdemes azt a
maga egyedi sajátosságában megismernünk. Természetesen azt, hogy minek van számunkra jelentőssége, az empirikus
adottságok semmiféle “előfeltevésmentes” vizsgálata fel nem tárhatja, hiszen
ennek megállapítása az előfeltétele annak, hogy valami egyáltalán vizsgálódás tárgyává váljék. A jelentőség, mint olyan természetesen nem esik egybe
semmiféle törvénnyel, mint olyannal, méghozzá minél általánosabb érvényű az a
törvény, annál kevésbé. Hiszen a valóság valamely alkotórészének sajátos,
számunkra való jelentőségét
természetesen éppen hogy nem
azok a vonatkozásai adják, amelyek benne lehetőség szerint sok minden mással
közösek. A valóság értékeszmékre vonatkoztatása, ami jelentőséget kölcsönöz
neki, s ezáltal átszínezett alkotórészeinek kulturális jelentőségük szempontja szerinti kiemelése és rendezése
merőben másnemű és eltérő szempontot követ, mint a valóság törvények szerinti elemzése és általános fogalmakba
rendezése. A valóság gondolkodó rendezésének e két módja között nincs semmilyen
szükségszerű logikai összefüggés. Alkalomadtán egybeeshetnek, de végzetes
következményekkel jár, ha e véletlen egybeesés elleplezi elvi elkülönülésüket. Meglehet, hogy valamely jelenség – például a
pénzgazdasági csere – kulturális jelentősége abból fakad, hogy tömegesen lép fel, ami a mai kulturális életnek egyik
alapvető összetevője. Ekkor viszont éppen ezt a történelmi tényt, azt, hogy ilyen szerepet játszik, kell a maga
kulturális jelentőségében megérteni és történeti keletkezésében okságilag
megmagyarázni. A csere általános
lényegének és a piaci forgalom technikájának vizsgálata rendkívül fontos és nélkülözhetetlen
(!) előmunkálat. Csakhogy
nemcsak arra a kérdésre nem ad választ, hogy történetileg hogyan tett szert a csere a mai alapvető
jelentőségére, hanem elsősorban arra nem, ami végső soron igazán érdekel minket
– ami miatt egyáltalán érdekes a forgalmi technika leírása, ami miatt
egyáltalán létezik ma az e technikát tárgyaló tudomány -, hogy mi a
pénzgazdaság kulturális jelentősége,
ami viszont egyetlen
“törvényből” sem következik. A csere, a vétel stb. fajlagos ismérvei a jogászt érdeklik, a mi feladatunk viszont, hogy a kulturális jelentőségét elemezzük annak a történelmi ténynek, hogy a csere ma tömegjelenség. Ha azt
kell megmagyaráznunk, ha azt akarjuk megérteni, hogy miben különbözik a mi társadalmi-gazdasági kultúránk, mondjuk,
ókoritól, hiszen a csere akkor is pontosan ugyanazokat a fajlagos minőségeket
mutatta, mint ma, hogy tehát mi adja a “pénzgazdaság” jelentőségét, akkor vizsgálódásunkban fölöttébb heterogén
eredetű logikai elvek kapnak szerepet: a leírás eszközeként használni fogjuk
ugyan azokat a fogalmakat, amelyeket a gazdasági tömegjelenségek fajlagos
elemeinek vizsgálata kínál, amennyiben kultúránk jelentőségteljes alkotórészei kapnak bennük helyet; csakhogy munkánk célját e
fogalmak és törvények mégoly pontos bemutatásával sem értük el, hiszen
egyáltalán nem “előfeltevésektől mentes” az a kérdés, hogy mit tegyünk a fajfogalomalkotás tárgyává, mert erről éppen
az döntött, hogy a “forgalomnak” nevezett végtelen sokféleség meghatározott
alkotórészeinek mi a jelentősége
a kultúrára nézve. Ugyanis egy történeti, azaz a maga sajátosságában jelentőségteli jelenség megismerésére törekszünk. S itt az a
döntő, hogy az egyedi jelenségek megismerésének gondolata logikailag egyáltalán
csak akkor értelmes, ha
feltételezzük, hogy a jelenségek végtelen tömegének csak egy véges része jelentős. Különben még a történés valamennyi “törvényének” az elképzelhető legátfogóbb
ismeretében is tanácstalanul állnánk az előtt a kérdés előtt, hogy hogyan
lehetséges egyáltalán valamely egyedi tény oksági magyarázata, ha még a valóság legkisebb szeletének kimerítő leírása
sem elgondolható. Hiszen
azoknak az okoknak a száma és fajtája, amelyek valamely egyedi eseményt meghatároztak,
mindig végtelen, és magukban
a dolgokban nincs semmiféle olyan jegy, ami elkülönítené, melyik az egyedül tekintetbe jövő részük. Ha
valaki komoly kísérletet tenne a valóság “előfeltevésmentes” megismerésre, az
egyes észleleteket rögzítő számtalan “egzisztenciaállítás” káosza lenne az
egyetlen eredmény. De még ez az eredmény is csak látszólag lenne lehetséges,
mert jobban megnézve minden egyes észlelet valósága mindig végtelenül sok
egyedi alkotórészből áll, amelyeket az észleleti ítéletek kimerítően sohasem
adhatnak meg. Ebben a káoszban csak
az a körülmény teremt rendet, hogy mindegyik esetben az egyedi valóságnak csak egy
része érdekes és jelentős számunkra, csak az a része, amelyik
vonatkozásban áll azokkal a kulturális értékeszmékkel, amelyekkel
a valósághoz közelítünk. Ezért az egyes, mindig végtelenül sokrétű
jelenségeknek csak bizonyos oldalai
megismerésre méltók – azok, amelyeknek általános kulturális jelentőséget tulajdonítunk -, csakis ezek alkotják az oksági magyarázat tárgyát. De
ebben az oksági magyarázatban ismét csak megmutatkozik ugyanaz a jelenség:
nemcsak gyakorlatilag lehetetlen, hanem egyszerűen képtelenség bármely konkrét teljes
valóságának kimerítő kauzális visszavezetése. Csak azokat az okokat
ragadjuk ki, amelyekhez valamely történésnek az adott esetben “lényeges” alkotórészei hozzárendelhetők: az okság kérdése, amikor valamely jelenség egyediségéről van szó, nem a törvényekre, hanem a konkrét oksági összefüggésekre
vonatkozik; nem azt kérdezi, hogy a jelenség melyik képletbe illeszthető, hanem
hogy mint eredmény melyik egyedi konstellációnak tulajdonítható – tehát a hozzárendelés kérdése. Valahányszor oksági magyarázatot akarunk adni
egy “kulturális jelenségre” – vagy inkább, átvéve a szakmánk metodológiájába
alkalmanként már használatos, a mai logikában pedig pontos megfogalmazásban
szokásossá váló kifejezést: egy “történeti individuumra” -, az okság törvényeinek ismerete a vizsgálatnak csak eszköze lehet, s
nem célja. Megkönnyíti és lehetővé teszi, hogy a jelenségeknek a maguk
egyediségében kulturálisan jelentős alkotórészeit konkrét okaihoz rendelhessük
hozzá. Ennyiben és csak amennyiben ezt nyújtja, lehet értékes az egyedi
összefüggések megismerésében. S minél “általánosabbak”, azaz elvontabbak a
törvények, annál kevésbé elégíthetik
ki az egyedi jelenségek
oksági hozzárendelésének igényeit, s ezzel közvetve, annál kevesebbet
nyújthatnak a kulturális folyamatok jelentőségének megértéséhez.
Mi
következik mármost mindebből?
Az
például természetesen nem,
hogy a kultúratudományok területén semmiféle tudományos jogosultsága nem volna
az általános megismerésének,
az elvont fajfogalmak alkotásának, a szabályszerűségek megismerésének és a
“törvényszerű” összefüggések megfogalmazására irányuló próbálkozásnak. Éppen
ellenkezőleg: ha a történésznél az oksági megismerés a konkrét eredményeknek
konkrét okokhoz való hozzárendelése, akkor valamely egyedi eredmény érvényes hozzárendelése egyáltalán nem lehetséges “nomológiai” ismeret - az oksági összefüggések
szabályszerűségeire vonatkozó ismeret – alkalmazása nélkül. Hiszen az, hogy in
concreto tulajdonítható-e
oksági jelentőség egy valóságos összefüggés valamelyik alkotórészének annak az
eredménynek a létrejöttében, amelynek oksági magyarázatát kívánjuk adni, kétes
estben csak annak felmérésével dönthető el, hogy melyek ennek az elemnek,
illetve ugyanezen komplexum más, a magyarázatban szintén tekintetbe jövő
alkotórészeinek az általában
várható hatásai – azaz, hogy melyek a szóban forgó oksági elemek “adekvát” hatásai. Esetenként változó, hogy - e
megnevezést a legtágabb értelembe véve – a történész milyen biztonsággal tudja
végrehajtani ezt a hozzárendelést a személyes élettapasztalatból merített és
módszeresen iskolázott fantáziája segítségével, illetve mennyiben szorul itt rá
a hozzárendelést lehetővé tevő szaktudományok segítségére. Ám a hozzárendelés biztonsága mindenütt, tehát a bonyolult gazdasági
folyamatok terén is, annál nagyobb, minél biztosabb és átfogóbb az általános
ismeretük. Cseppet sem csorbítja ezt a tételt, hogy itt sosem – kivétel nélkül
valamennyi ún. “gazdasági törvénynél” sem – a szűkebb, egzakt természettudományos értelemben véve
“törvényszerű” összefüggésekről van szó, hanem szabályokban kifejezett adekvát oksági összefüggésekről, az “objektív
lehetőség” itt behatóbban nem elemezhető kategóriájáról. Csakhogy e
szabályszerűségek megállapítása a megismerésnek nem célja, hanem eszköze, és hogy adott esetben van-e értelme
“törvényként” képletbe foglalni az oksági összekapcsolódásnak valamelyik, a
mindennapi tapasztalatból ismert szabályszerűséget, az célszerűség kérdése. Az
egzakt természettudományban a “törvények” annál fontosabbak és annál
értékesebbek, minél általánosabb érvényűek; a történeti jelenségek konkrét
előfeltételezettségükben való megismerése számára viszont a legáltalánosabb törvények rendszerint egyben a
legértéktelenebbek is, mert a legtartalmatlanabbak. Mert minél átfogóbb egy
fajfogalom érvényessége – a terjedelme
-, annál inkább eltávolít a valóság teljességétől, hiszen ahhoz, hogy átfogja, ami a lehető legtöbb jelenségben
közös, ahhoz lehetőleg elvontnak, tehát tartalmában szegényesnek kell lennie. Önmagáért az általános ismerete a kultúratudományokban sohasem értékes
számunkra.
Az
eddig elmondottakból mármost az adódik, hogy értelmetlen a kulturális folyamatok
olyan értelmű “objektív” kezelése, amelyben a tudományos munka eszményi
céljának, az empíriának “törvényekre” való visszavezetése számít. S nem
azért, mert – mint gyakran
állítják – a kultúra folyamatai, vagy akár a szellemi folyamatok “objektíve”
kevésbé törvényszerűen játszódnának le, hanem azért, mert (1) a társadalmi
törvények ismerete nem a társadalmi valóság ismerete, hanem csak azon különféle
segédeszközök egyike, amelyekre gondolkodásunknak ehhez szüksége van; és mert
(2) a kultúra folyamatainak megismerése el sem gondolható másként, mint annak a
jelentőségnek az alapján,
amellyel számunkra az élez mindenkor egyedi jellegű valóságnak egy-egy meghatározott vonatkozása rendelkezik. Hogy milyen értelemben és mely
vonatkozásokban rendelkezik vele, azt viszont egyetlen törvény sem mondja meg,
mert azok az értékeszmék
döntik el, amelyeknek fényében adott esetben a “kultúrát” szemléljük. A
“kultúra” a világtörténés értelmetlen végtelenségének az ember álláspontjáról értelemmel és jelentőséggel felruházott
véges szelete. Akkor is az, amikor az ember halálos ellenségként fordul szembe
egy konkrét kultúrával és “a
természethez való visszatérést” követeli. Már csak azáltal foglalhat így állást, hogy ama konkrét kultúrát
a maga értékeszméire vonatkoztatja
és “túl könnyűnek” találja. Erre a tisztán logikai, formális tényállásra gondolva beszélünk minden történeti
individuum logikailag szükségszerű “értékeszmékbe” ágyazottságáról. Mindennemű kultúratudománynak
a transzcendentális
előfeltétele ugyanis nem az, hogy egy meghatározott “kultúrát”, vagy egyáltalán
valamilyet értékesnek
tartunk, hanem az, hogy azzal a képességgel és akarattal megáldott
“kultúremberek” vagyunk, hogy tudatosan állást foglalunk a világgal szemben és értelemmel ruházzuk fel. Akármi is ez az értelem mindig
azzal jár, hogy életünk során belőle kiindulva ítéljük meg az emberi együttlét bizonyos jelenségeit, jelentősnek tartjuk őket s (pozitívan vagy negatívan)
állást foglalunk velük kapcsolatban. Bármilyen tartalmú ez az állásfoglalás,
ezek azok a jelenségek,
amelyeknek kulturális jelentősége
van a számunkra, s tudományosan csak e jelentőségüknél fogva érdekesek. Amikor
tehát itt a modern logikusok szóhasználatát követve arról beszélünk, hogy a
kultúra megismerését értékeszmék
határozzák meg, remélhetőleg nem tesszük ki magunkat olyanfajta durva
félreértéseknek, melyek szerint például csak értékes jelenségeknek tulajdonítható kulturális jelentőség. A prostitúció ugyanúgy kulturális jelenség, mint a vallás vagy a pénz, s
mindhárom azért és csak annyiban és csak addig az, amíg létezése és történetileg kialakult formája közvetlenül vagy közvetve
érinti kulturális érdekeinket,
amíg olyan szempontokból kelti fel bennünk a megismerés vágyát, amelyek
értékeszméinkből fakadnak, hiszen ezek az eszmék teszik számunkra jelentőssé a valóságnak azt a darabját, amelyre fogalmuk
utal.
Ebből
adódik, hogy a kulturális valóság mindenféle megismerése mindig sajátosan különös
szempontokból való megismerés.
Amikor a történésztől és a társadalomkutatótól elemi feltételként követeljük
meg, hogy meg tudja különböztetni, mi fontos és mi nem, s hogy rendelkezzék az
ehhez a megkülönböztetéshez szükséges “szempontokkal”, az csupán annak a
hozzáértésnek a követelménye, hogy a valóság folyamatai közül – tudatosan vagy
tudatlanul – az egyetemes “kulturális értékekre” vonatkoztatva emelje ki azokat az összefüggéseket, amelyek jelentősek
számunkra. Az a minduntalan felbukkanó vélemény, hogy e szempontokat “magából
az anyagból” lehet meríteni, a szaktudós naiv önámításából ered, aki nem veszi
észre, hogy az abszolút végtelenség egy parányi alkotórészét – azt, aminek vizsgálata számára egyedül fontos – már eleve az anyaghoz való közeledését
öntudatlanul vezérlő értékeszmék segítségével emelte ki. A történés egyes, különleges “oldalainak” e mindig és mindenütt
bekövetkező, tudatos vagy tudattalan kiválasztását a kultúratudományos munkának
az az eleme is irányítja, amely miatt oly gyakran hallani, hogy egy tudományos
munkában voltaképp az az értékes, ami belőle “személyes”, hogy minden műben, ha
egyáltalán létezésre érdemes, “egyszemélyiségnek” kell hangot kapnia.
Kétségtelen, hogy a kutató értékeszméi nélkül nem lenne semmilyen elv az anyagi
kiválasztáshoz, és nem volna lehetséges az egyedi valóság semmilyen értelmes
megismerése; s miután semmi értelme sem volna az egyedi valóság megismerésére irányuló munkának, ha a
kutatóból hiányozna az a hit,
hogy bizonyos kulturális tartalmak jelentőséggel bírnak, munkájának irányát a személyes hitének iránya,
az értékeknek lelke tükrében való színtörése szabja meg. A tudományos lángész
pedig olyan értékekre vonatkoztatja kutatása tárgyát, melyek egy egész korszak
“felfogását” meghatározzák, mert nemcsak arról dönthetnek, hogy a jelenségekben
mi számít “értékesnek”, hanem arról is, hogy mi bennük a jelentős vagy
jelentéktelen, “fontos” vagy “nem fontos”.
Értelmezésünk
szerint a kultúratudományos
megismerés tehát “szubjektív” előfeltételekhez kötődik, amennyiben a valóságnak csak azokkal az
alkotórészeivel törődik, amelyeknek van valamilyen – akárcsak közvetett –
vonatkozása azokra a folyamatokra, amelyeknek kulturális jelentőséget tulajdonítunk. Ennek ellenére természetesen
tisztán oksági megismerés –
pontosan ugyanabban az értelemben, mint a jelentős, minőségi jellegű, egyedi
természeti folyamatok megismerése. Ama különféle eltévelyedések, amelyeket a
formális jogászi gondolkodás átterjedése okozott a kultúratudományok
szférájában, újabban kiegészülnek többek között azzal, amely egy sor szellemes,
de hamis következtetéssel a “materialista történelemfelfogást” próbálja elvileg
“megcáfolni”, mondván, hogy mivel a gazdasági életnek mindenképp jogilag vagy
konvencionálisan szabályozott
formákban kell zajlania,
mindennemű gazdasági “fejlődés” szükségképpen az új jogi formák létrehozására irányuló törekvés alakját ölti,
tehát csak erkölcsi
maximákból érthető meg, és ebből következően lényegileg különbözik mindennemű “természetes”
fejlődéstől. A gazdasági fejlődés megismerése eszerint tehát “teleologikus”
jellegű. Anélkül, hogy itt tisztázni kívánnánk a “fejlődés” sokértelmű
fogalmának társadalomtudományos jelentését vagy akár a “teleologikus”
logikailag nem kevésbé sokértelmű fogalmát, csak annyit szögezünk le, hogy e
fejlődésnek mindenesetre nem kell abban az értelemben “teleologikusnak” lennie, amelyet ez a nézet
előfeltételez. Az érvényes jogi normák tökéletes formai azonossága mellett is
gyökeresen megváltozhat a normákban foglalt jogviszonyoknak és ezzel maguknak a normáknak is a kulturális jelentősége. Sőt, ha valaki éppenséggel a jövőt illető
képzelgésekben akar elmerülni, elméletileg elgondolhatja például “a termelési
eszközök társadalmasításának” lezárultát úgy is, hogy ezt nem előzné meg
semmiféle, tudatosan erre az eredményre irányuló “törekvés” kialakulása, és törvényeink egyetlen
paragrafussal sem fogyatkoznának vagy gyarapodnának: a jogi normákban foglalt
egyes viszonyok statisztikai előfordulása persze alapjában megváltozna, többjük
nullára csökkenne, a jogi normák jó része gyakorlatilag jelentőségét veszítené,
s egész kulturális jelentőségük a felismerhetetlenségig megváltoznék. Ezért a
“materialista” történelemelmélet joggal tekinthetett el a de lege ferenda
vizsgálódásoktól, hiszen szemlélete középpontjában épp a jogi intézmények
elkerülhetetlen jelentésváltozása
állt. Aki a történeti valóság oksági megértésének egyszerű munkáját alantasnak érzi, az majd nem
csinálja – de ezt nem lehet valamilyen “teleológiával” helyettesíteni. A mi szemléletünkben a “cél” egy olyan eredmény elképzelése, amely egy
cselekvés okává válik;
figyelembe is vesszük, mint minden
olyan okot, amely jelentőségteljes
eredményhez járul vagy járulhat hozzá. Sajátos jelentősége pedig csak abban áll, hogy az
emberi cselekvést nemcsak megállapítani, de megérteni is
tudjuk és akarjuk.
Nem
kétséges, hogy ezek az érték eszmék “szubjektívek”. A “jelentőségek” végtelen
lépcsősora húzódik egy családi krónika iránti “történeti” érdeklődés és a
között, amely az elgondolható leghatalmasabb, egy egész nemzetre vagy az
emberiségre nézve hosszú korszakokon át közös kulturális jelenségekre irányul.
De e lépcső fokai mindegyikünk számára más-más sorrendbe illeszkednek. S
természetesen történetileg is változnak a kultúra jellegéhez és az emberek
fejében uralkodó gondolatokhoz igazodva. Viszont magától értetődik, hogy ebből nem következik az, hogy a kultúratudományos kutatás
eredményei is csak
“szubjektívek” lehetnének – abban az értelemben, hogy az egyik embernek érvényesek, a másiknak nem: ami változó, az csak az, hogy
mennyire érdeklik az
egyiket, s mennyire kevéssé a másikat. Más szavakkal, azt, hogy mi lesz a kutatás tárgyává, és hogy milyen
messzire hatol ez a vizsgálat az oksági összefüggések végtelenségében, azt a
kutatónak és korának uralkodó értékeszméi határozzák meg; a “hogyan?”, a
kutatás módszere tekintetében ugyan – mint még látni fogjuk – a kutató vezérlő
“szempont” határozza meg az alkalmazott fogalmi segédeszközök kialakítását, de
alkalmazásuk módja tekintetében a kutatót – itt magától értetődően ugyanúgy,
mint mindenütt – kötik gondolkodásunk normái. Mert csak az tudományos igazság,
ami érvényes akar lenni
mindazoknak, akik az igazságot akarják.
Ebből
viszont mindenesetre következik egyvalami: értelmetlen az a gondolat, amely
olykor szakterületünk történészeit is lenyűgözi, hogy – ha csak a távoli
jövőben is – a kultúratudományok célja olyan zárt fogalomrendszer kialakítása
lehetne, amely a valóság valamilyen értelemben végérvényes felosztását megadva lehetővé tenné, hogy belőle
ismét levezessék. A mérhetetlen történés folyama végtelen áradatban hömpölyög
az örökkévalóságba. Szemtelenül újabb, más színezettel lépnek fel az embereket
mozgató kulturális problémák, s ennélfogva változékony mindannak a határa, ami
az egyediség eme folyton és egyformán végtelen áradatából értelmet és
jelentőséget nyer számunkra, s “történeti individuummá” lesz. Változnak
szemléletének és tudományos felfogásának a gondolati összefüggései. Emiatt a
határtalan jövőben is mindaddig változékonyak maradnak a kultúratudományok
kiindulópontjai, míg a szellemi élet kínaias rögzülése le nem szoktatja az
emberiséget arról, hogy új kérdéseket tegyen fel a mindig egyformán
kimeríthetetlen életnek. Tiszta képtelenség volna a kultúratudományok
rendszere, még ha csupán azokat a kérdéseket és területeket kívánnák csak végérvényesen, objektíve
érvényesen és rendszerezve rögzíteni, amelyeket tárgyalni hivatottak: e
próbálkozásból sosem jöhet ki más, mint annak a számos, sajátosan
megkülönböztetett, sokszor heterogén és összeegyeztethetetlen szempontnak a
felsorolása, amelyből számunkra a valóság éppen “kultúra”, azaz sajátszerűségében
jelentőségteljes, vagy az volt.
E
hosszadalmas fejtegetések után végre rátérhetünk arra a kérdésre, ami a módszerre vonatkozó érdeklődésünk tárgya, amikor a
kultúra megismerésének “objektivitását” tárgyaljuk. Mint minden más tudomány, a
miénk is fogalmakkal
dolgozik. A kérdés az, hogy mi a logikai funkciójuk és struktúrájuk, illetve
konkrétabban, a döntő problémára vonatkoztatva, mi az elmélet és az elméleti fogalomalkotás jelentősége a
kulturális valóság megismerésében?
Láttuk
már, hogy legalábbis vizsgálódásainak súlypontját tekintve a nemzetgazdaságtan
eredetileg “technika” volt, azaz a valóság jelenségeit – legalábbis látszólag –
a gyakorlat egyértelmű, rögzített értékszempontjából szemlélte: az adott
államban élők “gazdaságának” gyarapítása szempontjából. Másrészt már kezdettől
sem csak “technika” volt,
mert betagolódott a XVIII. természetjogi és racionalista világnézetének
hatalmas egységébe. Ennek – a valóság elméleti és gyakorlati
racionalizálhatóságában vetett optimista hittel teli világnézetnek – a
sajátossága viszont lényeges hatást gyakorolt, amennyiben meggátolta e magától értetődően előfeltételezett álláspont
problematikus jellegének a
felismerését. A társadalmi valóság racionális szemlélete szorosan a
természettudomány modern fejlődéséhez kötődve jött létre, s ezt a rokonságot
szemléletmódja egészében megőrizte. A természettudományos diszciplínákban a
közvetlen technikai hasznosság gyakorlati értékszempontja szorosan
összekapcsolódott azzal az antikvitásból örökölt és megerősödött reménységgel,
hogy a törvényszerű összefüggéseket kereső általánosító absztrakció és
empirikus elemzés elvezethet a teljes valóság tisztán “objektív”, azaz ebben az
esetben minden értéktől elválasztott, s egyben minden ízében racionális, tehát
minden egyedi “esetlegességtől” megtisztított, monisztikus ismeretéhez egy
olyan fogalmi rendszerben,
amely matefizikai érvényű és
matematikai formájú. Az értékszempontoktól szabadulni képtelen
természettudományos diszciplínák, például a klinikai orvostudomány, s még inkább
az, amit “technológiának” szoktak nevezni, merőben “gyakorlati tanná” vált,
mindegyikük számára mindenkor világosan rögzítve, mely értékeket kell
szolgálniuk: a beteg egészsége, egy konkrét termelési folyamat műszaki
tökéletesítése stb. Alkalmazott eszközeik csak az elméleti diszciplínákban
kidolgozott törvényfogalmakat értékesítették és nem is tehettek mást. Hiszen
minden, a törvényfogalmak kialakítása terén tett elvi előrelépés egyben a
gyakorlati diszciplína haladását is jelentette, vagy legalábbis jelenthette.
Mivel adott volt a cél, mind több gyakorlati kérdés (egy-egy betegség, egy-egy
technikai probléma) mint különös eset visszavezetése az általános érvényűnek
tartott törvényekre – vagyis az elméleti megismerés bővítése – közvetlenül
összekapcsolódott és azonos volt a technikai-gyakorlati lehetőségek
kiterjesztésével. Amikor azután a modern biológia a valóságnak a minket történetileg – azaz épp ilyenné válásuk folyamatát tekintve
– érdeklő részeit is egy általános érvényű fejlődési elv fogalmába vonta be,
amely legalább is látszólag – de persze nem a valóságban – lehetővé tette, hogy
általánosan érvényes törvények sémájában legyen illeszthető mindaz, ami e
tárgyakban lényeges, akkor úgy tűnt, hogy elérkezett az istenek alkonya minden
értékszempontra nézve, valamennyi tudományban. Hiszen ha egyszer a
történelminek nevezett történés is az összvalóság része, továbbá úgy tűnt, hogy
mindennemű tudományos munka előfeltételeként az oksági elv is azt követeli,
hogy minden történést általánosan érvényes “törvényekben” oldjanak fel, és
végül nyilvánvaló volt a természettudományok roppant sikere, amelyek komolyan
vették ezt a gondolatot – akkor el sem lehetett többé képzelni, hogy a
tudományos munkálkodásnak más értelme is lehetne, mint a történés törvényeinek a feltárása. A jelenségekben tudományos
szempontból csak a “törvényszerű” lehetett lényeges, “egyedi” folyamatok csak
mint “típusok”, tehát mint törvények szemléletes megjelenítői jöhettek szóba;
az egyedire önmagáért kíváncsi érdeklődés “tudománytalannak” tűnt.
Lehetetlen
itt nyomon követni azt a roppant hatást, amelyet a naturalista monizmusnak ez a
boldogan hívő hangulata a gazdaságtudományokra gyakorolt. Amikor eredeti
értékszempontjaik problematikussá kezdtek válni a szocialista kritika és a
történészek munkája nyomán, a nemzet gazdászokat egyfelől a biológiai kutatás
hatalmas fejlődése, másfelől pedig a hegeli pánlogizmus befolyása tartotta
vissza attól, hogy teljes terjedelmében világosan felismerjék fogalom és
valóság viszonyát. Ennek a bennünket most érdeklő eredménye az lett, hogy hiába
emelt hatalmas gátat a naturalista dogmák betolakodása ellen Fichte óta a német
idealista filozófia, majd a német történeti jogi iskola teljesítménye és a
német nemzetgazdaság tan történeti iskolájának munkája, a naturalizmus
szempontjain – részben ennek a munkának a következtében is – döntő pontokon még mindig nem sikerült
túllépni. Ezek egyike, hogy szakmánkban még mindig problematikus az “elméleti”
és a “történeti” munka viszonya.
Minden
közvetítés nélkül és látszólag áthidalhatatlan ellentétben áll egymással még ma
is az “elvont” elméleti módszer és az empirikus történeti kutatás. Kölcsönösen
és igen helyesen elismerik, hogy metodikai képtelenség a valóság történeti
megismerését “törvények” megfogalmazásával pótolni, vagy fordítva, a történeti
megfigyelések puszta egymás mellé helyezésével szigorú értelemben vett
“törvényekhez” eljutni. Mármost amikor a nemzetgazdaságtan erre törekszik –
mert szilárd meggyőződése, hogy a tudománynak ez a legfőbb célja kell legyen –
akkor abból a tényből indul ki, hogy az emberi cselekvés összefüggéseit a maguk
realitásában folyton közvetlenül is átéljük, és ezért úgy véli, hogy
axiomatikus evidenciával közvetlenül megérthetővé teheti ezen összefüggéseknek
a menetét, s ennél fogva feltárhatja “törvényeit”. A megismerés egyetlen egzakt
formája, a közvetlenül és szemléletesen evidens törvények megfogalmazása viszont ugyanakkor
állítólag az egyetlen olyan forma, ami megengedi a közvetlenül meg nem figyelt
folyamatokra való következtetést, s ezért, ha a társadalmi sokféleségen
szellemileg úrrá akarunk lenni, akkor annak egyetlen eszköze az volna, hogy –
az egzakt természettudományok analógiájára – legalább a gazdasági élet
alapjelenségeire kidolgozzuk az elvont és éppen ezért merőben formális
tantételek rendszerét. Annak ellenére, hogy elsőként és egyedül az elmélet
megalkotója hajtotta végre törvénymegismerés és történeti megismerés elvi,
módszerbeli elkülönítését, most mégis ő igényel empirikus érvényességet az elvont elmélet tantételei számára a
valóságnak a “törvényekből” való levezethetősége értelmében. Nem abban az értelemben ugyan, hogy
az elvont közgazdasági tantételek önmagukban volnának empirikusan érvényesek,
hanem úgy, hogy ha majd minden egyéb tekintetbe jövő tényezőnek is meglesz a megfelelő “egzakt”
elmélete, akkor mindezek az elvont elméletek együttesen át kell hogy fogják a dolgok igazi realitását,
vagyis azt, amit a valóságról tudni érdemes. Eszerint az egzakt közgazdasági
elmélet egyetlen pszichikai
indíték hatását állapítaná meg, s más elméletek feladata lenne az összes többi
indíték hasonló kidolgozása hipotetikus érvényű tantételek formájában. Az
elméleti munka eredményeiről, az árképzés, a kamat, a járadékok stb. elvont
elméleteiről ennek megfelelően olykor egészen fantasztikus módon azt
állították, hogy a fizikai tantételek – állítólagos – analógiájára arra
használhatók, hogy adott reális premisszákból kvantitatíve meghatározott eredményeket – tehát a legszigorúbb értelemben
vett törvényeket – lehessen levezetni belőlük, melyek érvényesek az élet valóságára, hiszen az emberi
gazdálkodás adott cél esetén az eszközök tekintetében egyértelműen
“determinál”. Azt nem vették figyelembe, hogy ez az eredmény egy mégoly
egyszerű esetben is csak akkor érhető el, ha “adottnak” tételezzük és ismertnek előfeltételezzük a mindenkori történeti valóság
egészét összes oksági összefüggésével egyetemben; s hogyha a véges szellem mindenre az ismeretre szert tehetne, akkor már
elképzelhetetlen az elvont elmélet bármiféle ismeretértéke. Az a naturalista
előítélet, hogy e fogalmakkal valami az egzakt természettudományokhoz foghatót
kell létrehozni, éppenséggel oda vezetett, hogy felismerték ennek az elméleti
gondolati képződménynek az értelmét. Azt hitték, hogy a feladat nem más, mint
hogy pszichológiailag azonosítanak egy sajátos emberi “ösztönt”, a szerzési
ösztönt, illetve, hogy elkülönítetten megfigyeljék az emberi cselekvésnek egy
sajátos maximáját, az úgynevezett gazdasági elvet. Az elvont elmélet úgy vélte,
hogy pszichológiai axiómákra
támaszkodhat, aminek az lett a következménye, hogy a történészek olyan empirikus pszichológiát követeltek, amellyel
bizonyíthatnák ezen axiómák érvénytelenségét és pszichológiailag levezethetnék
a gazdasági folyamatok menetét. Itt most nem akarjuk behatóbban bírálni azt a
hitet, amely szerint a “szociálpszichológia” még kialakítandó, rendszeres
tudomány lenne a jövőben a kultúratudományoknak és konkrétan a
táradalomgazdaságtannak az alapja. Mindenesetre
a gazdasági jelenségek pszichológiai értelmezésének eddigi, részben ragyogó
kezdeményei éppenséggel azt jelzik, hogy az elemzés nem az emberek pszichológiai tulajdonságaitól halad
a társadalmi intézmények felé, hanem épp ellenkezőleg, az intézmények
pszichológiai előfeltételeinek és hatásainak megvilágítása előfeltételezi ezen intézmények pontos ismeretét és
összefüggéseik tudományos elemzését. A pszichológiai elemzés ezután már csak
elmélyíti a történeti kulturális meghatározottságukra és a jelentőségükre vonatkozó ismereteinket, ami egy-egy konkrét
esetben rendkívül értékes lehet. Hogy az embernek a szociális tanúsított
pszichikai viselkedéséből mi érdekel bennünket, az minden esetben más és más, a
kapcsolat sajátos kulturális jelentőségétől függően. Ennek során pszichikai
indítékok és befolyások mindig fölöttébb heterogén és igencsak konkrét
együtteseivel van dolgunk. A szociálpszichológiai kutatás nem más, mint a
kulturális elemek különféle, egyes
egymással sokszor összeegyezhetetlen fajtáinak az áttekintése abból a
szempontból, hogy mennyire értelmezhetők utólagosan átélő megértésünk számára.
Segítségükkel az egyes intézmények ismeretéből kiindulva szellemileg mind
jobban megérthetjük ezen
intézmények kulturális meghatározottságát és kulturális jelentőségét, de nem
próbálkozhatunk azzal, hogy az intézményeket pszichológiai törvényekből vezessük le vagy elemi pszichológiai
jelenségekkel magyarázzuk.
Így
azután kevéssé volt termékeny az a széles körű vita, amely az elvont elméleti
tételek pszichológiai jogossága, a “szerzési ösztön” és a “gazdasági elv”
hordereje s hasonló kérdések körül forgott.
Az
elvont elmélet tételei csak látszólag pszichológiai alapindítékokból való
“levezetések”; valójában annak a fogalomalkotási formának egyik különös esetét
képviselik, amely az emberi kultúra tudományainak sajátja és számunkra bizonyos
mértékig nélkülözhetetlen. Érdemes ehelyütt behatóbban jellemeznünk, mert ezzel
közelebb kerülünk ahhoz az elvi kérdéshez, hogy mi az elmélet jelentősége a
társadalomtudományos megismerésben. Ennek során nem vizsgáljuk, hogy a
példaként felhozott vagy sejtetett elméleti képződmények jelenlegi formájukban
megfelelnek-e szolgálni kívánt céljuknak, hogy tehát a tárgyat tekintve célszerűen lettek-e kialakítva. Az a kérdés, hogy például
a mai “elvont elméletet” mennyire kellene még továbbszőni, végső soron a
tudományos munka ökonómiájának a kérdése is, amelynek más problémákkal is van
dolga. A “határhaszon-elmélet” is alá van vetve a “határhaszon törvényének”.
Az
elvont gazdaságelmélet azon szintézisek egyike, amelyeket egy-egy történeti
jelenség “eszméjének” szoktak nevezni. Eszményi képet nyújt a javak piacán zajló folyamatokról
cseregazdasági társadalmi szervezet, szabadverseny és szigorúan és szigorúan
racionális cselekvés esetén. Ez a gondolati kép a történeti élet meghatározott
vonatkozásait és folyamatait az elgondolt összefüggések önmagában ellentmondásmentes kozmoszává egyesíti.
Tartalmát tekintve ez a konstrukció utópia jellegű, ami a valóság meghatározott elemeinek gondolati felfokozásával jött létre. Az élet empirikus
tényeihez való viszonya csupán annyi, hogy ha a valóságban valamilyen mértékben
megállapítást nyer vagy
feltételezhető az ebben a
konstrukcióban elvontan ábrázolt összefüggésfajták, tehát a “piactól” függő
folyamatok megléte, akkor pragmatikusan a maguk számára egy ideáltípusban
szemléltethetjük s tehetjük
érthetővé ennek a összefüggésnek a sajátosságát. Ez a lehetőség mind heurisztikusan, mind pedig
a bemutatásban értékes, sőt nélkülözhetetlen is lehet. A kutatás szempontjából az ideáltipikus fogalom a
hozzárendelő ítélet iskolája: nem
“hipotézis”, de irányt kíván mutatni a hipotézisalkotásnak. Nem a valóság bemutatása, de egyértelmű kifejezési eszközöket kíván
kölcsönözni a bemutatásnak. Tehát a modern forgalmi gazdaság történelmileg adott társadalmi szervezetének az “eszméje” az,
amit kifejt – ugyanolyan logikai elveket követve, mint például a középkori
“városgazdaság” eszméjének mint “genetikus” fogalomnak a konstrukciója. A
“városgazdaság” fogalmát ebben az esetben sem az összes megfigyelt városban ténylegesen
meglévő gazdasági elvek átlagaként,
hanem ideáltípusként
alakítjuk ki. Mégpedig egyetlen
vagy néhány szempontot
egyoldalúan felerősítve és
az ezekhez az egyoldalúan kitüntetett szempontokhoz illeszkedő – szétszórtan és
elkülönülten, hol többé, hol kevésbé, hol meg egyáltalán nem meglévő – egyes jelenségek sokaságát önmagában egységes gondolati
képpé egyesítve. Ez a gondolati
kép a maga fogalmi tisztaságában a valóságban empirikusan sehol sem lelhető
fel, utópia; s a
történészi munkának az lesz a
feladata, hogy minden egyes esetben
állapítsa meg, milyen távol vagy milyen közel van a valóság ehhez az
eszményképhez, vagyis hogy egy bizonyos város viszonyainak gazdasági jellege
mennyiben nevezhető fogalmi értelemben “városgazdaságnak”. Mégis e fogalom, ha
óvatosan alkalmazzák, a maga módján a kutatás és a szemléltetés célját
szolgálhatja. Hogy mégis egy példát elemezzünk, ugyanígy felrajzolható a “kézművesség”
“eszméjének” utópiája is, ha az ember bizonyos vonásokat, melyek a
legkülönbözőbb korok és országok iparosainál szétszórtan fellelhetők,
következményeikben felerősítve önmagában ellentmondásmentes ideális képpé fog
össze és a benne megnyilvánuló gondolat kifejeződésére vonatkoztat. Továbbá megpróbálhatja felvázolni azt
a társadalmat, amelyben a gazdasági, sőt még a szellemi tevékenységnek is
valamennyi ágát olyan maximák uralják, amelyek az ideáltípussá emelt
“kézművességet” jellemző elv alkalmazásának tűnnek. Ezután a kézművesség
ideáltípusával antitézisként szembeállíthatja a tőkés munkaszervezet megfelelő
ideáltípusát, melyet absztrakcióval a modern nagyipar bizonyos vonásaiból
alakít ki, s ehhez kapcsolódva megpróbálhatja felrajzolni a “tőkés” – azaz
kizárólag a magántőkék értékesítési érdekeinek alárendelt – kultúra utópiáját.
Ehhez a modern anyagi és szellemi kulturális élet szétszórtan meglévő egyes
vonásait, sajátosságukat felerősítve, szemléletünk számára ellentmondás mentes
eszményképpé kellene egyesítenie. Ezzel a kapitalista kultúra “eszméjének” felrajzolására tenne kísérletet – azt most még
csak nem is érinthetjük, hogy ez sikerülhet-e, s ha igen, hogyan. Mármost
lehetséges, ha ugyan nem egészen biztosra vehető, hogy több efféle utópia vázolható
föl, sőt mindenkor nagyon sok olyan, amely egyáltalán nem hasonlít egymásra, az
empirikus valóságban pedig végképp nem figyelhető meg egyikük sem mint a társadalmi állapotok ténylegesen
érvényes rendje, noha mindegyik a kapitalista kultúra “eszméjének” ábrázolása
kíván lenni, és erre mind
igényt is támaszthat,
amennyiben mindegyik csakugyan kultúránknak bizonyos, sajátosságukban
jelentőségteljes vonásait
emelte ki a valóságból s vitte át egy egységes eszményképre. Mert bennünket
kulturális jelenségként érdeklő jelenségeknek ez az érdekessége – “kulturális
jelentősége” – nagyon különböző értékeszmékből származik, attól függően,
melyekre vonatkoztatjuk őket. Mint ahogy a legkülönfélébb “szempontokból”
tekinthetjük őket számunkra jelentősnek, ugyanúgy a legkülönbözőbb elvek
alkalmazhatók egy meghatározott kultúra ideáltípusába felveendő összefüggések
kiválasztásában is.
De
hát mi ezeknek az ideáltipikus fogalmaknak a jelentősége az általunk művelni
kívánt tapasztalati
tudományban? Mindenekelőtt azt hangsúlyoznám, hogy az itt tárgyalt, tisztán logikai értelemben “ideális” gondolati képződményektől
először is gondosan távol kell tartani a lennie kell, a “mintaszerű” gondolatát. Amiről szó van, az
olyan összefüggések megszerkesztése, amelyek képzeletünkben kellően motiváltnak és ezért “objektíve
lehetségesnek”, nomológiai tudásunk alapján pedig adekvátnak tűnnek.
Teljesen
értéktelennek fogja tartani őket, aki azt vallja, hogy a történeti valóság
megismerésének az “objektív” tényeket “előfeltevésmentesen” kell vagy lehet
leképeznie. De még az is, aki pedig felismerte, hogy a valóság talaján nem
létezik logikai értelemben vett “előfeltevésmentesség”, és még a legegyszerűbb
okmánykivonatnak vagy forrásregesztának is csak akkor lehet bármiféle
tudományos értelme, ha “jelentőségekre”, tehát végső soron értékeszmékre
vonatkozik, a történészi munka elfogulatlanságát veszélyeztető szemléltető
eszköznek, s főleg egyszerű játszadozásnak fogja tekinteni valamiféle történeti
“utópiák” megszerkesztését. És a priori csakugyan sohasem dönthető el, vajon
tiszta gondolati játékkal vagy tudományosan termékeny fogalomalkotással van-e
dolgunk; itt is csak egy mérce van: a sikeré, hogy mit nyújt a konkrét
kulturális jelenségek összefüggésének, oksági meghatározottságának és
jelentőségének megismeréséhez.
Az elvont ideálípusok kialakítása tehát nem lehet cél, hanem csak eszköz. A történeti ábrázolás fogalmi elemeinek alapos
megfigyelése azonban mindig azt mutatja, hogy a történész, mihelyt a konkrét
összefüggések puszta leszögezésén túl kísérletet tesz arra, hogy megállapítsa
egy mégoly egyszerű egyedi folyamat kulturális jelentőségét, hogy “jellemezze” e folyamatot, olyan
fogalmakkal dolgozik és kénytelen
dolgozni, amelyeket rendszerint csak ideáltípusokban lehet pontosan és
egyértelműen meghatározni. Avagy tartalmát tekintve meghatározható-e az
“individualizmus”, az “imperializmus”, a “feudalizmus”, a “merkantilizmus”, a
“konvencionális” fogalma és a számtalan hasonló jellegű fogalmi képződmény,
amellyel gondolkodva és megértően próbálunk úrrá lenni a valóságon, bármely egyes konkrét jelentés “előfeltevésmentes” leírásával avagy valami, több konkrét jelenségben közösnek az absztraháló összefoglalásával? A történész
olyan nyelven beszél, amelyben a szavak százai rejtenek efféle meghatározatlan,
a kifejezés öntudatlanul érvényesülő szükségletéből fakadó gondolati képeket,
amelyeknek jelentését eleinte csak szemléletesen érezzük, de világosan el nem
gondoljuk. Tartalmuk meghatározatlansága végtelenül sok esetben, s főleg a
leíró politikatörténet
területén bizonyosan nem rontja le a leírás világosságát. Elég, ha adott
esetben érezzük, mi lebeg a
történész szeme előtt, avagy beérhetjük azzal, hogy úgy véljük, hogy az adott
esetben egy viszonylagos
jelentőségű fogalom tartalmának részleges meghatározottságára gondolhatott. Ám ha egy kulturális jelenség
jelentős voltát kell minél világosabban tudatosítani, akkor egyre
elhárítatlanabb annak a szükség, hogy ne csak részlegesen, hanem mindenoldalúan
definiált és világos fogalmakkal dolgozzunk. A történészi gondolkodás ezen
szintéziseinek “definícióját” természetesen képtelenség volna a genus proximum,
diferentia specifica sémája szerint megadni. Tegyünk csak egy próbát! A szavak
jelentését ebben a formában csak a szillogizmusokkal dolgozó dogmatikus diszciplínákban
lehet megállapítani. Nem, vagy csak látszólag lehetséges e fogalmakat
egyszerűen “ábrázolva felbontani” alkotórészeikre, hiszen éppen az a kérdés,
hogy mely alkotórészeiket
tekintsük lényegesnek. Ha megpróbálkozunk a fogalom tartalmának genetikus
definíciójával, nincs más út, mint az ideáltípusnak a fenti értelemben
rögzített formája. Ez a gondolati kép nem maga a történeti valóság, vagy éppenséggel a
“tulajdonképpeni” valóság; végképp nem séma, mely arra szolgálna, hogy benne a
valóság példányként elhelyezető
legyen, hanem egy tisztán ideális határfogalom jelentőségével bír, amelyhez hozzámérjük és amellyel összehasonlítjuk a valóságot, hogy empirikus tartalmának
meghatározott, jelentős alkotórészeit megvilágíthassuk. E fogalmak olyan
képződmények, melyekben az objektív lehetőség kategóriáját felhasználva
megalkotjuk azokat az összefüggéseket, amelyeket a valósághoz igazodó és a
valóságon iskolázott képzeletűnk
adekvátnak ítéli.
Az
ideáltípus speciálisan ebben a funkciójában kísérlet a történeti individuumok,
illetve egyes alkotórészeik genetikus fogalmakba foglalására. Vegyük például az “egyház” és a “szekta”
fogalmát. Puszta osztályozással ismérvek komplexumaira bonthatók, aminek során
nemcsak a kettő közötti határ mosódik el, hanem a fogalmi tartalom is
szükségképp folyton változik. Ha viszont a “szekta” fogalmát genetikusan akarom megragadni, például ama fontos
kulturális jelentőségek vonatkozásában, amilyenekkel a “szektaszellem” a modern
kultúrában rendelkezett, akkor bizonyos jegyek mindkettőből lényegesek, mert e hatásokkal adekvát oksági viszonyban
állnak. A fogalmak ezáltal ugyanakkor ideáltipikussá is válnak, azaz tökéletes fogalmi tisztaságukban nem vagy csak elvétve fordulnak elő. Mert mint
minden téren, itt is mindenfajta nem pusztán osztályozó fogalom eltávolodik a valóságtól. Ám
az efféle fogalmi gyorsírást posztulálja megismerésünk diszkurzív természete:
az a körülmény, hogy a valóságot csak képzeleteink változtatásának láncolatán
át ragadhatjuk meg. Mint a kutatás eszközét képzeletünk egész biztosan gyakran nélkülözheti
kifejezett fogalmi formába öntésüket, viszont a bemutatásában az egyértelműség igénye ezt számos esetben
elkerülhetetlenné teszi a kulturális elemzés terén. Aki elvileg elutasítja a
használatát, kénytelen a kulturális jelenségek formái – például a jogtörténeti
– oldalára szorítkozni. A jogi normák kozmosza természetesen egyben fogalmilag is világosan
meghatározható és (jogi értelemben!) érvényes a történeti vakóságban. Csak hogy a mi
értelmünkben vett társadalomtudományos munka a gyakorlati jelentőségükkel foglalkozik. Ezt a jelentőséget egyértelműen
tudatosítani viszont nagyon gyakran csak az empirikusan adottnak egy eszményi
határesetre vonatkoztatásával lehet. Ha a (szó legtágabb értelmében vett)
történész elveti, hogy megpróbáljon megfogalmazni egyetlen ilyen ideáltípust mint “elméleti konstrukciót”,
mivel konkrét megismerési céljához alkalmatlannak vagy nélkülözhetetlennek
véli, akkor ennek rendszerint az a következménye, hogy tudatosan vagy
öntudatlanul, de nyelvi megfogalmazás és logikai kimunkálás nélkül alkalmaz más, hasonló ideáltípusokat, vagy
pedig az, hogy nem jut túl a bizonytalan “megérzéseken”.
Mindenesetre
nincs veszélyesebb az elmélet és a történelem naturalista előítéletekből eredő elegyítéséből, ami vagy azt a formát ölti, hogy azt hiszik,
hogy az elméleti fogalmi képekben a történeti valóság “tulajdonképpeni”
tartalmát, a “lényegét” rögzítették, vagy azt, hogy Prokrusztész-ágyként
használják őket, amelybe bele kell gyömöszölni a történelmet, ha nem
éppenséggel azt, hogy az “eszméket” a jelenségek áradata mögött rejlő
“tulajdonképpeni” valóságként, a történelemben ható reális “erőként”
hiposztazálják.
Az
utóbbi veszély már csak azért is fenyegetőbb, mert megszoktuk, hogy egy-egy
korszak “eszméin” azokat a gondolatokat és eszményeket is értsük, sőt
elsősorban azokat, amelyek abban a korszakban a tömegek vagy az emberek egy
történelmileg fontos csoportja körében uralkodók, s ennél fogva az akkor kultúra jellegének
jelentős összetevői voltak. És e veszélyt még két dolog növeli. Először is az a
körülmény, hogy rendszerint bizonyos kapcsolatok vannak a gyakorlati vagy
elméleti gondolati irányzat értelmében vett “eszme”, illetve egy-egy korszaknak
az általuk fogalmi segédeszközül konstruált ideáltípus értelmében vett “eszméje” között. Meghatározott
társadalmi állapotoknak valamilyen, a korszak bizonyos jellegzetes társadalmi
jelenségeiből absztrahálható ideáltípusa a kor embereinek is a szeme előtt
lebeghetett, mint a gyakorlat elé célul tűzött eszmény, vagy legalább is mint
bizonyos társadalmi kapcsolatok szabályozásának a maximája. Ez igen gyakran
előfordul. Ilyen viszonyban áll már a “táplálkozás védelmének” “eszméje”,
valamint a kánonjogászok, különösen Szent Tamás nem egy elmélete is a középkori
“városgazdaság” fent tárgyalt, napjainkban használatos, ideáltipikus
fogalmával. Még inkább ez a helyzet a nemzetgazdaságtan hírhedt
“alapfogalmával”: a “gazdasági érték” fogalmával, melyben - a skolasztikától
kezdve egészen a marxi elméletig – valami “objektíven” érvényesnek a gondolata
– tehát, aminek lennie kell
– keveredik az árképződés empirikus menetének absztrakciójával. S az a
gondolat, hogy a javak “értékét” meghatározott (“természetjogi”) elvek szerint kell szabályozni, felmérhetetlen jelentőségű a
kulturális fejlődés számára, éspedig nemcsak a középkorban, hanem még ma is.
Hiszen az empirikus árképzésre is erőteljes befolyása volt. De hogy ez az elméleti fogalmat használva mire gondolnak – vagy gondolhatnak -, azt csak pontos, azaz ideáltipikus fogalomalkotással
lehet igazán egyértelművé tenni; s ezt az elvont elmélet “robinzonádjain”
gúnyolódóknak is mindenképp figyelembe kell venniük mindaddig, míg valami
jobbal – ebben az esetben: világosabbal – fel nem tudják váltani.
Természetesen
igen különféle alakot ölthet az oksági viszony az embereket uraló, történetileg
megállapítható eszme,
illetve a történeti valóság azon alkotórészei között, amelyekből a neki
megfelelő ideáltípus
elvonatkoztatható. Elvileg csak annyit kell leszögeznünk, hogy ez magától
értetődően két, alapvetően különböző dolog. Csakhogy – másodszor – van egy
további körülmény. Mihelyt némileg bonyolultabb gondolati képződményekről van
szó, azokat az “eszméket” is, amelyek egy-egy korszak emberein uralkodnak, azaz
bennük diffúz módon hatást váltanak ki, ismét csak egy ideáltípus alakjában ragadhatjuk meg fogalmi pontossággal, hiszen
empirikus létük meghatározatlanul és változóan nagy számú egyén fejében van,
ahol formájuk és tartalmuk, tisztázottságuk és értelmük a legkülönfélébb
árnyalati módosuláson megy át. Ha a középkor valamelyik korszakát vizsgálva,
teljességre törekedve be kívánunk mutatni az egyes egyének szellemi életének
azokat az alkotórészeit, amelyeket az ő “kereszténységüknek” nevezhetünk,
ezeket természetszerűen mindenféle gondolati és érzelmi összefüggés végtelenül
differenciált és fölöttébb ellentmondásos káoszát alkotnák, pedig bizonyos,
hogy a középkori egyháznak igen nagy mértékben sikerült megteremtenie a hit és
az erkölcsi szokások egységét. Ha már most az a kérdés, hogy mi is volt ebben a
káoszban a középkori
“kereszténység”, amellyel mint már meglévő fogalommal elvégre állandóan
dolgoznunk kell; hogy miben rejlik a “keresztényiség”, amivel a középkor
intézményeinél találkozunk, akkor nyomban kiderül, hogy itt is minden egyes
esetben egy általunk létrehozott tiszta gondolati képződményt használunk.
Hittételek, egyházjogi és erkölcsi normák, éltviteli maximák és számtalan egyes
összefüggés összekapcsolódását, amit mi kapcsoltunk össze egyetlen “eszmévé”: e
színtézishez ellentmondásmentesen el sem juthatnánk ideáltipikus fogalmak
alkalmazása nélkül.
Ezeket
az “eszméket” olyan fogalomrendszerekben mutatjuk be, amelyek természetesen
igencsak különböznek mind logikai struktúrájukban, mind az ahhoz való
viszonyukban, ami számunkra az empirikus valóságban közvetlenül adott. Aránylag
még egyszerű a dolgunk azokban az esetekben, amelyekben egy vagy néhány könnyen
megfogalmazható, főbb elméleti tétel - például Kálvin predesztinációs tana –
vagy világosan megfogalmazható erkölcsi posztulátum kerítette hatalmába az
embereket, s fejtett ki történelmi hatást, mert ilyenkor az “eszme” felbontható
és elrendezhető a fő tételekből logikusan adódó gondolatok hierarchiájában. De
ekkor sem feledkezhetünk meg arról, hogy bármilyen nagy jelentősége volt is a
történelemben a gondolat tisztán logikailag kényszerítő hatalmának – kiváló példa erre a
marxizmus -, az emberek fejében lejátszódó empirikus-történeti folyamat általában
mégsem logikailag, hanem pszichológiailag meghatározott folyamatként kell megértenünk. A történeti hatású
eszmék e szintéziseinek ideáltipikus jellege még világosabban megmutatkozik, ha
az alapvető, fő elvek és posztulátumok egyáltalán nem, vagy már nem élnek
azoknak az egyedeknek a fejében, akiket mégis a belőlük logikusan következő
vagy képzettársításokban általuk kiváltott gondolatok uralnak – vagy azért,
mert az eredetileg alapul szolgáló “eszme” már elhalt, vagy mert eleve csak a
következményei terjedtek el. S a szintézisnek ez a jellege, hogy mint “eszmét”
voltaképpen mi teremtettük
meg, még határozattabban mutatkozik meg akkor, ha az alapvető főbb elvek
kezdettől fogva csak tökéletlenül vagy egyáltalán nem tudatosultak, vagy
legalábbis nem öltötték világos gondolati összefüggések formáját. Amikor tehát
ehhez az eljáráshoz folyamodunk – ami végtelenül sokszor és szükségképp
bekövetkezik – akkor az “eszme” – például egy meghatározott korszak
“liberalizmusáé”, a “metodizmusé”, vagy a “szocializmus” bármelyik gondolatilag
fejletlen válfajáé – pontosan ugyanolyan jellegű tiszta ideáltípus, mint egy-egy gazdasági korszak
“elveinek” azon szintézisei, amelyekből kiindultunk. Minél átfogóbb
összefüggések ábrázolásáról van szó és minél sokrétűbb volt a kulturális jelentőségük, annál közelebb kerül az ideáltípus jellegéhez összefoglaló
rendszeres ábrázolásuk valamilyen fogalmi és gondolati rendszerben, annál kevésbé elegendő egyetlen ilyenfajta fogalom, s ezért annál
természetesebbek és elkerülhetetlenebbek azok a szüntelenül megújuló
kísérletek, hogy új ideáltipikus fogalmakat alkotva az összefüggések
jelentőségének újabb
oldalait tudatosítsuk. A kereszténység valamely “lényegének” mindegyik
bemutatása mindig és szükségképp csak egy-egy igen viszonylagos és problematikus
érvényű ideáltípus akkor, ha az empirikusan meglévő történeti bemutatásaként akarja
elfogadtatni magát, viszont mindnek igen nagy a heurisztikus értéke a
kutatásban és a rendszeres értéke a kifejtésben, ha csupán fogalmi eszközök,
melyeket arra használnak, hogy velük összevessék, rajtuk mérjék a valóságot. E funkciójukban egyenesen
nélkülözhetetlenek. Csakhogy ezeknek az ideáltipikus bemutatásoknak rendszerint
van még egy mozzanata, amely jelentésüket tovább bonyolítja. Rendszerint nem
csak logikai, hanem gyakorlati értelemben is ideáltípusok kívánnak lenni, vagy
öntudatlanul máris azok: mintaszerű
típusok, amelyek – hogy a példánknál maradjunk – azt tartalmazzák, aminek a
szerző szerint kereszténységnek lennie kell, ami benne számára “lényeges” azért, mert
maradandó érték. Ha viszont ez
tudatosan vagy – többnyire – öntudatlanul is így van, akkor olyan eszményeket
tartalmaznak, amelyekre a szerző értékelően vonatkoztatja a kereszténységet: feladatokat és
célokat, amelyekre maga a kereszténység “eszméjét” vonatkoztatja, s melyek
természetesen igencsak különbözhetnek, sőt kétségkívül mindig is különböznek
azoktól az értékektől, amelyekre a kereszténységet az akkor élők, mondjuk, az
őskeresztények vonatkoztatták. Ebben a jelentésükben viszont az “eszmék” már
természetesen nem tisztán logikai
segédeszközök, nem a valóság összehasonlító mérésének a fogalmi, hanem eszmények, amelyekből
kiindulva a valóság értékelő megítélés tárgya. Ez már nem az empíria értékekre vonatkoztatásának a tisztán elméleti folyamata, hanem értékítéletekkel van dolgunk, amelyek bekerültek a kereszténység
“fogalmába”. Minthogy az
ideáltípus itt empirikus érvényességre tart igényt, átnyúlik a kereszténység értékelő értelmezésének területére: már nem ideáltipikus fogalomalkotás, hanem tapasztalati
tudományt maga mögött hagyó
személyes hitvallás. S noha ez elvi különbség, a történészi munka során mégis
rendkívül gyakori az “eszme” ekét, alapvetően eltérő jelentésének az
összevegyítése. Mindig
közvetlenül fenyeget, valahányszor a bemutatás során a történész hozzálát, hogy
kifejtse a maga “felfogását” egy személyiségről vagy egy korszakról. Schlosser
a racionalizmus szelemében állandóan azonos etikai mércéket alkalmazott, ezzel
szemben a modern, relativista iskolázottságú történész - akinek az igénye, hogy
a korszakot, melyről szól, egyrészt “önmagából értse meg”, másrészt azért “meg
is ítélje” – ítélete mércéit “az anyagból” szeretné meríteni, úgy, hogy az eszmény értelmében vett “eszme” az “ideáltípus” értelmében vett “eszméből” nőjön ki. S ez az
esztétikailag vonzó eljárás szakadatlanul arra csábítja, hogy elmossa azt a
vonalat, amely e kettőt egymástól elválasztja: határozatlanságában képtelen
lemondani az értékelő ítélkezésről, viszont igyekszik elhárítani az ítéleteiért
viselt felelőséget. Márpedig a tudományos önkontroll elemi kötelessége – s egyben a csúsztatások megelőzésének
egyetlen módja -, hogy a valóságnak a logikai értelemben vett ideáltípusokra való logikai-összehasolító vonatkoztatását élesen elkülönítse a valóságnak
az ideálokból kiinduló,
értékelő megítélésétől. A mi
értelmünkbe vett “ideáltípus”, hogy még egyszer leszögezzük, az értékelő megítéléssel szemben tökéletesen közömbös, a
merőben logikai
tökéletességen kívül semmi köze semmiféle más “tökéletességhez”. A bordélyházaknak
ugyanúgy vannak ideáltípusai, mint a vallásoknak, s köztük olyan ideáltípusai
is, amelyek a mai rendészeti etika szemszögéből technikailag “célszerűnek”
tűnhetnek, s olyanok is, amelyeknél éppen ellenkező a helyzet.
Itt
mellőznünk kell a messze legbonyolultabb és legérdekesebb eset beható
tárgyalását: az államfogalom
logikai struktúrájának a kérdését. Erről csak annyit jegyeznék meg, hogy ha azt
kérdezzük, mi az “állam” gondolatának a megfelelője az empirikus valóságban,
akkor azt találjuk, hogy az emberi cselekvés és eltűrés részint egyszeri,
részint szabályszerűen ismétlődő jellegű, szétszórt, elkülönült eseteinek, a
tényleges és a jogilag rendezett kapcsolatoknak a végtelen sokaságát egyetlen
eszme fogja egybe: a ténylegesen érvényes vagy érvényesítendő normákba és az
emberek más emberek feletti uralmának viszonyaiba vetett hit. Ez a gondolatilag
kialakított szellemi tulajdonból, homályos érzésekből és passzív
tudomásulvételből álló hit a legsokrétűbb árnyalatokban él az egyes emberekben,
akik, ha maguk is valóban világosan elgondolnák az “eszmét” mint olyat, nem szorulnának rá
arra, hogy az “általános államelmélet” fejtse ki. Mármost bárhogyan fogalmazzuk
is meg az állam tudományos fogalmát, az természetesen mindig egy általunk meghatározott megismerő céllal létrehozott
szintézis, viszont egyben a történelemben élő emberek fejében alakot öltő
homályos szintézisekből kiinduló absztrakció is. Ám hogy milyen konkrét
tartalmat hordoz a történeti “állam” a kortársak e szintéziseiben, az megint
csak ideáltipikus fogalmakhoz igazodva szemlélhető. Továbbá a legkisebb kétség
sem férhet ahhoz, hogy kitüntetett gyakorlati jelentősége van annak, hogy a
kortársak hogyan alakítják ki ezeket a logikailag mindig tökéletlen formájú
szintéziseket, a bennük az
államról élő “eszméket” – például a német “organikus” állammetafizikát, szemben
az állam “üzleties”, amerikai felfogásával -, hogy más szóval itt is egymás
mellett él és állandóan egymásba folyna az érvényesítendőnek vagy érvényesnek hitt gyakorlati eszme és megismerési céllal megszerkesztett elméleti ideáltípus.
A
fentiekben az “ideáltípust” szándékosan úgy fogtuk fel, mint az egyedi, azaz sajátszerűségében jelentős összefüggések
– mint kereszténység, a kapitalizmus stb. – mérésére és rendszeres jellemzésére
szolgáló, lényegileg – ha nem is kizárólag – gondolati konstrukciót. Mégpedig
azért, hogy kiküszöböljük azt a közkeletű elképzelést, hogy kulturális
jelenségek terén az elvontan tipikus azonos azzal, ami elvontan az adott fajnak megfelelő. Mert nem így van. Anélkül, hogy itt elvileg
elemezhetnénk a “tipikus” sokat vitatott és a helytelen használatban erősen
lejáratott fogalmát, annyit már eddigi fejtegetésünkből is leszűrhetünk, hogy a
“véletlenszerűt” kirekesztő típusfogalmak alkotására a történeti
individuumoknál is sor kerül és
éppen ott helyén való. De elvonatkoztatással és meghatározott, fogalmilag
lényeges elemeik felerősítésével természetesen ideáltípusokká formálhatók azok
a fajfogalmak is, amelyek
állandó alkotórészei a történeti bemutatásoknak és a konkrét történeti
fogalmaknak. Sőt, ez az ideáltipikus fogalmak alkalmazásának egyik
gyakorlatilag különösen gyakori és fontos esete, és minden individuális ideáltípus a fajra jellemző és ideáltípusként
kialakított fogalmi elemekből tevődik össze. Ám ebben az esetben is
megmutatkozik az ideáltipikus fogalmak sajátos logikai funkciója. Mindaddig,
amíg eltekintek a fogalom alkotórészeinek jelentőségétől, tehát egyszerűen csak mindennapi szóhasználatot
elemzem, a “csere” fogalma például – mint több jelenség közös ismertető
jegyeinek az együttese – egyszerű fajfogalom. Ha viszont ezt a fogalmat például
a “határhaszon törvényével” kapcsolatba hozva megalkotom a “gazdasági csere”
mint gazdaságilag racionális
folyamatfogalmát, akkor az, mint minden logikailag teljesen kifejtett fogalom, a csere “tipikus” feltételeire vonatkozó ítéletet is tartalmaz. Genetikus jelleget ölt és ezzel egyben logikai értelemben is ideáltipikussá válik,
azaz eltávolodik az empirikus valóságtól, ami vele már csak összevethető, rá vonatkoztatható. Hasonló a helyzet a
nemzetgazdaságtan úgynevezett “alapfogalmainak” mindegyikével: genetikus formában csak ideáltípusként fejthető ki.
Természetesen esetről esetre
változó, hol húzódik az ellentét a csupán empirikus jelenségek közös vonásait
összegző egyszerű fajfogalmak és a fajnak megfelelő ideáltípusok – például a kézművesség “lényegének”
valamilyen ideáltipikus fogalma – között. De egyetlen fajfogalom mint olyan
sem rendelkezik “tipikus”
jelleggel, tisztán a fajnak megfelelő “átlag”-típus pedig nem létezik. Valahányszor “tipikus” nagyságokról beszélünk – például a
statisztikában -, mindig többről
van szó, mint a puszta átlagról. Minél inkább a valóságban tömeges jelenségként
fellépő folyamatok egyszerű osztályozásáról van szó, annál inkább fajfogalmakkal van dolgunk; viszont minél inkább
sajátos kulturális jelentésüket
adó alkotórészeikre figyelve öntünk fogalmi formába bonyolult történeti
összefüggéseket, annál inkább az ideáltípus jellegét ölti az így nyert fogalom vagy fogalmi rendszer. Mert amit az ideáltipikus fogalomalkotás világosan tudatosítani
kíván, az sohasem az, ami a
fajnak megfelelő, hanem ami a kulturális jelenségek sajátosságát adja.
Az
a tény, hogy ideáltípusokat – a fajnak megfelelőeket is – alkalmazhatunk és
alkalmazunk, csak egy másik tényállással összefüggésben válik a módszer szemszögéből fontosnak.
Eddig
az ideáltípusokat lényegében csak azon összefüggések elvont fogalmaiként
ismertük meg, amelyeket úgy képzeltünk el, mint amik a történés folyamában
maradandók, történeti individuumok, amelyekben fejlődési folyamatok mennek
végbe. Most azonban olyan bonyodalom lép fel, amely a “tipikus” fogalmának a
segítségével rendkívül könnyen újra becsempészi azt a naturalista előítéletet,
hogy a társadalomtudományok célja az volna, hogy a valóságot “törvényekre” vezesse vissza. Ugyanis a fejlődési
folyamatok is megkonstruálhatók
ideáltípusként, s e konstrukcióknak egészen számottevő heurisztikus értéke
lehet. Csakhogy ennek során különösen nagy mértékben megnő ideáltípus és
valóság egymásba csúsztatásának a veszélye. Valaki, mondjuk, arra az elméleti
eredményre jut, hogy a szigorúan
“kézműves jelleggel” szervezett társadalomban a földjáradék lehet a
tőkefelhalmozás egyetlen forrása. Ebből kiindulva a kézműves gazdasági formának
tőkés gazdasági formává alakulásáról talán megszerkeszthető olyan eszményi kép
(csak talán, mert itt most nem vizsgáljuk meg a konstrukció helyességét), amely
kizárólag bizonyos egyszerű meghatározó tényezőkkel számol: korlátozott
földterület, növekvő lélekszám, nemesfém-beáramlás, az életvitel
racionalizálódása. Ezután lehetne csak éppen e konstrukció mint heurisztikus
eszköz segítségével megvizsgálni, hogy a fejlődés empirikus történeti menete
csakugyan az volt-e, mint a megszerkesztett folyamat, összevetve az ideáltípust
a “tényekkel”. Ha az ideáltípust “helyesen” szerkesztette meg és az események
tényleges menete mégsem
felel meg az ideáltípusnak, akkor ez azt bizonyítaná, hogy a középkori
társadalom bizonyos vonatkozásokban mégsem volt szigorúan “kézműves jellegű”.
És ha az ideáltípust heurisztikus szempontból “ideálisan” konstruálta meg – itt
most egyáltalán nem vizsgáljuk, hogy ez példánkban lehetséges-e és ha igen,
hogyan -, akkor az egyben a
kutatást is arra az útra tereli, amelynek végén pontosabban megragadhatjuk a
középkori társadalom ezen nem
kézműves jellegű alkotórészeinek a sajátosságát és történelmi jelentőségét. Ha az ideáltípus ilyen eredményre vezet, akkor
betöltötte logikai rendeltetését – pontosan azzal, hogy valótlannak bizonyul. Ebben az esetben
egy hipotézis próbája volt. Az eljárás semmiféle metodológiai aggályt nem támaszt
mindaddig, amíg állandóan
szem előtt tartjuk, hogy az ideáltipikus fejlődéskonstrukció és a történelem két élesen elkülönítendő dolog, és hogy a
konstrukció itt csupán annak az eszköze volt, hogy ismereteink alapján lehetséges okok körén belül tervszerűen hajtsuk végre egy történelmi folyamat érvényes hozzárendelését a valóság okaihoz.
Van
viszont egy körülmény, mely a tapasztalat tanúsága szerint gyakran ugyancsak
megnehezíti a szigorú elkülönítés fenntartását. A szemléletes bemutatás
érdekében az ideáltípust vagy az ideáltipikus fejlődést az empirikus történeti
valóságból vett szemléltető anyaggal próbáljuk megvilágítani. Ez az önmagában tökéletesen legitim eljárás
azzal a veszéllyel jár, hogy megfordul a viszony, s a történeti tudás az
elmélet szolgájaként lép
fel. S a teoretikus könnyen abba a kísértésbe esik, hogy normálisnak tekintse
ezt a viszonyt, vagy pedig – ami még rosszabb – egymásba csúsztassa, sőt össze
is tévessze az elméletet és történelmet. E veszély tovább fokozódik, ha
valamely fejlődés ideális konstrukcióját és meghatározott kulturális
képződmények ideáltípusainak fogalmi osztályozását összedolgozva (például a
“zárt házi gazdaságtól” kiindulva az ipari üzemformákét, vagy a “pillanatnyi
istenségektől” kiindulva a vallásos fogalmakét) genetikus osztályzást alakít ki. Ekkor típusoknak
kiválasztott fogalmi jegyek szerint adódó sorrendje törvényszerűen szükségszerű
történeti egymásra való következésükként jelenik meg. Emiatt ezután annyira
egymáshoz tapad a fogalmak logikai rendje és a felfogott dolgoknak a térben, az
időben és oksági kapcsolataikban való empirikus elrendezése, hogy szinte
ellenállhatatlanná válik a kísértés, hogy akár a valóság megerőszakolásával is
alátámasszuk a konstrukció reális érvényességét a valóságban.
Szándékosan
nem szerepelt demonstrációnk tárgyaként az ideáltipikus konstrukcióknak
számunkra messze legfontosabb esete: Marx. Mégpedig azért nem, mert nem akartuk fejtegetésünket még jobban
bonyolítani a Marx-értelmezések bevonásával, és nem akartunk elébe vágni folyóiratunk
vizsgálódásainak sem, mely rendszeresen kritikai elemzés tárgyává fogja tenni
azt az irodalmat, mely e nagy gondolkodóról vagy hozzá kapcsolódva megjelenik.
Ezért itt csak leszögezzük, hogy természetesen valamennyi sajátos marxista “törvény” és fejlődéskonstrukció
– amennyiben elméletileg
hibátlan – ideáltipikus jellegű. Mindenki, aki valaha dolgozott már marxista
fogalmakkal, egyaránt ismeri ezeknek az ideáltípusoknak a kiemelkedő, sőt
egyedülálló heurisztikus jelentőségét – amikor összevetik velük a valóságot -, és veszedelmességet,
mihelyt empirikusan érvényes vagy éppenséggel valóságos (azaz igazából metafizikai) “hajtóerőknek”,
“tendenciáknak” stb. képzelik őket.
Fajfogalmak
– ideáltípusok – ideáltipikus fajfogalmak – a történeti emberekre empirikusan
ható gondolati összefüggések értelmében vett eszmék – ezen eszmék ideáltípusai
– a történeti embereket uraló eszmények – ezen eszmények ideáltípusai –
eszmények, melyekre a történész a történelmet vonatkoztatja; elméleti konstrukciók az empíria szemléltető hatásával – történeti vizsgálódás az elméleti fogalmak eszményi
határesetenként való használatával – s ehhez jönnek még a különféle lehetséges
bonyodalmak, amelyeket itt csak jelezni lehetett: csupa olyan gondolati
képződmény, melynek a közvetlen adottság empirikus valóságához való viszonya
minden egyes esetben problematikus. Ez a lista már önmagában is jelzi a fogalmi
módszertani problémák végtelen, a kultúratudományok területén örökéletű
bonyolultságát. S minthogy itt csak a problémákat kellett megmutatnunk, végképp le kellett mondanunk arról, hogy
komolyan megvizsgáljuk a gyakorlati metadológiai kérdéseket, behatóbban
kifejtsük az ideáltipikus megismerés és a “törvényszerű” megismerés, az
ideáltipikus fogalmak és a kollektív fogalmak közötti kapcsolatokat stb.
A
történész azonban mindeme fejtegetések után még mindig ki fog tartani amellett,
hogy a fogalomalkotásban és a konstrukcióban az ideáltipikus forma uralkodik,
az a tudományág fiatalságának sajátos
tünete. S ebben bizonyos mértékig igazat kell adnunk neki, csakhogy ebből az
övétől eltérő következtetésre jutunk. Vegyünk néhány példát más
diszciplínákból. Igaz persze, hogy a gyötrődő ötödik gimnazista csakúgy, mint a
primitív filológus a nyelvet
először “organikusan” gondolja
el, vagyis mint normák uralta, empíria feletti egészet, a tudomány feladatát mint annak
megállapítását, mi tekintendő
nyelvi szabályként érvényesnek. A “filológia” normális esetben az első
feladatának az “írott nyelv” logikai feldolgozását, tartalmának szabályokra való visszavezetését tartja – ahogyan például
annak idején a Crusca. S ha ma ezzel szemben egy vezető filológus azt hirdeti,
hogy “minden egyes ember beszéde” a
filológia tárgya, akkor e
programot csak azáltal fogalmazhatta meg, hogy az írott nyelv már egy viszonylag szilárd ideáltípust kínál, amellyel a beszéd végtelen sokféleségének egyébként mindenféle
igazódást nélkülöző, parttalan kutatása (legalább hallgatólagosan) dolgozhat. –
És ugyanígy mindaddig mintegy szükségkikötőként működnek a természetjogi és
organikus konstrukciók is, vagy például – a mi értelmezésünknek megfelelő ideáltípust
felidézve – Benjamin Constant elmélete az antik államról, amíg meg nem
tanuljuk, hogyan igazodjunk el az empirikus tények roppant tengerén. A tudomány
éretté válása tehát csakugyan mindig az empirikusan érvényesként vagy fajfogalomként elgondolt ideáltípusnak a meghaladását jelenti. Azonban nemcsak arról van szó, hogy
például Constant szellemes konstrukciójának felhasználása az ókori államelmélet
bizonyos oldalainak és történeti sajátosságainak bemutatásában, ha gondosan
szem előtt tartjuk ideáltipikus, még ma is teljesen legitim; hanem
mindenekelőtt arról, hogy vannak tudományok, amelyeknek örök ifjúság jutott
osztályrészül: közéjük tartozik az összes történeti diszciplína, mert a kultúra örökké tovább
haladó áradata mindben a problémáknak újabb és újabb megfogalmazásait hozza
létre. Feladatuk lényegéből fakad az újabb és újabb ideáltipikus konstrukciók elkerülhetetlensége, de egyben mindegyiknek a mulandósága is.
Minduntalan
megújulnak és sohasem érnek véget azok a kísérletek, amelyek során igyekeznek
megállapítani a történeti fogalmak “tulajdonképpeni”, “igaz” értelmét.
Következésképpen a történelem folyton olyan szintézisekkel dolgozik, amelyek
rendszerint csak viszonylag meghatározott fogalmak, vagy pedig, ha mindenáron
ki akarják csikarni a fogalom tartalmi egyértelműségét, akkor abból elvont
ideáltípus lesz, amiről kiderül, hogy olyan elméleti, tehát “egyoldalú”
szempont, amelyből megvilágítható, amelyre vonatkoztatható ugyan a valóság, de
ami magától értetődően nem alkalmas séma a valóság maradéktalan besorolásához. Mert a valóság mindenkori jelentős
alkotórészeinek megragadásakor nem szabadulhatunk e gondolati rendszerektől, de
a valóság végtelen gazdagságát egyikük sem merítheti ki. Egyik sem több, mint
kísérlet arra, hogy tudásunk mindenkori szintjén a rendelkezésünkre álló
fogalmi képződmények segítségével rendet teremtsünk az érdeklődésünk mindenkori körébe bevont tények káoszába. A
közvetlenül adott valóság gondolkodó feldolgozásával – vagyis valójában
gondolkodó átalakításával –
s az akkori ismeretszintnek és érdeklődési iránynak megfelelő fogalmakba való
besorolásával a múltban kialakított gondolati apparátus folytonos vitában áll
mindazzal, amire új valóságismeretként szert tudunk és akarunk tenni. Ebben a harcban valósul meg a
kultúratudományos munka haladása. Eredménye azoknak a fogalmaknak a szakadatlan
átalakítási folyamata, amelyekkel a valóságot meg akarjuk ragadni. A társadalmi
élettel foglalkozó tudományok története ezért a jövőben is azt az állandó
váltakozást fogja mutatni, mint eddig: fogalmakat alkotva gondolatilag rendezni
próbálja a tényeket – a tudományos látókör tágulása és eltolódása nyomán
felbontja az így kapott gondolati képeket -, s e megváltozott alapokon új
fogalmakat alkot. Ez nem annak a jele, mintha eleve elhibázott volna a fogalmi rendszeralkotással
való próbálkozás – hiszen minden tudomány, még az egyszerű, leíró történetírás
is kora fogalmi készletével dolgozik -, hanem az a körülmény jut itt kifejezésre, hogy az emberi
kultúrával foglalkozó tudományokban a fogalomalkotás a problémák felvetésétől
függ, amelyek viszont együtt változnak a kultúra tartalmával. Tudományunk
területén a nagy fogalmi konstrukciós kísérleteknek rendszerint éppen az adta
értékét, hogy feltárták az alapjukul szolgáló szempont jelentőségének a korlátait.
A társadalomtudományok
területén a legnagyobb horderejű előrelépések a tárgyat tekintve a gyakorlati kulturális problémák eltolódásához
kapcsolódnak, a formát tekintve
pedig a fogalomalkotás kritikájaként öltenek alakot. Folyóiratunk egyik
legfontosabb feladata lesz e kritika céljának, tehát a társadalomtudományos szintézis
elveire vonatkozó
vizsgálódásnak a szolgálata.
Az
elmondottakból adódó következtetések levonásával olyan pontra jutunk el, ahol
nézeteink talán egyben-másban eltérnek a történeti iskola számos, esetleg
kiváló képviselőjének a felfogásától, holott mi is ennek az iskolának a fiai
vagyunk. Õk ugyanis hallgatólagosan, de sokszor kimondottan is ragaszkodnak
ahhoz a vélekedéshez, hogy minden tudomány végcélja, rendeltetése nem más, mint
hogy anyagát olyan fogalmak rendszerébe illessze, amelyeknek a tartalmát az
empirikus szabályszerűségek megfigyelésével, hipotézisek alkotásával és
igazolásával kell előállítani és lassan tökéletesíteni mindaddig, míg
“kiteljesedett” és ennélfogva
deduktív tudománnyá nem lesz. E cél szemszögéből a mai induktív történeti munka
csak a tudományágunk tökéletlenségével magyarázható előmunkálat; e
személetmódnak az álláspontjáról természetszerűen mi sem lehet aggályosabb,
mint az olyan pontos fogalmak kidolgozása és alkalmazása, amelyek szükségképp
elébe vágnak a távoli jövőben várható eredménynek. Ez a felfogás elvileg
támadhatatlan volna az antik-skolasztikus ismeretelmélet alapján, amely
egyébként a történeti iskolához tartozó szakemberek zömének még mindig a
vérében van: előfeltételezik, hogy a fogalmak rendeltetésük szerint az
“objektív” valóság képzeti képmásai;
ebből fakad a minduntalan hivatkozás a pontos fogalmak valótlanságára. Aki végiggondolja a modern ismeretelmélet
Kanttól eredő alapgondolatát, hogy márpedig a fogalmak az empirikusan adott
feletti szellemi uralmat szolgáló gondolati eszközök és nem is lehetnek mások,
az nem lát okot a pontos genetikus fogalmak elvetésére azért, mert azok
szükségképpen ideáltípusok. Számára a fogalom és a történészi munka viszonya
megfordul: ama végcélt logikai lehetetlenségnek látja, a fogalmak pedig nem célnak, hanem az egyedi szempontokból jelentős
összefüggések megismerését szolgáló eszközöknek, melyeket éppen azért kell mindenkor
szükségképpen pontosan megfogalmazni, mert a történeti fogalmak tartalma szükségképpen változó. S csak annyit
követel meg, hogy alkalmazásuk
során mindig gondosan tartsuk szem előtt ideális gondolati alkotás jellegüket,
hogy össze ne tévesszük az ideáltípust a történelemmel. Minthogy a vezérlő
értékeszmék elkerülhetetlen változása miatt szóba sem kerül, hogy valóban
végérvényes történeti fogalmak alkotnák az általános végcélt, úgy véli, hogyha
a mindenkor vezérlő egyes
szempontokhoz igazodva pontos és egyértelmű fogalmakat alkotunk, az éppenséggel
megteremti annak a lehetőségét, hogy mindemkor világosan tudatába legyünk,
melyek e fogalmak érvényességének a korlátai.
Itt
közbevethető, amit már magunk is elismertünk, hogy a konkrét történeti
összefüggés menete adott esetben akkor is jól szemléltethető, ha nem
vonatkoztatjuk folyton definiált fogalmakra. S ennek megfelelően szakmánkbeli
történészről is elmondható volna ugyanúgy, mint a politikatörténészről, hogy “az
élet nyelvén” is szólhat. Nem vitás, csakhogy tegyük hozzá, hogy ennek az
elírásnak a során gyakran nagyon
nagy mértékben szükségképp csak véletlenszerűen válik világosan tudatossá az a
szempont, amelyből a tárgyalt folyamat jelentőségre tesz szert. Általában nem
osztozunk a politikatörténész kedvező helyzetén, akinek leírásai rendszerint
egyértelmű, vagy egyértelműnek tűnő kulturális tartalmakra vonatkoznak. A csak
szemléletes ábrázoláshoz a művészi
ábrázolás jelentőségének sajátossága tapad: “Mindenki látja, mai a szívén
fekszik” – az érvényes ítéletek
mindig előfeltételezik a szemléletes logikai feldolgozását, azaz fogalmak használatát, s bár lehetséges és esztétikailag
gyakran vonzó, ha rejtve maradnak. De mindig veszélyezteti azt, hogy az olvasó
– s gyakorta azt is, hogy a szerző – biztonságosan tájékozódhassék a szerző
ítéleteinek tartalmáról és horderejéről.
Viszont
rendkívül veszélyessé válhat a pontos fogalomalkotás elmaradása a gyakorlati,
gazdasági- és társadalompolitikai
fejtegetéseknél. A kívülálló jószerével el sem hiszi, micsoda zűrzavart keltett
itt például az “érték”
terminusának a használata – ami tudományágunk legtöbb főfájást okozó gyermeke,
hiszen csak ideáltipikusan
lehet bármilyen értelmű értelme -, vagy az olyan kifejezéseké, mint a “produktív”,
a “népgazdasági szempontból” stb., amelyek egyáltalán nem állják ki a világos
fogalmi elemzést. S elsősorban az élet nyelvéből kölcsönzött kollektív fogalmak okoznak itt áldatlan helyzetet. Hogy a
laikus számára is lehetőleg átlátható iskolapéldához folyamodjunk, vegyük a
“mezőgazdaság” fogalmát a “mezőgazdaság érdekei” szókapcsolatban. Ha most a
“mezőgazdaság érdekeinek” azokat az empirikusan megállapítható, többé-kevésbé
világos, szubjektív
képzeleteket tekintjük, amelyek az egyes gazdálkodó egyénekben a saját
érdekeikről kialakulnak, és egyelőre teljesen eltekintünk a marhatenyésztő, a
marhahizlaló, a gabonatermelő, a gabonát takarmányként használó vagy abból
pálinkát főző stb. gazdák érdekei közti megszámlálhatatlanul sok konfliktustól,
akkor is tudja minden szakember – ha nem is minden laikus -, hogy ez a homályos
képzet az egymást keresztül-kasul keresztező értékvonatkozásoknak micsoda
irdatlan szövevényét takarja. Soroljunk csak fel egypárat közülük: azoknak a
gazdáknak az érdekeik, akik birtokukat elakarják adni és ezért csak a föld
árának gyors emelkedése az érdekük – azoknak az ezzel épp ellentétes érdeke,
akik újabb földet akarnak vásárolni, betagosítani vagy bérelni; azoknak az
érdeke, akik egy bizonyos birtokot a társadalmi előnye miatt akarnak megőrizni
utódaiknak és ezért a földbirtoklás stabilitása az érdekük – azoknak az ezzel
ellentétes érdeke, akik maguk és gyermekeik érdekében azt kívánják, hogy a föld
a legjobb gazdához vagy – ami nem föltétlenül ugyanaz – a legtőkeerősebb vevőhöz
kerüljön; a magángazdálkodási értelemben “legjobb gazdák” tisztán gazdasági
érdekeltsége a gazdasági mozgás szabadságában – bizonyos uralkodó rétegek ezzel
ütköző érdekeltsége “rendjük” s ezáltal utódaik hagyományos társadalmi és
politikai pozíciójának megőrzésében; a nem uralkodó mezőgazdasági rétegek társadalmi érdeke, hogy eltűnjenek
a pozíciójukat rontó felsőbb rétegek – s az alkalomadtán ezzel ütköző érdekük,
hogy e felsőbb rétegekben leljenek az ő jövedelmi érdekeiket védő politikai
vezetőkre. A listát sokszorosan bővíthetnénk, és mégsem jutnánk a végére, pedig
a lehető legsommásabban és legpontatlanabbul jártunk el. Azt most figyelembe
sem vesszük, hogy az efféle, inkább “egoista” érdekekkel legkülönbözőbb tisztán
eszményi értékek keveredhetnek, kapcsolódhatnak össze, s gátolhatják vagy
eltéríthetik őket, mert elsősorban arra kívánunk emlékeztetni, hogy amikor a
“mezőgazdaság érdekeiről” beszélünk, akkor rendszerint nemcsak azokra az anyagi és eszményi értékekre
gondolunk, amelyekre a mindenkori gazdálkodók a maguk “érdekeit”
vonatkoztatják, hanem emellett azokra a részben teljesen heterogén
értékeszmékre is, amelyekre mi
vonatkoztathatjuk a mezőgazdaságot. Például: a termelés érdekeire, amelyek a
lakosság olcsóbb élelmezésének, valamint – ami nem mindig ugyanaz – a jó
minőségű élelmezésének érdekéből adódnak, s e téren a város és a vidék érdekei
a legkülönfélébb módon ütközhetnek, s ráadásul a mai nemzedék érdekei sem
feltétlenül azonosak a későbbi nemzedékek valószínű érdekeivel; a népesedés
érdekei, különösen a nagy létszámú
falusi lakossághoz fűződő érdek, ami fakadhat “az állam” hatalmi politikai vagy
belpolitikai érdekeiből is, de egymástól merőben különböző eszmei érdekekből
is, mint amilyen a nagy lélekszámú mezőgazdasági lakosság remélt befolyása az
ország kulturális sajátszerűségére; ez a népesedési érdek egyébként ütközhet a
falusi lakosság valamennyi részének a legkülönbözőbb magángazdasági érdekeivel,
sőt esetleg a falusi lakosság egészének összes jelenlegi érdekével. Vagy
például a mezőgazdasági lakosság meghatározott fajtájú tagozódásához fűződő érdek a vele járó politikai vagy
kulturális hatások miatt – ez az érdek, irányától függően, ütközhet mind az
egyes gazdálkodók, mind “az állam” összes elképzelhető, jelenlegi és a jövőre
vonatkozó érdekével, még a legkényszerítőbbekkel is. Továbbá bonyolítja a
dolgot, hogy ilyenkor az “állam” – amelynek “érdekére” oly szívesen
vonatkoztatjuk ezeket az érdekeket és még számos hasonló egyes érdekeket –
nagyon gyakran csak olyan értékeszmék összegubancolódott sokaságának a
fedőneve, amelyekre viszont adott esetben mi vonatkoztatjuk az államot.
Idetartozik a külső támadással szembeni katonai védelem, az uralkodóház vagy
bizonyos osztályok uralmi helyzetének védelme a belső támadással szemben; a
nemzet formális állami egységének fenntartásához vagy növeléséhez fűződő érdek,
vagy öncélúan, vagy azoknak a meghatározott, objektív, de megint csak igen
különféle kulturális értékeknek a megőrzése, amelyeket államban egyesült
népként hitünk szerint képviselünk; az állam társadalmi jellegének alakítása
bizonyos, megint csak igen különféle kulturális eszmények szellemében –
túlságosan messzire vezetne, ha akár csak jelezni is akarnánk, mi minden
húzódhat meg azoknak az “államérdekeknek” a gyűjtőneve mögött, amelyekre “ a
mezőgazdaságot” vonatkoztathatjuk. A választott példa durva és egyszerű, s még
inkább az a mi sommás elemzésünk. De próbálja csak meg a laikus mondjuk “ a
munkás osztályérdekeinek” fogalmát hasonló módon ( és ennél alaposabban)
elemezni, s rögtön észre veszi, hogy az mennyire ellentmondásos szövevénye
részint a munkások érdekeinek és eszményeinek, részint azoknak az eszményeknek,
amelyek fényében mi a
munkásokat látjuk. Az érdekek harcának jelszavait nem lehet leküzdeni
“viszonylagosságuk” tisztán empirista hangsúlyozásával: a frázisok homályából
az egyetlen kivezető út a különböző lehetséges szempontok világos, pontos fogalmi rögzítése. A
“szabadkereskedelmi érv” világnézetként vagy érvényes normaként nevetséges, viszont kereskedelempolitikai vizsgálódásainknak mégis
súlyos károkat okozott – éspedig teljesen függetlenül attól, hogy az egyes
megszólalók mely
kereskedelempolitikai eszményeket kívántak képviselni -, hogy lebecsültük
azoknak az ideáltipikus megfogalmazásoknak a heurisztikus értékét, amelyekben a
világ legnagyobb kereskedőinek régi életbölcsessége fejeződik ki. Az egyes
esetben szóba jövő szempontok sajátossága csak az empíriát az ideáltípussal szembesítő ideáltipikus fogalmi képletekben válhat valóban
világossá. A mindennapi nyelvben élő, differenciálatlan gyűjtőfogalmak
használata mindig a gondolkodás vagy a szándékok tisztázatlanságának a leple,
eléggé gyakran kétes csúsztatások szerszáma, de mindig a helyes problémafelvetés meggátolásának az
eszköze.
Végére
értünk fejtegetéseinknek, amelyek csupán azt a célt követték, hogy kiemeljék
azt a sokszor hajszálvékony vonalat, amely a tudományt a hittől elválasztja, és
ráébresszenek a társadalmi-gazdasági megismerés vágyának értelmére. Mindennemű tapasztalati tudás objektív érvényessége azon és csakis azon alapul, hogy
az adott valóságot olyan kategóriák szerint rendezi, amelyek abban a sajátos
értelemben, hogy megismerésünk előfeltételét képviselik, szubjektívak, és ahhoz az előfeltevéshez kötődnek, hogy a
csak tapasztalati tudásból nyerhető igazság értékes. Akinek ez az igazság nem érték – s a
tudományos igazság értékébe vetett hit nem természettől adott, hanem
meghatározott kultúrák terméke -, annak tudományunk eszközeivel semmit sem
nyújthatunk. Persze hiába keresne olyan, másfajta igazságot, amely a tudomány
helyett megadná neki azt, amit egyedül a tudomány nyújthat: fogalmakat és
ítéleteket, melyek nem azonosak az empirikus valósággal, nem is a képmásai, de
lehetővé teszik a valóság érvényesen gondolkodva rendezését. Azt láttuk, hogy az empirikus társadalmi
kultúratudományok területén az a lehetőség, hogy értelmesen megismerjük azt,
ami számunkra a történés végtelen bőségéből lényeges, egészen sajátosan
elkülönülő szempontok szakadatlan alkalmazásához kötődik, amelyek végső soron
mind olyan értékeszmékhez igazodnak, amelyek ugyan empirikusan minden értelmes
emberi cselekvés megállapítható és átélhető elemei, az empirikus anyaggal mégsem alapozható meg az érvényességük. A
társadalomtudományos megismerés “objektivitása” nem is ezen múlik, hanem azon,
hogy bár az empirikusan adottat mindig azokra az értékeszmékre vonatkoztatja,
amelyek mint megismerést értékkel
ruházzák fel s amelyekből a jelentősége megérthető, ám ezen eszmékből sohasem
emel piedesztált érvényességük empirikusan lehetetlen bizonyításhoz. S az, hogy
valamilyen formában mindnyájunkban él a hit azoknak a végső és legfőbb értékeszméknek az
empírián túli érvényességében, amelyekhez létezésünk értelmét kötjük, nemhogy
kizárná, de magába foglalja azoknak a konkrét szempontoknak a szüntelen
változását, amelyekből nézve az empirikus valóságnak jelentősége van: az élet
irracionális valósága és lehetséges
jelentőség-tartalma kimeríthetetlen, ezért az értékvonatkoztatás konkrét alakulása változékony, s a változásnak
alávetett marad az emberi kultúra sűrű homály fedte jövőjében is. A legfőbb
értékeszmék fénye mindig más-más véges részt világít meg a történéseknek az
időkön át hömpölygő, mérhetetlen, kaotikus áradatából.
Mindez
remélhetően nem vezet arra a félreértésre, hogy a társadalomtudomány tulajdonképpeni
feladata az új szempontok és fogalmi konstrukciók állandó hajszolása volna. Ellenkezőleg: semmit sem kívántunk élesebben hangsúlyozni,
mint azt a tételt, hogy a végső cél kizárólag és egyes egyedül a konkrét
történeti összefüggések kulturális jelentőségének megismerése – más eszközökkel együtt ezt
kívánja szolgálni a fogalomalkotó és fogalomkritikai munka is. F. Th. Vischer kifejezésével élve: a mi
területünkön is vannak “anyagbolondok” és “értelmezés-bolondok”. Az előbbiek
tényekre éhes száját csak dokumentációkkal, statisztikai atlaszokkal és
kérdőívekkel lehet betömni, az új gondolat finomságai iránt érzéketlenek. Az
utóbbiak ínyencek, akiknek az egyre újabb gondolatpárlatok elveszik étvágyukat
a tényektől. A valódi művészi tudás, mint amilyennel például a történészek
közül Ranke rendelkezett oly nagyszerűen, éppen abban szokott megnyilvánulni,
hogy az ismert tényeket ismert szempontokra vonatkoztatva is újat tud alkotni.
A
specializáció korában minden kultúratudományos munka – miután meghatározott
problémamegfogalmazások egyszer már egy meghatározott tárgyra irányították, s
miután kialakította metodika elveit – öncélnak tekinti anyaga feldolgozását
anélkül, hogy az egyes tények ismeretértékét mindig tudatosan ellenőrizné a
végső értékeszméken, sőt anélkül, hogy változatlanul tudatában volna annak,
hogy ezen értékeszmékhez kötődik. És ez így van jól. Ám egyszer csak megfordul
minden: a gondolkodás nélkül alkalmazott szempontok jelentőség bizonytalanná
válik, az út homályba vész. A kultúra nagy problémáinak fénycsóvája máshová
vetül. Akkor a tudomány is összeszedi magát, hogy új helyről és új fogalmi
apparátussal a gondolat magasából lepillantson a történés áradatára. Elindul
ama csillagzatok után, amelyek munkájának értelmét és irányát kijelölhetik:
“…
támad már új szenvedély:
Örök
fényét habzsolni, hogy rohannék,
Előttem
a Nap, mögöttem az éj,
Felettem
a menny, alattam a tenger-”
(Goethe: Faust, ford. Jékely Zoltán)
----------------------------------------------------------------------------
Forrás:
Tanulmányok Osiris, 1999.
Gépelte:
Báder Csaba
2001-11-25