Max WEBER

 

A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOS ÉS TÁRSADALOM POLITIKAI MEGISMERÉS OBJEKTIVITÁSA

 

 

 

 

Amikor egy társadalomtudományi, sőt társadalompolitikai folyóirat megjelenik, vagy új szerkesztőség veszi át, akkor mifelénk először azzal szokták üdvözölni, hogy a “tendenciája” iránt érdeklődnek. Mi sem kerülhetjük meg, hogy e kérdésre választ adjunk, s ehelyütt a megjegyzéseket követő “Bevezetőnk” válaszol erre az – itt némileg elvibb formában feltett – kérdésre. Ez egyben alkalmat nyújt arra, hogy több oldalról is megvilágítsuk, értelmezésünk szerint általában mi a “társadalomtudományos” munka sajátossága – ami hasznos lehet, ha nem is a szakembernek, de a tudományos munka gyakorlatától távolabb álló nem egy olvasónak, jóllehet, csak “magától értődő” dolgokról lesz szó, de talán éppen azért.

 

A kezdetekről az Archív céljai közé tartozott, hogy bővítse “valamennyi ország társadalmi állapotainak”, azaz a társadalmi élet tényeinek ismeretét, s emellett iskolája legyen a társadalmi élet gyakorlati problémáit érintő ítéletalkotásnak, így nyújtva kritikáját – persze abban az igencsak szerény mértékben, amennyire e célért magántudósok bármit is tehetnek – a gyakorlati szociálpolitikai munkának, beleértve a törvényalkotó tényezők gyakorlatát is. E folyóirat mindazonáltal a kezdetektől fogva ahhoz is ragaszkodott, hogy kizárólag tudományos folyóirat legyen, csak a tudományos kutatás eszközeivel dolgozzék – s ez nyomban felveti azt a kérdést, hogy elvileg hogyan egyeztethető össze ama cél az ilyen eszközökre szorítkozással. Mit jelent az, ha az Archív hasábjain szót kap a törvényhozás vagy a közigazgatás intézkedéseinek vagy a velük kapcsolatos javaslatoknak a megítélése? Melyek ezen ítéletek normái? Mi az érvényessége azoknak az értékítéleteknek, amelyek valamely ítélkező a maga részéről kinyilvánít, vagy amelyekre egy-egy szerző a maga javaslatait alapozza? Milyen értelemben marad meg ilyenkor a tudományos fejtegetések talaján, ha egyszer a tudományos megismerés ismérvét mégiscsak eredményeink igazságként való “objektív” érvényessége adja meg? Először ezzel a kérdéssel kapcsolatos álláspontunkat ismertetjük, s ezt követi majd egy további kérdés: “Milyen értelemben vannak egyáltalán objektíve érvényes igazságok” a kulturális élet tudományainak területén? Tekintettel arra, hogy diszciplínánkban állandóan változnak és elkeseredett küzdelem tárgyát, alkotják a látszólag legelemibb problémák, a munka módszere, a fogalomalkotás módja s e fogalmak érvényessége, ezt a kérdést nem lehet megkerülni. Nem megoldásokat kívánunk nyújtani, hanem problémákat feltárni, nevezetesen azokat a problémákat, amelyekre folyóiratunknak figyelmet kell fordítania, hogy megfelelhessen eddigi és eljövendő feladatainak.

 

 

I.

 

Mindnyájan tudjuk, hogy tudományunk, mint talán a politikatörténetet kivéve minden olyan tudomány, amelynek az emberi kultúra intézményei és folyamatai alkotják a tárgyát, történetileg először gyakorlati szempontokból indul ki. Közvetlen és eleinte egyetlen célja az volt, hogy értékítéleteket alkosson az állam bizonyos gazdaságpolitikai intézkedéseiről. ”Technika” volt, nagyjából ugyanabban az értelemben, mint az orvostudományok klinikai szakágai. Köztudomású, hogy miközben ez a helyzet fokozatosan megváltozott, nem történt meg a “létezik” és a “léteznie kell” megismerésének elvi elkülönítése. Az elkülönítést először az a vélekedés gátolta, hogy a gazdasági folyamatokat megmásíthatatlanul azonos természettörvények, illetve egy egyértelmű fejlődési elv uralja, hogy tehát az, aminek lennie kell, az első esetben egybeesik a megmásíthatatlanul létezővel, a másodikban pedig az elkerülhetetlen leendővel. A történeti érzék felébredésével azután az etikai evolucionizmus és a történeti relativizmus olyan elegye jutott uralomra tudományunkban, amely megpróbált véget vetni az etikai normák formális jellegének és a kulturális érték összességét az “erkölcs” tartományába vonta be, hogy megpróbálja az erkölcs tartalmi meghatározását adni, s ily módon empirikus alakú “etikai tudománnyá” avatni a nemzetgazdaságtant. Az összes lehetséges kulturális eseményre rányomta az “erkölcs” pecsétjét, ami eltüntette az etikai imperatívuszok sajátos méltóságát, de semmilyen nyereséggel nem járt ama eszmények érvényességének “objektivitása” tekintetében. Itt mellőzhetjük és mellőznünk is, kell a vele való elvi vitát; pusztán leszögezzük a tényt, hogy még ma sem tűnt el, sőt a gyakorlat embereinél nagyon is érthető módon gyakori az a homályos nézet, hogy a nemzetgazdaságtan egy sajátos “gazdasági világnézet” alapján értékítéleteket alkot, és ez is a dolga.

 

Folyóiratunk, mint egy gyakorlati szaktudomány képviselője – amint ezt mindjárt elöljáróban hangsúlyozni kívánjuk – alapjában el kell, utasítsa ezt a nézetet, mert az a véleményünk, hogy tapasztalati tudománynak sohasem lehet a feladata, hogy kötelező normákat és eszményeket dolgozzon ki, hogy azután belőlük recepteket vezethessen le a gyakorlat számára.

 

De mi következik ebből a tételből? Semmiképpen se az, hogy az értékítéletek – mivel végső soron meghatározott eszményeken alapulnak, tehát “szubjektív” eredetűek – tudományosan egyáltalán nem is tárgyalhatók. Folyóiratunk gyakorlata és célkitűzése újra meg újra cáfolná ezt a tételt. A kritika nem torpan meg az értékítéletek előtt. A kérdés inkább az – s ez már alaposabb vizsgálódást kíván -, hogy mit jelent és mit szolgál az eszmények és az értékítéletek tudományos kritikája.

 

Az értelmes emberi cselekvés végső elemeiről való elmélkedés először mindig a “cél” és az “eszköz” kategóriájához kötődik. Konkrétan: valamint vagy “a saját értékénél fogva” akarunk, vagy pedig mint eszközt ahhoz, amit végső soron akarunk. Mármost a tudomány számára először is feltétlenül hozzáférhető annak vizsgálata, alkalmasak-e az eszközök az adott célra. Mivel (tudásunk mindenkori határai között) érvényesen meg tudjuk állapítani, hogy mely eszközök alkalmasak vagy alkalmatlanok valamely elképzelt cél elérésére, azt is mérlegelni tudjuk, milyen eséllyel érhető el egyáltalán valamely meghatározott cél a meghatározott, rendelkezésre álló eszközökkel. Tehát közvetve magát a célkitűzést is kritika tárgyává tehetjük, mint ami a mindenkori történeti helyzetet tekintve gyakorlatilag értelmes, illetve az adott viszonyok között értelmetlen. Továbbá, ha valamilyen elképzelt cél elérésének lehetősége adottnak tűnik (természetesen mindig mindenkori tudásunk határai között), akkor megállapíthatjuk, hogy a szükséges eszközök alkalmazása, minden történés egyetemes összefüggése folytán, milyen következményekkel járna a szándékolt cél esetleges elérésén kívül. Ezzel a cselekvőnek lehetőséget adunk arra, hogy összevesse cselekvésének ezen akaratlan következményeit az akart következményekkel, vagyis választ adunk arra a kérdésre, hogy más értékek előreláthatóan bekövetkező megsértésén mérve mibe “kerül” az akart cél elérése. Mivel az esetek túlnyomó többségében minden óhajtott cél “kerül” vagy legalább is kerülhet valamibe ebben az értelemben, a felelősségteljesen cselekvő emberek önvizsgálata sohasem mellőzheti a cselekvés céljának és következményeinek ezt az összemérését. A technikai kritikának, amiről eddig szó esett, az egyik leglényegesebb funkciója, hogy ezt lehetővé tegye. A mérlegelést lezáró döntés persze már nem lehet tudományos feladat, hanem az akaró ember dolga, aki a saját lelkiismerete és személyes világnézete szerint mérlegel és választ a szóban forgó értékek között. A tudomány abban segítheti, hogy tudatára ébreszti annak, hogy minden cselekvés – és a körülményektől függően természetesen a nem cselekvés is – következményei révén állást foglal bizonyos értékek mellett, és ezzel – amiről ma oly igen szívesen elfeledkeznek – rendszerint másokkal szemben. A választás az ő dolga.

 

Amit az elhatározásához nyújthatunk, az az általa akart dolog jelentőségének az ismerete. Megismertethetjük vele azon céljai összefüggését és jelentőségét, amelyek közül választ, ha először is kimutatjuk és logikai összefüggésükben kifejtjük azokat az “eszméket”, amelyekben a konkrét cél alapul vagy alapulhat. Mert az emberi kulturális élet valamennyi tudományának magától értetődően az az egyik leglényegesebb feladata, hogy a szellemi megértés előtt föltárja ezeket az “eszméket”, amelyekért az emberek hol valóban, hol hitük szerint harcoltak és harcolnak. Ez nem lépi át “ az empirikus valóság gondolkodó rendezésére” törekvő tudomány határát, még ha a szellemi értékeknek ezt az értelmezését szolgáló nem is a szó szokásos értelmében vett “indukciók”. Mindenesetre ez a feladat legalábbis részben kívül esik a bevett munkamegosztás szerint, szakosodott közgazdasági szaktudomány keretein, mert itt már a társadalomfilozófia feladatával van dolgunk. Csakhogy az eszmék történelmi hatalma a társadalmi élet fejlődésében oly nagy volt és oly nagy ma is, hogy folyóiratunk sosem fogja kivonni magát e feladatok alól, sőt a legfontosabb kötelességei közé fogja sorolni a vele való foglalkozást.

 

Továbbmenve, az értékítéletek tudományos tárgyalása viszont arra törekszik, hogy ne csak megértse az akart célokat és átélhetővé tegye azokat az eszményeket, amelyeken alapulnak, hanem hogy mindenekelőtt megtanítson kritikai “megítélésükre” is. Ez a kritika persze csak dialektikus jellegű lehet, vagyis csak a történetileg adott értékítéletek és eszmék anyagának formállogikai megítélése, az eszmények ellenőrzése az akart dolog belső ellentmondás-mentességének posztulátuma alapján. Amennyiben ezt a célt követi, hozzásegítheti az akarót, hogy ráeszméljen azokra a végső axiómákra, melyeken akarása tartalma alapul, azokra a végső értékmércékre, amelyekből öntudatlanul is kiindul, illetve, ha következetes akar maradni, kiindulnia kellene. Mindenesetre a konkrét értékítéletben megnyilatkozó végső értékmércék tudatosításánál a tudomány nem mehet tovább anélkül, hogy a spekuláció mezejére ne lépne. Az, hogy az ítéletet alkotó szubjektumnak vállalnia kell-e ezeket a végső értékmércéket, vagy sem, az már az ő legszemélyesebb ügye, akarásának és lelkiismeretének a kérdése, nem pedig a tapasztalati tudásé.

 

Egy empirikus tudomány arra senkit sem taníthat meg, hogy mit kell tennie, hanem csak arra, hogy mit tehet, és hogy adott esetben mit akar. Tény és való, hogy tudományaink területén a személyes világnézetek szakadatlanul belejátszanak még a tudományos érvelésbe is, minduntalan elhomályosítják, még a tények egyszerű oksági kapcsolatainak feltárása során is modósítják a tudományos érvek súlyának a megítélését, attól függően, hogy az eredmény csökkenti vagy növeli-e a személyes eszmények esélyét, valamilyen meghatározott dolog akarásának a lehetőségét. Bizonyára folyóiratunk szerkesztőitől és munkatársaitól sem lesz e tekintetben “semmi sem idegen, ami emberi”. Csakhogy az emberi gyengeség ilyen beismerésétől még messze van az az “etikai” nemzetgazdaságtanban vetett hit, amely a maga anyagából eszményeket, illetve az általános etikai imperatívuszoknak az anyagára való alkalmazásából konkrét normákat állítana elő. Tény és való továbbá az is, hogy éppen “személyiségünk” ezen legbelsőbb elemeit, azokat a legfőbb és végső értékítéleteket, amelyek cselekvésünket meghatározzák s életünknek értelmet és jelentőséget kölcsönöznek, “objektíve” értékesnek érezzük. Hiszen csak akkor képviselhetjük őket, ha szemünkben érvényesnek, a legfelsőbb életértékeinkből eredőnek tűnnek, és így az élet ellenállásával szemben vívott harcban alakítjuk ki őket. S a “személyiség” méltóságát bizonyosan az adja, hogy vannak számára olyan értékek, amelyekhez saját életét igazítja –még ha ezek az értékek egy-egy esetben csak a saját egyénisége szféráján belül lelhetők fel: ilyenkor az eszme, melyhez igazodik, nem más, mint hogy azon érdekeiben “élje ki magát”, amelyeknek értékként való érvényességét vallja. Ugyanis annak, hogy az egyének megpróbálják a külvilágban képviselni a maguk értékítéleteit, csak akkor van értelme, ha hisznek bennük. Viszont az ilyen értékek érvényességének a megítélése hit dolga, s emellett talán az élet és a világ értelmét firtató, spekulatív szemlélődés és értelmezés feladata, de semmi esetre sem tárgya a tapasztalati tudománynak abban az értelemben, ahogyan itt művelni kívánjuk. Az elkülönítésnél nem az az empirikusan kimutatható tény esik döntő súllyal a latba – mint sokan hiszik -, hogy ama végső célok történetileg változnak és vitatottak. Hiszen elméleti, például egzakt természettudományos vagy matematikai tudásunk legbiztosabb tételeinek megismerése ugyanúgy kultúra terméke, mint a lelkiismeret pontosabbá és finomabbá válása. Csakhogy amikor (a szó szokványos értelmében vett) gazdaság- és szociálpolitika gyakorlati problémáira gondolunk, akkor kiderül ugyan, hogy számos, sőt számtalan olyan gyakorlati részletkérdés adódik, amelynek fejtegetése általános egyetértéstől övezve, bizonyos magától értetődőnek adottnak tekintett célokból indul ki – gondoljunk például a szükséghitelekre, a szociális higéniára és a szegénygondozás konkrét feladataira, a gyárak ellenőrzésével, az iparügyi bíróságokkal, a munkaközvetítéssel, a munkavédelmi törvényhozás nagy részével kapcsolatos intézkedésekre -, mely esetekben tehát, legalábbis látszólag, csak a cél eléréséhez vezető eszközöket keressük. De még ha a magátólértetődőség látszatát valóságnak fogadjuk is el – amit a tudomány sohasem tehet meg büntetlenül -, s a gyakorlati végrehajtás során hamarosan adódó konfliktusokat a célszerűség tisztán technikai kérdéseiként kezeljük – ami igen gyakran nagy melléfogás lenne - , akkor is észre kellene vennünk, hogy a szabályozó értékmércék magátólértetődőségének még ez a látszata is nyomban eltűnik, mihelyt a népjólét és a gazdasági élet konkrét, karitatív és rendészeti gondozási problémáitól továbblépünk a gazdaság és szociálpolitika kérdéseihez. Hiszen valamely probléma szociálpolitikai jellegének éppen az az ismertetőjegye, hogy nem intézhető el a szilárdan rögzített célokból kiinduló, pusztán technikai jellegű megfontolásokkal, hogy magukat a szabályozó értékmércéket is vitatni lehet és kell, mert a probléma átnyúlik az általános kulturális kérdések területére. S nem csupán “osztályérdekek” között dúl a vita – amit ma oly szívesen hinnénk -, hanem világnézetek között is, ami természetesen egyáltalán nem érinti azt az igazságot, hogy abban, hogy az egyén melyik világnézetet képviseli, sok egyéb mellett biztosan egészen kiemelkedő mértékben döntő szerephez jut az affinitás foka az adott világnézet, illetve az egyén “osztályérdeke” – ha itt most az egyszer elfogadjuk ezt a csak látszólag egyértelmű fogalmat – között. Egy dolog minden körülmények között bizonyos: minél “általánosabb” a szóban forgó probléma, azaz ebben az esetben, minél nagyobb horderejű a kulturális jelentősége, annál kevésbé adhat rá egyértelmű választ a tapasztalati tudásanyag, annál inkább belejátszanak a hit és az értékeszmék végső, igen személyes axiómái. Egyszerűen naivitás, ha olykor még szakemberek is azt hiszik, hogy a gyakorlati társadalomtudományban mindenekelőtt “ egy elvet” kell meghatározni, és érvényességét tudományosan megerősíteni, amiből aztán egyértelműen levezethetők a gyakorlati részletproblémák megoldásának a normái. S ha a társadalomtudományban mégoly szükséges is a gyakorlati problémák “elvi” fejtegetése, vagyis a spontán felmerülő értékítéletek visszavezetése eszmetartalmukra, s ha folyóiratunk kifejezetten ennek kívánja is többek közt szentelni magát, annyi bizonyos, hogy a problémáink gyakorlati közös nevezőjének általános érvényű, végső eszmények alakjába való megalkotása nem lehet feladata se ennek a lapnak, se semmiféle tapasztalati tudománynak, mert az már önmagában is gyakorlatilag megoldhatatlan, sőt értelmetlen volna. S akárhogy értelmezzük is az etikai imperatívuszok alapját és kötelező érvényét, annyi biztos, hogy belőlük, mint az egyes emberek konkrétan meghatározott cselekvésének normáiból nem lehet egyértelműen levezetni kulturális tartalmakat, mint követelményeket, méghozzá annál kevésbé, minél átfogóbb tartalmakról van szó. Csak pozitív vallások-pontosabban szólva: a dogmatikailag kötött szekták- kölcsönözhetik a kulturális értékek tartalmának a feltétlenül érvényes etikai parancsok méltóságát. E körön kívül elvileg más a méltósága azoknak a kulturális eszményeknek, amelyeket az egyén meg akar valósítani, és azoknak az etikai kötelességeknek, amelyeket teljesíteni kell. Annak a kulturális korszaknak, mely evett a megismerés fájáról, az a sorsa, hogy tudnia kell: a világbeli történés értelmét átvilágításának mégoly tökéletesített eredményeiből sem olvashatjuk ki, hanem képessé kell válnunk arra, hogy ezt az értelmet magunk alkossuk meg; hogy “világnézetek” sohasem lehetnek az előrehaladó tapasztalati tudás termékei; hogy tehát a minket legnagyobb erővel mozgató legfőbb eszmények minden időkben csak a másféle eszményekkel vívott harcban fejtik ki hatásukat, melyek másoknak épp annyira szentek, mint nekünk a magunkéi.

 

Csak az optimista szinkretizmus önámítása-mint amilyet olykor a fejlődéstörténeti relativizmus eredményez-feledtetheti elméletileg e helyzet súlyosságát vagy kerülheti meg gyakorlatilag a következményeit. Magától értetődik, hogy egy-egy esetben a gyakorlati politikus szubjektíve pontosan ugyanannyira kötelességének érzi azt, hogy közvetítsen az egymással szembenálló nézetek között, mint azt, hogy egyikük mellett állást foglaljon. De ennek a legcsekélyebb köze sincs a tudományos “objektivitáshoz”. A “középút” egy hajszállal sem áll közelebb a tudományos igazsághoz, mint a legszélsőségesebb jobb- vagy baloldali párteszmények. Sehol sincs a tudományos érdek hosszú távon rosszabb kezekben, mint ott, ahol nem akarják látni a kellemetlen tényeket és az élet kemény realitásait. Az Archív feltétlenül fel fogja venni a harcot ama súlyos öncsalással, hogy több pártálláspont szintézise révén vagy a köztük vont átlós vonal mentén tudományos érvényű gyakorlati normákra tehetnénk szert, mert ez az önámítás azáltal, hogy relativista módon szereti leplezni a maga értékmércéit, sokkal veszedelmesebb a kutatás elfogulatlanságára nézve, mint a pártok régi naiv hite dogmáik tudományos “bizonyíthatóságában”. Ismét hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy képesek legyünk különbséget tenni megismerés és megítélés között, s hogy egyaránt teljesítsük a tudományos és a gyakorlati kötelességünket: lássuk meg a tények igazságát, és álljunk ki a saját eszményeink mellett.

 

Mindörökre áthidalhatatlan különbség van a között -és szerintünk ez a döntő-, hogy valamely érvelés érzelmeinkhez és ahhoz az adottságunkhoz szól-e, hogy konkrét gyakorlati célok, avagy kulturális formák és kulturális tartalmak fellelkesíthetnek bennünket, illetve ha etikai normák érvényessége válik kérdésessé, akkor a lelkiismeretünkhöz szól-e, vagy pedig ahhoz a képességünkhöz és szükségletünkhöz, hogy a tapasztalati igazság érvényességének igényével gondolkodva rendezzük az empirikus valóságot. S ez a tétel akkor is helyes, ha – mint majd kiderül – a gyakorlati érdek ama legfőbb “értékeinek” a jelentősége mindig is döntő arra nézve, hogy a gondolkodás rendező tevékenysége mindenkor milyen irányban indul el a kultúratudományok területén. Mert igaz és igaz marad az, hogy a társadalomtudományok területén a módszerében korrekt tudományos bizonyítás akkor ért célt, ha helyességét egy kínainak is el kell ismernie, pontosabban szólva mindenképp törekednie kell erre a célra, mely az anyag hiányossága miatt esetleg nem egészen elérhető; továbbá az is, hogy valamely eszmény tartalmának és végső axiómáinak a logikai elemzése és a követéséből logikailag és gyakorlatilag adódó következmények felmutatása akkor számíthat sikeresnek, ha e kínai szemében is szükségképp érvényes – noha esetleg nincs “füle” a mi etikai imperatívuszainkra, elutasíthatja és bizonyára gyakran el is utasítja magát az eszményt és a belőle adódó konkrét értékeléseket, de anélkül, hogy ez túlságosan érintené a gondolkodó elemzés tudományos értékét. Folyóiratunk bizonyosan nem fogja figyelmen kívül hagyni az elkerülhetetlenül örökké ismétlődő próbálkozásokat a kulturális élet értelmének egyértelmű meghatározására. Ellenkezőleg: hiszen e próbálkozások maguk is e kulturális élet legfontosabb termékei – sőt bizonyos körülmények között a leghatalmasabb hajtóerői – közé tartoznak. Ezért mindenkor gondosan nyomon fogjuk követni ezeknek az ebben az értelemben “társadalomfilozófiai” vizsgálódásoknak a menetét is. Sőt mi több: egészen távol áll tőlünk az az előítélet, hogy a kulturális élettel kapcsolatosan az empirikus adottságok gondolkodó rendezésén túllépő, a világ metafizikai értelmezésére törekvő vizsgálódásoknak jellegüknél fogva eleve nem lehetne semmiféle feladata a megismerés szolgálatában. Hogy melyek volnának e feladatok, az persze elsősorban ismeretelméleti kérdés, amelynek a megválaszolásától a magunk céljainak összefüggésében itt el kell és el is lehet tekintenünk. Mert a mi munkákra nézve csak egyhez ragaszkodunk: a mi felfogásunk szerint egy társadalomtudományi folyóirat, amennyiben tudományt művel, az igazság keresésének színhelye kell legyen, amely igazság – hogy a példánál maradjunk – a kínai szemében is az empirikus valóság gondolkodó rendezésének érvényességére támaszt igényt.

 

A szerkesztők persze sem önmagunknak, sem munkatársaiknak nem tilthatják meg egyszer s mindenkorra, hogy értékítéletekben is kifejezésre juttassák éltető eszményeiket. Csak hogy ebből két fontos kötelesség adódik. Először is a szerzőnek minden pillanatban világosan tudatosítania kell az olvasókban, de önmagában is, hogy melyek azok a mércék, amelyeken a valóságot méri, s amelyekből értékítéletét levezeti, ahelyett, hogy azon igyekeznék – ami túlságosan is gyakran megesik -, hogy a legkülönfélébb értékek pontatlan egymásba csúsztatásával elkenje az eszmék közötti konfliktusokat, hogy “mindenkinek nyújthasson valamit”. Ha ezt a kötelességet szigorúan teljesíti, akkor a gyakorlatilag ítélkező állásfoglalás a tisztán tudományos érdekre nézve, nemcsak hogy ártalmatlan, de egyenesen hasznos, sőt kívánatos lehet: a törvényhozási és egyéb gyakorlati indítványok tudományos bírálatában a törvényhozó indítékainak és a bírálati szerző eszményeinek horderejét sokszor nem is lehet másképp szemléletes és érthető formában kifejteni, mint hogy az alapjukul szolgáló értékmércéket más értékmércékkel szembesítjük, s ekkor természetesen az a legjobb, ha sajátjainkkal. Az idegen akarat mindenféle értelmes értékelése csak a saját “világnézetéből” megfogalmazott bírálat lehet, csak a saját eszmény talaján vívott küzdelem egy idegen eszménnyel. Amikor tehát egy-egy esetben nem érjük be azzal, hogy kimutassuk és tudományosan elemezzük azt a végső értékaxiómát, amelyen valamely gyakorlati akarat alapul, mert szemléltetni kell a más értékaxiómákhoz való viszonyát is, akkor éppenséggel elkerülhetetlen a más értékaxiómák összefüggő bemutatásával élő, “pozitív” kritika.

 

A folyóirat hasábjain tehát, különösen törvények tárgyalásakor, a társadalomtudomány – a tények gondolkodó rendezése – mellett elkerülhetetlenül szót fog kapni a társadalompolitika – az eszmények bemutatása – is. Ám eszünkbe sem jut, hogy az efféle vitákat “tudománynak” tüntessük fel, s tőlünk telhetően igyekszünk majd elejét venni, hogy a kettőt bárki összekeverje és összetévessze. Mert ekkor már nem a tudomány beszél, s ezért a tudományos elfogulatlanság második alapvető parancsa, hogy ilyen esetekben mindig világosan jelezni kell az olvasónak (és – hadd mondjuk ki újra – elsősorban önmagunknak!), hogy hol adja át a szót a gondolkodó kutató az akaró embernek, hogy hol szólnak az érvek az értelemhez és hol az érzelemhez. A tények tudományos fejtegetésének és az értékelő elmélkedésnek az állandó vegyítése szakmánk egyik, még mindig legelterjedtebb, de egyben legártalmasabb sajátossága. Az előbb mondottak e vegyítés ellen irányulnak, s nem a saját eszmények vállalása ellen: az elvtelenség cseppet sem rokon a tudományos “objektivitással”. – Az Archív legalábbis szándéka szerint, sohasem volt és nem is lesz terepe a bizonyos politikai vagy társadalompolitikai pártok elleni polémiának, s nem volt és nem lesz a politikai vagy társadalompolitikai eszmények melletti vagy elleni hírverés helye sem; erre vannak más sajtóorgánumok. E folyóirat sajátszerűsége kezdettől fogva épp az volt és – ha a szerkesztőkön múlik – továbbra is az lesz, hogy benne élesen szembenálló politikai ellenfelek kerülnek össze a tudományos munkában. Eddig sem volt “szocialista” és eztán sem lesz “polgári” orgánum. Senkit sem rekeszt ki munkatársai köréből, aki a tudományos vita talaján akar állni. Nem válhat “válaszok”, replikák és duplikák küzdőterévé, de nem véd meg senkit, a munkatársait sem, de a szerkesztőit sem attól, hogy e hasábokon az elképzelhető legélesebb szakszerű, tudományos kritika érje. Aki ezt nem viseli el, vagy úgy véli, hogy a tudományos megismerés szolgálatában sem kíván együttműködni olyanokkal, akik más eszmények szolgálatában munkálkodnak, az távol maradhat tőle.

 

Csakhogy persze ez az utolsó mondat manapság – nem akarjuk áltatni magunkat – sajnos többet állít, mint ahogyan első pillantásra látszik. Először is – mint már jeleztem – annak, hogy az emberek semleges – társasági vagy eszmei – terepen elfogulatlanul találkozhassanak politikai ellenfeleikkel, a tapasztalat tanúsága szerint sajnos mindenütt megvannak a pszichológiai korláti, de különösen a mi német viszonyaink közepette. Ezt a mozzanatot, mely már önmagában is a fanatikus pártszerű korlátoltság és a fejletlen politikai kultúra jele, s mit ilyen feltétlenül leküzdendő, különösen felerősíti a mi folyóiratunk esetében az a tapasztalat, hogy a társadalomtudományok területén rendszerint gyakorlati “kérdések” késztetnek a tudományos problémák felgöngyölítésére, úgyhogy valamely tudományos probléma létezésének puszta elismerése már perszonálunióban van eleven emberek meghatározott irányú akaratával. Ezért egy olyan folyóirat hasábjain, mely egy konkrét probléma iránti általános érdeklődés iránt jött létre, többnyire azok az emberek szerepelnek szerzőként, akiket személyesen érdekel e probléma, mert úgy látják, hogy bizonyos konkrét állapotok ellentmondanak az álltaluk vallott eszményi értékeknek, s veszélyeztetik ezeket az értékeket. Ezt a munkatársi kört azután a hasonló eszmények kölcsönös vonzereje összefogja és új tagokkal bővíti, ami a folyóiratnak legalábbis a gyakorlati-társadalompolitikai problémák tárgyalásában meghatározott “jelleget” kölcsönöz, elkerülhetetlen kísérő jelenségként olyan eleven érző emberek együttműködésének, akiknek a problémákkal kapcsolatos értékelő állásfoglalása még a tisztán elméleti munkából sem iktatódik ki teljesen, a gyakorlati javaslatok és intézkedések bírálatában pedig – az előzőkben kifejtett előfeltételek mellett – egészen legitim módon nyer kifejezést. Mármost az Archív abban az időben jött létre, amikor a szó hagyományos értelmében vett “munkáskérdés” bizonyos gyakorlati problémái álltak a társadalomtudományos fejtegetések előterében. Ennélfogva azok a személyiségek, akik a lap által tárgyalni kívánt problémákat a legfőbb és döntő értékeszmékkel kapcsolják össze, s épp ezért váltak a legrendszeresebb munkatársaivá, egyszersmind a kultúrának ezen értékeszméktől ugyanúgy vagy legalábbis hasonlóan színezett felfogását képviselték. Mindenki tudja, hogy bár a folyóirat a leghatározottabban elvetette azt a gondolatot, hogy valamilyen “tendenciát” kövessen, amikor kimondottan a “tudományos” fejtegetésekre szorítkozott és kifejezetten nyitva állt “valamennyi politikai tábor tagjai” előtt, bizonyorá mégiscsak szert tett valamilyen, a fenti értelemben vett “jellegre”. E jelleget rendszeres munkatársainak köre teremtette meg, akiknek szeme előtt – bármilyen eltérő nézetteket vallottak is egyébként – célként általában a munkás tömegek testi egészségének védelme lebeget, valamint kultúránk anyagi és szellemi javaiban való fokozódó részesedésük lehetővé tétele, ennek eszközeként pedig az anyagi érdekszférába való állami beavatkozás összekapcsolása a fennálló állam és jogrend szabadelvű továbbfejlesztésével. Továbbá, bármit vélekedtek is a távolabbi jövő társadalmi rendjének alakulásáról, a jelenre nézve igenelték a tőkés fejlődést – nem mintha jobbnak tartották volna a társadalmi tagozódás régebbi formáinál, hanem mert gyakorlatilag elkerülhetetlennek látták, alapjait támadó harc kísérletét pedig olyasminek, ami nem segíti, hanem gátolja a munkásosztály felemelkedését a kultúra világosságába. A Németországban jelenleg uralkodó viszonyok között – amit itt nem kell bővebben taglalnunk – ez elkerülhetetlen volt és ma is az volna. Valamennyi oldal tényleges részvétele a tudományos vitának egyenesen jót tett, a folyóiratnak pedig inkább az erősségét alkotta, sőt az adott viszonyok között még talán létezése egyik jogcímét is.

 

Kétségtelen mármost, hogy ha kialakul egy tudományos folyóirat ilyen értelemben vett “jellege”, az veszélyes lehet a tudományos munka elfogulatlanságára, és ha a munkatársak kiválasztása tervszerűen egyoldalú volna, akkor valóban veszélyes kellene legyen: ebben az estben ugyanis e “jelleg” kinevelése gyakorlatilag ugyanazt jelentené, mint a “tendencia” megléte. A szerkesztők tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy ez a tényállás milyen felelősséget ró rájuk. Nem kívánjuk az Archív jellegét sem tervszerűen megváltoztatni, sem mesterségesen konzerválni, például úgy, hogy szándékosan meghatározott pártálláspontú tudósokra korlátoznák a munkatársak körét. Adottnak veszik e jelleget és kivárják további “alakulását”. Hogy a jövőben hogyan alakul s alakul át esetleg a munkatársaink körének elkerülhetetlen bővülése nyomán, az elsősorban azoknak a személyiségeknek a sajátosságaitól függ majd, akik a tudományos munka szolgálatának szándékával belépnek ebbe a körbe, s otthonra lelnek e folyóirat hasábjain. Továbbá meghatározza majd azon problémák körének a bővülése is, amelyek előmozdítását a folyóirat célul tűzi.

 

Ez utóbbi megjegyzés átvezet munkaterületünk tárgyi körülhatárolásának eddig még nem tárgyalt kérdéséhez. Erre azonban nem lehet válaszolni anélkül, hogy meg ne vizsgálnánk, egyáltalán milyen természetű a társadalomtudományos megismerés célja. Amikor az eddigiekben elvileg elkülönítettük az “értékítéleteket” és a “tapasztalati tudást”, azt előfeltételeztük, hogy a társadalomtudományok területén ténylegesen létezik a megismerésnek, vagyis az empirikus valóság gondolkodó rendezésének valamilyen feltétlenül érvényes módja. Ez a feltevés most annyiban válik problémává, amennyiben tisztáznunk kell, hogy az, amire törekszünk – az igazság objektív “érvényessége” – mit jelenthet a mi területünkön. Hogy a probléma, mint olyan létezik és nem most agyaltuk ki, az mindenkinek fel kell tűnjék, aki figyelemmel kíséri a módszer, az “alapfogalmak” és az előfeltevések körül folyó küzdelmet, a “nézőpontok” váltakozását, az alkalmazott “fogalmak” állandó újradefiniálását, és azt látja, hogy az elméleti és a történelmi vizsgálódás formái között még mindig látszólag áthidalhatatlan szakadék húzódik: “két nemzetgazdaságtan” van – fakadt ki panaszosan annak idején egy kétségbeesett bécsi vizsgázó. Mi itt az objektivitás? Az alábbi fejtegetések csak ezt a kérdést kívánják tisztázni.

 

 

II.

 

A folyóirat kezdettől társadalmi-gazdasági megközelítésben foglalkozott tárgyával. Noha nem sok értelme volna, ha most fogalom-meghatározásokra és a tudományok elhatárolására vállalkoznánk, világosan kell látnunk, hogy ez nagyjában-egészében mit is jelent.

 

Hogy testi létezésünk csakúgy, mint legeszményibb szükségleteink kielégítése mindenütt a szükséges külső eszközök mennyiségi korlátozottságában és minőségi elégtelenségébe ütközik; hogy kielégítésük tervszerű előrelátást és munkát igényel, harcot a természettel és társulást az emberekkel – igencsak pontatlanul ez fejezi ki azt az alapvető tényállást, amelyhez valamennyi, a legtágabb értelemben “társadalmi-gazdaságinak” nevezett jelenség kapcsolódik. Mármost az a minőség, amitől egy folyamat “társadalmi-gazdasági” jelenség, nem tartozik “objektíve” hozzá, mint olyanhoz, hanem megismerési érdekünk iránya szabja meg annak a sajátos kulturális jelentőségnek eredményeképp, amelyet adott esetben e folyamatnak tulajdonítunk. Amikor a kulturális élet valamelyik folyamata sajátosságának ama részeivel, amelyeken a számunkra való sajátos jelentősége alapul, közvetlenül vagy mégoly közvetve ehhez a tényálláshoz kötődik, akkor mindig hordoz, vagy – amennyiben e kötődés megvan – hordozhat valamilyen társadalomtudományos problémát, azaz feladatot annak a tudománynak, amelynek tárgya ezen alapvető tényállás horderejének a feltárása.

 

A társadalmi-gazdasági problémákon belül megkülönböztethetünk folyamatokat és normák, intézmények stb. olyan komplexumait, amelyeknek kulturális jelentősége számunkra lényegileg gazdasági oldalukból fakad, s amelyek – mint például a tőzsdei és a bankélet folyamatai – elsősorban, lényegében csak ebből a szempontból érdekesek. Ez rendszerint (de nem kizárólag) olyan intézményekkel kapcsolatban fordul elő, amelyeket tudatosan gazdasági céllal hoztak létre vagy így használnak. Megismerésünknek ezen tárgyait szűkebb értelemben véve “gazdasági” folyamatoknak, illetve intézményeknek nevezhetjük. Ehhez jönnek még azok, amelyek – min például a vallási élet folyamatai – nem vagy legalább is elsősorban bizonyosan nem a gazdasági jelentőségüknél fogva vagy annak szempontjából érdekesek, bizonyos körülmények között mégis jelentőssé válnak ebből a szempontból, mert vannak olyan hatásaik, amelyek gazdasági szempontból érdekelnek minket: tehát, “gazdaságilag releváns” jelenségek. És végül vannak az értelmezésünk szerint nem “gazdasági” jelenségek között is olyanok, amelyeknek a gazdasági hatásai nem vagy nem túlságosan érdekesek számunkra – amilyen például valamely kor művészeti ízlésiránya -, azonban adott esetben sajátosságuk bizonyos jelentős vonásaira többé-kevésbé erősen hatnak gazdasági jellegű motívumok, példánknál maradva, mondjuk, a művészi érdeklődésű közönség társadalmi tagozódásának jellege: tehát gazdaságilag meghatározott jelenségek. Példának okáért az emberi kapcsolatok, a normák és a normák meghatározta viszonyok azon komplexuma, amit “államnak” nevezünk, az állami pénzügyi gazdálkodás vonatkozásában “gazdasági” jelenség; amennyiben törvényalkotásával vagy egyéb módon hatást gyakorol a gazdasági életre (mégpedig akkor is, ha viselkedését tudatosan egyáltalán nem gazdasági szempontok határozzák meg), akkor az állam “gazdaságilag releváns” ; végül pedig, ha viselkedését és sajátosságát nemcsak a “gazdasági” kapcsolataiban befolyásolják gazdasági motívumok, akkor “gazdaságilag meghatározott”. A mondottak alapján magától értetődik, hogy egyrészt a “gazdasági” jelenségek köre képlékeny és élesen körül nem határolható, másrészt pedig, hogy valamely jelenségnek a “gazdasági” vonásai természetesen nem csak “gazdaságilag meghatározottak” vagy csak “gazdasági hatásúak”, és hogy egyáltalán valamely jelenségnek csak annyiban és csak addig van “gazdasági” minősége, amíg kizárólag az a jelentősége érdekel bennünket, amellyel a létért vívott anyagi harcban rendelkezik.

 

Mint Marx és Roscher óta a társadalomgazdaságtan, folyóiratunk sem csak a “gazdasági” jelenségekkel foglalkozik, hanem a “gazdaságilag relevánsakkal” és a “gazdaságilag meghatározottakkal” is. Természetesen e tárgykör – minthogy érdeklődésünk mindenkori irányától függően változnak határai – nyilván kiterjed a kulturális folyamatok összességére. Sajátosan gazdasági indítékok – vagyis azok az indítékok, amelyeknek szemünkben fontos sajátossága ama alapvető tényállásból fakad – mindig ott hatnak, ahol egy mégoly immateriális szükségletek kielégítése korlátozottan rendelkezésre álló külső eszközök alkalmazásához kötődik. Ezért mindenütt nagy súllyal befolyásolták – még a legbensőségesebb jellegű kulturális szükségletek esetében is – kielégítésüknek nemcsak a formáját, de még tartalmuk meghatározását és átalakulását is. Az emberek – “anyagi” érdekek nyomása alatt álló – társadalmi kapcsolatainak, intézményeinek és csoportosulásainak a közvetett befolyása (gyakran tudattalanul) kivétel nélkül valamennyi kulturális területre kiterjed, még az esztétikai és a vallásos érzület legfinomabb árnyalataira is. A mindennapi élet folyamatai nem kevésbé, mint a nagypolitika “történelmi” eseményei, a kollektív és tömegjelenségek csakúgy, mint az államférfiak “egyszeri” cselekedetei vagy az egyéni irodalmi és művészeti teljesítmények a hatása alatt állnak – vagyis “gazdaságilag meghatározottak”. Másfelől valamely történetileg adott kultúra életének összes jelensége és feltétele hatást gyakorol az anyagi szükségletek alakulására, kielégítésük módjára, az anyagi érdekcsoportok keletkezésére és hatalmi eszközeik jellegére, és ezzel a “gazdasági fejlődés” menetének jellegére is – vagyis “gazdaságilag relevánsak”. Amennyiben tudományunk a kultúra gazdasági jelenségeit a kauzális visszavezetés során egyedi – gazdasági vagy nem gazdasági jellegű – okoknak tulajdonítja, annyiban “történeti” megismerésre törekszik. Amennyiben a kulturális jelenségek egyik sajátos elemének, a gazdaságinak a kulturális jelentőségét vizsgálja a legkülönbözőbb kulturális összefüggésekben, annyiban sajátos szempontú történelemértelmezésre törekszik, és részleges képet ad, előmunkálatot végez a kultúra teljes történeti ismeretéhez.

 

Mégha a gazdasági mozzanatok következményeként vagy okként való közrejátszása nem vet is fel mindig társadalomgazdasági problémát –ami csak ott merül fel, ahol e tényezők jelentősége éppenséggel problematikus és biztonsággal csak a társadalomgazdasági tudomány módszereit alkalmazva állapítható meg -, a társadalmi-gazdasági szemléletmód munkaterülete így is beláthatatlanul messzire terjed.

 

Folyóiratunk megfontolt önkorlátozással általában már eddig is lemondott tudományágunk egész sor rendkívül fontos szakterületének – nevezetesen a leíró gazdaságtannak, a szűkebb értelemben vett gazdaságtörténetnek és a statisztikának – a műveléséről. Ugyancsak más lapoknak engedte át a pénzügytechnikai kérdések vizsgálatát, valamint a modern cseregazdaság piac- és áralakulásának technikai, ökonómiai problémáit. Munkaterületét azon érdekkonstellációk és –konfliktusok mai jelentősége és történeti kialakulása alkotta, amelyeket a modern kultúrterületek gazdaságában az értékesülésre törekvő tőke vezető szerepe hívott létre. Ennek során nem szorítkozott a legszűkebb értelemben “szociális kérdésnek” nevezett gyakorlati és fejlődéstörténeti problémákra, azaz a modern bérmunkásosztály és a fennálló társadalmi rend közti viszonyokra. Egyik leglényegesebb tudományos feladata eleinte persze az épp ezen speciális kérdés iránt nálunk a nyolcvanas évek folyamán egyre növekvő érdeklődésnek a tudományos elmélyítése volt. Csakhogy minél inkább a törvényalkotó tevékenység és a nyilvános okfejtés állandó tárgyává vált nálunk is a munkásviszonyok gyakorlati alakítása, a tudományos munka súlypontja szükségképpen annál inkább áttevődött azoknak az egyetemesebb összefüggéseknek a vizsgálatára, amelyekbe ezek a problémák illeszkednek, ami végül is valamennyi – kultúránk sajátos gazdasági alapjaiból fakadó és ennyiben sajátosan modern – kulturális probléma elemzésébe torkollott. A folyóirat igen hamar hozzá is látott, hogy történetileg, statisztikailag és elméletileg megvizsgálja a modern kultúrnemzetek többi nagy osztályának legkülönbözőbb – részint “gazdaságilag releváns”, részint “gazdaságilag meghatározott” – életviszonyait és egymáshoz való kapcsolatait. Csak e viselkedés következményeit vonjuk le, ha most folyóiratunk legsajátabb munkaterületeként az emberi közösségi élet társadalomgazdasági struktúrájának általános kulturális jelentőségét és történeti szervezeti formáit feltáró tudományos kutatást jelöljük meg. Pontosan erre gondolva neveztük el folyóiratunkat társadalomtudományi archívumnak (Archív für sozialwissenschaft). E szó azt jelzi, hogy történetileg és elméletileg foglalkozik ugyanazokkal a problémákkal, amelyeknek gyakorlati megoldása a szó legtágabb értelmében vett “szociálpolitika” tárgya. S itt élünk azzal a jogunkkal, hogy a “szociális” kifejezést a konkrét jelenkori problémák által meghatározott jelentésében használjuk. Ha az emberi élet folyamatait kulturális jelentőségük szempontjából vizsgáló diszciplínákat nevezzük “kultúratudományoknak”, akkor ebben az értelemben szerintünk a társadalomtudomány is ebbe a kategóriába tartozik. Nemsokára látni fogjuk, milyen elvi következményekkel jár ez.

 

A kulturális élet társadalmi-gazdasági oldalának kiemelése kétségtelenül igen érezhetően korlátozza témáinkat. Azt mondják majd, hogy az a gazdasági, vagy – ahogyan pontatlanul mondani szokták – “materialista” szemszög, amelyből a kultúrát szemléljük, “egyoldalú”. Minden bizonnyal, és ez az egyoldalúság szándékos. Abban a hitben, hogy a mind előbbre haladó tudományos munkának az volna a feladata, hogy a gazdasági szemléletmód “egyoldalúságát” általános társadalomtudománnyá tágításával orvosolja, mindenekelőtt az a hiba, hogy a “társadalmi” – vagyis az emberek közötti kapcsolatok – szempontja csak akkor rendelkezik a tudományos problémák elhatárolásához elégséges meghatározottsággal, ha valamilyen sajátos tartalmú predikátum járul hozzá. Máskülönben tudományos tárgyként éppúgy átfogná például a filológia, mint az egyháztörténet, továbbá mindazon diszciplínákat, amelyek mindenfajta kulturális élet legfontosabb alkotóelemével – az állammal – s annak legfontosabb normatív szabályozó formájával – a joggal – foglalkoznak. Attól még, hogy “társadalmi” kapcsolatokkal foglalkozik, a társadalomgazdaságtant éppoly kevéssé vélhetjük egy “általános társadalomtudomány” szükségszerű előfutárának, mint ahogyan például amiatt, hogy életjelenségekkel foglalkozik, még nem kell a biológia részének tekinteni, vagy egy leendő “bővített és javított” csillagászat részének tartani csak azért, mert egy égitesten lejátszódó folyamatokkal van dolga. A tudományos munka területei nem a “dolgok” “tárgyi” összefüggésein, hanem a problémák gondolati összefüggésein alapulnak: új “tudomány” ott keletkezik, ahol új módszerrel új probléma nyomába erednek és ezáltal új, jelentékeny szempontokat feltáró igazságokat fedeznek fel.

 

Mármost nem véletlen, hogy a “társadalmi” látszólag egészen általános értelmű fogalmának alkalmazásait megnézve kiderül, hogy mindig teljességgel különös, sajátos színezetű, bár többnyire meghatározatlan jelentést hordoz; ami benne “általános”, az tényleg csak ebből a meghatározatlanságból adódik. Amikor ugyanis “általános” jelentésében vesszük, akkor éppenséggel nem nyújt semmiféle sajátos szempontot, amelyből meghatározott kulturális elemeknek a jelentősége megvilágítható volna.

 

Bár mentesek vagyunk attól az elavult hiedelemtől, hogy az összes kulturális jelenség levezethető az “anyagi” érdekkonstellációkból, mint azok terméke vagy függvénye, a magunk részéről mégis úgy véljük, hogy a társadalmi jelenségeknek és kulturális folyamatoknak gazdasági meghatározottságuk és horderejük különös szempontjából való elemzése teremtő, termékeny tudományos elv volt, s belátható időn belül az is marad, ha körültekintően, dogmatikus elfogultság nélkül alkalmazzák. A leghatározottabban el kell utasítani az úgynevezett “materalista történelemfelfogást” mint “világnézetet”, vagy mint a történeti valóság oksági magyarázatának közös nevezőjét – a mi folyóiratunk egyik leglényegesebb célja a gazdasági történelemértelmezés művelése. Ez tüzetesebb magyarázatot igényel.

 

Az úgynevezett “materalista történelem felfogás”, mondjuk a Kommunista kiáltvány zseniálisan primitív, régi értelemben, ma már persze csak a laikusok és dilettánsok fejében uralkodik. Mindamellett az ő körökben még mindig elterjedt sajátosság, hogy valamilyen történelmi jelenség magyarázatában az oksággal kapcsolatos igényük mindaddig kielégítetlen, míg be nem bizonyosodik (vagy ügy nem tűnik), hogy valamiképpen valahol gazdasági okok is szerepet játszottak; ha viszont ez megtörténik, akkor már a legátlátszóbb hipotézissel és a legáltalánosabb szófordulatokkal is beérik, melyek kielégítik azt a dogmatikus szükségletüket, hogy a “voltaképpeni”, az egyedül “igazi”, a “végső soron mindenütt döntő” erők a gazdasági “hajtóerők” legyenek. Ez persze egyáltalán nem különleges jelenség. Hiszen alkalomadtán a filológiától a biológiáig szinte valamennyi tudomány igényt tartott már arra, hogy ne csak szaktudással, hanem “világnézettel” is szolgáljon. S a modern gazdasági átalakulások roppant kulturális jelentősége s kivált a “munkakérdés” nagy hordereje láttán természetszerűen erre az útra tévedt minden, önmagával szemben kritikátlan megismerés kiirthatatlan monista vonása. Most, mikor a nemzetek mind élesebb politikai és kereskedelempolitikai harcban állnak a világért, ugyanez a vonás az antropológiának kedvez: hiszen igencsak elterjedt hiedelem, hogy “végső soron” minden történelmi történés a veleszületett “faji minőségek” egymás elleni játékának folyománya. A “nemzetkarakterek” minden kritikát nélkülöző, puszta leírását a “természettudományos alapú” saját “társadalomelméletek” még kritikátlanabb megfogalmazása váltotta fel. A folyóiratban gondosan nyomon fogjuk követni az antropológiai kutatás fejlődését, ha szempontunkból jelentős lesz. A módszeres, iskolázott munka remélhetően fokozatosan megszünteti azt az állapotot, amelyben a kulturális folyamatok oksági visszavezetése a “fajra” – ugyanúgy, mint mondjuk a “miliőre” vagy régebben a “korviszonyokra” való hivatkozás – csupán tudásunk hiányáról tanúskodott. Ha ártott valami eddig ennek a kutatásnak, akkor az buzgó dilettánsoknak az az elképzelése volt, hogy ez minőségileg mást és jelentékenyebbet nyújthat a kultúra megismerésében, mint amit az egzakt, sajátos szempontok alapján nyert megfigyelési anyag, amelynek alapján biztosabban tulajdoníthatjuk a történeti valóság egyes, konkrét kulturális folyamatait konkrét, történetileg adott okoknak. Eredményeik kizárólag akkor érdekesek számunkra, ha ezt nyújtják, és ezáltal bebizonyítják, hogy a “fajbiológia” valamivel több, mint a modern tudományos alapítási láz termékeinek egyike.

 

Nem más a helyzet a történelem gazdasági értelmezésének jelentőségével sem. Ha a határtalan túlbecsülés időszaka után mára szinte tudományos teljesítőképességének lebecsülése fenyeget, úgy ez annak a példátlan kritikátlanságnak a következménye, amellyel a valóság gazdasági értelmezését “egyetemes” módszerként alkalmazták, abban az értelemben, hogy minden kulturális jelenséget – azaz mindent, ami bennük számunkra lényeges – végső soron gazdaságilag meghatározott jelenségként vezettek le. Ez ma logikailag nem egészen egységes formában mutatkozik meg. Ahol a tisztán gazdasági magyarázat nehézségekbe ütközik, különböző eszközökkel élhetnek, hogy megőrizzék döntő oksági mozzanatként való általános érvényességét. A történeti valóságból mindaz, ami nem vezethető le gazdasági mozzanatokból, éppen ezért tudományosan jelentéktelen “esetlegességnek” minősíttetik; vagy a felismerhetetlenségig kitágítják a gazdaság fogalmát, úgyhogy belesorolódik minden emberi érdek, amely valamiképpen külső eszközökhöz kötődik. Ha történetileg megállapítást nyert, hogy két, gazdasági szempontból azonos helyzet –a politikai, vallási, éghajlati és számtalan más, nem gazdasági determináns következtében – mégis csak különböző választ hívott elő, akkor csak azért, hogy a gazdaság szupremáciáját megvédjék, mindezeket a mozzanatokat történetileg véletlenszerű “feltételekké” fokozzák le, amelyek közepette a gazdasági indítékok “okként” hatnak. Magától értetődik azonban, hogy mindezek a gazdasági szemlélet számára “véletlen” mozzanatok pontosan ugyanúgy a maguk törvényeit követik, mint a gazdaságiak, s hogy tehát annak a szemléletmódnak a számára, amely ezeknek a sajátos jelentőségét követi nyomon, a mindenkori gazdasági “feltételek” pontosan ugyanabban az értelemben “történetileg véletlenszerűek”, mint megfordítva. Végül közkedvelt megoldás, hogy a gazdaság mindenekfeletti jelentőségét úgy próbálják mégis megmenteni, hogy a kultúra különböző elemeinek állandó együtt és egymásra hatását az egyiknek a másiktól, vagy inkább az összes többinek egyetlenegytől – a gazdaságitól – való oksági vagy funkcionális függőségeként értelmezik. Ha például egy bizonyos nem gazdasági intézmény története során gazdasági osztályérdekek szolgálatában is betöltött valamilyen “funkciót”, azaz szolgálta őket, mint amikor például bizonyos vallási intézmények “fekete rendőrségként” is használhatók és használatosak, akkor az egész intézményt vagy úgy mutatják be, mintha erre a funkcióra teremtették volna, vagy – egészen metafizikusan – mintha egy gazdasági eredetű “fejlődési tendencia” alakítaná.

 

Ma már egyetlen szakember számára sem kell mondanunk, hogy a kultúra gazdasági elemzésének ez az értelmezése részint annak a meghatározott történeti helyzetnek a folyománya volt, amely a kultúra gazdaságilag meghatározott problémái felé terelte a tudományos érdeklődést, részint pedig a bősz tudományos szakterületi patriotizmusé, és hogy ez az értelmezés ma már legalábbis elavult. A kizárólag gazdasági okokra való visszavezetés a kulturális jelenségek semelyik területén, még a “gazdasági” folyamatok terén sem lehet bármilyen értelemben is kimerítő magyarázat. Valamely nép banktörténetét csak a gazdasági folyamatok bevonásával magyarázni elvileg éppoly lehetetlenség, mint a Sixtus-Madonna “magyarázata” a kulturális életet a megalkotása idején jellemző társadalmi-gazdasági alapokkal; és elvileg semmivel sem nyújt kimerítőbb magyarázatott, mint mondjuk a kapitalizmus levezetése azon vallási tudattartalmak bizonyos átalakulásaiból, amelyek közrejátszottak a kapitalista szellem létrejöttében, vagy például valamilyen politikai képződmény levezetése a földrajzi feltételekből. Mindezekben az esetekben a gazdasági feltételek jelentőségének mértékét számunkra az adja meg, hogy az illető jelenségnek azon sajátos elemei, amelyeknek az adott estben jelentőséget tulajdonítunk, amelyek minket érdekelnek, az okok mely osztályához rendelhetők hozzá. A kulturális valóság sajátos “szempontokat” – esetünkben a gazdasági meghatározottságét – érvényesítő, egyoldalú elemzésének létjogosultsága viszont tisztán a módszert tekintve először is abból a körülményekből fakad, hogy a munkamegosztás minden előnyét élvezhetjük, ha ráneveljük szemünket a minőségileg egynemű oksági kategóriák hatásának megfigyelésére, és ha folytonosan ugyanazt a fogalmi-metodikai apparátust alkalmazzuk. Ez mindaddig nem “önkényes”, amíg mellette szól a siker, vagyis amíg olyan összefüggések megismerését nyújtja, amelyek értékesnek bizonyulnak a konkrét történelmi folyamatok oksági hozzárendelésében. Azonban: a történelem tisztán gazdasági értelmezésének “egyoldalúsága” és valószerűtlensége csak különös esete annak az elvnek, amely egészen általánosan érvényesül a kulturális valóság tudományos megismerésében. A további fejtegetések lényegi célja ezen elv logikai alapjainak és általános módszerbeli következményeinek a megvilágítása.

 

A kulturális életnek, vagy talán valamivel szűkebben, a “társadalmi jelenségeknek” – ami a mi céljaink szempontjából biztosan nem jelent lényegesen mást – nem létezik tökéletesen “objektív”, ama különös és “egyoldalú” szempontoktól független tudományos elemzés, amelyek alapján – kimondatlan vagy hallgatólagosan, tudatosan vagy tudatlanul – e jelenségeket kutatás tárgyává tesszük, elemezzük és bemutatásukkor tagoljuk. Ez minden olyan társadalomtudományos munka megismerési céljának sajátosságából adódik, amely túl akar jutni a társadalmi együttélés – jogi vagy konvencionális – normáinak tisztán formai szemléletén.

 

Az a társadalomtudomány, amelyet mi kívánunk művelni, a valóság tudománya. Az életnek, melynek részesei lettünk, a minket környező valóságát a maga sajátszerűségében akarjuk megismerni – egyes jelenségeinek összefüggését és kulturális jelentőségét egyrészt mai alakjukat tekintve, másrészt történetileg épp ilyenné válásuk okait vizsgálva. Csakhogy az élet, mihelyt megpróbáljuk elgondolni abban a formájában, ahogy közvetlenül szembetaláljuk magunkat vele, a “bennünk” és “kívülünk”, egymás után és egymás mellett felbukkanó és eltűnő folyamatok végtelen sokféleségét mutatja. S e sokféleség abszolút végtelensége intenzitásában cseppet sem csökken, ha egy elszigetelt egyedi “tárgyat” –mondjuk egy konkrét csere aktust – veszünk szemügyre és komolyan megpróbáljuk ezt az “egyes” dolgot kimerítően, összes elemi alkotórészében akár csak leírni, nemhogy még oksági meghatározottságában is megragadni. A véges emberi szellem ezért a végtelen valóságot mindig csak azon hallgatólagos előfeltevés mellett ismeri gondolkodva meg, hogy annak mindenkor csak egy véges része alkossa tudományos megragadás tárgyát, hogy csak az legyen “lényeges” a “tudni érdemes” értelmében. De milyen elvek különítik el ezt a részt? Fel-felmerült az a gondolat, hogy a döntő ismérv a kultúratudományokban is végső soron bizonyos oksági kapcsolatok “törvényszerű” ismétlődésében található. E felfogás értelmében a jelenségekben tudományos szempontból egyedül az “lényeges”, amit az áttekinthetetlenül sokrétű lefolyásukban felismerhető “törvények” tartalmaznak: mihelyst sikerrel bebizonyítottuk valamilyen oksági kapcsolat “törvényszerűségét”- akár úgy, hogy az átfogó történeti indukció kivétel nélkül érvényesnek mutatja, akár úgy, hogy a belső tapasztalat számára közvetlen, szemléletes evidenciára tesz szert - , bármilyen nagy is a hasonló esetek száma, azok mind alárendelődnek az így kapott képletnek. Amit pedig a “törvényszerű” kiemelésével a mindenkori individuális valóságból nem fogtunk fel, az vagy tudományosan még feldolgozatlan maradvány, amit az egyre tökélesedő “törvény”- rendszerbe majd be kell még építeni, vagy “véletlenszerűnek” számít, ami épp ezért mint tudományosan lényegtelen teljességgel mellőzhető, lévén “törvényszerűen megragadhatatlan”, tehát nem tartozik bele a folyamat “típusába”, és ennélfogva csak “fölösleges kíváncsiskodás” tárgya lehet. Ennek megfelelően – még a történeti iskola képviselőinél is – minduntalan jelentkezik az az elképzelés, hogy az eszmény, amelyre minden megismerés, tehát a kultúra megismerése is törekszik, és amire – ha csak a távoli jövőt tekintve is – egyáltalán törekedhet, nem más, mint tantételek olyan rendszere, amelyből “levezethető” lesz a valóság. Egy vezető természettudósról köztudott, hogy a kulturális valóság ilyetén feldolgozásának (gyakorlatilag elérhetetlen) eszményi céljaként az életfolyamatok “csillagászati” megismerését jelölte meg. Ne szegje kedvünket, hogy ezekről a dolgokról már sokszor esett szó, és nézzük meg mi is közelebbről őket. Először az tűnik fel, hogy az a “csillagászati” megismerés, amire az illető gondol, nem törvények megismerése, hiszen olyan “törvényekkel” dolgozik, amelyeket mint munkája előfeltételeit más szaktudományokból, többek közt a mechanikából kölcsönöz. Az őt érdeklő kérdés viszont az, hogy milyen egyedi eredményre vezet ama törvényeknek az egyedi jellegű konstellációra kifejtett hatása, hiszen számunkra ezeknek az egyedi konstellációknak van jelentősége. Természetesen minden, így “megmagyarázott” vagy megjósolt egyedi konstelláció kauzálisan csak egy másik, nem kevésbé egyedi, előző konstelláció következményeként magyarázható, és bármilyen messzire nyúljunk is vissza a legtávolabbi múlt szürke ködében, a valóság, amelyre nézve a törvények érvényesek, ugyanennyire egyedi, ugyanígy nem törvényekből levezethető. Egy olyan kozmikus “ősállapotnak” a gondolata, amely nem egyedi jellegű, vagy kevésbé az, mint a jelen kozmikus valósága, természetesen értelmetlen lett volna. De vajon nem kísértenek-e a mi területünkön pontosan ezeknek a képzeteknek a maradványai, ahol természetjogilag kimutatott, hol a “természeti népek” megfigyelésével igazolt feltételezésekben a történeti “esetlegességeket” nem ismerő gazdasági-társadalmi “ősállapotokról” – mint amilyen a “primitív agrárkommunizmus” a szexuális “promiszkuitás” stb. feltételezése -, amelyekből azután mintegy bűnbeeséssel jön létre a konkrétság, az egyedi történeti fejlődés?

 

Mármost a társadalomtudományos érdeklődés kiindulópontja kétségtelenül a minket környező társadalmi kulturális élet valósága, tehát egyedi alakulása a maga egyetemes, de ettől természetesen még nem kevésbé egyedi módon alakuló összefüggésében és más, magától értetődően ugyancsak egyedi jellegű társadalmi kulturális állapotokból való keletkezésében. Az imént a csillagászat határesetén (amelyhez a logikusok is rendszeresen folyamodnak ugyanezzel a céllal) bemutatott tényállás itt nyilván sajátosan fokozott mértékben érvényesül. Míg csillagászati érdeklődésünk szempontjából az égitesteknek csak kvantitatív, pontosan mérhető vonatkozásai jönnek számításba, a társadalomtudományban a folyamatok kvalitatív színezete az, ami bennünket érdekel. Ehhez járul még az, hogy a társadalomtudományok szellemi folyamatok közreműködését is tárgyalják, amelyeknek átélő “megértése” természetesen egészen másfajta feladat, mint amilyet a természet egzakt megismerésének képletei egyáltalán meg tudnak vagy meg akarnak oldani. Mindazonáltal nem annyira elvi különbségek ezek, mint amennyire első pillantásra látszik. A tiszta mechanikától eltekintve az egzakt természettudományok sem boldogulnak minőségek nélkül; továbbá saját szakterületünkön is találkozni azzal a – persze téves – vélekedéssel, hogy legalább kultúránk egyik alapvető jelensége, a pénzgazdasági forgalom kvantifikálható és éppen ezért “törvényekben” is megragadható; végül pedig a “törvény” fogalmának szűkebb vagy tágabb megfogalmazásától függ, hogy beleértik-e azokat a szabályszerűségeket is, amelyeket, lévén nem kvantifikálhatók, számszerűen megragadni nem lehet. Ami pedig a “szellemi” motívumokat illeti, közreműködésük mindenesetre nem zárja ki a racionális cselekvés szabályainak a megállapítását, s főleg még ma sem tűnt el teljesen az a felfogás, hogy majd a pszichológia feladata lesz, hogy a matematikáéhoz fogható szerepet játsszék az egyes “bölcsészettudományok” számára azzal, hogy a társadalmi élet bonyolult jelenségeit pszichikai feltételeikre és hatásaikra bontja, lehetőleg egyszerű pszichikus tényezőkre visszavezeti, amelyeket azután fajtánként csoportosít és funkcionális összefüggéseikben megvizsgál. Ez teremtené meg a társadalmi élet pszichikai alapjainak ha nem is a “mechanikáját”, de legalább valamiféle “kémiáját”. Itt nem lehet szándékunk annak eldöntése, hogy az efféle vizsgálódások nyújthatnak e majd valaha értékes – ami nem ugyanaz – a kultúratudományok számára használható részeredményeket. Cseppet sem érintené ugyanis azt a kérdést, hogy vajon a törvényszerű ismétlődések feltárásával elérhető-e a mi értelmezésünk szerinti társadalmi-gazdasági megismerés célja: a valóságnak a maga kulturális jelentőségében és oksági összefüggésében való megismerése. Tegyük fel, hogy sikerülne egyszer akár a pszichológia segítségével, akár más módon az emberi együttélés folyamatainak összes valaha megfigyelt és bármikor a jövőben elgondolható oksági összekapcsolódását egyszerű, végső “tényezőkre” lebontva elemezni, majd valamennyit átfogni a fogalmak és szigorú törvényszerűséggel érvényesülő szabályok roppant kazuisztikájával! Mit nyújtana a végeredmény a történetileg adott kulturális világ, vagy akárcsak egyetlen egyedi jelensége – mondjuk, keletkezését és kulturális jelentőségét tekintve a kapitalizmus – megismeréséhez? A megismerés eszközeként sem többet, sem kevesebbet annál, amit például a szerves kémiai kötések lexikona az állat – és növényvilág biogenetikai megismeréséhez. Mindkét esetben kétségtelenül fontos és hasznos előmunkálatokat képviselne. Ám az élet valóságát soha, egyik esetben sem lehetne levezetni ama “törvényekből” és “tényezőkből” – nem azért, mintha az életjelenségekben szükségképp még valamiféle magasabb rendű és titokzatos erők (amiket “dominánsoknak”, “entelekheiáknak” vagy hasonlóknak szoktak nevezni) rejlelének – ami külön kérdés, hanem egyszerűen azért, mert a valóság megismerésében minket az a konstelláció érdekel, amelyben ama (hipotetikus!) “tényezők” számunkra történetileg jelentős kulturális jelenséggé összekapcsolódva fordulnak elő, s ha ennek az egyedi együttesnek akarnánk “oksági magyarázatát” adni, akkor mindig más, éppennyire egyedi együttesekre kellene visszanyúlnunk, hogy belőlük – természetesen ama (hipotetikus) “törvény” – fogalmak alkalmazásával – “megmagyarázzuk”. E (hipotetikus) “törvények” és “tényezők” megállapítása számunkra tehát csak legfeljebb az első teendő volna mindama munkálatok sorában, amelyek elvezetnének ahhoz az ismerethez, amelyre törekszünk. A következő, az említett előmunkálatot ugyan felhasználó, de hozzá képest tökéletesen új és önálló feladat az lenne, hogy elemezzük és rendezve bemutassuk e “tényezők” mindenkori, történetileg adott, egyedi együttesét s ebben meghatározódó, konkrét, jellegében jelentős összjátékát, s főként pedig érthetővé tegyük e jelentőség alapját és fajtáját. A harmadik feladat az lenne, hogy ezen együttesek egyes, a jelen számára jelentős egyedi sajátosságainak kialakulását a lehető legtávolibb múltig visszafelé haladva nyomon kövessük és a korábbi, ismét csak egyedi konstellációkból történetileg megmagyarázzuk. Végül negyedik feladataként elgondolható a lehetséges jövőbeli konstellációkra vonatkozó becslés.

 

Mindezen célokra nyilván igen értékes megismerési eszköz – de csak eszköz – volna, sőt teljességgel nélkülözhetetlen volna, ha világos fogalmakkal rendelkeznénk és ismernénk ama (hipotetikus) “törvényeket”. De egyetlen döntő ponton már ebben a funkcióban is nyomban megmutatkozik horderejük határa, aminek megállapításával elérkezünk a kultúratudományos szemléletmód döntő sajátosságához. “Kultúratudományoknak” azokat a szaktudományokat nevezzük, amelyeket az élet jelenségeit kulturális jelentőségük szempontjából igyekeznek megismerni. De egy kulturális jelenség alakulásának jelentőségét és e jelentőség alapját nem kaphatjuk meg, nem indokolhatjuk és érthetjük meg a törvényfogalmak egyetlen, mégoly tökéletes rendszerével sem, a jelentőség ugyanis előfeltételezi a kulturális jelenségek értékeszmékre vonatkoztatását. A kultúra fogalma értékfogalom. Az empirikus valóság számunkra azért és annyiban “kultúra”, amennyiben értékeszmékkel hozzuk kapcsolatban; a valóságnak azokat és csak azokat az alkotórészeit fogja át, amelyek e kapcsolat folytán jelentősek számunkra. Az említett értékeszmék által meghatározott érdeklődésünk a mindenkor szemlélt egyedi valóságnak csak parányi részét színezi át, csak ennek van jelentősége a számunkra, éspedig azért, mert olyan vonatkozásokat mutat, amelyek értékeszmékkel való összekapcsolódásuk miatt fontosak nekünk; csak ezért és ennyiben érdemes azt a maga egyedi sajátosságában megismernünk. Természetesen azt, hogy minek van számunkra jelentőssége, az empirikus adottságok semmiféle “előfeltevésmentes” vizsgálata fel nem tárhatja, hiszen ennek megállapítása az előfeltétele annak, hogy valami egyáltalán vizsgálódás tárgyává váljék. A jelentőség, mint olyan természetesen nem esik egybe semmiféle törvénnyel, mint olyannal, méghozzá minél általánosabb érvényű az a törvény, annál kevésbé. Hiszen a valóság valamely alkotórészének sajátos, számunkra való jelentőségét természetesen éppen hogy nem azok a vonatkozásai adják, amelyek benne lehetőség szerint sok minden mással közösek. A valóság értékeszmékre vonatkoztatása, ami jelentőséget kölcsönöz neki, s ezáltal átszínezett alkotórészeinek kulturális jelentőségük szempontja szerinti kiemelése és rendezése merőben másnemű és eltérő szempontot követ, mint a valóság törvények szerinti elemzése és általános fogalmakba rendezése. A valóság gondolkodó rendezésének e két módja között nincs semmilyen szükségszerű logikai összefüggés. Alkalomadtán egybeeshetnek, de végzetes következményekkel jár, ha e véletlen egybeesés elleplezi elvi elkülönülésüket. Meglehet, hogy valamely jelenség – például a pénzgazdasági csere – kulturális jelentősége abból fakad, hogy tömegesen lép fel, ami a mai kulturális életnek egyik alapvető összetevője. Ekkor viszont éppen ezt a történelmi tényt, azt, hogy ilyen szerepet játszik, kell a maga kulturális jelentőségében megérteni és történeti keletkezésében okságilag megmagyarázni. A csere általános lényegének és a piaci forgalom technikájának vizsgálata rendkívül fontos és nélkülözhetetlen (!) előmunkálat. Csakhogy nemcsak arra a kérdésre nem ad választ, hogy történetileg hogyan tett szert a csere a mai alapvető jelentőségére, hanem elsősorban arra nem, ami végső soron igazán érdekel minket – ami miatt egyáltalán érdekes a forgalmi technika leírása, ami miatt egyáltalán létezik ma az e technikát tárgyaló tudomány -, hogy mi a pénzgazdaság kulturális jelentősége, ami viszont egyetlen “törvényből” sem következik. A csere, a vétel stb. fajlagos ismérvei a jogászt érdeklik, a mi feladatunk viszont, hogy a kulturális jelentőségét elemezzük annak a történelmi ténynek, hogy a csere ma tömegjelenség. Ha azt kell megmagyaráznunk, ha azt akarjuk megérteni, hogy miben különbözik a mi társadalmi-gazdasági kultúránk, mondjuk, ókoritól, hiszen a csere akkor is pontosan ugyanazokat a fajlagos minőségeket mutatta, mint ma, hogy tehát mi adja a “pénzgazdaság” jelentőségét, akkor vizsgálódásunkban fölöttébb heterogén eredetű logikai elvek kapnak szerepet: a leírás eszközeként használni fogjuk ugyan azokat a fogalmakat, amelyeket a gazdasági tömegjelenségek fajlagos elemeinek vizsgálata kínál, amennyiben kultúránk jelentőségteljes alkotórészei kapnak bennük helyet; csakhogy munkánk célját e fogalmak és törvények mégoly pontos bemutatásával sem értük el, hiszen egyáltalán nem “előfeltevésektől mentes” az a kérdés, hogy mit tegyünk a fajfogalomalkotás tárgyává, mert erről éppen az döntött, hogy a “forgalomnak” nevezett végtelen sokféleség meghatározott alkotórészeinek mi a jelentősége a kultúrára nézve. Ugyanis egy történeti, azaz a maga sajátosságában jelentőségteli jelenség megismerésére törekszünk. S itt az a döntő, hogy az egyedi jelenségek megismerésének gondolata logikailag egyáltalán csak akkor értelmes, ha feltételezzük, hogy a jelenségek végtelen tömegének csak egy véges része jelentős. Különben még a történés valamennyi “törvényének” az elképzelhető legátfogóbb ismeretében is tanácstalanul állnánk az előtt a kérdés előtt, hogy hogyan lehetséges egyáltalán valamely egyedi tény oksági magyarázata, ha még a valóság legkisebb szeletének kimerítő leírása sem elgondolható. Hiszen azoknak az okoknak a száma és fajtája, amelyek valamely egyedi eseményt meghatároztak, mindig végtelen, és magukban a dolgokban nincs semmiféle olyan jegy, ami elkülönítené, melyik az egyedül tekintetbe jövő részük. Ha valaki komoly kísérletet tenne a valóság “előfeltevésmentes” megismerésre, az egyes észleleteket rögzítő számtalan “egzisztenciaállítás” káosza lenne az egyetlen eredmény. De még ez az eredmény is csak látszólag lenne lehetséges, mert jobban megnézve minden egyes észlelet valósága mindig végtelenül sok egyedi alkotórészből áll, amelyeket az észleleti ítéletek kimerítően sohasem adhatnak meg. Ebben a káoszban csak az a körülmény teremt rendet, hogy mindegyik esetben az egyedi valóságnak csak egy része érdekes és jelentős számunkra, csak az a része, amelyik vonatkozásban áll azokkal a kulturális értékeszmékkel, amelyekkel a valósághoz közelítünk. Ezért az egyes, mindig végtelenül sokrétű jelenségeknek csak bizonyos oldalai megismerésre méltók – azok, amelyeknek általános kulturális jelentőséget tulajdonítunk -, csakis ezek alkotják az oksági magyarázat tárgyát. De ebben az oksági magyarázatban ismét csak megmutatkozik ugyanaz a jelenség: nemcsak gyakorlatilag lehetetlen, hanem egyszerűen képtelenség bármely konkrét teljes valóságának kimerítő kauzális visszavezetése. Csak azokat az okokat ragadjuk ki, amelyekhez valamely történésnek az adott esetben “lényeges” alkotórészei hozzárendelhetők: az okság kérdése, amikor valamely jelenség egyediségéről van szó, nem a törvényekre, hanem a konkrét oksági összefüggésekre vonatkozik; nem azt kérdezi, hogy a jelenség melyik képletbe illeszthető, hanem hogy mint eredmény melyik egyedi konstellációnak tulajdonítható – tehát a hozzárendelés kérdése. Valahányszor oksági magyarázatot akarunk adni egy “kulturális jelenségre” – vagy inkább, átvéve a szakmánk metodológiájába alkalmanként már használatos, a mai logikában pedig pontos megfogalmazásban szokásossá váló kifejezést: egy “történeti individuumra” -, az okság törvényeinek ismerete a vizsgálatnak csak eszköze lehet, s nem célja. Megkönnyíti és lehetővé teszi, hogy a jelenségeknek a maguk egyediségében kulturálisan jelentős alkotórészeit konkrét okaihoz rendelhessük hozzá. Ennyiben és csak amennyiben ezt nyújtja, lehet értékes az egyedi összefüggések megismerésében. S minél “általánosabbak”, azaz elvontabbak a törvények, annál kevésbé elégíthetik ki az egyedi jelenségek oksági hozzárendelésének igényeit, s ezzel közvetve, annál kevesebbet nyújthatnak a kulturális folyamatok jelentőségének megértéséhez.

 

Mi következik mármost mindebből?

 

Az például természetesen nem, hogy a kultúratudományok területén semmiféle tudományos jogosultsága nem volna az általános megismerésének, az elvont fajfogalmak alkotásának, a szabályszerűségek megismerésének és a “törvényszerű” összefüggések megfogalmazására irányuló próbálkozásnak. Éppen ellenkezőleg: ha a történésznél az oksági megismerés a konkrét eredményeknek konkrét okokhoz való hozzárendelése, akkor valamely egyedi eredmény érvényes hozzárendelése egyáltalán nem lehetséges “nomológiai” ismeret - az oksági összefüggések szabályszerűségeire vonatkozó ismeret – alkalmazása nélkül. Hiszen az, hogy in concreto tulajdonítható-e oksági jelentőség egy valóságos összefüggés valamelyik alkotórészének annak az eredménynek a létrejöttében, amelynek oksági magyarázatát kívánjuk adni, kétes estben csak annak felmérésével dönthető el, hogy melyek ennek az elemnek, illetve ugyanezen komplexum más, a magyarázatban szintén tekintetbe jövő alkotórészeinek az általában várható hatásai – azaz, hogy melyek a szóban forgó oksági elemek “adekvát” hatásai. Esetenként változó, hogy - e megnevezést a legtágabb értelembe véve – a történész milyen biztonsággal tudja végrehajtani ezt a hozzárendelést a személyes élettapasztalatból merített és módszeresen iskolázott fantáziája segítségével, illetve mennyiben szorul itt rá a hozzárendelést lehetővé tevő szaktudományok segítségére. Ám a hozzárendelés biztonsága mindenütt, tehát a bonyolult gazdasági folyamatok terén is, annál nagyobb, minél biztosabb és átfogóbb az általános ismeretük. Cseppet sem csorbítja ezt a tételt, hogy itt sosem – kivétel nélkül valamennyi ún. “gazdasági törvénynél” sem – a szűkebb, egzakt természettudományos értelemben véve “törvényszerű” összefüggésekről van szó, hanem szabályokban kifejezett adekvát oksági összefüggésekről, az “objektív lehetőség” itt behatóbban nem elemezhető kategóriájáról. Csakhogy e szabályszerűségek megállapítása a megismerésnek nem célja, hanem eszköze, és hogy adott esetben van-e értelme “törvényként” képletbe foglalni az oksági összekapcsolódásnak valamelyik, a mindennapi tapasztalatból ismert szabályszerűséget, az célszerűség kérdése. Az egzakt természettudományban a “törvények” annál fontosabbak és annál értékesebbek, minél általánosabb érvényűek; a történeti jelenségek konkrét előfeltételezettségükben való megismerése számára viszont a legáltalánosabb törvények rendszerint egyben a legértéktelenebbek is, mert a legtartalmatlanabbak. Mert minél átfogóbb egy fajfogalom érvényessége – a terjedelme -, annál inkább eltávolít a valóság teljességétől, hiszen ahhoz, hogy átfogja, ami a lehető legtöbb jelenségben közös, ahhoz lehetőleg elvontnak, tehát tartalmában szegényesnek kell lennie. Önmagáért az általános ismerete a kultúratudományokban sohasem értékes számunkra.

 

Az eddig elmondottakból mármost az adódik, hogy értelmetlen a kulturális folyamatok olyan értelmű “objektív” kezelése, amelyben a tudományos munka eszményi céljának, az empíriának “törvényekre” való visszavezetése számít. S nem azért, mert – mint gyakran állítják – a kultúra folyamatai, vagy akár a szellemi folyamatok “objektíve” kevésbé törvényszerűen játszódnának le, hanem azért, mert (1) a társadalmi törvények ismerete nem a társadalmi valóság ismerete, hanem csak azon különféle segédeszközök egyike, amelyekre gondolkodásunknak ehhez szüksége van; és mert (2) a kultúra folyamatainak megismerése el sem gondolható másként, mint annak a jelentőségnek az alapján, amellyel számunkra az élez mindenkor egyedi jellegű valóságnak egy-egy meghatározott vonatkozása rendelkezik. Hogy milyen értelemben és mely vonatkozásokban rendelkezik vele, azt viszont egyetlen törvény sem mondja meg, mert azok az értékeszmék döntik el, amelyeknek fényében adott esetben a “kultúrát” szemléljük. A “kultúra” a világtörténés értelmetlen végtelenségének az ember álláspontjáról értelemmel és jelentőséggel felruházott véges szelete. Akkor is az, amikor az ember halálos ellenségként fordul szembe egy konkrét kultúrával és “a természethez való visszatérést” követeli. Már csak azáltal foglalhat így állást, hogy ama konkrét kultúrát a maga értékeszméire vonatkoztatja és “túl könnyűnek” találja. Erre a tisztán logikai, formális tényállásra gondolva beszélünk minden történeti individuum logikailag szükségszerű “értékeszmékbe” ágyazottságáról. Mindennemű kultúratudománynak a transzcendentális előfeltétele ugyanis nem az, hogy egy meghatározott “kultúrát”, vagy egyáltalán valamilyet értékesnek tartunk, hanem az, hogy azzal a képességgel és akarattal megáldott “kultúremberek” vagyunk, hogy tudatosan állást foglalunk a világgal szemben és értelemmel ruházzuk fel. Akármi is ez az értelem mindig azzal jár, hogy életünk során belőle kiindulva ítéljük meg az emberi együttlét bizonyos jelenségeit, jelentősnek tartjuk őket s (pozitívan vagy negatívan) állást foglalunk velük kapcsolatban. Bármilyen tartalmú ez az állásfoglalás, ezek azok a jelenségek, amelyeknek kulturális jelentősége van a számunkra, s tudományosan csak e jelentőségüknél fogva érdekesek. Amikor tehát itt a modern logikusok szóhasználatát követve arról beszélünk, hogy a kultúra megismerését értékeszmék határozzák meg, remélhetőleg nem tesszük ki magunkat olyanfajta durva félreértéseknek, melyek szerint például csak értékes jelenségeknek tulajdonítható kulturális jelentőség. A prostitúció ugyanúgy kulturális jelenség, mint a vallás vagy a pénz, s mindhárom azért és csak annyiban és csak addig az, amíg létezése és történetileg kialakult formája közvetlenül vagy közvetve érinti kulturális érdekeinket, amíg olyan szempontokból kelti fel bennünk a megismerés vágyát, amelyek értékeszméinkből fakadnak, hiszen ezek az eszmék teszik számunkra jelentőssé a valóságnak azt a darabját, amelyre fogalmuk utal.

 

Ebből adódik, hogy a kulturális valóság mindenféle megismerése mindig sajátosan különös szempontokból való megismerés. Amikor a történésztől és a társadalomkutatótól elemi feltételként követeljük meg, hogy meg tudja különböztetni, mi fontos és mi nem, s hogy rendelkezzék az ehhez a megkülönböztetéshez szükséges “szempontokkal”, az csupán annak a hozzáértésnek a követelménye, hogy a valóság folyamatai közül – tudatosan vagy tudatlanul – az egyetemes “kulturális értékekre” vonatkoztatva emelje ki azokat az összefüggéseket, amelyek jelentősek számunkra. Az a minduntalan felbukkanó vélemény, hogy e szempontokat “magából az anyagból” lehet meríteni, a szaktudós naiv önámításából ered, aki nem veszi észre, hogy az abszolút végtelenség egy parányi alkotórészét – azt, aminek vizsgálata számára egyedül fontos – már eleve az anyaghoz való közeledését öntudatlanul vezérlő értékeszmék segítségével emelte ki. A történés egyes, különleges “oldalainak” e mindig és mindenütt bekövetkező, tudatos vagy tudattalan kiválasztását a kultúratudományos munkának az az eleme is irányítja, amely miatt oly gyakran hallani, hogy egy tudományos munkában voltaképp az az értékes, ami belőle “személyes”, hogy minden műben, ha egyáltalán létezésre érdemes, “egyszemélyiségnek” kell hangot kapnia. Kétségtelen, hogy a kutató értékeszméi nélkül nem lenne semmilyen elv az anyagi kiválasztáshoz, és nem volna lehetséges az egyedi valóság semmilyen értelmes megismerése; s miután semmi értelme sem volna az egyedi valóság megismerésére irányuló munkának, ha a kutatóból hiányozna az a hit, hogy bizonyos kulturális tartalmak jelentőséggel bírnak, munkájának irányát a személyes hitének iránya, az értékeknek lelke tükrében való színtörése szabja meg. A tudományos lángész pedig olyan értékekre vonatkoztatja kutatása tárgyát, melyek egy egész korszak “felfogását” meghatározzák, mert nemcsak arról dönthetnek, hogy a jelenségekben mi számít “értékesnek”, hanem arról is, hogy mi bennük a jelentős vagy jelentéktelen, “fontos” vagy “nem fontos”.

 

Értelmezésünk szerint a kultúratudományos megismerés tehát “szubjektív” előfeltételekhez kötődik, amennyiben a valóságnak csak azokkal az alkotórészeivel törődik, amelyeknek van valamilyen – akárcsak közvetett – vonatkozása azokra a folyamatokra, amelyeknek kulturális jelentőséget tulajdonítunk. Ennek ellenére természetesen tisztán oksági megismerés – pontosan ugyanabban az értelemben, mint a jelentős, minőségi jellegű, egyedi természeti folyamatok megismerése. Ama különféle eltévelyedések, amelyeket a formális jogászi gondolkodás átterjedése okozott a kultúratudományok szférájában, újabban kiegészülnek többek között azzal, amely egy sor szellemes, de hamis következtetéssel a “materialista történelemfelfogást” próbálja elvileg “megcáfolni”, mondván, hogy mivel a gazdasági életnek mindenképp jogilag vagy konvencionálisan szabályozott formákban kell zajlania, mindennemű gazdasági “fejlődés” szükségképpen az új jogi formák létrehozására irányuló törekvés alakját ölti, tehát csak erkölcsi maximákból érthető meg, és ebből következően lényegileg különbözik mindennemű “természetes” fejlődéstől. A gazdasági fejlődés megismerése eszerint tehát “teleologikus” jellegű. Anélkül, hogy itt tisztázni kívánnánk a “fejlődés” sokértelmű fogalmának társadalomtudományos jelentését vagy akár a “teleologikus” logikailag nem kevésbé sokértelmű fogalmát, csak annyit szögezünk le, hogy e fejlődésnek mindenesetre nem kell abban az értelemben “teleologikusnak” lennie, amelyet ez a nézet előfeltételez. Az érvényes jogi normák tökéletes formai azonossága mellett is gyökeresen megváltozhat a normákban foglalt jogviszonyoknak és ezzel maguknak a normáknak is a kulturális jelentősége. Sőt, ha valaki éppenséggel a jövőt illető képzelgésekben akar elmerülni, elméletileg elgondolhatja például “a termelési eszközök társadalmasításának” lezárultát úgy is, hogy ezt nem előzné meg semmiféle, tudatosan erre az eredményre irányuló “törekvés” kialakulása, és törvényeink egyetlen paragrafussal sem fogyatkoznának vagy gyarapodnának: a jogi normákban foglalt egyes viszonyok statisztikai előfordulása persze alapjában megváltozna, többjük nullára csökkenne, a jogi normák jó része gyakorlatilag jelentőségét veszítené, s egész kulturális jelentőségük a felismerhetetlenségig megváltoznék. Ezért a “materialista” történelemelmélet joggal tekinthetett el a de lege ferenda vizsgálódásoktól, hiszen szemlélete középpontjában épp a jogi intézmények elkerülhetetlen jelentésváltozása állt. Aki a történeti valóság oksági megértésének egyszerű munkáját alantasnak érzi, az majd nem csinálja – de ezt nem lehet valamilyen “teleológiával” helyettesíteni. A mi szemléletünkben a “cél” egy olyan eredmény elképzelése, amely egy cselekvés okává válik; figyelembe is vesszük, mint minden olyan okot, amely jelentőségteljes eredményhez járul vagy járulhat hozzá. Sajátos jelentősége pedig csak abban áll, hogy az emberi cselekvést nemcsak megállapítani, de megérteni is tudjuk és akarjuk.

 

Nem kétséges, hogy ezek az érték eszmék “szubjektívek”. A “jelentőségek” végtelen lépcsősora húzódik egy családi krónika iránti “történeti” érdeklődés és a között, amely az elgondolható leghatalmasabb, egy egész nemzetre vagy az emberiségre nézve hosszú korszakokon át közös kulturális jelenségekre irányul. De e lépcső fokai mindegyikünk számára más-más sorrendbe illeszkednek. S természetesen történetileg is változnak a kultúra jellegéhez és az emberek fejében uralkodó gondolatokhoz igazodva. Viszont magától értetődik, hogy ebből nem következik az, hogy a kultúratudományos kutatás eredményei is csak “szubjektívek” lehetnének – abban az értelemben, hogy az egyik embernek érvényesek, a másiknak nem: ami változó, az csak az, hogy mennyire érdeklik az egyiket, s mennyire kevéssé a másikat. Más szavakkal, azt, hogy mi lesz a kutatás tárgyává, és hogy milyen messzire hatol ez a vizsgálat az oksági összefüggések végtelenségében, azt a kutatónak és korának uralkodó értékeszméi határozzák meg; a “hogyan?”, a kutatás módszere tekintetében ugyan – mint még látni fogjuk – a kutató vezérlő “szempont” határozza meg az alkalmazott fogalmi segédeszközök kialakítását, de alkalmazásuk módja tekintetében a kutatót – itt magától értetődően ugyanúgy, mint mindenütt – kötik gondolkodásunk normái. Mert csak az tudományos igazság, ami érvényes akar lenni mindazoknak, akik az igazságot akarják.

 

Ebből viszont mindenesetre következik egyvalami: értelmetlen az a gondolat, amely olykor szakterületünk történészeit is lenyűgözi, hogy – ha csak a távoli jövőben is – a kultúratudományok célja olyan zárt fogalomrendszer kialakítása lehetne, amely a valóság valamilyen értelemben végérvényes felosztását megadva lehetővé tenné, hogy belőle ismét levezessék. A mérhetetlen történés folyama végtelen áradatban hömpölyög az örökkévalóságba. Szemtelenül újabb, más színezettel lépnek fel az embereket mozgató kulturális problémák, s ennélfogva változékony mindannak a határa, ami az egyediség eme folyton és egyformán végtelen áradatából értelmet és jelentőséget nyer számunkra, s “történeti individuummá” lesz. Változnak szemléletének és tudományos felfogásának a gondolati összefüggései. Emiatt a határtalan jövőben is mindaddig változékonyak maradnak a kultúratudományok kiindulópontjai, míg a szellemi élet kínaias rögzülése le nem szoktatja az emberiséget arról, hogy új kérdéseket tegyen fel a mindig egyformán kimeríthetetlen életnek. Tiszta képtelenség volna a kultúratudományok rendszere, még ha csupán azokat a kérdéseket és területeket kívánnák csak végérvényesen, objektíve érvényesen és rendszerezve rögzíteni, amelyeket tárgyalni hivatottak: e próbálkozásból sosem jöhet ki más, mint annak a számos, sajátosan megkülönböztetett, sokszor heterogén és összeegyeztethetetlen szempontnak a felsorolása, amelyből számunkra a valóság éppen “kultúra”, azaz sajátszerűségében jelentőségteljes, vagy az volt.

 

E hosszadalmas fejtegetések után végre rátérhetünk arra a kérdésre, ami a módszerre vonatkozó érdeklődésünk tárgya, amikor a kultúra megismerésének “objektivitását” tárgyaljuk. Mint minden más tudomány, a miénk is fogalmakkal dolgozik. A kérdés az, hogy mi a logikai funkciójuk és struktúrájuk, illetve konkrétabban, a döntő problémára vonatkoztatva, mi az elmélet és az elméleti fogalomalkotás jelentősége a kulturális valóság megismerésében?

 

Láttuk már, hogy legalábbis vizsgálódásainak súlypontját tekintve a nemzetgazdaságtan eredetileg “technika” volt, azaz a valóság jelenségeit – legalábbis látszólag – a gyakorlat egyértelmű, rögzített értékszempontjából szemlélte: az adott államban élők “gazdaságának” gyarapítása szempontjából. Másrészt már kezdettől sem csak “technika” volt, mert betagolódott a XVIII. természetjogi és racionalista világnézetének hatalmas egységébe. Ennek – a valóság elméleti és gyakorlati racionalizálhatóságában vetett optimista hittel teli világnézetnek – a sajátossága viszont lényeges hatást gyakorolt, amennyiben meggátolta e magától értetődően előfeltételezett álláspont problematikus jellegének a felismerését. A társadalmi valóság racionális szemlélete szorosan a természettudomány modern fejlődéséhez kötődve jött létre, s ezt a rokonságot szemléletmódja egészében megőrizte. A természettudományos diszciplínákban a közvetlen technikai hasznosság gyakorlati értékszempontja szorosan összekapcsolódott azzal az antikvitásból örökölt és megerősödött reménységgel, hogy a törvényszerű összefüggéseket kereső általánosító absztrakció és empirikus elemzés elvezethet a teljes valóság tisztán “objektív”, azaz ebben az esetben minden értéktől elválasztott, s egyben minden ízében racionális, tehát minden egyedi “esetlegességtől” megtisztított, monisztikus ismeretéhez egy olyan fogalmi rendszerben, amely matefizikai érvényű és matematikai formájú. Az értékszempontoktól szabadulni képtelen természettudományos diszciplínák, például a klinikai orvostudomány, s még inkább az, amit “technológiának” szoktak nevezni, merőben “gyakorlati tanná” vált, mindegyikük számára mindenkor világosan rögzítve, mely értékeket kell szolgálniuk: a beteg egészsége, egy konkrét termelési folyamat műszaki tökéletesítése stb. Alkalmazott eszközeik csak az elméleti diszciplínákban kidolgozott törvényfogalmakat értékesítették és nem is tehettek mást. Hiszen minden, a törvényfogalmak kialakítása terén tett elvi előrelépés egyben a gyakorlati diszciplína haladását is jelentette, vagy legalábbis jelenthette. Mivel adott volt a cél, mind több gyakorlati kérdés (egy-egy betegség, egy-egy technikai probléma) mint különös eset visszavezetése az általános érvényűnek tartott törvényekre – vagyis az elméleti megismerés bővítése – közvetlenül összekapcsolódott és azonos volt a technikai-gyakorlati lehetőségek kiterjesztésével. Amikor azután a modern biológia a valóságnak a minket történetileg – azaz épp ilyenné válásuk folyamatát tekintve – érdeklő részeit is egy általános érvényű fejlődési elv fogalmába vonta be, amely legalább is látszólag – de persze nem a valóságban – lehetővé tette, hogy általánosan érvényes törvények sémájában legyen illeszthető mindaz, ami e tárgyakban lényeges, akkor úgy tűnt, hogy elérkezett az istenek alkonya minden értékszempontra nézve, valamennyi tudományban. Hiszen ha egyszer a történelminek nevezett történés is az összvalóság része, továbbá úgy tűnt, hogy mindennemű tudományos munka előfeltételeként az oksági elv is azt követeli, hogy minden történést általánosan érvényes “törvényekben” oldjanak fel, és végül nyilvánvaló volt a természettudományok roppant sikere, amelyek komolyan vették ezt a gondolatot – akkor el sem lehetett többé képzelni, hogy a tudományos munkálkodásnak más értelme is lehetne, mint a történés törvényeinek a feltárása. A jelenségekben tudományos szempontból csak a “törvényszerű” lehetett lényeges, “egyedi” folyamatok csak mint “típusok”, tehát mint törvények szemléletes megjelenítői jöhettek szóba; az egyedire önmagáért kíváncsi érdeklődés “tudománytalannak” tűnt.

 

Lehetetlen itt nyomon követni azt a roppant hatást, amelyet a naturalista monizmusnak ez a boldogan hívő hangulata a gazdaságtudományokra gyakorolt. Amikor eredeti értékszempontjaik problematikussá kezdtek válni a szocialista kritika és a történészek munkája nyomán, a nemzet gazdászokat egyfelől a biológiai kutatás hatalmas fejlődése, másfelől pedig a hegeli pánlogizmus befolyása tartotta vissza attól, hogy teljes terjedelmében világosan felismerjék fogalom és valóság viszonyát. Ennek a bennünket most érdeklő eredménye az lett, hogy hiába emelt hatalmas gátat a naturalista dogmák betolakodása ellen Fichte óta a német idealista filozófia, majd a német történeti jogi iskola teljesítménye és a német nemzetgazdaság tan történeti iskolájának munkája, a naturalizmus szempontjain – részben ennek a munkának a következtében is – döntő pontokon még mindig nem sikerült túllépni. Ezek egyike, hogy szakmánkban még mindig problematikus az “elméleti” és a “történeti” munka viszonya.

 

Minden közvetítés nélkül és látszólag áthidalhatatlan ellentétben áll egymással még ma is az “elvont” elméleti módszer és az empirikus történeti kutatás. Kölcsönösen és igen helyesen elismerik, hogy metodikai képtelenség a valóság történeti megismerését “törvények” megfogalmazásával pótolni, vagy fordítva, a történeti megfigyelések puszta egymás mellé helyezésével szigorú értelemben vett “törvényekhez” eljutni. Mármost amikor a nemzetgazdaságtan erre törekszik – mert szilárd meggyőződése, hogy a tudománynak ez a legfőbb célja kell legyen – akkor abból a tényből indul ki, hogy az emberi cselekvés összefüggéseit a maguk realitásában folyton közvetlenül is átéljük, és ezért úgy véli, hogy axiomatikus evidenciával közvetlenül megérthetővé teheti ezen összefüggéseknek a menetét, s ennél fogva feltárhatja “törvényeit”. A megismerés egyetlen egzakt formája, a közvetlenül és szemléletesen evidens törvények megfogalmazása viszont ugyanakkor állítólag az egyetlen olyan forma, ami megengedi a közvetlenül meg nem figyelt folyamatokra való következtetést, s ezért, ha a társadalmi sokféleségen szellemileg úrrá akarunk lenni, akkor annak egyetlen eszköze az volna, hogy – az egzakt természettudományok analógiájára – legalább a gazdasági élet alapjelenségeire kidolgozzuk az elvont és éppen ezért merőben formális tantételek rendszerét. Annak ellenére, hogy elsőként és egyedül az elmélet megalkotója hajtotta végre törvénymegismerés és történeti megismerés elvi, módszerbeli elkülönítését, most mégis ő igényel empirikus érvényességet az elvont elmélet tantételei számára a valóságnak a “törvényekből” való levezethetősége értelmében. Nem abban az értelemben ugyan, hogy az elvont közgazdasági tantételek önmagukban volnának empirikusan érvényesek, hanem úgy, hogy ha majd minden egyéb tekintetbe jövő tényezőnek is meglesz a megfelelő “egzakt” elmélete, akkor mindezek az elvont elméletek együttesen át kell hogy fogják a dolgok igazi realitását, vagyis azt, amit a valóságról tudni érdemes. Eszerint az egzakt közgazdasági elmélet egyetlen pszichikai indíték hatását állapítaná meg, s más elméletek feladata lenne az összes többi indíték hasonló kidolgozása hipotetikus érvényű tantételek formájában. Az elméleti munka eredményeiről, az árképzés, a kamat, a járadékok stb. elvont elméleteiről ennek megfelelően olykor egészen fantasztikus módon azt állították, hogy a fizikai tantételek – állítólagos – analógiájára arra használhatók, hogy adott reális premisszákból kvantitatíve meghatározott eredményeket – tehát a legszigorúbb értelemben vett törvényeket – lehessen levezetni belőlük, melyek érvényesek az élet valóságára, hiszen az emberi gazdálkodás adott cél esetén az eszközök tekintetében egyértelműen “determinál”. Azt nem vették figyelembe, hogy ez az eredmény egy mégoly egyszerű esetben is csak akkor érhető el, ha “adottnak” tételezzük és ismertnek előfeltételezzük a mindenkori történeti valóság egészét összes oksági összefüggésével egyetemben; s hogyha a véges szellem mindenre az ismeretre szert tehetne, akkor már elképzelhetetlen az elvont elmélet bármiféle ismeretértéke. Az a naturalista előítélet, hogy e fogalmakkal valami az egzakt természettudományokhoz foghatót kell létrehozni, éppenséggel oda vezetett, hogy felismerték ennek az elméleti gondolati képződménynek az értelmét. Azt hitték, hogy a feladat nem más, mint hogy pszichológiailag azonosítanak egy sajátos emberi “ösztönt”, a szerzési ösztönt, illetve, hogy elkülönítetten megfigyeljék az emberi cselekvésnek egy sajátos maximáját, az úgynevezett gazdasági elvet. Az elvont elmélet úgy vélte, hogy pszichológiai axiómákra támaszkodhat, aminek az lett a következménye, hogy a történészek olyan empirikus pszichológiát követeltek, amellyel bizonyíthatnák ezen axiómák érvénytelenségét és pszichológiailag levezethetnék a gazdasági folyamatok menetét. Itt most nem akarjuk behatóbban bírálni azt a hitet, amely szerint a “szociálpszichológia” még kialakítandó, rendszeres tudomány lenne a jövőben a kultúratudományoknak és konkrétan a táradalomgazdaságtannak az alapja. Mindenesetre a gazdasági jelenségek pszichológiai értelmezésének eddigi, részben ragyogó kezdeményei éppenséggel azt jelzik, hogy az elemzés nem az emberek pszichológiai tulajdonságaitól halad a társadalmi intézmények felé, hanem épp ellenkezőleg, az intézmények pszichológiai előfeltételeinek és hatásainak megvilágítása előfeltételezi ezen intézmények pontos ismeretét és összefüggéseik tudományos elemzését. A pszichológiai elemzés ezután már csak elmélyíti a történeti kulturális meghatározottságukra és a jelentőségükre vonatkozó ismereteinket, ami egy-egy konkrét esetben rendkívül értékes lehet. Hogy az embernek a szociális tanúsított pszichikai viselkedéséből mi érdekel bennünket, az minden esetben más és más, a kapcsolat sajátos kulturális jelentőségétől függően. Ennek során pszichikai indítékok és befolyások mindig fölöttébb heterogén és igencsak konkrét együtteseivel van dolgunk. A szociálpszichológiai kutatás nem más, mint a kulturális elemek különféle, egyes egymással sokszor összeegyezhetetlen fajtáinak az áttekintése abból a szempontból, hogy mennyire értelmezhetők utólagosan átélő megértésünk számára. Segítségükkel az egyes intézmények ismeretéből kiindulva szellemileg mind jobban megérthetjük ezen intézmények kulturális meghatározottságát és kulturális jelentőségét, de nem próbálkozhatunk azzal, hogy az intézményeket pszichológiai törvényekből vezessük le vagy elemi pszichológiai jelenségekkel magyarázzuk.

 

Így azután kevéssé volt termékeny az a széles körű vita, amely az elvont elméleti tételek pszichológiai jogossága, a “szerzési ösztön” és a “gazdasági elv” hordereje s hasonló kérdések körül forgott.

 

Az elvont elmélet tételei csak látszólag pszichológiai alapindítékokból való “levezetések”; valójában annak a fogalomalkotási formának egyik különös esetét képviselik, amely az emberi kultúra tudományainak sajátja és számunkra bizonyos mértékig nélkülözhetetlen. Érdemes ehelyütt behatóbban jellemeznünk, mert ezzel közelebb kerülünk ahhoz az elvi kérdéshez, hogy mi az elmélet jelentősége a társadalomtudományos megismerésben. Ennek során nem vizsgáljuk, hogy a példaként felhozott vagy sejtetett elméleti képződmények jelenlegi formájukban megfelelnek-e szolgálni kívánt céljuknak, hogy tehát a tárgyat tekintve célszerűen lettek-e kialakítva. Az a kérdés, hogy például a mai “elvont elméletet” mennyire kellene még továbbszőni, végső soron a tudományos munka ökonómiájának a kérdése is, amelynek más problémákkal is van dolga. A “határhaszon-elmélet” is alá van vetve a “határhaszon törvényének”.

 

Az elvont gazdaságelmélet azon szintézisek egyike, amelyeket egy-egy történeti jelenség “eszméjének” szoktak nevezni. Eszményi képet nyújt a javak piacán zajló folyamatokról cseregazdasági társadalmi szervezet, szabadverseny és szigorúan és szigorúan racionális cselekvés esetén. Ez a gondolati kép a történeti élet meghatározott vonatkozásait és folyamatait az elgondolt összefüggések önmagában ellentmondásmentes kozmoszává egyesíti. Tartalmát tekintve ez a konstrukció utópia jellegű, ami a valóság meghatározott elemeinek gondolati felfokozásával jött létre. Az élet empirikus tényeihez való viszonya csupán annyi, hogy ha a valóságban valamilyen mértékben megállapítást nyer vagy feltételezhető az ebben a konstrukcióban elvontan ábrázolt összefüggésfajták, tehát a “piactól” függő folyamatok megléte, akkor pragmatikusan a maguk számára egy ideáltípusban szemléltethetjük s tehetjük érthetővé ennek a összefüggésnek a sajátosságát. Ez a lehetőség mind heurisztikusan, mind pedig a bemutatásban értékes, sőt nélkülözhetetlen is lehet. A kutatás szempontjából az ideáltipikus fogalom a hozzárendelő ítélet iskolája: nem “hipotézis”, de irányt kíván mutatni a hipotézisalkotásnak. Nem a valóság bemutatása, de egyértelmű kifejezési eszközöket kíván kölcsönözni a bemutatásnak. Tehát a modern forgalmi gazdaság történelmileg adott társadalmi szervezetének az “eszméje” az, amit kifejt – ugyanolyan logikai elveket követve, mint például a középkori “városgazdaság” eszméjének mint “genetikus” fogalomnak a konstrukciója. A “városgazdaság” fogalmát ebben az esetben sem az összes megfigyelt városban ténylegesen meglévő gazdasági elvek átlagaként, hanem ideáltípusként alakítjuk ki. Mégpedig egyetlen vagy néhány szempontot egyoldalúan felerősítve és az ezekhez az egyoldalúan kitüntetett szempontokhoz illeszkedő – szétszórtan és elkülönülten, hol többé, hol kevésbé, hol meg egyáltalán nem meglévő – egyes jelenségek sokaságát önmagában egységes gondolati képpé egyesítve. Ez a gondolati kép a maga fogalmi tisztaságában a valóságban empirikusan sehol sem lelhető fel, utópia; s a történészi munkának az lesz a feladata, hogy minden egyes esetben állapítsa meg, milyen távol vagy milyen közel van a valóság ehhez az eszményképhez, vagyis hogy egy bizonyos város viszonyainak gazdasági jellege mennyiben nevezhető fogalmi értelemben “városgazdaságnak”. Mégis e fogalom, ha óvatosan alkalmazzák, a maga módján a kutatás és a szemléltetés célját szolgálhatja. Hogy mégis egy példát elemezzünk, ugyanígy felrajzolható a “kézművesség” “eszméjének” utópiája is, ha az ember bizonyos vonásokat, melyek a legkülönbözőbb korok és országok iparosainál szétszórtan fellelhetők, következményeikben felerősítve önmagában ellentmondásmentes ideális képpé fog össze és a benne megnyilvánuló gondolat kifejeződésére vonatkoztat. Továbbá megpróbálhatja felvázolni azt a társadalmat, amelyben a gazdasági, sőt még a szellemi tevékenységnek is valamennyi ágát olyan maximák uralják, amelyek az ideáltípussá emelt “kézművességet” jellemző elv alkalmazásának tűnnek. Ezután a kézművesség ideáltípusával antitézisként szembeállíthatja a tőkés munkaszervezet megfelelő ideáltípusát, melyet absztrakcióval a modern nagyipar bizonyos vonásaiból alakít ki, s ehhez kapcsolódva megpróbálhatja felrajzolni a “tőkés” – azaz kizárólag a magántőkék értékesítési érdekeinek alárendelt – kultúra utópiáját. Ehhez a modern anyagi és szellemi kulturális élet szétszórtan meglévő egyes vonásait, sajátosságukat felerősítve, szemléletünk számára ellentmondás mentes eszményképpé kellene egyesítenie. Ezzel a kapitalista kultúra “eszméjének” felrajzolására tenne kísérletet – azt most még csak nem is érinthetjük, hogy ez sikerülhet-e, s ha igen, hogyan. Mármost lehetséges, ha ugyan nem egészen biztosra vehető, hogy több efféle utópia vázolható föl, sőt mindenkor nagyon sok olyan, amely egyáltalán nem hasonlít egymásra, az empirikus valóságban pedig végképp nem figyelhető meg egyikük sem mint a társadalmi állapotok ténylegesen érvényes rendje, noha mindegyik a kapitalista kultúra “eszméjének” ábrázolása kíván lenni, és erre mind igényt is támaszthat, amennyiben mindegyik csakugyan kultúránknak bizonyos, sajátosságukban jelentőségteljes vonásait emelte ki a valóságból s vitte át egy egységes eszményképre. Mert bennünket kulturális jelenségként érdeklő jelenségeknek ez az érdekessége – “kulturális jelentősége” – nagyon különböző értékeszmékből származik, attól függően, melyekre vonatkoztatjuk őket. Mint ahogy a legkülönfélébb “szempontokból” tekinthetjük őket számunkra jelentősnek, ugyanúgy a legkülönbözőbb elvek alkalmazhatók egy meghatározott kultúra ideáltípusába felveendő összefüggések kiválasztásában is.

 

De hát mi ezeknek az ideáltipikus fogalmaknak a jelentősége az általunk művelni kívánt tapasztalati tudományban? Mindenekelőtt azt hangsúlyoznám, hogy az itt tárgyalt, tisztán logikai értelemben “ideális” gondolati képződményektől először is gondosan távol kell tartani a lennie kell, a “mintaszerű” gondolatát. Amiről szó van, az olyan összefüggések megszerkesztése, amelyek képzeletünkben kellően motiváltnak és ezért “objektíve lehetségesnek”, nomológiai tudásunk alapján pedig adekvátnak tűnnek.

 

Teljesen értéktelennek fogja tartani őket, aki azt vallja, hogy a történeti valóság megismerésének az “objektív” tényeket “előfeltevésmentesen” kell vagy lehet leképeznie. De még az is, aki pedig felismerte, hogy a valóság talaján nem létezik logikai értelemben vett “előfeltevésmentesség”, és még a legegyszerűbb okmánykivonatnak vagy forrásregesztának is csak akkor lehet bármiféle tudományos értelme, ha “jelentőségekre”, tehát végső soron értékeszmékre vonatkozik, a történészi munka elfogulatlanságát veszélyeztető szemléltető eszköznek, s főleg egyszerű játszadozásnak fogja tekinteni valamiféle történeti “utópiák” megszerkesztését. És a priori csakugyan sohasem dönthető el, vajon tiszta gondolati játékkal vagy tudományosan termékeny fogalomalkotással van-e dolgunk; itt is csak egy mérce van: a sikeré, hogy mit nyújt a konkrét kulturális jelenségek összefüggésének, oksági meghatározottságának és jelentőségének megismeréséhez. Az elvont ideálípusok kialakítása tehát nem lehet cél, hanem csak eszköz. A történeti ábrázolás fogalmi elemeinek alapos megfigyelése azonban mindig azt mutatja, hogy a történész, mihelyt a konkrét összefüggések puszta leszögezésén túl kísérletet tesz arra, hogy megállapítsa egy mégoly egyszerű egyedi folyamat kulturális jelentőségét, hogy “jellemezze” e folyamatot, olyan fogalmakkal dolgozik és kénytelen dolgozni, amelyeket rendszerint csak ideáltípusokban lehet pontosan és egyértelműen meghatározni. Avagy tartalmát tekintve meghatározható-e az “individualizmus”, az “imperializmus”, a “feudalizmus”, a “merkantilizmus”, a “konvencionális” fogalma és a számtalan hasonló jellegű fogalmi képződmény, amellyel gondolkodva és megértően próbálunk úrrá lenni a valóságon, bármely egyes konkrét jelentés “előfeltevésmentes” leírásával avagy valami, több konkrét jelenségben közösnek az absztraháló összefoglalásával? A történész olyan nyelven beszél, amelyben a szavak százai rejtenek efféle meghatározatlan, a kifejezés öntudatlanul érvényesülő szükségletéből fakadó gondolati képeket, amelyeknek jelentését eleinte csak szemléletesen érezzük, de világosan el nem gondoljuk. Tartalmuk meghatározatlansága végtelenül sok esetben, s főleg a leíró politikatörténet területén bizonyosan nem rontja le a leírás világosságát. Elég, ha adott esetben érezzük, mi lebeg a történész szeme előtt, avagy beérhetjük azzal, hogy úgy véljük, hogy az adott esetben egy viszonylagos jelentőségű fogalom tartalmának részleges meghatározottságára gondolhatott. Ám ha egy kulturális jelenség jelentős voltát kell minél világosabban tudatosítani, akkor egyre elhárítatlanabb annak a szükség, hogy ne csak részlegesen, hanem mindenoldalúan definiált és világos fogalmakkal dolgozzunk. A történészi gondolkodás ezen szintéziseinek “definícióját” természetesen képtelenség volna a genus proximum, diferentia specifica sémája szerint megadni. Tegyünk csak egy próbát! A szavak jelentését ebben a formában csak a szillogizmusokkal dolgozó dogmatikus diszciplínákban lehet megállapítani. Nem, vagy csak látszólag lehetséges e fogalmakat egyszerűen “ábrázolva felbontani” alkotórészeikre, hiszen éppen az a kérdés, hogy mely alkotórészeiket tekintsük lényegesnek. Ha megpróbálkozunk a fogalom tartalmának genetikus definíciójával, nincs más út, mint az ideáltípusnak a fenti értelemben rögzített formája. Ez a gondolati kép nem maga a történeti valóság, vagy éppenséggel a “tulajdonképpeni” valóság; végképp nem séma, mely arra szolgálna, hogy benne a valóság példányként elhelyezető legyen, hanem egy tisztán ideális határfogalom jelentőségével bír, amelyhez hozzámérjük és amellyel összehasonlítjuk a valóságot, hogy empirikus tartalmának meghatározott, jelentős alkotórészeit megvilágíthassuk. E fogalmak olyan képződmények, melyekben az objektív lehetőség kategóriáját felhasználva megalkotjuk azokat az összefüggéseket, amelyeket a valósághoz igazodó és a valóságon iskolázott képzeletűnk adekvátnak ítéli.

 

Az ideáltípus speciálisan ebben a funkciójában kísérlet a történeti individuumok, illetve egyes alkotórészeik genetikus fogalmakba foglalására. Vegyük például az “egyház” és a “szekta” fogalmát. Puszta osztályozással ismérvek komplexumaira bonthatók, aminek során nemcsak a kettő közötti határ mosódik el, hanem a fogalmi tartalom is szükségképp folyton változik. Ha viszont a “szekta” fogalmát genetikusan akarom megragadni, például ama fontos kulturális jelentőségek vonatkozásában, amilyenekkel a “szektaszellem” a modern kultúrában rendelkezett, akkor bizonyos jegyek mindkettőből lényegesek, mert e hatásokkal adekvát oksági viszonyban állnak. A fogalmak ezáltal ugyanakkor ideáltipikussá is válnak, azaz tökéletes fogalmi tisztaságukban nem vagy csak elvétve fordulnak elő. Mert mint minden téren, itt is mindenfajta nem pusztán osztályozó fogalom eltávolodik a valóságtól. Ám az efféle fogalmi gyorsírást posztulálja megismerésünk diszkurzív természete: az a körülmény, hogy a valóságot csak képzeleteink változtatásának láncolatán át ragadhatjuk meg. Mint a kutatás eszközét képzeletünk egész biztosan gyakran nélkülözheti kifejezett fogalmi formába öntésüket, viszont a bemutatásában az egyértelműség igénye ezt számos esetben elkerülhetetlenné teszi a kulturális elemzés terén. Aki elvileg elutasítja a használatát, kénytelen a kulturális jelenségek formái – például a jogtörténeti – oldalára szorítkozni. A jogi normák kozmosza természetesen egyben fogalmilag is világosan meghatározható és (jogi értelemben!) érvényes a történeti vakóságban. Csak hogy a mi értelmünkben vett társadalomtudományos munka a gyakorlati jelentőségükkel foglalkozik. Ezt a jelentőséget egyértelműen tudatosítani viszont nagyon gyakran csak az empirikusan adottnak egy eszményi határesetre vonatkoztatásával lehet. Ha a (szó legtágabb értelmében vett) történész elveti, hogy megpróbáljon megfogalmazni egyetlen ilyen ideáltípust mint “elméleti konstrukciót”, mivel konkrét megismerési céljához alkalmatlannak vagy nélkülözhetetlennek véli, akkor ennek rendszerint az a következménye, hogy tudatosan vagy öntudatlanul, de nyelvi megfogalmazás és logikai kimunkálás nélkül alkalmaz más, hasonló ideáltípusokat, vagy pedig az, hogy nem jut túl a bizonytalan “megérzéseken”.

 

Mindenesetre nincs veszélyesebb az elmélet és a történelem naturalista előítéletekből eredő elegyítéséből, ami vagy azt a formát ölti, hogy azt hiszik, hogy az elméleti fogalmi képekben a történeti valóság “tulajdonképpeni” tartalmát, a “lényegét” rögzítették, vagy azt, hogy Prokrusztész-ágyként használják őket, amelybe bele kell gyömöszölni a történelmet, ha nem éppenséggel azt, hogy az “eszméket” a jelenségek áradata mögött rejlő “tulajdonképpeni” valóságként, a történelemben ható reális “erőként” hiposztazálják.

 

Az utóbbi veszély már csak azért is fenyegetőbb, mert megszoktuk, hogy egy-egy korszak “eszméin” azokat a gondolatokat és eszményeket is értsük, sőt elsősorban azokat, amelyek abban a korszakban a tömegek vagy az emberek egy történelmileg fontos csoportja körében uralkodók, s ennél fogva az akkor kultúra jellegének jelentős összetevői voltak. És e veszélyt még két dolog növeli. Először is az a körülmény, hogy rendszerint bizonyos kapcsolatok vannak a gyakorlati vagy elméleti gondolati irányzat értelmében vett “eszme”, illetve egy-egy korszaknak az általuk fogalmi segédeszközül konstruált ideáltípus értelmében vett “eszméje” között. Meghatározott társadalmi állapotoknak valamilyen, a korszak bizonyos jellegzetes társadalmi jelenségeiből absztrahálható ideáltípusa a kor embereinek is a szeme előtt lebeghetett, mint a gyakorlat elé célul tűzött eszmény, vagy legalább is mint bizonyos társadalmi kapcsolatok szabályozásának a maximája. Ez igen gyakran előfordul. Ilyen viszonyban áll már a “táplálkozás védelmének” “eszméje”, valamint a kánonjogászok, különösen Szent Tamás nem egy elmélete is a középkori “városgazdaság” fent tárgyalt, napjainkban használatos, ideáltipikus fogalmával. Még inkább ez a helyzet a nemzetgazdaságtan hírhedt “alapfogalmával”: a “gazdasági érték” fogalmával, melyben - a skolasztikától kezdve egészen a marxi elméletig – valami “objektíven” érvényesnek a gondolata – tehát, aminek lennie kell – keveredik az árképződés empirikus menetének absztrakciójával. S az a gondolat, hogy a javak “értékét” meghatározott (“természetjogi”) elvek szerint kell szabályozni, felmérhetetlen jelentőségű a kulturális fejlődés számára, éspedig nemcsak a középkorban, hanem még ma is. Hiszen az empirikus árképzésre is erőteljes befolyása volt. De hogy ez az elméleti fogalmat használva mire gondolnak – vagy gondolhatnak -, azt csak pontos, azaz ideáltipikus fogalomalkotással lehet igazán egyértelművé tenni; s ezt az elvont elmélet “robinzonádjain” gúnyolódóknak is mindenképp figyelembe kell venniük mindaddig, míg valami jobbal – ebben az esetben: világosabbal – fel nem tudják váltani.

 

Természetesen igen különféle alakot ölthet az oksági viszony az embereket uraló, történetileg megállapítható eszme, illetve a történeti valóság azon alkotórészei között, amelyekből a neki megfelelő ideáltípus elvonatkoztatható. Elvileg csak annyit kell leszögeznünk, hogy ez magától értetődően két, alapvetően különböző dolog. Csakhogy – másodszor – van egy további körülmény. Mihelyt némileg bonyolultabb gondolati képződményekről van szó, azokat az “eszméket” is, amelyek egy-egy korszak emberein uralkodnak, azaz bennük diffúz módon hatást váltanak ki, ismét csak egy ideáltípus alakjában ragadhatjuk meg fogalmi pontossággal, hiszen empirikus létük meghatározatlanul és változóan nagy számú egyén fejében van, ahol formájuk és tartalmuk, tisztázottságuk és értelmük a legkülönfélébb árnyalati módosuláson megy át. Ha a középkor valamelyik korszakát vizsgálva, teljességre törekedve be kívánunk mutatni az egyes egyének szellemi életének azokat az alkotórészeit, amelyeket az ő “kereszténységüknek” nevezhetünk, ezeket természetszerűen mindenféle gondolati és érzelmi összefüggés végtelenül differenciált és fölöttébb ellentmondásos káoszát alkotnák, pedig bizonyos, hogy a középkori egyháznak igen nagy mértékben sikerült megteremtenie a hit és az erkölcsi szokások egységét. Ha már most az a kérdés, hogy mi is volt ebben a káoszban a középkori “kereszténység”, amellyel mint már meglévő fogalommal elvégre állandóan dolgoznunk kell; hogy miben rejlik a “keresztényiség”, amivel a középkor intézményeinél találkozunk, akkor nyomban kiderül, hogy itt is minden egyes esetben egy általunk létrehozott tiszta gondolati képződményt használunk. Hittételek, egyházjogi és erkölcsi normák, éltviteli maximák és számtalan egyes összefüggés összekapcsolódását, amit mi kapcsoltunk össze egyetlen “eszmévé”: e színtézishez ellentmondásmentesen el sem juthatnánk ideáltipikus fogalmak alkalmazása nélkül.

 

Ezeket az “eszméket” olyan fogalomrendszerekben mutatjuk be, amelyek természetesen igencsak különböznek mind logikai struktúrájukban, mind az ahhoz való viszonyukban, ami számunkra az empirikus valóságban közvetlenül adott. Aránylag még egyszerű a dolgunk azokban az esetekben, amelyekben egy vagy néhány könnyen megfogalmazható, főbb elméleti tétel - például Kálvin predesztinációs tana – vagy világosan megfogalmazható erkölcsi posztulátum kerítette hatalmába az embereket, s fejtett ki történelmi hatást, mert ilyenkor az “eszme” felbontható és elrendezhető a fő tételekből logikusan adódó gondolatok hierarchiájában. De ekkor sem feledkezhetünk meg arról, hogy bármilyen nagy jelentősége volt is a történelemben a gondolat tisztán logikailag kényszerítő hatalmának – kiváló példa erre a marxizmus -, az emberek fejében lejátszódó empirikus-történeti folyamat általában mégsem logikailag, hanem pszichológiailag meghatározott folyamatként kell megértenünk. A történeti hatású eszmék e szintéziseinek ideáltipikus jellege még világosabban megmutatkozik, ha az alapvető, fő elvek és posztulátumok egyáltalán nem, vagy már nem élnek azoknak az egyedeknek a fejében, akiket mégis a belőlük logikusan következő vagy képzettársításokban általuk kiváltott gondolatok uralnak – vagy azért, mert az eredetileg alapul szolgáló “eszme” már elhalt, vagy mert eleve csak a következményei terjedtek el. S a szintézisnek ez a jellege, hogy mint “eszmét” voltaképpen mi teremtettük meg, még határozattabban mutatkozik meg akkor, ha az alapvető főbb elvek kezdettől fogva csak tökéletlenül vagy egyáltalán nem tudatosultak, vagy legalábbis nem öltötték világos gondolati összefüggések formáját. Amikor tehát ehhez az eljáráshoz folyamodunk – ami végtelenül sokszor és szükségképp bekövetkezik – akkor az “eszme” – például egy meghatározott korszak “liberalizmusáé”, a “metodizmusé”, vagy a “szocializmus” bármelyik gondolatilag fejletlen válfajáé – pontosan ugyanolyan jellegű tiszta ideáltípus, mint egy-egy gazdasági korszak “elveinek” azon szintézisei, amelyekből kiindultunk. Minél átfogóbb összefüggések ábrázolásáról van szó és minél sokrétűbb volt a kulturális jelentőségük, annál közelebb kerül az ideáltípus jellegéhez összefoglaló rendszeres ábrázolásuk valamilyen fogalmi és gondolati rendszerben, annál kevésbé elegendő egyetlen ilyenfajta fogalom, s ezért annál természetesebbek és elkerülhetetlenebbek azok a szüntelenül megújuló kísérletek, hogy új ideáltipikus fogalmakat alkotva az összefüggések jelentőségének újabb oldalait tudatosítsuk. A kereszténység valamely “lényegének” mindegyik bemutatása mindig és szükségképp csak egy-egy igen viszonylagos és problematikus érvényű ideáltípus akkor, ha az empirikusan meglévő történeti bemutatásaként akarja elfogadtatni magát, viszont mindnek igen nagy a heurisztikus értéke a kutatásban és a rendszeres értéke a kifejtésben, ha csupán fogalmi eszközök, melyeket arra használnak, hogy velük összevessék, rajtuk mérjék a valóságot. E funkciójukban egyenesen nélkülözhetetlenek. Csakhogy ezeknek az ideáltipikus bemutatásoknak rendszerint van még egy mozzanata, amely jelentésüket tovább bonyolítja. Rendszerint nem csak logikai, hanem gyakorlati értelemben is ideáltípusok kívánnak lenni, vagy öntudatlanul máris azok: mintaszerű típusok, amelyek – hogy a példánknál maradjunk – azt tartalmazzák, aminek a szerző szerint kereszténységnek lennie kell, ami benne számára “lényeges” azért, mert maradandó érték. Ha viszont ez tudatosan vagy – többnyire – öntudatlanul is így van, akkor olyan eszményeket tartalmaznak, amelyekre a szerző értékelően vonatkoztatja a kereszténységet: feladatokat és célokat, amelyekre maga a kereszténység “eszméjét” vonatkoztatja, s melyek természetesen igencsak különbözhetnek, sőt kétségkívül mindig is különböznek azoktól az értékektől, amelyekre a kereszténységet az akkor élők, mondjuk, az őskeresztények vonatkoztatták. Ebben a jelentésükben viszont az “eszmék” már természetesen nem tisztán logikai segédeszközök, nem a valóság összehasonlító mérésének a fogalmi, hanem eszmények, amelyekből kiindulva a valóság értékelő megítélés tárgya. Ez már nem az empíria értékekre vonatkoztatásának a tisztán elméleti folyamata, hanem értékítéletekkel van dolgunk, amelyek bekerültek a kereszténység “fogalmába”. Minthogy az ideáltípus itt empirikus érvényességre tart igényt, átnyúlik a kereszténység értékelő értelmezésének területére: már nem ideáltipikus fogalomalkotás, hanem tapasztalati tudományt maga mögött hagyó személyes hitvallás. S noha ez elvi különbség, a történészi munka során mégis rendkívül gyakori az “eszme” ekét, alapvetően eltérő jelentésének az összevegyítése. Mindig közvetlenül fenyeget, valahányszor a bemutatás során a történész hozzálát, hogy kifejtse a maga “felfogását” egy személyiségről vagy egy korszakról. Schlosser a racionalizmus szelemében állandóan azonos etikai mércéket alkalmazott, ezzel szemben a modern, relativista iskolázottságú történész - akinek az igénye, hogy a korszakot, melyről szól, egyrészt “önmagából értse meg”, másrészt azért “meg is ítélje” – ítélete mércéit “az anyagból” szeretné meríteni, úgy, hogy az eszmény értelmében vett “eszme” az “ideáltípus” értelmében vett “eszméből” nőjön ki. S ez az esztétikailag vonzó eljárás szakadatlanul arra csábítja, hogy elmossa azt a vonalat, amely e kettőt egymástól elválasztja: határozatlanságában képtelen lemondani az értékelő ítélkezésről, viszont igyekszik elhárítani az ítéleteiért viselt felelőséget. Márpedig a tudományos önkontroll elemi kötelessége – s egyben a csúsztatások megelőzésének egyetlen módja -, hogy a valóságnak a logikai értelemben vett ideáltípusokra való logikai-összehasolító vonatkoztatását élesen elkülönítse a valóságnak az ideálokból kiinduló, értékelő megítélésétől. A mi értelmünkbe vett “ideáltípus”, hogy még egyszer leszögezzük, az értékelő megítéléssel szemben tökéletesen közömbös, a merőben logikai tökéletességen kívül semmi köze semmiféle más “tökéletességhez”. A bordélyházaknak ugyanúgy vannak ideáltípusai, mint a vallásoknak, s köztük olyan ideáltípusai is, amelyek a mai rendészeti etika szemszögéből technikailag “célszerűnek” tűnhetnek, s olyanok is, amelyeknél éppen ellenkező a helyzet.

 

Itt mellőznünk kell a messze legbonyolultabb és legérdekesebb eset beható tárgyalását: az államfogalom logikai struktúrájának a kérdését. Erről csak annyit jegyeznék meg, hogy ha azt kérdezzük, mi az “állam” gondolatának a megfelelője az empirikus valóságban, akkor azt találjuk, hogy az emberi cselekvés és eltűrés részint egyszeri, részint szabályszerűen ismétlődő jellegű, szétszórt, elkülönült eseteinek, a tényleges és a jogilag rendezett kapcsolatoknak a végtelen sokaságát egyetlen eszme fogja egybe: a ténylegesen érvényes vagy érvényesítendő normákba és az emberek más emberek feletti uralmának viszonyaiba vetett hit. Ez a gondolatilag kialakított szellemi tulajdonból, homályos érzésekből és passzív tudomásulvételből álló hit a legsokrétűbb árnyalatokban él az egyes emberekben, akik, ha maguk is valóban világosan elgondolnák az “eszmét” mint olyat, nem szorulnának rá arra, hogy az “általános államelmélet” fejtse ki. Mármost bárhogyan fogalmazzuk is meg az állam tudományos fogalmát, az természetesen mindig egy általunk meghatározott megismerő céllal létrehozott szintézis, viszont egyben a történelemben élő emberek fejében alakot öltő homályos szintézisekből kiinduló absztrakció is. Ám hogy milyen konkrét tartalmat hordoz a történeti “állam” a kortársak e szintéziseiben, az megint csak ideáltipikus fogalmakhoz igazodva szemlélhető. Továbbá a legkisebb kétség sem férhet ahhoz, hogy kitüntetett gyakorlati jelentősége van annak, hogy a kortársak hogyan alakítják ki ezeket a logikailag mindig tökéletlen formájú szintéziseket, a bennük az államról élő “eszméket” – például a német “organikus” állammetafizikát, szemben az állam “üzleties”, amerikai felfogásával -, hogy más szóval itt is egymás mellett él és állandóan egymásba folyna az érvényesítendőnek vagy érvényesnek hitt gyakorlati eszme és megismerési céllal megszerkesztett elméleti ideáltípus.

 

A fentiekben az “ideáltípust” szándékosan úgy fogtuk fel, mint az egyedi, azaz sajátszerűségében jelentős összefüggések – mint kereszténység, a kapitalizmus stb. – mérésére és rendszeres jellemzésére szolgáló, lényegileg – ha nem is kizárólag – gondolati konstrukciót. Mégpedig azért, hogy kiküszöböljük azt a közkeletű elképzelést, hogy kulturális jelenségek terén az elvontan tipikus azonos azzal, ami elvontan az adott fajnak megfelelő. Mert nem így van. Anélkül, hogy itt elvileg elemezhetnénk a “tipikus” sokat vitatott és a helytelen használatban erősen lejáratott fogalmát, annyit már eddigi fejtegetésünkből is leszűrhetünk, hogy a “véletlenszerűt” kirekesztő típusfogalmak alkotására a történeti individuumoknál is sor kerül és éppen ott helyén való. De elvonatkoztatással és meghatározott, fogalmilag lényeges elemeik felerősítésével természetesen ideáltípusokká formálhatók azok a fajfogalmak is, amelyek állandó alkotórészei a történeti bemutatásoknak és a konkrét történeti fogalmaknak. Sőt, ez az ideáltipikus fogalmak alkalmazásának egyik gyakorlatilag különösen gyakori és fontos esete, és minden individuális ideáltípus a fajra jellemző és ideáltípusként kialakított fogalmi elemekből tevődik össze. Ám ebben az esetben is megmutatkozik az ideáltipikus fogalmak sajátos logikai funkciója. Mindaddig, amíg eltekintek a fogalom alkotórészeinek jelentőségétől, tehát egyszerűen csak mindennapi szóhasználatot elemzem, a “csere” fogalma például – mint több jelenség közös ismertető jegyeinek az együttese – egyszerű fajfogalom. Ha viszont ezt a fogalmat például a “határhaszon törvényével” kapcsolatba hozva megalkotom a “gazdasági csere” mint gazdaságilag racionális folyamatfogalmát, akkor az, mint minden logikailag teljesen kifejtett fogalom, a csere “tipikus” feltételeire vonatkozó ítéletet is tartalmaz. Genetikus jelleget ölt és ezzel egyben logikai értelemben is ideáltipikussá válik, azaz eltávolodik az empirikus valóságtól, ami vele már csak összevethető, rá vonatkoztatható. Hasonló a helyzet a nemzetgazdaságtan úgynevezett “alapfogalmainak” mindegyikével: genetikus formában csak ideáltípusként fejthető ki. Természetesen esetről esetre változó, hol húzódik az ellentét a csupán empirikus jelenségek közös vonásait összegző egyszerű fajfogalmak és a fajnak megfelelő ideáltípusok – például a kézművesség “lényegének” valamilyen ideáltipikus fogalma – között. De egyetlen fajfogalom mint olyan sem rendelkezik “tipikus” jelleggel, tisztán a fajnak megfelelő “átlag”-típus pedig nem létezik. Valahányszor “tipikus” nagyságokról beszélünk – például a statisztikában -, mindig többről van szó, mint a puszta átlagról. Minél inkább a valóságban tömeges jelenségként fellépő folyamatok egyszerű osztályozásáról van szó, annál inkább fajfogalmakkal van dolgunk; viszont minél inkább sajátos kulturális jelentésüket adó alkotórészeikre figyelve öntünk fogalmi formába bonyolult történeti összefüggéseket, annál inkább az ideáltípus jellegét ölti az így nyert fogalom vagy fogalmi rendszer. Mert amit az ideáltipikus fogalomalkotás világosan tudatosítani kíván, az sohasem az, ami a fajnak megfelelő, hanem ami a kulturális jelenségek sajátosságát adja.

 

Az a tény, hogy ideáltípusokat – a fajnak megfelelőeket is – alkalmazhatunk és alkalmazunk, csak egy másik tényállással összefüggésben válik a módszer szemszögéből fontosnak.

 

Eddig az ideáltípusokat lényegében csak azon összefüggések elvont fogalmaiként ismertük meg, amelyeket úgy képzeltünk el, mint amik a történés folyamában maradandók, történeti individuumok, amelyekben fejlődési folyamatok mennek végbe. Most azonban olyan bonyodalom lép fel, amely a “tipikus” fogalmának a segítségével rendkívül könnyen újra becsempészi azt a naturalista előítéletet, hogy a társadalomtudományok célja az volna, hogy a valóságot “törvényekre” vezesse vissza. Ugyanis a fejlődési folyamatok is megkonstruálhatók ideáltípusként, s e konstrukcióknak egészen számottevő heurisztikus értéke lehet. Csakhogy ennek során különösen nagy mértékben megnő ideáltípus és valóság egymásba csúsztatásának a veszélye. Valaki, mondjuk, arra az elméleti eredményre jut, hogy a szigorúan “kézműves jelleggel” szervezett társadalomban a földjáradék lehet a tőkefelhalmozás egyetlen forrása. Ebből kiindulva a kézműves gazdasági formának tőkés gazdasági formává alakulásáról talán megszerkeszthető olyan eszményi kép (csak talán, mert itt most nem vizsgáljuk meg a konstrukció helyességét), amely kizárólag bizonyos egyszerű meghatározó tényezőkkel számol: korlátozott földterület, növekvő lélekszám, nemesfém-beáramlás, az életvitel racionalizálódása. Ezután lehetne csak éppen e konstrukció mint heurisztikus eszköz segítségével megvizsgálni, hogy a fejlődés empirikus történeti menete csakugyan az volt-e, mint a megszerkesztett folyamat, összevetve az ideáltípust a “tényekkel”. Ha az ideáltípust “helyesen” szerkesztette meg és az események tényleges menete mégsem felel meg az ideáltípusnak, akkor ez azt bizonyítaná, hogy a középkori társadalom bizonyos vonatkozásokban mégsem volt szigorúan “kézműves jellegű”. És ha az ideáltípust heurisztikus szempontból “ideálisan” konstruálta meg – itt most egyáltalán nem vizsgáljuk, hogy ez példánkban lehetséges-e és ha igen, hogyan -, akkor az egyben a kutatást is arra az útra tereli, amelynek végén pontosabban megragadhatjuk a középkori társadalom ezen nem kézműves jellegű alkotórészeinek a sajátosságát és történelmi jelentőségét. Ha az ideáltípus ilyen eredményre vezet, akkor betöltötte logikai rendeltetését – pontosan azzal, hogy valótlannak bizonyul. Ebben az esetben egy hipotézis próbája volt. Az eljárás semmiféle metodológiai aggályt nem támaszt mindaddig, amíg állandóan szem előtt tartjuk, hogy az ideáltipikus fejlődéskonstrukció és a történelem két élesen elkülönítendő dolog, és hogy a konstrukció itt csupán annak az eszköze volt, hogy ismereteink alapján lehetséges okok körén belül tervszerűen hajtsuk végre egy történelmi folyamat érvényes hozzárendelését a valóság okaihoz.

 

Van viszont egy körülmény, mely a tapasztalat tanúsága szerint gyakran ugyancsak megnehezíti a szigorú elkülönítés fenntartását. A szemléletes bemutatás érdekében az ideáltípust vagy az ideáltipikus fejlődést az empirikus történeti valóságból vett szemléltető anyaggal próbáljuk megvilágítani. Ez az önmagában tökéletesen legitim eljárás azzal a veszéllyel jár, hogy megfordul a viszony, s a történeti tudás az elmélet szolgájaként lép fel. S a teoretikus könnyen abba a kísértésbe esik, hogy normálisnak tekintse ezt a viszonyt, vagy pedig – ami még rosszabb – egymásba csúsztassa, sőt össze is tévessze az elméletet és történelmet. E veszély tovább fokozódik, ha valamely fejlődés ideális konstrukcióját és meghatározott kulturális képződmények ideáltípusainak fogalmi osztályozását összedolgozva (például a “zárt házi gazdaságtól” kiindulva az ipari üzemformákét, vagy a “pillanatnyi istenségektől” kiindulva a vallásos fogalmakét) genetikus osztályzást alakít ki. Ekkor típusoknak kiválasztott fogalmi jegyek szerint adódó sorrendje törvényszerűen szükségszerű történeti egymásra való következésükként jelenik meg. Emiatt ezután annyira egymáshoz tapad a fogalmak logikai rendje és a felfogott dolgoknak a térben, az időben és oksági kapcsolataikban való empirikus elrendezése, hogy szinte ellenállhatatlanná válik a kísértés, hogy akár a valóság megerőszakolásával is alátámasszuk a konstrukció reális érvényességét a valóságban.

 

Szándékosan nem szerepelt demonstrációnk tárgyaként az ideáltipikus konstrukcióknak számunkra messze legfontosabb esete: Marx. Mégpedig azért nem, mert nem akartuk fejtegetésünket még jobban bonyolítani a Marx-értelmezések bevonásával, és nem akartunk elébe vágni folyóiratunk vizsgálódásainak sem, mely rendszeresen kritikai elemzés tárgyává fogja tenni azt az irodalmat, mely e nagy gondolkodóról vagy hozzá kapcsolódva megjelenik. Ezért itt csak leszögezzük, hogy természetesen valamennyi sajátos marxista “törvény” és fejlődéskonstrukció – amennyiben elméletileg hibátlan – ideáltipikus jellegű. Mindenki, aki valaha dolgozott már marxista fogalmakkal, egyaránt ismeri ezeknek az ideáltípusoknak a kiemelkedő, sőt egyedülálló heurisztikus jelentőségét – amikor összevetik velük a valóságot -, és veszedelmességet, mihelyt empirikusan érvényes vagy éppenséggel valóságos (azaz igazából metafizikai) “hajtóerőknek”, “tendenciáknak” stb. képzelik őket.

 

Fajfogalmak – ideáltípusok – ideáltipikus fajfogalmak – a történeti emberekre empirikusan ható gondolati összefüggések értelmében vett eszmék – ezen eszmék ideáltípusai – a történeti embereket uraló eszmények – ezen eszmények ideáltípusai – eszmények, melyekre a történész a történelmet vonatkoztatja; elméleti konstrukciók az empíria szemléltető hatásával – történeti vizsgálódás az elméleti fogalmak eszményi határesetenként való használatával – s ehhez jönnek még a különféle lehetséges bonyodalmak, amelyeket itt csak jelezni lehetett: csupa olyan gondolati képződmény, melynek a közvetlen adottság empirikus valóságához való viszonya minden egyes esetben problematikus. Ez a lista már önmagában is jelzi a fogalmi módszertani problémák végtelen, a kultúratudományok területén örökéletű bonyolultságát. S minthogy itt csak a problémákat kellett megmutatnunk, végképp le kellett mondanunk arról, hogy komolyan megvizsgáljuk a gyakorlati metadológiai kérdéseket, behatóbban kifejtsük az ideáltipikus megismerés és a “törvényszerű” megismerés, az ideáltipikus fogalmak és a kollektív fogalmak közötti kapcsolatokat stb.

 

A történész azonban mindeme fejtegetések után még mindig ki fog tartani amellett, hogy a fogalomalkotásban és a konstrukcióban az ideáltipikus forma uralkodik, az a tudományág fiatalságának sajátos tünete. S ebben bizonyos mértékig igazat kell adnunk neki, csakhogy ebből az övétől eltérő következtetésre jutunk. Vegyünk néhány példát más diszciplínákból. Igaz persze, hogy a gyötrődő ötödik gimnazista csakúgy, mint a primitív filológus a nyelvet először “organikusan” gondolja el, vagyis mint normák uralta, empíria feletti egészet, a tudomány feladatát mint annak megállapítását, mi tekintendő nyelvi szabályként érvényesnek. A “filológia” normális esetben az első feladatának az “írott nyelv” logikai feldolgozását, tartalmának szabályokra való visszavezetését tartja – ahogyan például annak idején a Crusca. S ha ma ezzel szemben egy vezető filológus azt hirdeti, hogy “minden egyes ember beszéde” a filológia tárgya, akkor e programot csak azáltal fogalmazhatta meg, hogy az írott nyelv már egy viszonylag szilárd ideáltípust kínál, amellyel a beszéd végtelen sokféleségének egyébként mindenféle igazódást nélkülöző, parttalan kutatása (legalább hallgatólagosan) dolgozhat. – És ugyanígy mindaddig mintegy szükségkikötőként működnek a természetjogi és organikus konstrukciók is, vagy például – a mi értelmezésünknek megfelelő ideáltípust felidézve – Benjamin Constant elmélete az antik államról, amíg meg nem tanuljuk, hogyan igazodjunk el az empirikus tények roppant tengerén. A tudomány éretté válása tehát csakugyan mindig az empirikusan érvényesként vagy fajfogalomként elgondolt ideáltípusnak a meghaladását jelenti. Azonban nemcsak arról van szó, hogy például Constant szellemes konstrukciójának felhasználása az ókori államelmélet bizonyos oldalainak és történeti sajátosságainak bemutatásában, ha gondosan szem előtt tartjuk ideáltipikus, még ma is teljesen legitim; hanem mindenekelőtt arról, hogy vannak tudományok, amelyeknek örök ifjúság jutott osztályrészül: közéjük tartozik az összes történeti diszciplína, mert a kultúra örökké tovább haladó áradata mindben a problémáknak újabb és újabb megfogalmazásait hozza létre. Feladatuk lényegéből fakad az újabb és újabb ideáltipikus konstrukciók elkerülhetetlensége, de egyben mindegyiknek a mulandósága is.

 

Minduntalan megújulnak és sohasem érnek véget azok a kísérletek, amelyek során igyekeznek megállapítani a történeti fogalmak “tulajdonképpeni”, “igaz” értelmét. Következésképpen a történelem folyton olyan szintézisekkel dolgozik, amelyek rendszerint csak viszonylag meghatározott fogalmak, vagy pedig, ha mindenáron ki akarják csikarni a fogalom tartalmi egyértelműségét, akkor abból elvont ideáltípus lesz, amiről kiderül, hogy olyan elméleti, tehát “egyoldalú” szempont, amelyből megvilágítható, amelyre vonatkoztatható ugyan a valóság, de ami magától értetődően nem alkalmas séma a valóság maradéktalan besorolásához. Mert a valóság mindenkori jelentős alkotórészeinek megragadásakor nem szabadulhatunk e gondolati rendszerektől, de a valóság végtelen gazdagságát egyikük sem merítheti ki. Egyik sem több, mint kísérlet arra, hogy tudásunk mindenkori szintjén a rendelkezésünkre álló fogalmi képződmények segítségével rendet teremtsünk az érdeklődésünk mindenkori körébe bevont tények káoszába. A közvetlenül adott valóság gondolkodó feldolgozásával – vagyis valójában gondolkodó átalakításával – s az akkori ismeretszintnek és érdeklődési iránynak megfelelő fogalmakba való besorolásával a múltban kialakított gondolati apparátus folytonos vitában áll mindazzal, amire új valóságismeretként szert tudunk és akarunk tenni. Ebben a harcban valósul meg a kultúratudományos munka haladása. Eredménye azoknak a fogalmaknak a szakadatlan átalakítási folyamata, amelyekkel a valóságot meg akarjuk ragadni. A társadalmi élettel foglalkozó tudományok története ezért a jövőben is azt az állandó váltakozást fogja mutatni, mint eddig: fogalmakat alkotva gondolatilag rendezni próbálja a tényeket – a tudományos látókör tágulása és eltolódása nyomán felbontja az így kapott gondolati képeket -, s e megváltozott alapokon új fogalmakat alkot. Ez nem annak a jele, mintha eleve elhibázott volna a fogalmi rendszeralkotással való próbálkozás – hiszen minden tudomány, még az egyszerű, leíró történetírás is kora fogalmi készletével dolgozik -, hanem az a körülmény jut itt kifejezésre, hogy az emberi kultúrával foglalkozó tudományokban a fogalomalkotás a problémák felvetésétől függ, amelyek viszont együtt változnak a kultúra tartalmával. Tudományunk területén a nagy fogalmi konstrukciós kísérleteknek rendszerint éppen az adta értékét, hogy feltárták az alapjukul szolgáló szempont jelentőségének a korlátait. A társadalomtudományok területén a legnagyobb horderejű előrelépések a tárgyat tekintve a gyakorlati kulturális problémák eltolódásához kapcsolódnak, a formát tekintve pedig a fogalomalkotás kritikájaként öltenek alakot. Folyóiratunk egyik legfontosabb feladata lesz e kritika céljának, tehát a társadalomtudományos szintézis elveire vonatkozó vizsgálódásnak a szolgálata.

 

Az elmondottakból adódó következtetések levonásával olyan pontra jutunk el, ahol nézeteink talán egyben-másban eltérnek a történeti iskola számos, esetleg kiváló képviselőjének a felfogásától, holott mi is ennek az iskolának a fiai vagyunk. Õk ugyanis hallgatólagosan, de sokszor kimondottan is ragaszkodnak ahhoz a vélekedéshez, hogy minden tudomány végcélja, rendeltetése nem más, mint hogy anyagát olyan fogalmak rendszerébe illessze, amelyeknek a tartalmát az empirikus szabályszerűségek megfigyelésével, hipotézisek alkotásával és igazolásával kell előállítani és lassan tökéletesíteni mindaddig, míg “kiteljesedett” és ennélfogva deduktív tudománnyá nem lesz. E cél szemszögéből a mai induktív történeti munka csak a tudományágunk tökéletlenségével magyarázható előmunkálat; e személetmódnak az álláspontjáról természetszerűen mi sem lehet aggályosabb, mint az olyan pontos fogalmak kidolgozása és alkalmazása, amelyek szükségképp elébe vágnak a távoli jövőben várható eredménynek. Ez a felfogás elvileg támadhatatlan volna az antik-skolasztikus ismeretelmélet alapján, amely egyébként a történeti iskolához tartozó szakemberek zömének még mindig a vérében van: előfeltételezik, hogy a fogalmak rendeltetésük szerint az “objektív” valóság képzeti képmásai; ebből fakad a minduntalan hivatkozás a pontos fogalmak valótlanságára. Aki végiggondolja a modern ismeretelmélet Kanttól eredő alapgondolatát, hogy márpedig a fogalmak az empirikusan adott feletti szellemi uralmat szolgáló gondolati eszközök és nem is lehetnek mások, az nem lát okot a pontos genetikus fogalmak elvetésére azért, mert azok szükségképpen ideáltípusok. Számára a fogalom és a történészi munka viszonya megfordul: ama végcélt logikai lehetetlenségnek látja, a fogalmak pedig nem célnak, hanem az egyedi szempontokból jelentős összefüggések megismerését szolgáló eszközöknek, melyeket éppen azért kell mindenkor szükségképpen pontosan megfogalmazni, mert a történeti fogalmak tartalma szükségképpen változó. S csak annyit követel meg, hogy alkalmazásuk során mindig gondosan tartsuk szem előtt ideális gondolati alkotás jellegüket, hogy össze ne tévesszük az ideáltípust a történelemmel. Minthogy a vezérlő értékeszmék elkerülhetetlen változása miatt szóba sem kerül, hogy valóban végérvényes történeti fogalmak alkotnák az általános végcélt, úgy véli, hogyha a mindenkor vezérlő egyes szempontokhoz igazodva pontos és egyértelmű fogalmakat alkotunk, az éppenséggel megteremti annak a lehetőségét, hogy mindemkor világosan tudatába legyünk, melyek e fogalmak érvényességének a korlátai.

 

Itt közbevethető, amit már magunk is elismertünk, hogy a konkrét történeti összefüggés menete adott esetben akkor is jól szemléltethető, ha nem vonatkoztatjuk folyton definiált fogalmakra. S ennek megfelelően szakmánkbeli történészről is elmondható volna ugyanúgy, mint a politikatörténészről, hogy “az élet nyelvén” is szólhat. Nem vitás, csakhogy tegyük hozzá, hogy ennek az elírásnak a során gyakran nagyon nagy mértékben szükségképp csak véletlenszerűen válik világosan tudatossá az a szempont, amelyből a tárgyalt folyamat jelentőségre tesz szert. Általában nem osztozunk a politikatörténész kedvező helyzetén, akinek leírásai rendszerint egyértelmű, vagy egyértelműnek tűnő kulturális tartalmakra vonatkoznak. A csak szemléletes ábrázoláshoz a művészi ábrázolás jelentőségének sajátossága tapad: “Mindenki látja, mai a szívén fekszik” – az érvényes ítéletek mindig előfeltételezik a szemléletes logikai feldolgozását, azaz fogalmak használatát, s bár lehetséges és esztétikailag gyakran vonzó, ha rejtve maradnak. De mindig veszélyezteti azt, hogy az olvasó – s gyakorta azt is, hogy a szerző – biztonságosan tájékozódhassék a szerző ítéleteinek tartalmáról és horderejéről.

 

Viszont rendkívül veszélyessé válhat a pontos fogalomalkotás elmaradása a gyakorlati, gazdasági- és társadalompolitikai fejtegetéseknél. A kívülálló jószerével el sem hiszi, micsoda zűrzavart keltett itt például az “érték” terminusának a használata – ami tudományágunk legtöbb főfájást okozó gyermeke, hiszen csak ideáltipikusan lehet bármilyen értelmű értelme -, vagy az olyan kifejezéseké, mint a “produktív”, a “népgazdasági szempontból” stb., amelyek egyáltalán nem állják ki a világos fogalmi elemzést. S elsősorban az élet nyelvéből kölcsönzött kollektív fogalmak okoznak itt áldatlan helyzetet. Hogy a laikus számára is lehetőleg átlátható iskolapéldához folyamodjunk, vegyük a “mezőgazdaság” fogalmát a “mezőgazdaság érdekei” szókapcsolatban. Ha most a “mezőgazdaság érdekeinek” azokat az empirikusan megállapítható, többé-kevésbé világos, szubjektív képzeleteket tekintjük, amelyek az egyes gazdálkodó egyénekben a saját érdekeikről kialakulnak, és egyelőre teljesen eltekintünk a marhatenyésztő, a marhahizlaló, a gabonatermelő, a gabonát takarmányként használó vagy abból pálinkát főző stb. gazdák érdekei közti megszámlálhatatlanul sok konfliktustól, akkor is tudja minden szakember – ha nem is minden laikus -, hogy ez a homályos képzet az egymást keresztül-kasul keresztező értékvonatkozásoknak micsoda irdatlan szövevényét takarja. Soroljunk csak fel egypárat közülük: azoknak a gazdáknak az érdekeik, akik birtokukat elakarják adni és ezért csak a föld árának gyors emelkedése az érdekük – azoknak az ezzel épp ellentétes érdeke, akik újabb földet akarnak vásárolni, betagosítani vagy bérelni; azoknak az érdeke, akik egy bizonyos birtokot a társadalmi előnye miatt akarnak megőrizni utódaiknak és ezért a földbirtoklás stabilitása az érdekük – azoknak az ezzel ellentétes érdeke, akik maguk és gyermekeik érdekében azt kívánják, hogy a föld a legjobb gazdához vagy – ami nem föltétlenül ugyanaz – a legtőkeerősebb vevőhöz kerüljön; a magángazdálkodási értelemben “legjobb gazdák” tisztán gazdasági érdekeltsége a gazdasági mozgás szabadságában – bizonyos uralkodó rétegek ezzel ütköző érdekeltsége “rendjük” s ezáltal utódaik hagyományos társadalmi és politikai pozíciójának megőrzésében; a nem uralkodó mezőgazdasági rétegek társadalmi érdeke, hogy eltűnjenek a pozíciójukat rontó felsőbb rétegek – s az alkalomadtán ezzel ütköző érdekük, hogy e felsőbb rétegekben leljenek az ő jövedelmi érdekeiket védő politikai vezetőkre. A listát sokszorosan bővíthetnénk, és mégsem jutnánk a végére, pedig a lehető legsommásabban és legpontatlanabbul jártunk el. Azt most figyelembe sem vesszük, hogy az efféle, inkább “egoista” érdekekkel legkülönbözőbb tisztán eszményi értékek keveredhetnek, kapcsolódhatnak össze, s gátolhatják vagy eltéríthetik őket, mert elsősorban arra kívánunk emlékeztetni, hogy amikor a “mezőgazdaság érdekeiről” beszélünk, akkor rendszerint nemcsak azokra az anyagi és eszményi értékekre gondolunk, amelyekre a mindenkori gazdálkodók a maguk “érdekeit” vonatkoztatják, hanem emellett azokra a részben teljesen heterogén értékeszmékre is, amelyekre mi vonatkoztathatjuk a mezőgazdaságot. Például: a termelés érdekeire, amelyek a lakosság olcsóbb élelmezésének, valamint – ami nem mindig ugyanaz – a jó minőségű élelmezésének érdekéből adódnak, s e téren a város és a vidék érdekei a legkülönfélébb módon ütközhetnek, s ráadásul a mai nemzedék érdekei sem feltétlenül azonosak a későbbi nemzedékek valószínű érdekeivel; a népesedés érdekei, különösen a nagy létszámú falusi lakossághoz fűződő érdek, ami fakadhat “az állam” hatalmi politikai vagy belpolitikai érdekeiből is, de egymástól merőben különböző eszmei érdekekből is, mint amilyen a nagy lélekszámú mezőgazdasági lakosság remélt befolyása az ország kulturális sajátszerűségére; ez a népesedési érdek egyébként ütközhet a falusi lakosság valamennyi részének a legkülönbözőbb magángazdasági érdekeivel, sőt esetleg a falusi lakosság egészének összes jelenlegi érdekével. Vagy például a mezőgazdasági lakosság meghatározott fajtájú tagozódásához fűződő érdek a vele járó politikai vagy kulturális hatások miatt – ez az érdek, irányától függően, ütközhet mind az egyes gazdálkodók, mind “az állam” összes elképzelhető, jelenlegi és a jövőre vonatkozó érdekével, még a legkényszerítőbbekkel is. Továbbá bonyolítja a dolgot, hogy ilyenkor az “állam” – amelynek “érdekére” oly szívesen vonatkoztatjuk ezeket az érdekeket és még számos hasonló egyes érdekeket – nagyon gyakran csak olyan értékeszmék összegubancolódott sokaságának a fedőneve, amelyekre viszont adott esetben mi vonatkoztatjuk az államot. Idetartozik a külső támadással szembeni katonai védelem, az uralkodóház vagy bizonyos osztályok uralmi helyzetének védelme a belső támadással szemben; a nemzet formális állami egységének fenntartásához vagy növeléséhez fűződő érdek, vagy öncélúan, vagy azoknak a meghatározott, objektív, de megint csak igen különféle kulturális értékeknek a megőrzése, amelyeket államban egyesült népként hitünk szerint képviselünk; az állam társadalmi jellegének alakítása bizonyos, megint csak igen különféle kulturális eszmények szellemében – túlságosan messzire vezetne, ha akár csak jelezni is akarnánk, mi minden húzódhat meg azoknak az “államérdekeknek” a gyűjtőneve mögött, amelyekre “ a mezőgazdaságot” vonatkoztathatjuk. A választott példa durva és egyszerű, s még inkább az a mi sommás elemzésünk. De próbálja csak meg a laikus mondjuk “ a munkás osztályérdekeinek” fogalmát hasonló módon ( és ennél alaposabban) elemezni, s rögtön észre veszi, hogy az mennyire ellentmondásos szövevénye részint a munkások érdekeinek és eszményeinek, részint azoknak az eszményeknek, amelyek fényében mi a munkásokat látjuk. Az érdekek harcának jelszavait nem lehet leküzdeni “viszonylagosságuk” tisztán empirista hangsúlyozásával: a frázisok homályából az egyetlen kivezető út a különböző lehetséges szempontok világos, pontos fogalmi rögzítése. A “szabadkereskedelmi érv” világnézetként vagy érvényes normaként nevetséges, viszont kereskedelempolitikai vizsgálódásainknak mégis súlyos károkat okozott – éspedig teljesen függetlenül attól, hogy az egyes megszólalók mely kereskedelempolitikai eszményeket kívántak képviselni -, hogy lebecsültük azoknak az ideáltipikus megfogalmazásoknak a heurisztikus értékét, amelyekben a világ legnagyobb kereskedőinek régi életbölcsessége fejeződik ki. Az egyes esetben szóba jövő szempontok sajátossága csak az empíriát az ideáltípussal szembesítő ideáltipikus fogalmi képletekben válhat valóban világossá. A mindennapi nyelvben élő, differenciálatlan gyűjtőfogalmak használata mindig a gondolkodás vagy a szándékok tisztázatlanságának a leple, eléggé gyakran kétes csúsztatások szerszáma, de mindig a helyes problémafelvetés meggátolásának az eszköze.

 

Végére értünk fejtegetéseinknek, amelyek csupán azt a célt követték, hogy kiemeljék azt a sokszor hajszálvékony vonalat, amely a tudományt a hittől elválasztja, és ráébresszenek a társadalmi-gazdasági megismerés vágyának értelmére. Mindennemű tapasztalati tudás objektív érvényessége azon és csakis azon alapul, hogy az adott valóságot olyan kategóriák szerint rendezi, amelyek abban a sajátos értelemben, hogy megismerésünk előfeltételét képviselik, szubjektívak, és ahhoz az előfeltevéshez kötődnek, hogy a csak tapasztalati tudásból nyerhető igazság értékes. Akinek ez az igazság nem érték – s a tudományos igazság értékébe vetett hit nem természettől adott, hanem meghatározott kultúrák terméke -, annak tudományunk eszközeivel semmit sem nyújthatunk. Persze hiába keresne olyan, másfajta igazságot, amely a tudomány helyett megadná neki azt, amit egyedül a tudomány nyújthat: fogalmakat és ítéleteket, melyek nem azonosak az empirikus valósággal, nem is a képmásai, de lehetővé teszik a valóság érvényesen gondolkodva rendezését. Azt láttuk, hogy az empirikus társadalmi kultúratudományok területén az a lehetőség, hogy értelmesen megismerjük azt, ami számunkra a történés végtelen bőségéből lényeges, egészen sajátosan elkülönülő szempontok szakadatlan alkalmazásához kötődik, amelyek végső soron mind olyan értékeszmékhez igazodnak, amelyek ugyan empirikusan minden értelmes emberi cselekvés megállapítható és átélhető elemei, az empirikus anyaggal mégsem alapozható meg az érvényességük. A társadalomtudományos megismerés “objektivitása” nem is ezen múlik, hanem azon, hogy bár az empirikusan adottat mindig azokra az értékeszmékre vonatkoztatja, amelyek mint megismerést értékkel ruházzák fel s amelyekből a jelentősége megérthető, ám ezen eszmékből sohasem emel piedesztált érvényességük empirikusan lehetetlen bizonyításhoz. S az, hogy valamilyen formában mindnyájunkban él a hit azoknak a végső és legfőbb értékeszméknek az empírián túli érvényességében, amelyekhez létezésünk értelmét kötjük, nemhogy kizárná, de magába foglalja azoknak a konkrét szempontoknak a szüntelen változását, amelyekből nézve az empirikus valóságnak jelentősége van: az élet irracionális valósága és lehetséges jelentőség-tartalma kimeríthetetlen, ezért az értékvonatkoztatás konkrét alakulása változékony, s a változásnak alávetett marad az emberi kultúra sűrű homály fedte jövőjében is. A legfőbb értékeszmék fénye mindig más-más véges részt világít meg a történéseknek az időkön át hömpölygő, mérhetetlen, kaotikus áradatából.

 

Mindez remélhetően nem vezet arra a félreértésre, hogy a társadalomtudomány tulajdonképpeni feladata az új szempontok és fogalmi konstrukciók állandó hajszolása volna. Ellenkezőleg: semmit sem kívántunk élesebben hangsúlyozni, mint azt a tételt, hogy a végső cél kizárólag és egyes egyedül a konkrét történeti összefüggések kulturális jelentőségének megismerése – más eszközökkel együtt ezt kívánja szolgálni a fogalomalkotó és fogalomkritikai munka is. F. Th. Vischer kifejezésével élve: a mi területünkön is vannak “anyagbolondok” és “értelmezés-bolondok”. Az előbbiek tényekre éhes száját csak dokumentációkkal, statisztikai atlaszokkal és kérdőívekkel lehet betömni, az új gondolat finomságai iránt érzéketlenek. Az utóbbiak ínyencek, akiknek az egyre újabb gondolatpárlatok elveszik étvágyukat a tényektől. A valódi művészi tudás, mint amilyennel például a történészek közül Ranke rendelkezett oly nagyszerűen, éppen abban szokott megnyilvánulni, hogy az ismert tényeket ismert szempontokra vonatkoztatva is újat tud alkotni.

 

A specializáció korában minden kultúratudományos munka – miután meghatározott problémamegfogalmazások egyszer már egy meghatározott tárgyra irányították, s miután kialakította metodika elveit – öncélnak tekinti anyaga feldolgozását anélkül, hogy az egyes tények ismeretértékét mindig tudatosan ellenőrizné a végső értékeszméken, sőt anélkül, hogy változatlanul tudatában volna annak, hogy ezen értékeszmékhez kötődik. És ez így van jól. Ám egyszer csak megfordul minden: a gondolkodás nélkül alkalmazott szempontok jelentőség bizonytalanná válik, az út homályba vész. A kultúra nagy problémáinak fénycsóvája máshová vetül. Akkor a tudomány is összeszedi magát, hogy új helyről és új fogalmi apparátussal a gondolat magasából lepillantson a történés áradatára. Elindul ama csillagzatok után, amelyek munkájának értelmét és irányát kijelölhetik:

 

“… támad már új szenvedély:

Örök fényét habzsolni, hogy rohannék,

Előttem a Nap, mögöttem az éj,

Felettem a menny, alattam a tenger-”

 

 (Goethe: Faust, ford. Jékely Zoltán)

 

----------------------------------------------------------------------------

Forrás: Tanulmányok Osiris, 1999.

Gépelte: Báder Csaba

2001-11-25