Peter Berger - Hansfried Kellner:
Valóságfelépítés a házasságban. A tudás mikroszociológiájához

Durkheim óta közhely a családszociológiában, hogy a házasság menedéket nyújt az egyénnek az anómia elől. Ez az érdekes, gyakorlatilag jól hasznosítható gondolat azonban csak fonákja egy sokkal szélesebb jelenségnek. Ha anómiás állapotokról beszélhetünk, akkor illik megvizsgálnunk azokat a nómikus folyamatokat is, amelyek hiányában az előbb említett állapotok fellépnek. Ha fordított összefüggést találunk a házasság és az anómia között, akkor a házasságot mint nómoszépítő eszközt (instrumentality) kell tárgyalnunk, vagyis olyan társadalmi megoldást (arrangement) kell benne látnunk, amely rendet teremt az egyén számára, amelyben életét értelmesként apasztalhatja. Mi most itt a házasságot éppen ilyen oldalról kívánjuk tárgyalni. Nyilván makroszociológiai nézőpontból is kiindulhatnánk, s a házasságot mint fontos társadalmi intézményt a társadalom más, széles struktúráival hozhatnók kapcsolatba, mégis mikroszociológiai lesz megközelítésünk, és főként egyénekre ható társadalmi folyamatokkal fogunk foglalkozni, amelyek bármely házasságban előfordulhatnak, miközben persze e folyamatok szélesebb kereteit is meg kell értenünk. Hogy milyen értelemben tekintendő a tudás mikroszociológiájának elemzésünk, remélhetőleg világosabbá válik menet közben.1

A házasság nyilvánvalóan csak egy a sok társadalmi kapcsolat közül, amelyekben a nómoszépítés folyamata lejátszódik. Ezért először általánosabb megfogalmazásban kell szemügyre vennünk a folyamat jellegét. Három elméleti nézőpont hatása vegyül elemzésünkben: Weberé, amely a társadalmat mint jelentések hálózatát tekinti, Meadé, amely társadalmi jelenségként tárgyalja az identitást, és az a fenomenológiai elemzés, amely - különösen Schütz és Merleau-Ponty munkáiban - a valóság társadalmi struktúrálódására vonatkozik. (Vö. Weber 1956, 1951; Mead 1973; Schütz 1960, 1962a; Merleau-Ponty 1945, 1953.) Mivel nem hisszük, hogy az elméleti tisztaságot fokozná, ha súlyos szakkifejezések tömegét használnók, amennyire lehet, kerülni fogjuk azt a zsargont, amely a szociológusokat és a fenomenológusokat kétes hírbe szokta keverni.

A bennünket érdeklő folyamat olyan konzisztens valóságot épít fel, tart fenn és módosít, amelyet egyének jelentésteliként tapasztalnak. A folyamat lényegi formáit meghatározza az őt körülvevő társadalom. Minden társadalom a maga módján definiálja és érzékeli a valóságot - annak világát, univerzumát, szimbólumainak szervezett boltozatát. Adódik ez már a nyelvben, amely a társadalom szimbolikus bázisa, s amely fölött - a nyelv anyagából - kész (ready-made) típusosságok rendszere magasodik: ebben végtelen számú, a valóságra vonatkozó tapasztalat rendeződik.2 A típusosságok rendje a társadalom tagjainak közös birtoka, ezért nemcsak hogy objektív jellegű, hanem a világként á ) magától értetődőnek tekintődik: ez az egyetlen világ, amely bárkinek, aki normális, az eszében járhat. (Vö. Schütz 1962a: 207-228.) A valóság társadalmi definícióinak látszólag objektív és magától értetődő jellege legvilágosabb magának a nyelvnek az esetében, de fontos tudni, hogy a nyelv csak alapja és eszköze egy sokkal nagyobb szabású világépítő folyamatnak.

Az egyénnek folytonosan magára kell vonatkoztatnia és konkretizálnia kell a társadalmilag felépülő világot, hogy az csakugyan az ő világa legyen és maradjon. Társadalmától az egyén határozott zsinórmértéket kap mindennapi tapasztalataira és magatartására vonatkozóan. Ami a legfontosabb: sajátos típusosságkészleteket, relevanciaismérveket is kap, amelyeket előzetesen társadalma definiál, és azért juttat neki, hogy rendezhesse velük mindennapi életét. A rendező vagy - amiként elöljáróban mondtuk - nómikus apparátus életrajzilag halmozódó jellegű. Már az egyéni szocializáció legkorábbi szakaszaiban is formálódni kezd, majd folytosan bővül és módosul, amíg csak az egyén élete tart. (Vö. Piaget 1954.) Noha egyéni, életrajzi különbségek különbözővé teszik az említett apparátus egyénenkénti konstitúcióját, a társadalomban általános közmegegyezés áll fenn arra nézve, hogy mekkora eltérések tarthatók elviselhetőknek. Effajta közmegegyezés nélkül a társadalom a maga folyamatosságában jószerivel elképzelhetetlen volna, mivel nélkülözné ama rendezőelveket, amelyekkel a tapasztalatokat másokkal is meg lehet osztani, a magatartást pedig kölcsönösen érthetővé lehet tenni. Az a rend tehát, amelyben az egyén észlelni és definiálni kezdi a világot, a parányi változtatásoktól eltekintve korántsem a saját választásából fakad. Így fedezi fel azt, mint külsődleges adottságot (datum), előregyártott világot, amely megvan, s arra vár, hogy éljenek benne - noha a benne élés folyamatában szüntelenül módosul is egyénenként. Ez a világ mégis hitelesítésre (validation) szorul, talán éppen azért, mert mindig ott pislákol körülötte a gyanú, hogy lévén társadalmi képződmény, talán nem teljességgel relatív. A hitelesítést csak az egyén maga végezheti el, de ez folytonos interakciót kíván másokkal, akik ugyancsak a társadalmilag felépülő világ lakói. Széles értelemben a világ valamennyi lakója hitelesítő funkciót tölt be. Reggelente az újságkihordó fiú hitelesíti világom legszélesebb koordinátáit, a postás pedig kézzelfoghatóan hitelesíti saját elhelyezkedésemet e koordináták között. Némelyik hitelesítés azonban jelentősebb a többinél. Mindenki igényli világának, különösen pedig identitásának és a világban betöltött helyének folytonos hitelesítését ama kevesektől, akik csakugyan "jelentős másikak" a számára. (Vö. Mead 1973: 173-286.) Amiként a jelentős másikakkal való kapcsolataitól való megfosztatása anómiába taszítja, úgy folyamatos jelenlétük azt a nómoszt tartja fenn számára, amely otthonossá teszi világát, legalábbis általában. Ismét széles értelemben szólva, a jelentős másikak minden cselekvése, de még puszta jelenlétük is ezt a fenntartó funkciót tölti be. A mindennapi életben azonban ennek fő eszköze a beszéd. Az egyénnek a jelentős másikakkal fenntartott kapcsolatát ilyen értelemben folytonos társalgásnak lehet tekinteni. Amíg ez folyik, az egyszer elsajátított valóságdefiníciók újra meg újra hitelesítődnek nem annyira explicit kimondás útján, mint inkább azáltal, hogy a definíciók hallgatólagosan maguktól értetődőnek tekintődnek, s a társalgás ezután már minden elképzelhető témáról ezen a magától értetődő alapon zajlik. Ugyane társalgás során az egyén képessé válik arra is, hogy életének változó vagy új társadalmi összefüggéseihez alkalmazkodjék. Egy bizonyos alapvető értelemben azt lehet mondani, hogy az egyén végigtársalogja az életét.

Ha mindezt belátjuk, általános szociológiai tézist állíthatunk fel: a társadalmilag definiált világ plauzibilitása és stabilitása azoknak a jelentős kapcsolatoknak az erejétől és folamatosságától függ, amelyeknek kötelékében világunkról szüntelenül eltársaloghatunk. Kicsit másképpen fogalmazva: a világ valóságosságát azáltal tartjuk fenn, hogy jelentős másikakkal társalgunk. E valóságosság természetesen nemcsak azt a képszerűséget (imagery) jelenti, amellyel embertársaimat szemlélem, hanem azt a módot is, ahogyan magamat. A társadalmi kapcsolatok valóságteremtő ereje közelségük fokától függ (vö. Schütz 1960: 181-195.); minél inkább szemtől szembeni helyzetekben fordulnak elő, és minél elsődlegesebb jelentőséget tulajdonít nekik az egyén. Mármost bármely empirikus helyzetből nyilvánvaló szociológiai kérdések fakadnak meggondolásaink nyomán. Jelesül a világépítő kapcsolatok mintájára vagy a jelentős másikakkal folytatott társalgás társadalmi formáira vonatkozó kérdések. Szociológiai felfogásban meg kell értenünk, milyen e kapcsolatok objektív szerveződése és eloszlása, továbbá azt is értenünk kell, hogy szubjektíve miként észleljük, tapasztaljuk őket.

E bevezető feltevéseinket elsorolván, eljutottunk itteni fő tézisünkhöz. Jelesül azt állítjuk, hogy a házasság kitüntetett helyet tölt be társadalmunk felnőtt tagjainak jelentős hitelesítő kapcsolatai sorában. Kicsit másképpen szólva, a házasság döntő fontosságú nómikus eszköz társadalmunkban. Még azt is megkockáztatjuk, hogy a házasságintézmény lényegi társadalmi funkcionalitását nem lehet teljesen megérteni, ha nem számolunk ezzel a ténnyel.
Továbbhaladhatunk most a házasság ideáltipikus elemzése irányában, vagyis megpróbáljuk absztrahálni az idevágó lényegi vonásokat. Társadalmunkban a házasság dramatikus aktus, amelyben két idegen összeáll és újradefiniálja magát. Az aktus drámaisága belülről anticipálódik és társadalmilag hitelesítődik már jóval azelőtt, hogysem lejátszódnék az egyén életében, továbbá átható ideológia nyomatékosítja, melynek fő témái eljutnak a társadalom minden rétegébe (romantikus szerelem, szexuális beteljesülés, önmagunk felfedezése, megvalósítása a szerelemben és a szexualitásban, az elemi család mint e folyamatok társadalmi színhelye). Az egyén életének ideologikusan előre definiált várakozásai úgy válnak valóra, hogy közben lezajlik ama kevés, tradicionális átmenetrítusok egyike, amely ma is jelentőségteljes a társadalomnak szinte minden tagja számára. Hozzá kell tenni az eddigiekhez, hogy amikor "idegenekről" beszéltünk, nem arra gondoltunk, hogy a házasulandók élesen eltérő társadalmi háttérből származnának - az adatok ennek éppen ellenkezőjéről vallanak. Az idegenség inkább abban rejlik, hogy sok korábbi társadalomtól eltérően a mai házasulandók többnyire más és más szemtől szembeni kontextusokból valók - a fenti szóhasználattal: más és más társalgási háttérrel érkeznek a házasságba. Múltjuk nem közös, még ha szerkezete hasonló is. Más szóval, függetlenül az etnikai, vallási és osztálybeli endogámia jelenleg fennálló mintáitól, társadalmunk tipikusan exogám jellegű, ami a nómikus kapcsolatokat illeti. Konkrétabban, nagy mobilitású társadalmunkban a két házasulandó korábbi jelentős társalgása olyan társadalmi körökben zajlott, amelyek nem fedik át egymást. A házasság hozta, drámai helyzetdefiníció-változással azonban az új partnerek mindennemű jelentős társalgása egymás iránti kapcsolatukra összpontosul - voltaképpen éppen ezzel a szándékkal kezdtek bele kapcsolatukba.

Magától értetődik, hogy a házasságnak ez a vonása társadalmunk igen széles szerkezeti alakzataiban gyökerezik. Számunkra ezek közül különösen az fontos, hogy kikristályosodott a létnek egy ún. privátszférája, amely mindinkább különvált a nyilvános intézmények (különösen a gazdaságiak és a politikaiak) közvetlen ellenőrző mechanizmusaitól, ám mégis úgy definiálódik és úgy használatos, mint az egyén önmegvalósításának legfőbb társadalmi terepe. (Vö. Gehlen 1957: 57-69.; 1961: 69-77.; Schelsky 1955a: 102-133.; Luckmann 1963.) Itt nem boncolgathatjuk azokat a történelmi hatóerőket, amelyek előidézték mindezt, de annyit megjegyzünk, hogy szorosan összefüggnek az ipari forradalommal és annak intézményi következményeivel. A nyilvános intézmények jelenleg hatalomtól duzzadó, idegen, belműködésükben érthetetlen, emberi jellegükben személytelen világként szegeződnek szembe az egyénnel. Ha másért nem, a gazdasági gépezet valamelyik szegletében végzett munkája miatt az egyénnek megélhetést kell találnia ebben az idegen világban, meg kell békülnie annak fölötte gyakorolt hatalmával, néhány fogalmi aranyszabállyal kell beérnie, ha tájékozódni akar egy olyan hatalmas valóságban, amely máskülönben homályos marad értelme számára, és annak személytelenségén valamiféle "human relations" eljárással változtatnia kell, miközben dolga van vele. A "tömegtársadalom" némely bírálójával szemben hangsúlyozni kell, hogy mindez nem feltétlenül ejti az egyént mélységes boldogtalanságba és csüggedésbe. Inkább az a helyzet, hogy társadalmunk nagy tömegei elég jól érzik magukat egy olyan helyzetben, amelyben nyilvános ténykedéseiknek csekély szubjektív jelentőséget tulajdonítanak, a munkát mint nem túlságosan cudar szükségszerűséget kezelik, a politikát pedig legföljebb mint nézősportot űzik. Többnyire kizárólag entellektüelek feltételezik a maguk etikai vagy politikai elkötelezettségéből kiindulva, hogy ezek az emberek szörnyen elkeseredettek. A lényeg azonban mindenképpen az, hogy ebben a helyzetben az egyén, akár boldog, akár nem boldog, számára fontos önmegvalósítási élményeit másutt fogja keresni. A privátszféra felé fog elsősorban fordulni, a hézagok felé, amelyeket (ma így látjuk) többé-kevésbé véletlenszerűen, melléktermékként alakított ki az indusztriális társadalomra való átmenet. Itt törekszik hatalomra, arra, hogy megértsék, és arra, hogy - a szó szoros értelmében - neve legyen. Olyan világ megformálására törekszik, amely - ha mégoly liliputi világ is - az ő lényét tükrözi. Olyan világ megformálására, amely - mivelhogy látszólag saját alkotása, és ezért más, mint azok a többi világok, amelyek csökönyösen gyúrni próbálják őt - áttetszően érthető a számára, vagy legalábbis ezt lehet róla hinni. Ebben a világban valaki lehet, sőt egy bűvös körön belül még talán úr és parancsoló is. Mi több, ezek a várakozások jelentős részben még csak nem is irreálisak. A nyilvános intézmények nem szorulnak rá, hogy az egyénnek a privátszférában végrehajtott kalandjait is ellenőrizzék, feltéve ha ezek egy meghatározott határon belül maradnak. A privátszféra, nem egészen alaptalanul, az egyéni választás, sőt az autonómia birodalmának érzékelődik. E ténynek fontos következményei vannak a modern társadalmakban az identitás formálódását illetően, de nem követhetjük őket nyomon. Mindent összevetve főként, sőt rendszerint kizárólag a privátszférában teheti meg az egyén, hogy vegyen egy darab valóságot, és azt a maga világává gyúrja. Ha számolunk ennek döntő fontosságával, hogy az emberben nemcsak képesség, hanem szükségszerűség is, hogy külsővé tegye magát a valóságban, és olyan világot teremtsen magának, amelyben otthon érzi magát, akkor aligha lepődhetünk meg rajta, hogy milyen nagy lett a privátszféra fontossága a modern társadalomban.3

A privátszférában többféle társadalmi kapcsolat fordul elő. Ezek közt azonban a családi kapcsolatok állnak a középpontban, sőt gyújtópontjai az egyéb kapcsolatok többségének, így pl. a barátokkal, szomszédokkal, vallási és más önkéntes egyesületek tagjaival bonyolított kapcsolatoknak. Mivel - mint arra az etnológusok állandóan figyelmeztetnek - társadalmunkban a család konjugális típusú, e téren a házastársi kapcsolat áll a középpontban. Társadalmunk legfőbb felnőtt tagja számára a házasság alapozza meg a privátszféra egész építményét. Persze ez a házasságnak korántsem egyetemes vagy sok kultúrára érvényes funkciója. Társadalmunkban a házasság egészen különös jelleget és funkcionalitást öltött. Sokan elmondották, hogy a mai házasság elveszítette korábbi funkcióinak némelyikét, és ezeket újakkal váltotta föl. (Vö. Parsons-Bales 1955: 3-34., 359-396.) Ez így is van, de a magunk részéről kicsit másként fogalmaznánk. A házasság és a család egykor szilárdan beágyazódott a szélesebb közösségi kapcsolatok mátrixába, mintegy kiterjesztése és konkretizálódása volt azok társadalmi ellenőrző mechanizmusainak. Alig választotta el korlát az egyes családot a szélesebb közösségtől, ami megmutatkozott még a fizikai feltételekben is, amelyek között a családok éltek az ipari forradalom előtt. (Vö. Aries 1962: 339-410.) Egyazon társadalmi élet lüktetett a ház falain belül, az utcán és a közösségben. Saját kifejezésünkkel élve, a család, benne a házastársi kapcsolattal, egy sokkal kiterjedtebb társalgási tartomány szerves része volt. Mai társadalmunkban viszont családonként elkülönült részvilágok (subworlds) létesülnek, saját ellenőrző mechanizmusaikkal és zárt társalgásukkal.

Ez a tény a korábbinál sokkal nagyobb erőfeszítést követel a házasfelektől. Korábban az új házasság létrejötte csupán fokozta az addigi társadalmi világ differenciáltságát, összetettségét, ám manapság a házasfelekre az a gyakorta fogós feladat vár, hogy saját kisvilágot építsenek fel maguknak, amelyben élni fognak. Szó se róla, a tágabb társadalom ma is sok szabványos eligazítással szolgál arra nézve, hogy miként lássanak neki ennek a feladatnak, de a tény ettől nem változik, hogy elvégzéséhez jelentős erőfeszítésükre van szükség. A házasság monogám jellege feltűnővé teszi a vállalkozás drámai és kétséges voltát. A siker vagy a kudarc mindössze két egyén jelenlegi szeszélyein, illetve ezek meglehetősen kiszámíthatatlan jövőbeni alakulásán fog múlni (ráadásul még a múltjuk sem közös) - ez a kapcsolat, mint Simmel rámutatott, minden lehetséges társadalmi kapcsolatok legállhatatlanabbika. (Vö. Wolff 1950: 118-144.) Nem csoda, hogy a vállalkozás megkezdésére vonatkozó döntés a népszerű képzeletvilágban oly kritikus, sőt kataklizmaszerű felhangokat kap, amit csak aláhúz - miközben pszichológiailag egyúttal enyhít - a döntést övező szertartásosság.

Minden társadalmi kapcsolat objektiválódást igényel, vagyis olyan folyamatot, amelyben a szubjektíve tapasztalt jelentések objektívvé válnak az egyén számára, s a többiekkel folytatott interakciója során köztulajdonná, immár vaskosan objektívvé válnak. (Schütz 1960: 29-36., 149-153.) Az objektiválódás mértéke az alapul szolgáló társadalmi kapcsolatok számától, intenzitásától függ. Egy olyan kapcsolat, amely csak két egyénre szorítkozik, akiknek saját erejükből kell fenntartaniuk egy folyamatos társadalmi világot, intenzitással kénytelen pótolni saját számbeli szegénységét. Ez ismét csak fokozza a dolog drámai és kétséges voltát. Gyermekek későbbi érkezése csak mintegy sűrűbbé teszi az elemi családban folyó objektiválódást, amitől az kevésbé lesz már kétséges természetű. De igaz marad az, hogy egy ilyen társadalmi világ létrehozása és fenntartása rendkívül nagy követelményeket támaszt a fő résztvevőkkel szemben.

Most megkísérelhetjük, hogy körvonalazzuk azt az ideáltipikus folyamatot, amely lezajlik, miközben a házasság a valóság társadalmi felépítésének eszközeként működik. A drámának két főszereplője van, két egyén, akik a maguk életrajzilag felhalmozódott tapasztaláskészletével rendelkeznek. (Schütz 1960: 186-192., 202-210.) Mint egy nagy mobilitású társadalom tagjai, mindketten belsővé tették arra való készségüket, hogy újradefiniálják magukat, módosítsák tapasztaláskészletüket, vagyis jelentékeny pszichológiai készséget hoztak magukkal arra nézve, hogy új kapcsolatokat létesítsenek. Mivel továbbá nagyjából hasonló társadalmi szektorból érkeztek (már ami a táji, osztálybeli, etnikai és vallási hovatartozást illeti), mindkettejük tapasztaláskészlete hasonlóan szerveződött. Más szavakkal, a két egyén nagyjából ugyanazt a világot tette belsővé, ide értve magának a házassági kapcsolatnak az általános definícióit és a reá vonatkozó elvárásokat is. Társadalmunk ellátta őket a házasság magától értetődő képével, és arra szocializálta őket, hogy számítsanak a házasság magától értetődő szerepeibe való belépésre. Mindazonáltal e viszonylag üres elképzeléseket most valóra kell váltani, át kell élni, fel kell tölteni élménytartalommal (experiential content). Ami a valóságról és saját magukról alkotott definícióik drámai megváltoztatását kívánja.

A házasság létrejöttétől kezdve a felek legtöbb cselekvését egymással összefonódva kell már eltervezni is. Bármelyik fél valóságdefinícióit folyamatosan össze kell egyeztetni a másik féléivel. A másik a mindennapi magatartásnak szinte minden horizontjában jelen van. Mindegyikük identitása új jelleget ölt, amit állandóan a másik fél identitásával kell összeegyeztetni, nem csoda, hogy az emberek is úgy észlelik ezt, hogy kettejük identitása szinte szimbiózisszerűen összekapcsolódik. Mindkét félnek a jelentős másikakra vonatkozó pszichológiai háztartásában a házasfél válik par excellence másikká, a világ legközelebbi és legmeghatározóbb lakótársává. Mi több, valamennyi egyéb jelentős kapcsolat újraészlelésre és újrabesorolásra szorul e heves szemléleti eltolódásnak megfelelően.

Más szavakkal, a házasság kezdetétől fogva mindkét fél újfajta módon kezdi tapasztalni a maga jelentésében a világot általában, továbbá másokat és saját magát. A házasság tehát definíciószerűen nómikus váltást hoz. A felek életrajzában a házasság eseménye új nómikus váltást hoz. E tény teljes jelentőségét ritkán mérik fel tisztán a házasfelek. Inkább úgy vélekednek, hogy világuk, kapcsolataik és főként saját maguk ugyanazok maradtak, akik voltak - mindössze annyi történt, hogy a világot, korábbi társaikat és saját magukat eztán megosztják hitvesükkel. Mostanára világossá kellett válnia, hogy ez a vélekedés súlyos tévedést takar. Az a fejlődés, amelyben a nómikus váltás lezajlik, s amelybe a házasság sodorja a házasfeleket, egyáltalán nem tudatos szándék eredménye, még csak meg sem fogalmazódik. Viszont kirajzolódnak bizonyos objektív, konkrét házassági problémák, pl. feszültségek a hitves rokonaival, korábbi barátaival, a felek vallási nézeteltérései vagy akár közvetlen összezördülései. Ezeket úgy fogják fel mint külsődleges, helyzeti, gyakorlati nehézségeket. Nem rajzolódik ki e nehézségek szubjektív oldala, vagyis a nómosz és az identitás lezajlott és tovább zajló átalakulása, melynek jegyében minden problémát és kapcsolatot új módon tapasztalnak: egy új és tovább változó valóság keretein belül.

Vegyünk egy egyszerű, gyakran felhozott példát: a férj kapcsolatát férfi barátaival a házasság előtt és után. ltalános megfigyelés, hogy ezek a kapcsolatok, különösen ha a barát nem nős, ritkán élik túl a házasságot, vagy ha túlélik, alaposan átértelmeződnek. Ez többnyire nem amitt van, hogy a férj szándékosan így döntene vagy a feleség szándékosan szabotálná a férj barátját. Inkább lassú folyamat játszódik le, melynek során a férj másként kezd vélekedni barátjáról, miközben feleségének beszél róla. De még ha nem is beszélnek, már feleségének puszta létezése is arra kényszeríti, hogy más színben lássa barátját. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy magáévá teszi felesége esetleg negatív értékelését a barátról. Akármint értékeli az asszony a barátot valójában vagy a férj hite szerint, másként fogja értékelni, mint a férje. Ez az eltérés befurakodik abba a közös értékelésbe, amelyet a házastársak folytonos társalgása során ki kell alakítani - ami idővel óriási hatással lesz a férj korábbi értékelésére. Ez a folyamat is csak elvétve rajzolódik ki tisztán. A régi barát apránként elmaradozik, miközben újfajta barátok foglalják el a helyét. Ha szó esik egyáltalán erről a folyamatról a házasságon belüli társalgásban, olyan, társadalmilag kínálkozó formulákkal magyarázható, mint pl. azzal, hogy "az emberek megváltoznak", "eltűnnek a régi barátok", vagy "én magam érettebb lettem". A társalgási likvidáció effajta folyamata különösen azért hathatós, mert egyoldalú - a férj biztosan beszél feleségének a barátjáról, de a baráttal nem beszél feleségéről. ”gy a barát elesik a védekezés lehetőségétől, attól, hogy a kapcsolatnak mintegy ellendefinícióját adhassa. A házasságon belüli társalgásnak a többi fölött uralkodó volta igen fontos jellegzetessége. Mérsékelni lehet egyes házasságon kívüli kapcsolatok bizonyos határig történő megoltalmazásával (pl. "minden kedden a srácokkal jövök össze", vagy "szombaton anyámmal ebédelek"), de még ekkor is erős érzelmi akadályok gátolják a társalgásnak azt a fajtáját (a házastársi kapcsolatról folytatott társalgást), amelyben ellendefiníciók kialakulhatnának.

A házasság tehát új valóságot létesít. Az egyén azonban dialektikus kapcsolatban áll ezzel az új valósággal - házastársával karöltve hat rá, s az visszahat rájuk, összeolvasztva kettejük valóságát. Mivel az az objektiválódás, amely ezt a valóságot konstituálja - mint fennebb állítottuk -, kétséges, a házaspárral érintkező csoportokra is szükség van az új valóság közös definiálásában. A házaspár olyan csoportok felé sodródik, amelyek megerősítik magukról és a világról alkotott új definícióikat, míg tartózkodik azoktó a csoportoktó, amelyek definícióikat gyengítik. Ez viszont felkelti a csoportos érintkezés általánosan ismert dilemmáit, ami ismét csak hat a házastársaknak a világról és magukról alkotott definícióik megváltoztatása irányában. Az új valóság tehát nem egyszer s mindenkorra jön létre, hanem újra és újra definiálódik nem csupán a házasságon belüli interakcióban, hanem abban a sokfajta csoportos kapcsolatban is, amely a házasság alapján keletkezik.

Az egyén életútján a házasság olyan sorsdöntő szocializációs szakaszt nyit, amely a gyermek- és serdülőkori szakasz fontosságával vetekszik. Szerkezete azonban meglehetősen eltér azokétól. A korábbi szakaszokban az egyén túlnyomórészt olyan mintákhoz szocializálódik, amelyek már fennállnak. A házassági szakaszban már nem csupán alkalmazkodik, hanem tevékenyen közreműködik. Míg korábban felismerte, hogy újfajta világba hatol be, aminek során meg is változik, addig a házasság csak ritkán indít ilyen felismerésre, inkább arra, hogy a világ változatlan, annak csupán érzelmi és gyakorlati mellékjelentései mennek át változáson. Megpróbáltuk bemutatni, hogy ez a hit csupán illúzió.

A házasság során a világ rekonstrukciója főként társalgás útján zajlik, mint mondottuk. E társalgás problematikussága abban rejlik, hogy két egyéni valóságdefiníciót kell összeegyeztetni. A kapcsolat logikájából következően közös, globális definícióra kell jutni, mert a társalgás máskülönben lehetetlenné válik, és maga a kapcsolat is veszélybe kerül. Mármost a társalgás voltaképpen egy rendező, tipizáló, ha úgy tetszik, objektiváló apparátuson végzett munka. Mindkét fél folytonosan megalkotja a maga valóságkoncepcióit, amelyeket azután "átbeszél" többnyire nem egyszer, hanem sokszor, s a koncepciókat a társalgás észrevétlenül objektiválja. Minél tovább folyik a társalgás, annál vaskosabb valósággá válnak az objektivációk a házastársak számára. A házassági társalgásban nemcsak megépül egy új világ, hanem azt folytosan karbantartják, újra meg újra berendezik. E viloág szubjektív valóságosságát is a társalgás tartja fenn a házastársak szemében. A házasság nómikus eszköz volta újra meg újra konkretizálódik, az ágytól a reggelizőasztalig, miközben a házastársak szakadatlan társalgást folytatnak, mely majdnem mindent felölel, amit külön-külön vagy együtt tapasztalnak. Végül már az lesz a helyzet, hogy csak akkor válnak teljesen valóságossá a tapasztalatok, ha és amikor ily módon "átbeszélik" őket.

Igen fontos következménnyel jár ez a folyamat, jelesül a közös, objektívvé vált valóság megszilárdulásával vagy stabilizálódásával. Talán most már könnyű belátni, hogyan történik ez. A folytonosan elvégzett és belsővé tett objektivációk mind vaskosabb valósággá lesznek, miközben a házassági társalgás megerősíti és újólag megerősíti őket. Az objektivációkból összetevődő világ ugyanakkor stabilabbá válik. A többi emberről alkotott kép pl. korábban alighanem eléggé kétértelmű, csapongó volt a házastársak tudatában - mostanra azonban határozott és tartós jellemképpé változott. Valamelyik távoli ismerős pl. hol mókásnak, hol unalmas fráternek tűnt a feleség számára, mielőtt férjhez ment. A házassági társalgás hatására, melyben ezt a személyt gyakran "megtárgyalták", az asszony immár ki fog kötni a kétfajta jellemzés egyikénél, vagy ésszerű egyenleget állít fel köztük. E három megoldás bármelyikét azonban férjével közösen alakítja ki: a szóban forgó személyről sokkal szilárdabb képe lesz, mint amilyet házassága előtt alkothatott róla, amikor semmilyen társalgási nyomás nem ösztökélte, hogy határozottan döntsön. Ugyanilyen stabilizálódás zajlik az öndefiníciókban is. A feleség tehát nemcsak arra indíttatik, hogy másokról, hanem arra is, hogy saját magáról szilárd képet alkosson. Ha korábban nem érdekelte a politika, most liberálisnak vallja magát. Ha korábban ködösen kifejezett vallási álláspontok közt ingadozott, most agnosztikusnak nyilvánítja magát. Ha korábban zavarosak, bizonytalanok voltak szexuális érzelmei, most megérti, hogy e téren voltaképp merész hedonista. És így tovább, miközben férje valósága - és identitása - ugyanígy stabilizálódik. Mindkét fél világa és énje szilárdabb, biztosabb jelleget ölt.

De a társalgás szűrőjén nemcsak a két házastárs folytonos tapasztalatai haladnak át. Megosztják múltjukat is egymással. A két különálló élettörténet, annak szubjektív értelmezésével együtt, felülbíráltatik és újraértelmeződik a társalgásban. Előbb vagy utóbb "mindent" elmondanak egymásnak - pontosabban, úgy vallanak magukról, hogy az illeszkedik a házassági kapcsolatban objektivált öndefiníciókhoz. A pár tehát nemcsak a jelenlegi valóságot alkotja meg, hanem az elmúlt valóságot is újraalkotja, miközben létrejön kettejük közös emlékezete, amelz a két egyéni múlt emlékképeit egyesíti. (Vö. Halbwachs 1952: különösen 146-177.; Berger 1963: 54-65.) E folyamat mulatságos betetőződéseként megeshet, hogy az egyik fél világosabban "emlékszik" a másik múltjának valamely eseményére, mint maga a másik, és ennek megfelelően kiigazítja őt. Hasonlóképpen válik közössé a jövő is, ami nemcsak stabilizálódáshoz, hanem a jövőre vonatkozó elgondolások szükségszerű beszűküléséhez is vezet. A házasság előtt az egyén általában vadul különböző ábrándokban látja előre jövőbeni énjét. (Vö. Schütz 1962a: 72-73., 79-82.) Miután énképe kellőképpen stabilizálódott, ennek jegyében fogja mindkét fél előrevetíteni jövőjét. A jövőbeni horizontok beszűkülése azokkal a nyilvánvaló külső korlátokkal kezdődik, amelyekkel a házasság együtt jár, pl. a szakmai vagy karriertervek korlátaival. De beszűkülnek az egyén általánosabb lehetőségei is. Hogy előző példánkhoz nyúljunk vissza, az a feleség, aki mint liberálist, agnosztikust és "szexuálisan egszséges" nőt "találta meg önmagát", eleve letesz arról a lehetőségről, hogy anarchistává, katolikussá vagy leszbikussá váljék. Ha semmi sem jön közbe, ő már eltökélte, hogy ki is valójában - s ugyanígy azt is, hogy kivé válhat. A házasság hozta stabilizálódás ilyenformán kihat a házastársak teljes valóságára. A szó legtovább terjesztett értelmében "megállapodik" az egyén a házasságban - kénytelen megállapodni, ha meg akar maradni a házasságban, annak mai intézményes definíciója szerint.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez a folyamat legtöbbször észrevétlenül, szinte gépiesen zajlik. A házassági színjáték főszereplői nem tökélik el tudatosan, hogy újraalkotják világukat. Ki-ki tovább él a maga magától értetődőnek tekintett világában, mely akkor is magától értetődőnek tűnik fel, amikor javában átalakul. Az az új világ, amelyet a házastársak Prométheusz módjára létrehoztak, úgy tűnik fel számukra, mintha ugyanaz a normál világ volna, amelyben addig éltek. Az újraalkotott jelen, az újraértelmezett múlt egyetlen folytonosságként érzékelődik, s ilyen voltában mutat előre, a közösen elgondolt jövőbe. A drámai változást, amely lezajlott, egyikük sem fogja fel, egyikük sem teszi szóvá. Amikor mégis betolakszik a figyelem előterébe, visszavetítik a múltba, mintha mindig is ott tanyázott volna, meglehet, rejtve. A házassági társalgás során "feltalált" világot legtöbbször "felfedezésként" érzékelik. Vagyis a felek "felfedezik" magukat és a világot, meg azt, hogy "kik is ők valójában", "miben is hisznek igazából", "miként is vélekednek, s vélekedtek mindig" erről vagy arról. A maguk alkotta világ visszavetítése is fokozza e világ stabilitását, s ugyanakkor mérsékli azt az egzisztenciális szorongást", amely alighanem elkerülhetetlenül együtt jár annak felismerésével, hogy mindössye saját gyenge vállainkon nyugszik a világegyetem, amelyet a magunk számára kialakítottunk. Ha szabad így mondani, pszichológiailag elviselhetőbb Kolumbusznak, mint Prométheusznak képzelnünk magunkat.

A "stabilizálódás" kifejezéssel nem kívánjuk csökkenteni a világépítő vállalkozás nehézségéről, ingatagságáról mondottak érvényét. Nem ritka, hogy az új világegyetem már megszületése közben összeomlik. Még gyakoribb, hogy egy darabig fennáll, vészterhesen imbolyogva, miközben a házastársak megpróbálják fenntartani, majd sorsára hagyják mint lehetetlen vállalkozást. Ha a házassági társalgást a színjáték fő cselekményének, a házastársakat a színjáték főszereplőinek tartjuk, akkor a többi egyént úgy kezelhetjük, mint a központi drámai cselekmény kísérőkórusát. Gyermekek, barátok, rokonok és távoli ismerősök mind szerepet játszanak az új valóság ingatag szerkezetének megerősítésében. Mondanunk sem kell, hogy a kísérőkórus legfontosabb részét a gyermekek alkotják. Puszta létezésük is a házasságban létrehozott világ függvénye. A házastársak maguk végzik beavatásukat abba a világba, amely számukra előzetesen fennálló, magától értetődő világ. A gyerekek kezdettől fogva éppen azokat a sorokat tanulják meg, amelyek jól illenek a kísérőkórushoz, kezdve attól, hogy "Apunak és Anyunak" nevezik a főszereplőket, egészen addig, hogy magukévá teszik szüleik rendező és tipizáló apparátusát, mely immár az ő világukat is definiálja. A házassági társalgás ekkor már családi szimpozionná válik, azzal a szükségszerű következménnyel, hogy objektivációi rohamosan sűrűsödnek, mind hihetőbbé és tartósabbá válnak.

Összefoglalva: az a folyamat, amelyet vizsgáltunk, ideáltipikusan kikristályosítja, beszűkíti és stabiliyálja a valóságot. A kétértelműségek bizonyosságokká tevődnek át. Az énre és a többiekre vonatkozó típusosságok megállapodnak. Legáltalánosabban szólva, a lehetőségekből tényszerűségek lesznek. És közben az átalakulási folyamat legtöbbnyire észrevétlen marad azok előtt, akik egyszerre szerzői és szereplői.5

Aránylag részletesen elemztük azt a folyamatot, amely - mi így gondoljuk - feljogosít rá, hogy a házasságot nómikus eszköznek lássuk. Most ismét szemügyre vehetjük a makrokörnyezetet, amelyben ez a folyamat lejátszódik - de ismételni kell, hogy noha általánosabb emberi tényeket is kifejez, amennyiben a házasság intézményére vonatkozik, kizárólag társadalmunkra jellemző. Az identitás beszűkítése és stabilizálása funkcionálisan elengedhetetlen egy olyan társadalomban, amely főbb közintézményeiben az egyéni magatartás merev szabályozását kénytelen véghezvinni. Ugyanakkor az elemi család szűk tartománya afféle makroszociálisan ártalmatlan "játszótér", melyben az egyén biztonságban élheti ki világépítő hajlamait, anélkül, hogy bármelyik fontos társadalmi, gazdasági vagy politikai szénásszekeret felborulás fenyegetné. Mivel nem tud benyomulni a nagy intézményektől lefoglalt területekre, fölös játékteret kap "önmaga felfedezésére" a házasságban és a családi életben. Tekintve, hogy ez nem könnyű vállalkozás, segédkező szerveket vehet igénybe, amelyek készséggel kisegítik ( ilyenek pl. a nevelési tanácsadók, a pszichiátriai rendelők, a vallási szervezetek). A házassági kaland biztosan szív fel sok olyan energiát is, amely máskülönben veszélyesen törne elő. Mindennek legitimálására ott vannak a családi életre, a romantikus szerelemre, a szexuális önkifejezésre, az érettségre, a társadalmi beilleszkedésre vonatkozó ideológiai témák, mélyükön a maguk átható pszichologizáló antropológiájával. Az egyén fő társalgási terének beszűkítése és stabilizálása az elemi családban funkcionálisan elengedhetetlen továbbá egy olyan társadalomban, amely a földrajzi és társadalmi mobilitás magas fokát igényli. A család elkülönült kisvilágát könnyűszerrel le lehet szakítani az egyik környezetről, s át lehet helyezni egy másikba, anélkül hogy értékelhetően megzavarnák a fókuszban zajló folyamatokat. Nem is kell mondani, hogy korántsem azt állítjuk, hogy e funkciókat tudatosan terveznék vagy akár felfognák a társadalom valamifajta mitikusan elképzelt irányítói. A legtöbb, akár nagy-, akár kis méretű társadalmi jelenséghez hasonlóan, túlnyomó többségükben ezek a funkciók is szándékolatlanok és kifejezetlenek. Mi több, épp a funkcionalitás csorbulna, ha túl széleskörűen felismernék.

Úgy véljük, a fenti elméleti megfontolások új megvilágításba helyezhetnek különféle családszociológiai tényeket. Mint többször is hangsúlyoztuk, szándékuk szerint ideáltipikusak voltak megfontolásaink. Az a házasság érdekelt bennünket, amelyet normális életkorban kötnek a városias nyugati társadalmak középosztályaiban. Nem tárgyalhatunk itt olyan különleges problémákat, mint az idősebb korban kötött első vagy további házasságokat, a fennmaradt rurális szubkultúrák házasodási szokásait vagy az etnikai vagy alacsony osztálybeli kisebbségekéit. A kör effajta leszűkítését azonban igazolják számunkra azok az empirikus vizsgálati eredmények, amelyek afelé mutatnak, hogy a modern ipari társadalmak központi rétegeiben általános házasságtípus van kialakulóban. (Vö. Mayntz 1955; Schelsky 1955b; Sorre 1955; Anshen 1959; Bell-Vogel 1960.) E típus, melyet általában nukleáris családnak neveznek, az elemzések tanúsága szerint orientációs jellegét elveszítve mindinkább utódnemző intézménnyé válik, már ami az egyén szemében betöltött, legfőbb jelentőségét illeti. (Vö. Parsons 1949: 233-250.) A jól ismert szocioökonómiai okokon kívül, melyeknek többsége az iparosodásban gyökerezik, mi hozzátennők, hogy a nukleáris családban zajló nómikus folyamathoz, melyet fentebb elemeztünk, fontos makroszociális funkciók tapadnak. Az elemi család efféle funkcionalitását azzal a családpárti ideológiával kell összefüggésben látni, amely egyrészt visszatükrözi, másrészt megszilárdítja. Már egynéhány empirikus adat fölemlítése is kellőképpen mutathatja elméleti nézőpontunk alkalmazhatóságát. Amerikai adatokon fogjuk ezt bemutatni.

A kutatások feltárták, hogy a házasságkötés időpontja korábbra tolódik.6 Ezt helyesen hozták összefüggésbe olyan tényezőkkel, mint a városi élet szabadsága, a nemi emancipálódás, a társadalmi egyenlőséggel összefüggő értékek. Mi ehhez hozzátennők azt a fontos tényt, hogy a nukleáris család zárt világában felnőtt gyermeket pszichológiai szükségletei, társadalmi elvárásai tekintetében a maga képére formálja ez a család. Bekerülve a nagyobb társadalomba, melytől a nukleáris család elkülönül, a serdülő hamar megkívánja, hogy neki is legyen saját "kisvilága", hiszen a szocializáció is azt plántálta belé, hogy csak akkor tud eredményesen megbirkózni a személytelen "nagy világgal", mely rátör, amint kilép a szülői házból, ha van olyan világa, amelybe visszahúzódhat. Más szavakkal, a társadalomban "otthon" lenni eleve azt jelenti, hogy házasság alapon egy részvilágot (sub-world) kell létrehozni. A szülői ház maga is megkönnyíti a házasságba való korai beleugrást, mert ellenőrző mechanizmusai nem túl széles körűek, sok teret engednek ahhoz, hogy a serdülő már korán a saját nómikus megoldásaira hagyatkozzék. Részletesen feltárták, hogy a serdülő kortárscsoport átmeneti nomoszként működik az egyén életútjának két családi világa között. (Vö. Riesman 1968: 89-108.; Elkin 1960: passim.)

Feltárták azt is, hogy közeledik egymáshoz a házastársak életkora.7 Bizonyos, hogy ez is a társadalmi egyenlőség értékeivel, valamint a szexuális morál kettősségének hanyatlásával függ össze. De ez a tény is erőteljesen elősegíti azt a közös valóságalkotó vállalkozást, amelyet fentebb elemeztünk. E vállalkozás egyik vonása, mint rámutattunk, éppen a két életút rekonstrukciója egy egységes, kölcsönösen összehangolt közös emlékezet jegyében. A dolog nyilvánvalóan sokkal egyszerűbb, ha a házastársak közel egykorúak. Másik empirikus eredmény, amelynek magyarázatában saját megfontolásaink segíthetnek, a hasonló szocioökonómiai hátterű házastársak választása. (Vö. Warner-Lunt 1941; 436-440.; Hollingshed 1950; Burgess-Wallin 1943.) Eltekintve az idevágó, nyilvánvaló gyakorlati indíttatásoktól, amelyek a választásokat korlátozzák, a hasonló háttér ismét csak megkönnyíti a fent leírt valóságalkotó folyamatot azáltal, hogy kellő hasonlóságot szavatol a felek életrajzilag felgyűlt tapasztalatkészletében. Ez magyarázhatja az olyan további szűkítéseket is, hogy a házastársak egymás kiválasztásánál pl. még a vallási háttérre is tekintettel vannak. (Vö. Lenski 1961: 48-50.)

Ma már tekintélyes számú adatunk van a házassági szerepek kölcsönös elfogadására, összeigazodására vonatkozóan.8 Megfontolásaink csöppet sem csorbítják azoknak az elemzéseknek az érvényét, amelyeket az adatok alapján elsősorban a csoportos interakciók iránt érdeklődő szociológusok adtak közre. Csupán felvetnők, hogy sokkal alapvetőbb vonatkozása is van a szerepek felöltésének, jelesül, itt az egyénnek magához a valósághoz fűződő kapcsolata nyilvánul meg. A házassági szituáción belül minden egyes szerep szövegösszességet (universe of discourse) hordoz magával, amelyet tág értelemben kulturális definíciók írnak elő, de amely újra meg újra valósággá válik a házastársak szakadatlan társalgása során. Egyszerűen kifejezve: a házasság nemcsak új szerepek felöltését jelenti, hanem, túl ezen, egy új világba való belépést is. Az igazodás kölcsönös volta ismét összefüggésbe hozható a házastársi egyenjogúság terjedésével, amelyhez mindkét részről jelentékeny erőfeszítésre van szükség.

Legközvetlenebbül azok az adatok kapcsolódnak megfontolásainkhoz, amelyek azt mutatják, hogy a házasságban élő egyének stabilitása nagyobb, mint a magányosan élőké.9 Bár félrevezető pszichológiai kifejezések dívnak (mint pl. "nagyobb érzelmi stabilitás", "fokozott érettség" stb.), az adatok elég biztosak ahhoz, hogy ne csupán a házassági tanácsadásban, hanem a biztosítótársaságok kockázati számításaiban is támaszkodjanak rájuk. Azt állítjuk, hogy elméleti nézőpontunkból ezek az adatok sokkal érthetőbb szociológiai vonatkoztatási keretbe helyezhetők, amely egyúttal mentes a pszichológiai kifejezéseket megterhelő értékelfogultságoktól is. Természetesen igaz, hogy a házasságban élők érzelmileg stabilabbak (értsd: az érzelmi önkifejezés sokkal szabályozottabb körén belül mozognak), érettebbek nézeteikben (értsd: szilárdabb és szűkebb világuk jobban egybevág a társadalom elvárásaival), biztosabbak is önmagukban (értsd: stabilabb, rögzítettebb öndefiníciót objektiváltak magukról). Ezért kiegyensúlyozottabbak lelkileg (értsd: elbántak számos szorongásukkal, az öndefiníció új lehetőségeivel kevésbé kacérkodnak), illetve társadalmilag előreláthatóbbak (értsd: magatartásuk jóval a társadalmilag kialakult biztonsági szabályokon belül marad). Mindezek a jelenségek csupán kísérői a "megállapodás" általános tényének - kognitív értelemben, érzelmileg, az önazonosulásban. Ěgy beszélni ezekről a jelenségekről, mintha a "lelki egészség" jelzői volnának, s különösen úgy, mintha a "valósághoz való alkalmazkodásra" utalnának, szem elől téveszti a sorsdöntő tényt, hogy a valóság társadalmi alkotás, és mindenfajta lelkiállapot társadalmi mátrixban gyökerezik.

Nagyon egyszerűen azt mondanók, hogy a házasságra lépett egyén stabilabb világban kezd élni, amiből bizonyos pszichológiai következmények egyenesen folynak. A pszichológiai következményeket valaminő magasabb ontológiai ranggal felruházni eleve annyit tesz, hogy félreértik vagy egyáltalán nem értik azt a társadalmi folyamatot, amely eredményezte őket. Az a kényszer, hogy akár pszichologisztikus, akár hagyományos vallási keretben legitimálják a stabilizálódott házasságvilágot, maga is ennek a világnak az ingatag felépítését jelzi. (Vö. Nash-Berger 1962.) Itt nem boncolgathatjuk tovább az idevágó ideológiai folyamatokat. Elég annyit mondani, hogy a modern pszichológia úgy támogatja meg ezt az ingatag világot, hogy reá ruházza a "normalitás" rangját, mely legitimáló művelet mindjobban kapcsolódik a korábbi vallásos gyakorlathoz, mely a házassághoz a "szentség" rangját csatolja. Mindkét legitimáló testület kialakította a maga fordulópont-szertartásait (rites of passage), legitimáló mítoszait és rítusait, valamint személyre szóló segélyszolgáltatását válsághelyzetek esetére. Hogy manapság valaki a "lelki egészség" vagy a "házasság szentsége" jegyében legitimálja-e a házasságban megalkotott világát, az nagyrészt saját fogyasztói tetszésére van bízva, de egy új, általános szövegösszesség kikristályosodására utal már az is, hogy egyre lehetségesebb egyszerre mindkét megoldáshoz folyamodni.

Végezetül a válási adatokról. (Vö. Bureau of the Census 1956, 1958.) A válások számának szaporodása, sőt gyorsuló szaporodása első pillantásra ellene szól elméleti megfontolásainknak. Azt állítjuk, hogy ellenkezőképpen áll a dolog, mint azt maguk az adatok is tanúsítják. Társadalmunkban tipikusan nem azért válnak el az egyének, mert a házasság elvesztette számukra fontosságát, hanem mert oly fontos lett számukra, hogy nem tudnak kibékülni a nem teljesen sikeres házassággal, amelyet egy bizonyos személlyel kötöttek. Jobban megértjük ezt, ha felismerjük, milyen sorsdöntően fontos az a világ, amelyet csak a házasság hozhat létre társadalmunkban; enélkül ugyanis az egyént a szó legteljesebb értelmében anómia fenyegeti lerohanással. A válások gyakorisága egyszerűen a házassági vállalkozás nehézségét, sokat követelő jellegét tükrözi vissza. Az az empirikus tény, hogy az elváltak túlnyomó többsége új házasságot tervez, s ezeknek nagy része ezt meg is köti, teljes mértékben beigazolja, legalábbis Amerikát illetően, amit állítottunk. (Vö. Parsons 1942; Glick 1949; Goode 1956: 269-285.)

Dolgozatunk célja nem polemikus, és házasságra vonatkozó értékeket sem kívántunk népszerűsíteni. Csak annyiban próbáltuk leleplezni a családpárti ideológiákat, amennyiben elködösítik a jelenség szociológiai megértését. Célunk kettős volt. Először is meg akartuk mutatni, hogy olyan szociológiai elméletet is elő lehet adni a házasságról, amely tisztán szociológiai előfeltevéseken nyugszik, és nem használ pszichológiai vagy pszichiátriai kategóriákat, amelyek egy szociológiai vonatkoztatási keretben bizony kétes értékűek. Ěgy véljük, hogy a házasság effajta szociológiai elmélete általában is hasznos a modern társadalmi lét teljes tudatosságú megértése szempontjából, és nemcsak a szociológusok számára. Másodszor a házasságot ürügyként használtuk, hogy belemélyedjünk a tudásszociológiába, melyet mint diszciplinát nagyon ígéretesnek tartunk. Eddigelé ez a diszciplína szinte kizárólag makroszociológiai kérdésekkel bajlódott, pl. az eszmék és a társadalmi folyamatok kapcsolatával. Ěgy véljük, hogy a mikroszociológiai nézőpont legalább ennyire fontos. A tudásszociológiának nem szabad csakis a történelem nagyszabású jelentésuniverzumaival foglalkoznia, hanem a sok-sok kicsiny műhellyel is törődnie kell, amelyekben élő emberek forgatják a kalapácsot a jelentésuniverzumok kimunkálása, karbantartása közben. Ha erre is ügyel, a szociológus fontos lépést tehet a mindennapi élet feltárása felé, melynek világában valamennyien élünk, s amelynek formálásában egy életen át közreműködünk.

1 Ez a dolgozat egy nagyobb kutatásból került ki, amelyet a szerzők három másik szociológus és filozófus kollégával közösen folytatnak. A kutatás arra irányul, hogy rendszeres értekezésben integráljanak több, ma még különálló tudásszociológiai elméleti irányzatot.

2 Vö. Schütz 1960: 202-220.; 1962a: 283-286.; "A cselekvések köznapi és tudományos értelmezése" (kötetünkben -- A szerk.)

3 Itteni megfontolásainkban a marxi antropológia egyes előfeltevései, továbbá Max Scheler, Helmuth Plessner és Arnold Gehlen antropológiai munkái hatottak ránk. Hálásak vagyunk Thomas Luckmann-nak, aki megvilágította számunkra a privátszféra szociálpszichológiai jelentőségét.

5 Az itt tárgyalt jelenségeket hatásosan lehet az eldologiasodás és a hamis tudat marxi kategóriáival megragadni. Jean-Paul Sartre újabb munkái, különösen a Critique de la raison dialectique (1960), e kategóriákat az emberi magatartás fenomenológiai elemzésébe igyekszik bevonni. Vö. még Lefébvre 1958-1961.

6 Itt és az empirikus vizsgálatokra tett következő hivatkozásainkban természetesen még csak kísérletet sem teszünk a teljességre. Hivatkozásaink mindenkor csupán jeleznek egy-egy sokkal nagyobb anyagot. Vö. Glick 1957: 54.; 1947; vö. még Bureau of the Census 1956, 1958-1959.

7 Vö. a 6. lábjegyzetben megadott forrásokkal.

8 Vö. Cottrell 1933; Waller-Hill 1951: 253-271.; Zelditch 1955. A kiscsoportokban folyó szerepinterakciókról általában vö. különösen Homans 1950. 9 Vö. Waller-Hill 1951: 253-271. Kitűnően foglalja össze ezeket az adatokat.