Ivan Illich

 

Az iskola fenomenológiája

 

 

Bizonyos szavak olyan képlékennyé válnak, hogy már nem lehet ezeket használni. Az "iskola" és a "tanítás" ilyen kifejezések. Amőbaként befolytak a nyelv minden területére. Az ABM megtanítja az oroszokat, az IBM néger gyerekeket tanít és a hadsereg a nemzet iskolájává válhat.

                 

Az oktatás területén alternatívákat keresve elsőként abban kell egyetértésre jutnunk, hogy mit értünk "iskola" alatt. Erre sokféle módon keríthetünk sort. Kezdhetjük a modern iskolarendszer által ellátott olyan látens funkciók felsorolásával, mint amilyen az őrzés, a szelekció, a nevelés és a tanítás. Elvégezhetünk egy kliens-elemzést és megállapíthatjuk, hogy e látens funkciók közül melyek szolgálják és melyek nem szolgálják a tanárok, a munkaadók, a gyerekek, a szülők vagy a szakmák érdekeit. Áttekinthetjük a nyugati kultúra történetét és az antropológia által gyűjtött információkat, hogy olyan intézményeket találjunk, amelyek azt a szerepet játszották, amit ma az iskola. Végül visszatérhetünk ahhoz a számtalan normatív megállapításhoz, amelyek Comenius vagy akár Quintilianus óta születtek és feltárhatjuk, hogy ezek közül melyekhez közelít legjobban a modern iskolarendszer. Mindezek a megközelítések azonban arra köteleznének bennünket, hogy bizonyos előfeltételezésekkel kezdjük az iskola és a nevelés közötti kapcsolatról. Egy olyan nyelv kidolgozása érdekében, amelynek segítségével az iskoláról a neveléshez történő ilyen állandó visszakanyarodás kényszere nélkül beszélhetünk, valami olyasmit választottam kiindulópontul, amit az iskola fenomenológiájának lehetne nevezni. Erre a célra az "iskolát" életkor-specifikus, tanárhoz kapcsolódó folyamatként definiálom, amely teljes idejű részvételt és egy kötelező tantervet igényel.

 

Életkor

 

Az iskola az embereket életkor szerint csoportosítja. Ez a csoportosítás három megkérdőjelezetlen premisszán alapszik. A gyerekeknek az iskolában van a helyük. A gyerekek tanulnak az iskolában. A gyerekeket csak iskolában lehet tanítani.

 

Úgy gondolom, hogy ezeket a megvizsgálatlan premisszákat nagyon komolyan meg kell kérdőjelezni. Hozzászoktunk a gyerekekhez. Úgy határoztunk, hogy iskolába kell járniuk, azt kell tenniük, amit mondanak nekik és nincs sem saját jövedelmük, sem családjuk. Azt várjuk tőlük, hogy ismerjék a helyüket és viselkedjenek gyermekként. Nosztalgiával vagy keserűséggel emlékezünk vissza arra az időre, amikor mi voltunk gyerekek. Elvárják tőlünk,hogy toleráljuk a gyerekek gyerekes viselkedését. Számunkra az emberiség olyan faj, amelyet egyszerre sújt és jutalmaz a gyermekgondozás feladata. Elfeledkezünk azonban arról, hogy a "gyerekkor" jelenkori fogalma csak nemrégiben alakult ki Nyugat Európában és még később Amerikában.

                 

A csecsmőkortól, a serdülő- vagy ifjúkortól elkülönülő gyermekkor a történelmi korszakok többségében ismeretlen volt. A kereszténység több évszázadán át még a testi arányokat sem vették figyelembe. A művészek a csecsemőt anyja karján ülő miniatűr felnőttként ábrázolták. A gyermek Európában a zsebórával és a reneszánszkori keresztény pénzkölcsönzővel együtt jelent meg. Századunkat megelőzően sem a szegények, sem a gazdagok nem ismerték a gyerekruhát, a gyermekjátékokat és ismeretlen volt a gyermek jogi büntethetetlensége. A gyermekkor a burzsoázia tulajdona volt. A munkás gyereke, a paraszt gyereke és a nemes gyereke mind úgy öltözött, mint az apáik, ugyanúgy játszottak, mint az apáik és ugyanúgy akasztották fel őket, mint az apáikat. Mindez megváltozott, amikor a burzsoázia felfedezte a "gyerekkort". Csak bizonyos egyházak ragaszkodtak még egy ideig ahhoz, hogy tiszteletben tartsák a fiatalok méltóságát és érettségét. A Második Vatikáni Zsinatig minden gyereknek azt tanították, hogy a keresztény hétéves korára éri el az erkölcsi tisztánlátás és szabadság állapotát és ettől kezdve képes bűnök elkövetésére,  melyekért örök Pokol lehet a bűntetése. E század közepétől kezdve a középosztálybeli szülők megpróbálták megóvni gyerekeiket e doktrínától és ma már az ő gondolkodásmódjuk határozza meg az egyház gyakorlatát is a gyermekekkel kapcsolatban.

                 

A múlt századig a közposztálybeli szülők "gyerekeit" házilag állították elő házitanítók és magániskolák segítségével. Csak az ipari társadalom megjelenésével vált a "gyermekkor" tömegtermelése lehetésgessé és elérhetővé a tömegek számára is. Az iskolarendszer modern jelenség, akárcsak az általa termelt gyermekkor.

                 

Mivel ma az emberek többsége az ipari városokon kívül él, a legtöbbjük nem ismeri a gyermekkort. Az Andokban a földet műveli, amint "hasznossá" válik. Ezt megelőzően nyájat őriz. Ha valakit jól táplálnak, akkor tizenegyéves korára válik "hasznossá", ha nem, akkor tizenkét éves korára. Nemrégiben beszélgettem éjjeliőrünkkel, Marcos-szal tizenegy éves fiáról, aki egy borbélyüzletben dolgozik. Megjegyeztem spanyolul, hogy fia még egy "nino". Marcos meglepődve, őszinte mosollyal válaszolt: "Don Ivan, igaza van". Ráébredve, hogy megjegyzésemig az apa elsősorban "fiaként" gondolt Marcosra, szégyelltem magam amiatt, hogy a gyermekkor függönyét eresztettem két értelmes ember közé. Természetesen ha egy new yorki nyomortelep lakójának mondanám azt, hogy dolgozó fia még "gyerek", akkor nem lepődne meg. Nagyon jól tudja, hogy tizenegy éves fiának biztosítania kellene a gyerekkort és bántja a tény, hogy ezt nem teszi meg. Marcos fiát számára megalázó lenne a gyermekkor utáni vágyakozás; a new yorki fia viszont megfosztottnak érzi magát.

                 

A világon ma élő emberek többsége tehát vagy nem akar, vagy nem képes modern gyermekkort biztosítani leszármazottai számára. De azt is látni kell, hogy a gyermekkor, bár csak kevesek osztályrésze, sokak számára teher. Sokukat egyszerűen belekényszerítik abba, hogy keresztülmenjen rajta és egyáltalán nem boldogok attól, hogy a gyermek szerepét kell játszaniuk. A gyermekkoron keresztül történő felnövekvés azt jelenti, hogy valaki az öntudat és a társadalom által rákényszerített szerep közötti embertelen konfliktusok sorára ítéltetett, amíg iskoláséveiben jár. Sem Stephan Daedalus, sem Alexander Portnoy nem élvezte a gyermekkorát és gyanítom, hogy sokan közülünk sem szerettük, hogy gyerekként kezelnek.

                 

Ha nem lenne egy életkorspecifikus és kötelező oktatási intézmény, akkor a "gyermekkor" termelése is megszűnne. A gazdag nemzetek gyermekei megszabadulnának romboló hatásától, a szegény nemzetek pedig nem kísérleteznének többet azzal, hogy rivalizálni próbáljanak a gazdagok gyermekességével. Ha a társadalom kinőne a gyermekkorából, akkor élhetőbbé válna a fiatalok számára. A humanitást színlelő felnőtt társadalom és a valóságot meghamisító iskolai környezet kettőségét nem lehetne tovább fenntartani.

                 

Az iskolák megszüntetése véget vethetne a csecsemőkkel, a felnőttekkel és az idősekkel szembeni diszkriminációnak, amely az előbbiek rovására kivételezettnek tekinti a serdülő- és ifjúkorú gyerekeket. Visszatekintve valószínűleg bizarrnak tőnne az a társadalmi döntés, hogy az oktatási erőforrásokat elsősorban azokra a polgárokra kell fordítani, akik már nem rendelkeznek az első négy életév rendkívüli tanulási képességeivel és még nem érkeztek el oda, hogy saját motivációjukból maguk akarjanak tanulni.

                 

A bevett bölcsesség azt mondja nekünk, hogy a gyerekeknek szükségük van az iskolára. De ez a bevett bölcsesség maga is az iskola a terméke, mert józan ésszel tudjuk, hogy csak gyerekeket lehet iskolában tanítani. Csak ha az emberi lényeket a gyermekkor kategóriája segítségével elkülönítjük, csak akkor lehet őket az iskolai tanító hatalma alá rendelni.

 

 

Tanárok és tanulók

 

A gyerekek definíciószerűen tanulók. A gyermekkori környezet iránti igény korlátlan piacot teremt a jogosítvánnyal rendelkező tanárok számára. Az iskola olyan intézmény, amely arra az axiómára épül, hogy a tanulás a tanítás eredménye.  És a bevett bölcsesség, bár bizonyítékok tömege szól ez ellen, továbbra is elfogadja ezt az axiómát.

                 

A többségét annak, amit tudunk, mindnyájan az iskolán kívül tanultuk meg. A tanulók a legtöbbet tanáraik nélkül és gyakran azok ellenére tanulják. A legtragikusabb az, hogy az emberek többségének az iskolák tanították meg a leckét, még akkor is, ha sosem jártak iskolába.

                 

Mindenki megtanulja,hogy hogyan kell az iskolán kívül élni. Tanár közbejötte nélkül tanuljuk meg, hogy hogyan kell beszélni, hogyan kell gondolkodni, hogyan kell szeretni, hogyan kell érezni, hogyan kell játszani, hogyan kell káromkodni, hogyan kell politizálni és hogyan kell dolgozni. Még azok a gyerekek sem kivételek e szabály alól, akik éjjel-nappal tanári felügyelet alatt állanak. Az árvák, az idióták és az iskolai tanárok fiai a számukra tervezett  "képzési" folyamaton kívül tanulják  a legtöbbet. A tanárok kevés eredményt tudtak felmutatni, amikor javítani akarták a szegények tanítását. A szegény szülőket, akik azt akarják, hogy gyerekeik iskolába járjanak, kevéssé érdekli az, hogy mit fognak tanulni, inkább az érdekli őket, hogy milyen képesítést szereznek és mennyit keresnek majd. A középosztálybeli szülők pedig egy tanár gondjaira bízzák a gyereküket azért, hogy az távol tartsa őket attól, amit a szegények gyerekei az utcán tanulnak. Az oktatással kapcsolatos kutatások egyre inkább azt bizonyítják, hogy a gyerekek annak többségét, amit állítólag a tanár tanít nekik, kortárscsoportjuktól, képregényekből, véletlen megfigyelésekből és mindenekelőtt az iskolai rituáléban való puszta részvételből tanulják. A tanárok inkább akadályozzák ezt a fajta iskolai tanulást.

                 

A világunkban élő emberek fele sose tette be a lábát iskolába. Nincs kapcsolatuk tanárokkal és meg vannak fosztva attól a kiváltságtól, hogy kibukjanak az iskolából.  Mégis, rendkívüli hatékonysággal tanulják meg azt az üzenetet, amit az iskola tanít: hogy iskolára van szükségük és még hozzá egyre több és több iskolára. Az iskola szembesíti őket saját alacsonyabb rendűségükkel az adószedőn keresztül, aki ezt megfizetti velük, a demagógok révén, akik vágyat ébresztenek bennük az iskola iránt vagy gyerekeik révén, mihelyt ezek már horogra akadtak. Így a szegényt megfosztják önbecsülésétől, azzal, hogy elfogadtatják vele azt a krédót, hogy üdvözülni csak az iskola révén lehet. Az egyház legalább adott nekik egy esélyt a megbánásra haláluk óráján. Az iskola viszont ott hagyja őket azzal a hamis várakozással és reménnyel, hogy unokáiknak majd sikerülni fog. Ez a várakozás természetesen még inkább az iskola és nem a tanárok által tanítottakból táplálkozik.

 

[…]

                 

A felnőttek hajlamosak romanticizálni iskolai éveiket. Utólag visszatekintve a tanultakat a tanárnak tulajdonítják, akinek türelmét megtanulták csodálni. De ugyanezek a felnőttek komolyan aggódni kezdenének gyermekük elmeállapotáért, ha az azzal térne haza, hogy elmondja nekik, mit tanult az egyes tanáraitól.

                 

Az iskolák munkalehetődéset teremtenek az iskolai tanároknak, függetlenül attól, hogy tanulóik mit tanulnak tőlük.

 

 

Teljes idejű elfoglaltság

 

Minden hónapban újabb javaslat kerül a kezembe, amelyet valamelyik amerikai iparág készített az AID-nek, s amely azt javasolja, hogy a latin amerikaiknak oktató "gyakornokokat" vagy fegyelmezett adminisztrátorokkal vagy a TV-vel kellene felváltani. Az Egyesült Államokban az oktatáskutatók, -tervezők és -technikusok csapatvállalkozásaként ismerik el a tanítást. De függetlenül attól, hogy vajon a tanár egyedül dolgozik vagy egy fehérkabátos csapat tagja, hogy sikerül-e megtanítania azt, amit a katalógus szerint meg kell tanítania vagy sem, a hivatásos tanár megszentelt milliőt hoz létre maga körül.

                 

A hivatásos tanítás jövőjével kapcsolatos bizonytalanság bizonytalanságot teremt az osztálytermekben is. Ha az oktatás hivatásos szakemberei a tanulás fejlesztésére specializálódnának, akkor fel kellene adniuk egy olyan rendszert, amely évente 750 és 1 000 közötti együttlétet igényel. De a tanárok természetesen sokkal többet tesznek. Az iskola intézményi bölcsessége azt mondja a szülőknek, a tanulóknak és nevelőknek, hogy a tanár, ha tanítania kell, arra kényszerül, hogy tekintélyét egy megszentelt helyen érvényesítse. Ez még azoknak a tanároknak esetében is igaz, akiknek tanulói iskolában töltött idejük nagyobbik részét falak nélküli osztályteremben töltik.

                 

Az iskola, lényegi természetének megfelelően, a résztvevők teljes idejére és minden energiájára igényt tart. Ez viszont a tanárt őrré, prédikátorrá és terapeutává teszi.

                 

E három szerep mindegyikénél más és más igényre alapozza a tanár tekintélyét. A tanár-mint-őr olyan ceremóniamesterként viselkedik, aki átsegíti tanítváyait a rituálék labirintusán. Ôrködik a szabályok betartása fölött és A legtöbb, amit megtehet, hogy lehetővé teszi azoknak a jártasságoknak az elsajátítását, amikkel az iskolamesterek mindigis rendelkeznek. Olyan illúzió nélkül, hogy az elmélyült tanulás elősegítése lenne tevékenysége lényege, belesulykol a tanulókba bizonyos alapvető rutinokat.

                 

A tanár-mint-moralista a szülőket, az Istent vagy az államot helyettesíti. Beleveri a tanulókba, hogy mi a helyes és mi a helytelen – nem csak az iskolában, de általában a társadalomban. Mindegyiket in loco parentis képvseli és így biztosítja, hogy mindannyian  ugyanazon állam gyermekeinek érezhessék magukat.

                 

A tanár-mint-terapeuta feljogosítva érzi magát arra, hogy belépjen a tanulók személyes életébe azért, hogy segítse személyiséggé válásukat. Amikor ezt a funkciót őrként és prédikátorként gyakorolja, akkor általában arról van szó, hogy rábeszéli a gyerekeket arra, hogy magukévá tegyék az igazságról vallott elképzeléseit és saját azzal kapcsolatos megfontolásait, hogy mi a helyes.

                 

Paradox az az állítás, hogy egy liberális társadalmat a modern iskolára lehet építeni. Az egyéni szabadság biztosítékait megsemmisíti az a bánásmód, ahogy a tanár a tanulóit kezeli. Amikor az iskolai tanár személyében egyesíti a bíró, az ideológus és az orvos funkcióit, akkor a társadalom alapvető stílusát rontja meg éppen az a folyamat, amelynek az életre kellene felkészítenie. A tanár, aki e három hatalmat összekapcsolja, sokkal jobban megtöri a gyerekeket, mint azok a jogszabályok, amelyek valamely jogi vagy gazdasági kisebbségbe sorolják őket vagy korlátozzák gyülekezési és egyesülési szabadságukat.

                 

A tanár egyáltalán nem az egyetlen szakember, aki terápiát ad. A pszichiáterek, tanácsadók, pályaválasztási szakemberek és az ügyvédek is segítenek ügyfeleiknek a döntésben, személyiségük fejlesztésében és a tanulásban. De a józan ész azt sugallja az ügyfélnek, hogy az ilyen szakembereknek tartózkodniuk kell attól, hogy a kliensre kényszerítsék a helyesről és helytelenről vallott véleményüket vagy hogy bárkire is rákényszerítsék tanácsaikat. A tanárok és a lelkészek az egyedüli szakemberek, akik feljogosítva érzik magukat arra, hogy beavatkozzanak ügyfeleik magánügyeibe  – miközben egy fogva tartott hallgatóságnak prédikálnak.

                 

A gyerekeket nem védi sem az első, sem az ötödik alkotmánymódosítás akkor, amikor világi papjuk, a tanár előtt állnak. A gyereknek egy olyan emberrel kell összetőznie, aki a pápai tiarához hasonló láthatatlan hármas koronát visel, amely a háromféle hatalom egy személyben történő összefonódásának szimbóluma. A gyerek számára a tanár pásztor, próféta és pap - egyszerre vezetője, tanítója és adminisztrátora egy szent rituálénak. A középkori pápák igényeit kapcsolja össze egy olyan társadalomban, amelynek alkotmányos alapja épp annak garantálása, hogy ezek a jogok nem kerülhetnek többé egy kézbe, nem lehetnek együtt olyan tekintélyes  és kötelező erejű intézmények kezében, amilyen az egyház vagy az állam.

                 

A gyerekek teljes idejű tanulóként történő meghatározása lehetővé teszi a tanárok számára, hogy személyük felett olyan fajta hatalmat gyakoroljanak, amelyet sokkal kevésbé korlátoznak alkotmányos és szokásszerű előírások, mint más társadalmi enklávék őreinek hatalmát. Életkoruk miatt a gyerekeknek nem állnak rendelkezésükre olyan védelmi eszközök, amelyek rutinszerűen biztosítottak a felnőttek számára a modern azílumokban – az elmeotthonban, a kolostorban vagy a börtönben.

                 

A tanár tekintélyt parancsoló tekintete alatt több értékrend csúszik egybe. A moralitás, a legalitás és a személyes érték közötti distinkciók elmosódottak és alkalomadtán el is tűnnek. Bármilyen szabályt sértsenek is meg, az a többszörös szabálysértés érzetét kelti. A szabálysértőtől elvárják, hogy úgy érezze: semmibevett egy szabályt, erkölcstelenül viselkedett és leértékelte önmagát. Egy tanulónak, aki ügyetlenül vesz igénybe segítséget egy vizsgán, azt mondják, hogy megsértette a szabályokat, hogy erkölcsileg romlott és hogy személye értéktelen.

                 

Az osztályterem eltávolítja a gyerekeket a nyugati kultúra mindennapi világától és egy sokkal primitívebb, mágikus és halálosan komoly környezetbe zárja őket. Az iskola nem teremthetne egy ilyen enklávét, amelyen belül a közönséges valóság szabályai felfüggesztődnek, ha nem zárná be fizikailag a fiatalokat egymást követő évek hosszú sorára egy megszentelt területre. Az iskolalátogatási kötelezettség szabálya lehetővé teszi azt, hogy az osztályterem olyan mágikus anyaméhként szolgáljon, ahonnan a gyereket periodikusan engedik csak ki az iskolanap végén és a tanév befejeztével mindaddig, amíg tanulmányait bevégezve ki nem lökik a felnőtt életbe. Iskolák nélkül nem létezne sem az egyetemesen meghosszabított gyermekkor, sem az osztálytermek fojtó légköre. Az iskolák azonban, mint a tanulás kötelező csatornái, meglehetnének ezek nélkül is – és mégis elnyomóbbak és destruktívabbak lehetnének mindennél, amit eddig ismertünk. Hogy megérthessük, mit jelent az társadalom iskolátlanítása, ami tehát nem csupán a képzési rendszer reformja, most az iskolázás rejtett tantervére kell összpontosítanunk figyelmünket. Itt nem foglalkozunk közvetlenül a szegényeket felszívó gettóbeli utcák, sem a gazdagoknak otthont adó rajzszobák rejtett kurrukulumaival. Inkább minden figyelmünket arra a jelenségre fordítjuk, hogy a ceremóniális és rituális iskoláztatás maga is ilyen rejtett kurrikulumot alkot. Még a legjobb tanárok sem képesek teljesen megvédeni diákjaikat ettől. Az iskoláztatás e rejtett kurrikuluma szükségszerűen előítéleteket és bűnösséget ad hozzá ahhoz a diszkriminációhoz, amit a társadalom bizonyos tagjaival szemben alkalmaz, míg más tagjainak új címet adva a többséghez tartozás kiváltságát biztosítja. Ez a rejtett kurrikulum ugyanilyen szükségszerű módon rituális bevezetés mind a gazdagok, mind a szgények számára a növekedéselvű fogyasztói társadalomba.   

 

-----------------------------------------------------------

Részlet Ivan Illich: Deschooling Society  című könyvéből (Penguin, 1973, pp. 32-39.)