Ivan Illich
Az iskola
fenomenológiája
Bizonyos szavak
olyan képlékennyé válnak, hogy már nem lehet ezeket használni. Az
"iskola" és a "tanítás" ilyen kifejezések. Amőbaként
befolytak a nyelv minden területére. Az ABM megtanítja az oroszokat, az IBM
néger gyerekeket tanít és a hadsereg a nemzet iskolájává válhat.
Az
oktatás területén alternatívákat keresve elsőként abban kell egyetértésre
jutnunk, hogy mit értünk "iskola" alatt. Erre sokféle módon
keríthetünk sort. Kezdhetjük a modern iskolarendszer által ellátott olyan
látens funkciók felsorolásával, mint amilyen az őrzés, a szelekció, a nevelés
és a tanítás. Elvégezhetünk egy kliens-elemzést és megállapíthatjuk, hogy e
látens funkciók közül melyek szolgálják és melyek nem szolgálják a tanárok, a
munkaadók, a gyerekek, a szülők vagy a szakmák érdekeit. Áttekinthetjük a
nyugati kultúra történetét és az antropológia által gyűjtött információkat,
hogy olyan intézményeket találjunk, amelyek azt a szerepet játszották, amit ma
az iskola. Végül visszatérhetünk ahhoz a számtalan normatív megállapításhoz,
amelyek Comenius vagy akár Quintilianus óta születtek és feltárhatjuk, hogy
ezek közül melyekhez közelít legjobban a modern iskolarendszer. Mindezek a
megközelítések azonban arra köteleznének bennünket, hogy bizonyos
előfeltételezésekkel kezdjük az iskola és a nevelés közötti kapcsolatról. Egy
olyan nyelv kidolgozása érdekében, amelynek segítségével az iskoláról a
neveléshez történő ilyen állandó visszakanyarodás kényszere nélkül
beszélhetünk, valami olyasmit választottam kiindulópontul, amit az iskola
fenomenológiájának lehetne nevezni. Erre a célra az "iskolát"
életkor-specifikus, tanárhoz kapcsolódó folyamatként definiálom, amely teljes
idejű részvételt és egy kötelező tantervet igényel.
Életkor
Az iskola az embereket
életkor szerint csoportosítja. Ez a csoportosítás három megkérdőjelezetlen
premisszán alapszik. A gyerekeknek az iskolában van a helyük. A gyerekek
tanulnak az iskolában. A gyerekeket csak iskolában lehet tanítani.
Úgy gondolom,
hogy ezeket a megvizsgálatlan premisszákat nagyon komolyan meg kell
kérdőjelezni. Hozzászoktunk a gyerekekhez. Úgy határoztunk, hogy iskolába kell
járniuk, azt kell tenniük, amit mondanak nekik és nincs sem saját jövedelmük,
sem családjuk. Azt várjuk tőlük, hogy ismerjék a helyüket és viselkedjenek
gyermekként. Nosztalgiával vagy keserűséggel emlékezünk vissza arra az időre,
amikor mi voltunk gyerekek. Elvárják tőlünk,hogy toleráljuk a gyerekek gyerekes
viselkedését. Számunkra az emberiség olyan faj, amelyet egyszerre sújt és
jutalmaz a gyermekgondozás feladata. Elfeledkezünk azonban arról, hogy a
"gyerekkor" jelenkori fogalma csak nemrégiben alakult ki Nyugat
Európában és még később Amerikában.
A csecsmőkortól,
a serdülő- vagy ifjúkortól elkülönülő gyermekkor a történelmi korszakok
többségében ismeretlen volt. A kereszténység több évszázadán át még a testi
arányokat sem vették figyelembe. A művészek a csecsemőt anyja karján ülő
miniatűr felnőttként ábrázolták. A gyermek Európában a zsebórával és a
reneszánszkori keresztény pénzkölcsönzővel együtt jelent meg. Századunkat
megelőzően sem a szegények, sem a gazdagok nem ismerték a gyerekruhát, a
gyermekjátékokat és ismeretlen volt a gyermek jogi büntethetetlensége. A
gyermekkor a burzsoázia tulajdona volt. A munkás gyereke, a paraszt gyereke és
a nemes gyereke mind úgy öltözött, mint az apáik, ugyanúgy játszottak, mint az
apáik és ugyanúgy akasztották fel őket, mint az apáikat. Mindez megváltozott,
amikor a burzsoázia felfedezte a "gyerekkort". Csak bizonyos egyházak
ragaszkodtak még egy ideig ahhoz, hogy tiszteletben tartsák a fiatalok
méltóságát és érettségét. A Második Vatikáni Zsinatig minden gyereknek azt
tanították, hogy a keresztény hétéves korára éri el az erkölcsi tisztánlátás és
szabadság állapotát és ettől kezdve képes bűnök elkövetésére, melyekért örök Pokol lehet a bűntetése.
E század közepétől kezdve a középosztálybeli szülők megpróbálták megóvni
gyerekeiket e doktrínától és ma már az ő gondolkodásmódjuk határozza meg az
egyház gyakorlatát is a gyermekekkel kapcsolatban.
A múlt századig a
közposztálybeli szülők "gyerekeit" házilag állították elő házitanítók
és magániskolák segítségével. Csak az ipari társadalom megjelenésével vált a
"gyermekkor" tömegtermelése lehetésgessé és elérhetővé a tömegek számára
is. Az iskolarendszer modern jelenség, akárcsak az általa termelt gyermekkor.
Mivel ma az
emberek többsége az ipari városokon kívül él, a legtöbbjük nem ismeri a
gyermekkort. Az Andokban a földet műveli, amint "hasznossá" válik.
Ezt megelőzően nyájat őriz. Ha valakit jól táplálnak, akkor tizenegyéves korára
válik "hasznossá", ha nem, akkor tizenkét éves korára. Nemrégiben
beszélgettem éjjeliőrünkkel, Marcos-szal tizenegy éves fiáról, aki egy
borbélyüzletben dolgozik. Megjegyeztem spanyolul, hogy fia még egy "nino". Marcos
meglepődve, őszinte mosollyal válaszolt: "Don Ivan, igaza van".
Ráébredve, hogy megjegyzésemig az apa elsősorban "fiaként" gondolt
Marcosra, szégyelltem magam amiatt, hogy a gyermekkor függönyét eresztettem két
értelmes ember közé. Természetesen ha egy new yorki nyomortelep lakójának
mondanám azt, hogy dolgozó fia még "gyerek", akkor nem lepődne meg.
Nagyon jól tudja, hogy tizenegy éves fiának biztosítania kellene a gyerekkort
és bántja a tény, hogy ezt nem teszi meg. Marcos fiát számára megalázó lenne a
gyermekkor utáni vágyakozás; a new yorki fia viszont megfosztottnak érzi magát.
A világon ma élő
emberek többsége tehát vagy nem akar, vagy nem képes modern gyermekkort
biztosítani leszármazottai számára. De azt is látni kell, hogy a gyermekkor, bár
csak kevesek osztályrésze, sokak számára teher. Sokukat egyszerűen
belekényszerítik abba, hogy keresztülmenjen rajta és egyáltalán nem boldogok
attól, hogy a gyermek szerepét kell játszaniuk. A gyermekkoron keresztül
történő felnövekvés azt jelenti, hogy valaki az öntudat és a társadalom által
rákényszerített szerep közötti embertelen konfliktusok sorára ítéltetett, amíg
iskoláséveiben jár. Sem Stephan Daedalus, sem Alexander Portnoy nem élvezte a
gyermekkorát és gyanítom, hogy sokan közülünk sem szerettük, hogy gyerekként
kezelnek.
Ha nem lenne egy
életkorspecifikus és kötelező oktatási intézmény, akkor a
"gyermekkor" termelése is megszűnne. A gazdag nemzetek gyermekei
megszabadulnának romboló hatásától, a szegény nemzetek pedig nem
kísérleteznének többet azzal, hogy rivalizálni próbáljanak a gazdagok
gyermekességével. Ha a társadalom kinőne a gyermekkorából, akkor élhetőbbé
válna a fiatalok számára. A humanitást színlelő felnőtt társadalom és a
valóságot meghamisító iskolai környezet kettőségét nem lehetne tovább
fenntartani.
Az iskolák
megszüntetése véget vethetne a csecsemőkkel, a felnőttekkel és az idősekkel
szembeni diszkriminációnak, amely az előbbiek rovására kivételezettnek tekinti
a serdülő- és ifjúkorú gyerekeket. Visszatekintve valószínűleg bizarrnak tőnne
az a társadalmi döntés, hogy az oktatási erőforrásokat elsősorban azokra a
polgárokra kell fordítani, akik már nem rendelkeznek az első négy életév
rendkívüli tanulási képességeivel és még nem érkeztek el oda, hogy saját
motivációjukból maguk akarjanak tanulni.
A bevett
bölcsesség azt mondja nekünk, hogy a gyerekeknek szükségük van az iskolára. De
ez a bevett bölcsesség maga is az iskola a terméke, mert józan ésszel tudjuk,
hogy csak gyerekeket lehet iskolában tanítani. Csak ha az emberi lényeket a
gyermekkor kategóriája segítségével elkülönítjük, csak akkor lehet őket az
iskolai tanító hatalma alá rendelni.
Tanárok és
tanulók
A gyerekek
definíciószerűen tanulók. A gyermekkori környezet iránti igény korlátlan piacot
teremt a jogosítvánnyal rendelkező tanárok számára. Az iskola olyan intézmény,
amely arra az axiómára épül, hogy a tanulás a tanítás eredménye. És a bevett bölcsesség, bár
bizonyítékok tömege szól ez ellen, továbbra is elfogadja ezt az axiómát.
A többségét
annak, amit tudunk, mindnyájan az iskolán kívül tanultuk meg. A tanulók a
legtöbbet tanáraik nélkül és gyakran azok ellenére tanulják. A legtragikusabb
az, hogy az emberek többségének az iskolák tanították meg a leckét, még akkor
is, ha sosem jártak iskolába.
Mindenki
megtanulja,hogy hogyan kell az iskolán kívül élni. Tanár közbejötte nélkül
tanuljuk meg, hogy hogyan kell beszélni, hogyan kell gondolkodni, hogyan kell
szeretni, hogyan kell érezni, hogyan kell játszani, hogyan kell káromkodni,
hogyan kell politizálni és hogyan kell dolgozni. Még azok a gyerekek sem
kivételek e szabály alól, akik éjjel-nappal tanári felügyelet alatt állanak. Az
árvák, az idióták és az iskolai tanárok fiai a számukra tervezett "képzési" folyamaton kívül
tanulják a legtöbbet. A tanárok
kevés eredményt tudtak felmutatni, amikor javítani akarták a szegények
tanítását. A szegény szülőket, akik azt akarják, hogy gyerekeik iskolába
járjanak, kevéssé érdekli az, hogy mit fognak tanulni, inkább az érdekli őket,
hogy milyen képesítést szereznek és mennyit keresnek majd. A középosztálybeli
szülők pedig egy tanár gondjaira bízzák a gyereküket azért, hogy az távol
tartsa őket attól, amit a szegények gyerekei az utcán tanulnak. Az oktatással
kapcsolatos kutatások egyre inkább azt bizonyítják, hogy a gyerekek annak
többségét, amit állítólag a tanár tanít nekik, kortárscsoportjuktól,
képregényekből, véletlen megfigyelésekből és mindenekelőtt az iskolai
rituáléban való puszta részvételből tanulják. A tanárok inkább akadályozzák ezt
a fajta iskolai tanulást.
A világunkban élő
emberek fele sose tette be a lábát iskolába. Nincs kapcsolatuk tanárokkal és
meg vannak fosztva attól a kiváltságtól, hogy kibukjanak az iskolából. Mégis, rendkívüli hatékonysággal
tanulják meg azt az üzenetet, amit az iskola tanít: hogy iskolára van szükségük
és még hozzá egyre több és több iskolára. Az iskola szembesíti őket saját
alacsonyabb rendűségükkel az adószedőn keresztül, aki ezt megfizetti velük, a
demagógok révén, akik vágyat ébresztenek bennük az iskola iránt vagy gyerekeik
révén, mihelyt ezek már horogra akadtak. Így a szegényt megfosztják
önbecsülésétől, azzal, hogy elfogadtatják vele azt a krédót, hogy üdvözülni
csak az iskola révén lehet. Az egyház legalább adott nekik egy esélyt a
megbánásra haláluk óráján. Az iskola viszont ott hagyja őket azzal a hamis
várakozással és reménnyel, hogy unokáiknak majd sikerülni fog. Ez a várakozás
természetesen még inkább az iskola és nem a tanárok által tanítottakból
táplálkozik.
[…]
A felnőttek
hajlamosak romanticizálni iskolai éveiket. Utólag visszatekintve a tanultakat a
tanárnak tulajdonítják, akinek türelmét megtanulták csodálni. De ugyanezek a
felnőttek komolyan aggódni kezdenének gyermekük elmeállapotáért, ha az azzal
térne haza, hogy elmondja nekik, mit tanult az egyes tanáraitól.
Az iskolák
munkalehetődéset teremtenek az iskolai tanároknak, függetlenül attól, hogy
tanulóik mit tanulnak tőlük.
Teljes idejű
elfoglaltság
Minden hónapban
újabb javaslat kerül a kezembe, amelyet valamelyik amerikai iparág készített az
AID-nek, s amely azt javasolja, hogy a latin amerikaiknak oktató
"gyakornokokat" vagy fegyelmezett adminisztrátorokkal vagy a TV-vel
kellene felváltani. Az Egyesült Államokban az oktatáskutatók, -tervezők és
-technikusok csapatvállalkozásaként ismerik el a tanítást. De függetlenül attól,
hogy vajon a tanár egyedül dolgozik vagy egy fehérkabátos csapat tagja, hogy
sikerül-e megtanítania azt, amit a katalógus szerint meg kell tanítania vagy
sem, a hivatásos tanár megszentelt milliőt hoz létre maga körül.
A hivatásos
tanítás jövőjével kapcsolatos bizonytalanság bizonytalanságot teremt az
osztálytermekben is. Ha az oktatás hivatásos szakemberei a tanulás
fejlesztésére specializálódnának, akkor fel kellene adniuk egy olyan rendszert,
amely évente 750 és 1 000 közötti együttlétet igényel. De a tanárok természetesen
sokkal többet tesznek. Az iskola intézményi bölcsessége azt mondja a szülőknek,
a tanulóknak és nevelőknek, hogy a tanár, ha tanítania kell, arra kényszerül,
hogy tekintélyét egy megszentelt helyen érvényesítse. Ez még azoknak a
tanároknak esetében is igaz, akiknek tanulói iskolában töltött idejük nagyobbik
részét falak nélküli osztályteremben töltik.
Az iskola,
lényegi természetének megfelelően, a résztvevők teljes idejére és minden
energiájára igényt tart. Ez viszont a tanárt őrré, prédikátorrá és terapeutává
teszi.
E három szerep
mindegyikénél más és más igényre alapozza a tanár tekintélyét. A tanár-mint-őr olyan
ceremóniamesterként viselkedik, aki átsegíti tanítváyait a rituálék
labirintusán. Ôrködik a szabályok betartása fölött és A legtöbb, amit megtehet,
hogy lehetővé teszi azoknak a jártasságoknak az elsajátítását, amikkel az
iskolamesterek mindigis rendelkeznek. Olyan illúzió nélkül, hogy az elmélyült
tanulás elősegítése lenne tevékenysége lényege, belesulykol a tanulókba
bizonyos alapvető rutinokat.
A tanár-mint-moralista a szülőket, az
Istent vagy az államot helyettesíti. Beleveri a tanulókba, hogy mi a helyes és
mi a helytelen – nem csak az iskolában, de általában a társadalomban.
Mindegyiket in loco parentis képvseli és így biztosítja, hogy
mindannyian ugyanazon állam
gyermekeinek érezhessék magukat.
A tanár-mint-terapeuta feljogosítva
érzi magát arra, hogy belépjen a tanulók személyes életébe azért, hogy segítse
személyiséggé válásukat. Amikor ezt a funkciót őrként és prédikátorként
gyakorolja, akkor általában arról van szó, hogy rábeszéli a gyerekeket arra,
hogy magukévá tegyék az igazságról vallott elképzeléseit és saját azzal
kapcsolatos megfontolásait, hogy mi a helyes.
Paradox az az
állítás, hogy egy liberális társadalmat a modern iskolára lehet építeni. Az
egyéni szabadság biztosítékait megsemmisíti az a bánásmód, ahogy a tanár a
tanulóit kezeli. Amikor az iskolai tanár személyében egyesíti a bíró, az
ideológus és az orvos funkcióit, akkor a társadalom alapvető stílusát rontja
meg éppen az a folyamat, amelynek az életre kellene felkészítenie. A tanár, aki
e három hatalmat összekapcsolja, sokkal jobban megtöri a gyerekeket, mint azok
a jogszabályok, amelyek valamely jogi vagy gazdasági kisebbségbe sorolják őket
vagy korlátozzák gyülekezési és egyesülési szabadságukat.
A tanár
egyáltalán nem az egyetlen szakember, aki terápiát ad. A pszichiáterek,
tanácsadók, pályaválasztási szakemberek és az ügyvédek is segítenek
ügyfeleiknek a döntésben, személyiségük fejlesztésében és a tanulásban. De a
józan ész azt sugallja az ügyfélnek, hogy az ilyen szakembereknek tartózkodniuk
kell attól, hogy a kliensre kényszerítsék a helyesről és helytelenről vallott
véleményüket vagy hogy bárkire is rákényszerítsék tanácsaikat. A tanárok és a lelkészek
az egyedüli szakemberek, akik feljogosítva érzik magukat arra, hogy
beavatkozzanak ügyfeleik magánügyeibe
– miközben egy fogva tartott hallgatóságnak prédikálnak.
A gyerekeket nem
védi sem az első, sem az ötödik alkotmánymódosítás akkor, amikor világi papjuk,
a tanár előtt állnak. A gyereknek egy olyan emberrel kell összetőznie, aki a
pápai tiarához hasonló láthatatlan hármas koronát visel, amely a háromféle
hatalom egy személyben történő összefonódásának szimbóluma. A gyerek számára a
tanár pásztor, próféta és pap - egyszerre vezetője, tanítója és adminisztrátora
egy szent rituálénak. A középkori pápák igényeit kapcsolja össze egy olyan
társadalomban, amelynek alkotmányos alapja épp annak garantálása, hogy ezek a
jogok nem kerülhetnek többé egy kézbe, nem lehetnek együtt olyan
tekintélyes és kötelező erejű
intézmények kezében, amilyen az egyház vagy az állam.
A gyerekek teljes
idejű tanulóként történő meghatározása lehetővé teszi a tanárok számára, hogy
személyük felett olyan fajta hatalmat gyakoroljanak, amelyet sokkal kevésbé
korlátoznak alkotmányos és szokásszerű előírások, mint más társadalmi enklávék
őreinek hatalmát. Életkoruk miatt a gyerekeknek nem állnak rendelkezésükre
olyan védelmi eszközök, amelyek rutinszerűen biztosítottak a felnőttek számára
a modern azílumokban – az elmeotthonban, a kolostorban vagy a börtönben.
A tanár
tekintélyt parancsoló tekintete alatt több értékrend csúszik egybe. A
moralitás, a legalitás és a személyes érték közötti distinkciók elmosódottak és
alkalomadtán el is tűnnek. Bármilyen szabályt sértsenek is meg, az a többszörös
szabálysértés érzetét kelti. A szabálysértőtől elvárják, hogy úgy érezze:
semmibevett egy szabályt, erkölcstelenül viselkedett és leértékelte önmagát.
Egy tanulónak, aki ügyetlenül vesz igénybe segítséget egy vizsgán, azt mondják,
hogy megsértette a szabályokat, hogy erkölcsileg romlott és hogy személye
értéktelen.
Az osztályterem
eltávolítja a gyerekeket a nyugati kultúra mindennapi világától és egy sokkal
primitívebb, mágikus és halálosan komoly környezetbe zárja őket. Az iskola nem
teremthetne egy ilyen enklávét, amelyen belül a közönséges valóság szabályai
felfüggesztődnek, ha nem zárná be fizikailag a fiatalokat egymást követő évek
hosszú sorára egy megszentelt területre. Az iskolalátogatási kötelezettség
szabálya lehetővé teszi azt, hogy az osztályterem olyan mágikus anyaméhként
szolgáljon, ahonnan a gyereket periodikusan engedik csak ki az iskolanap végén
és a tanév befejeztével mindaddig, amíg tanulmányait bevégezve ki nem lökik a
felnőtt életbe. Iskolák nélkül nem létezne sem az egyetemesen meghosszabított
gyermekkor, sem az osztálytermek fojtó légköre. Az iskolák azonban, mint a
tanulás kötelező csatornái, meglehetnének ezek nélkül is – és mégis elnyomóbbak
és destruktívabbak lehetnének mindennél, amit eddig ismertünk. Hogy
megérthessük, mit jelent az társadalom iskolátlanítása, ami tehát nem csupán a
képzési rendszer reformja, most az iskolázás rejtett tantervére kell
összpontosítanunk figyelmünket. Itt nem foglalkozunk közvetlenül a szegényeket
felszívó gettóbeli utcák, sem a gazdagoknak otthont adó rajzszobák rejtett
kurrukulumaival. Inkább minden figyelmünket arra a jelenségre fordítjuk, hogy a
ceremóniális és rituális iskoláztatás maga is ilyen rejtett kurrikulumot alkot.
Még a legjobb tanárok sem képesek teljesen megvédeni diákjaikat ettől. Az
iskoláztatás e rejtett kurrikuluma szükségszerűen előítéleteket és bűnösséget
ad hozzá ahhoz a diszkriminációhoz, amit a társadalom bizonyos tagjaival
szemben alkalmaz, míg más tagjainak új címet adva a többséghez tartozás
kiváltságát biztosítja. Ez a rejtett kurrikulum ugyanilyen szükségszerű módon
rituális bevezetés mind a gazdagok, mind a szgények számára a növekedéselvű
fogyasztói társadalomba.
-----------------------------------------------------------
Részlet Ivan
Illich: Deschooling Society
című könyvéből (Penguin, 1973, pp. 32-39.)