Peter L. Berger:

 

A vallás a piacon

 

 

 

Minden plurális helyzet kulcsjellemzője, hogy a történelmi háttér sajátosságaitól függetlenül a volt vallási monopóliumok már nem tekinthetik adottnak híveik hűségét. A hűség önkéntes és ezért definicószerűen bizonytalan. Ennek eredményeként azt a vallási tradíciót, amelyet korábban hatalmi eszközökkel kötelezővé tettek, piacosítani kell. El kell "adni" a hívőknek azt, amit már nem kénytelenek "megvenni". A plurális helyzet mindenekelőtt piaci helyzet. Ebben a helyzetben a vallási intézmények piaci szervekké válnak, míg a vallási hagyományok fogyasztási javak lesznek. Ebben a helyzetben a vallási tevékenység jó részét a piacgazdaság logikája uralja.

 

Nem nehéz belátni, hogy ez a helyzet messzemenő következményekkel jár a különböző vallási csoportok társadalmi struktúrájára. Egész egyszerűen az történik, hogy a vallási csoportok monopóliumokból egymással versenyben álló piaci szervekké válnak. Korábban a vallási csoportok úgy szerveződtek, hogy összhangban álltak a hívő népesség felett kizárólagos ellenőrzést gyakorló intézménnyel. A vallási csoportoknak most úgy kell megszervezniük önmagukat, hogy a hasonló célokra törő más csoportokkal versenyezve körüludvarolják a fogyasztók tömegét. Az "eredmények" kérdése fontossá válik. Monopol viszonyok között a társadalmi-vallási struktúrákat semmi sem kényszerítette arra, hogy "eredményeket" produkáljanak - a helyzet önmaga előre meghatározta az "eredményeket". A középkori Franciaország például definíciószerűen katolikus volt. A jelenkori Franciaország viszont csak úgy definiálható katolikusként, hogy ennek bizonyítékok tömege mond ellent. A valóságban pays de mission-ná vált. Következésképpen, a katolikus egyháznak meg kell kérdőjeleznie saját társadalmi struktúráját pontosan annak érdekében, hogy lehetővé váljon számára misszionáriusi "eredmények" elérésére. A kérdéssel való szembesülés felelős nagymértékben mindazért a zűrzavarért, ami az utóbbi években a francia katolicizmust jellemezte.

 

Az "eredmények" elérésére irányuló törekvés magával hozza a társadalmi-vallási struktúrák ésszerűsítését. És bár ezt a teológusok legitimálhatják, azoknak az embereknek, akik a különféle vallási csoportok evilági jólétéért felelősek, szintén be kell látniuk, hogy a struktúrák teszik lehetővé a csoportok "küldetésének" racionális végrehajtását. A modern társadalom más intézményi szféráihoz hasonlóan az ilyen strukturális ésszerűsítés elsősorban a bürokrácia jelenségében jut kifejeződésre.

 

A bürokratikus struktúrák vallási intézményeken belüli terjedése azzal a következménnyel jár, hogy teológiai tradícióiktól függetlenül ezek szociológiai szempontból egyre inkább hasonlatossá válnak egymáshoz. A "politikai" ügyeket átható hagyományos terminológia elködösíti ezt a tényt. Egy bizonyos A helyzet ugyanazt a bürokratikus funkciót töltheti be két különböző vallási csoportban, miközben az egyik csoportban B teológiai formulával legitimálhatják, a másikban pedig C formulával és a két teológiai legitimáció szöges ellentétben állhat egymással anélkül, hogy ez érintené a kérdéses helyzet funkcionalitását. Így például a beruházási javak feletti ellenőrzésért az egyik csoportban egy érsek felelhet, egy másikban pedig egy laikus bizottság elnöke, de az e helyzet által szükségessé tett tényleges bürokratikus tevékenységek semmiféle kapcsolatban nem állnak a papság vagy a laikus testület hatalmi legitimációjával. Az biztos, hogy a bürokrácia különböző modelljei vagy Leitbilder-jei vesznek részt e folyamatban. Így az államegyházi helyzetről nagy történelmi tapasztalatokkal rendelkező európai protestáns egyházak a bürokrácia politikai modelljeihez vonzódnak, míg az amerikai protestantizmus inkább a gazdasági szervezetek bürokratikus struktúráit veszi át. A katolikus egyház központi igazgatásának egyfelelől megvan a saját bürokratikus tradíciója, amely a jelek szerint rendkivüli mértékben képes ellenállni a modernizációs változtatási kísérleteknek. De az ésszerűség követelményei minden esetben nagyon hasonlóak, és hasonlóan erős nyomás nehezedik a megfelelő társadalmi-vallási struktúrákra.

 

A vallás jelenlegi helyzetét így a vallási intézmények egyre fokozódó bürokratizálódása jellemzi. Mind belső, mind külső társadalmi viszonyaira e folyamat nyomra rá bélyegét. A belső viszonyokat illetően a vallási intézményeket nemcsak bürokratikusan irányítják, de mindennapos működésüket is a bürokrácia tipikus problémái és "logikája" határozza meg. Külső viszonyaikat tekintve a vallási intézmények mind más társadalmi intézményekkel, mind saját intézményeikkel a bürokratikus interakció tipikus formáin keresztül érintkeznek. A fogyasztói klientúrával kapcsolatos "public relations" tevékenységben, a kormányokkal kapcsolatos "lobbyzásban", a kormányzati és magánszerveket célzó "alapgyüjtési" tevékenységben, a világi gazdaságba történő sokoldalú bekapcsolódásban (elsősorban a beruházásokban) -vagyis "küldetésük teljesítésének" valamennyi aspektusában a vallási intézmények olyan módszereket kénytelenk alkalmazni az "eredményesség" érdekében, amelyek a hasonló problémákkal foglalkozó bürokratikus struktúrák által alkalmazott módszerek hasonmásai. Nagyon lényeges, hogy a vallási intézmények egymással való kapcsolataikban is ugyanezt a bürokratikus "logikát" követik.

 

A bürokráciák sajátos személyiségű egyéneket követelnek meg.  E személyiséget nemcsak sajátos szakértelem és funkciók jellemzik, hanem sajátos személységjegyek is. A bürokratikus intézmények egyszerre választják ki és termelik azokat a személyiségtípusokat, amelyekre szükségük van. Ez azt jelenti, hogy a vezetés hasonló típusai jönnek létre a különböző vallási intézményekben, tekintet nélkül ezek sajátos tradicionális mintáira. A bürokrácia túllép a vallási vezetés olyan hagyományos kettősségein, mint a "próféta" és "pap", a "tudós" és "szent" stb. Így azután nem sokat számít, hogy egy bizonyos bürokrata funkcionárius a "prófétikus" küldetés protestáns tradícióját vagy a "papi" küldetés katolikus tradícióját testesíti meg - mindkét esetben a bürokratikus szerep követelményeihez kell alkalmazkodni. Ahol erre lehetőség van, a tradicionális formulákat megtartják az új szociálpszichológiai típusok legitimálása érdekében; ahol erre már nincs lehetőség, ott úgy módosítanak rajtuk, hogy lehetővé tegyék az ilyen legitimációt. Így például a protestáns egyházban hagyományosan központi szerepet játszó teológiatudós lelkészi szerep egyre inkább lényegtelenné válik az egyházi szerepek között mind a "nagybani eladás" (bürokratikus irányítás), mind a "kiskereskedelem" (helyi piaci műveletek) területén; ennek megfelelően megváltozott a protestáns lelkészi képzés intézményrendszere, s a változások összhangban álltak a legitimáció követelményeivel. A bürokratizálódott egyházi intézmények vezetésében megjelenő szociálpszichológiai típus természetesen nagyon hasonó a más intézmények keretei között megjelenő bürokratikus személyiséghez - tevékeny, pragmatikus beállítottságú, nem reagál az irányítás szempontjából érdektelen ügyekben, a személyközi kapcsolatok szakembere, egyszerre "dinamikus"  és konzervatív stb. A különböző vallási intézményekben az e típusnak megfelelő egyének azonos nyelvet beszélnek és természetesen megértik egymást és egymás problémáit.  Más szavakkal, a vallási intézmények bürokratizálódása az "ökumenikusság" szociálpszichológiai alapja - és ez szerintünk megértésre váró fontos tény.

 

Az "ökumenikusságot" azonban, abban az értelemben, hogy ez a vallási piacon szereplő különböző csoportok közötti baráti együttműködést jelenti, a plurális helyzet egésze is megköveteli, nem csupán a vallási-bürokratikus személyzet szociálpszichológiai beállítottsága. E beállítottság azonban ha mást nem is, azt mindenképpen biztosítja, hogy a rivalizáló vallási csoportok nem "ellenségnek" tekintik egymást, hanem olyan társaknak, akik hasonló problémákkal küszködnek, mint ők. Ez nyilvánvalóan megkönnyíti az együttműködést. De az együttműködés szükségessége önmagában a verseny racionalizálásának szükségességéből is küvetkezik a plurális helyzetben. Ha egyszer a versenypiac kialakult, akkor a társadalom politikai gépezetét lehetetlen felhasználni a rivális vallási csoportok felszámolására. E piaci erők egy olyan szabadversenyes rendszer kialakulása irányába hatnak, amely nagyon hasonlít a laissez-faire kapitalizmushoz. Egy ilyen rendszer, ahogy fejlődik, további ésszerűsítéseket követel meg. A különböző piaci intézmények közötti szabad verseny, amit nem korlátoznak egymással egyetértve vagy anélkül maguk a versenyző felek, azon a ponton irracionáliss válik, ahol az ilyen verseny költségei meghaladják a belőle származó nyereség nagyságát. A költségek általában mindenekelőtt politikai jelleget öltenek és a "nyilvánosságnak felmutatott kép" formájában éreztetik hatásukat. Így könnyebb nyereséghez jutni egy vallási téren semleges kormánytól úgy, hogy a különböző egyházak egymással együttműködve lépnek fel, mint ha megpróbálják egymást lejáratni. A fogyasztók rokonszenvéért folytatott túl vad verseny öngyilkosságnak minősülhet, amennyiben elidegenítő hatást gyakorolhat a vallási piac potenciális "fogyasztóira". De a gátlástalan verseny tisztán gazdasági szempontból is irracionálissá válhat. A javak - legyenek akár anyagiak, akár nem anyagiak - értékesítése a modern tömegfogyasztás világában rendkívül bonyolult és költséges művelet. Így bármilyen új egyházi vállalkozás (különösen az, amit Amerikában az "egyház terjeszkedésének" hívnak) rendkívül nagy összegűt tőke kiadását teszi szükségessé. Az e műveletekért felelős bürokratáknak ésszerűen kell kalkulálniuk, ami viszont a kockázat lehető legkisebbre csökkentését teszi szükségessé. A vallási ügyekkel foglalkozó személyzet kiképzése, az egyházi létesítmények építése és fenntartása, a propagandanyagok kiadása -  mindezek rendkívül nagy pénzösszegeket igényelnek, amelyek ésszerűfelhasználásáért a vallási bürokraták a felelősek. A felelősség olyan mértékben növekszik, amilyen mértékben az ilyen célra szánt anyagi alapok biztosítása feltételek bekövetkeztéhez kötött. Ennek lehet oka az, hogy a jövedelmek forrása bizonytalanná vált - az önkéntes hívők és/vagy a kormányzati forásokat kezelő intézmények "adakozási" hajlandóságát nehéz lehet pontosan megbecsülni, így a kockázat elemei belépnek a kalkulációba. Lehet oka a gazdaság egészét érintő infláció, amely minden kiadás megtérülését sokkal kockázatosabbá teszi (ez fontos elem minden amerikai "egyházi terjeszkedési" programban). A kockázat csökkentésének egyik nyilvávaló útja az egymással versenybn állók közötti valamilyen -például a "rögzített árakban" történő- megállapodás, vagyis a verseny ésszerűsítése a kartell eszközével...

 

A kartellek alakításának ugyanúgy, mint minden más piaci versenyhelyzteben, két oldala van: az egyesülés révén csökkentik az egymással versenyben álló egységek számát; és a megmaradó egységek kölcsönös megállapodások révén megszervezik a piacot. A jelenlegi helyzetben az "ökumenikusságot" természetesen mindkét oldal jellemzi. A protestantizmuson belül az egyházak egyre nagyobb arányban lépnek egymással egyezségre és állandóan további tárgyalófeleket keresnek. Mind a protastantizmuson belül, mind kívül egyre erősödő konzultáció és együttműködés folyik az egyesülési folyamatot "túlélő" nagy testületek között. Fontos tisztában lenni azzal, hogy a kartellek alakításának e folyamata nem vezet a monopolhelyzet újrateremtéséhez - más szavakkal, egy tényleges "világegyház" eszméjének megvalósulására kicsi a valószínűség. A tendencia inkább oligopóliumok létrejötte irányába mutat, azaz az egyesülés csak abban a mértékben valószínű, amilyen mértékben az funkcionális a verseny ésszerűsítése szempontjából. E mértéken túllépni, függetlenül a teológiai legitimáció állította korlátoktól, ténylegesen irracionális lenne a számos vallási bürokrácia intézményi érdekei szempontjából. Az is meglehetősen elképzelhetetlen, hogy ez találkozna a fogyasztói kereslettel (amely, furcsamód, gyakran sokkal hagyományosabb a hívők fejében, mint a vallási bürokraták gondolkodásában).

 

A plurális helyzet így magával hozza azoknak a bürokratikus struktúráknak a rendszerét, amelyek racionális módon kezelik a társadalom egészét és egymást. A plurális helyzet a kartellek alakítása mellett társadalmi, politikai és gazdasági téren további "ökumenizációt" tételez. Az idézőjel azt jelzi, hogy e tendencia nem áll kapcsolatban a kifejezés valamely sajátos teológiai értelmezésével a priori módon. Nagyon valószínű, hogy a plurális helyzetből valamilyen, a maihoz hasonló ökumenikus mozgalom jött volna létre akkor is, ha nem következtek volna be azok a sajátos teológiai fejlemények, amelyeket ma ennek legitimálásra használnak fel. A valóságban legalábbis a szociológusok számára plauzibilisnek tűnik az a feltevés, hogy e teológiai fejlemények inkább következményei és nem okai a pluralisztikus infrastruktúrának, ami persze nem zárja ki az infrastruktúrára való "visszahatás" lehetőségét. Ezt természetesen anélkül állítjuk, hogy a legcsekélyebb mértékben is kétségbevonnánk azoknak teológiai megfontolásait, akik résztvettek az ökumenikus mozgalomban. Ha átfogó társadalmi jelenségekről van szó, az "összeesküvési elméletek" ritkán meggyőzőek, de különösképpen akkor nem kielégítőek, ha a kérdéses jelenségnek vallási jellege van.

 

A plurális helyzet hatásai nem korlátozódnak a vallás társadalmi-strukturális aspektusaira. Hatnak a vallásos tartalmakra is, vagyis a vallásos piaci szervezetek termékeire. Nem nehéz belátni, hogy ez miért van így, ha végiggondoljuk a strukturális változásokról fentebb mondottakat. Amíg a vallási intézmények monopolhelyzetet foglalnak el a társadalomban, addig a vallásos tartalmakat a vallási vezetés számára plauzibilisnak és/vagy kényelmesnek tűnő teológiai megfontolásokkal összhangban határozhatják meg. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a vezetés és a teológiai döntések immunisak lennének a nagytársadalomban formálódó erőkre, mint amilyenek például a későbbi hatalmi központok. A vallás mindig is érzékeny volt a világi hatásokra, amik még legezoterikusabb elméleti konstrukcióikban is érvényesültek. A plurális helyzet azonban a világi hatások egy új formáját vezeti be, amely valószínűleg sokkal hatékonyabban módosítja a vallási tartalmakat, mint az olyan régi formák, mint a királyok kívánságai vagy az osztályérdekek - s ez a fogyasztói preferenciák dinamikája.

 

Meg kell ismételnünk, hogy a plurális helyzet döntő szociológiai és szociálpszichológiai jellegzetessége, hogy a vallás többé már nem kényszer kérdése, hanem piacosodott. Szinte a priori lehetetlen egy árut egy szabad fogyasztói népességnek anélkül eladni, hogy ne vennék figyelembe az áruval kapcsolatos kivánságokat. Biztos, hogy a vallási intézmények még számíthatnak olyan tradicionális kötelékekre, amelyek a népesség bizonyos csoportjait viszatartják a vallási választás területén a túl drasztikus szabadságtól -piaci kifejezéssel élve, még erős a "termékhűség" a "régi fogyasztók" bizonyos csoportjaiban. A vallási intézmények továbbá bizonyos mértékig fékezni tudják az elégedetlenséget ugyanezen csoportokban saját támogató tevékenységükkel. Ugyanígy alapvetően szükséges a saját eszközökre támaszkodás a nyilvános eszközökkel szemben ahhoz, hogy a piacosodott termékek feletti fogyasztói ellenőrzés megvalósuljon.

 

Ez azt jelenti továbbá, hogy a helyzet egy dinamikus elemmel bővül, a nem változó megváltoztathatósága elvével, ami eleve ellentétben áll a vallási tradicionalizmussal. Más szavakkal, ebben a helyzetben egyre nehezebbé válik a vallási tradíciók változatlan hitelességűként való megőrzése. Ehelyett a fogyasztói preferenciák dinamikája hatol be a vallási szférába. A vallási tartalmakra hatni kezdenek a "divatok". Ez nem szükségképpen jelenti azt, hogy gyors változások zajlanak le, vagy hogy a változtathatatlanság elvéről teológiailag lemondanának, de egyszer s mindenkorra a helyzet részévé vált a változás lehetősége. Előbb vagy utóbb megteremtődnek a lehetőség megvalósulásának feltételei, és a lehetőség végül a teológiai elmélet szintjén is legitimizálódik. Ez nyilvánvalóan könnyebb egyes vallási csoportok számára, mint másoknak (például a protestánsok számára a katolikusokkal szemben), de egyetlen csoport sem térhet ki teljesen e hatás elől.

 

A fogyasztói preferenciák dinamikája önmagában nem határozza meg a lényegi tartalmakat - egyszerűen azt idézi elő, hogy ezek elvileg érzékennyé válnak a változásra, tekintet nélkül a változás irányára. A jelenlegi helyzetben azonban vannak bizonyos tényezők, amelyek lényegi hatást gyakorolnak e változás jellegére. Amennyiben a fogyasztók világának szekularizáltságáról van szó, preferenciáik tükröződni fognak ebben. Vagyis előnyben részesítik azokat a vallási termékeket, amelyek összhangban állnak a szekularizált tudattal, szemben azokkal, amelyekről ez nem mondható el. Ez természetesen a különböző vallási intézmények hivőinek réteghelyzetével együtt változik. Amerika felsőközéposztálybeli elővárosi fogyasztóinak igénye például e szempontból más lesz, mint a déli vidéki fogyasztók igénye. A különböző rétegek szekularizáltságának mértéke eltérő és az e rétegek, mint vallási fogyasztók szekularizációs hatása ennek megfelelően különböző lesz. De amennyiben a szekularizálódás globális tendencia, úgy a vallási tartalmak globálisan szekularizációs irányban fognak módosulni. Szélsőséges esetekben (mint a liberális protestantizmusban vagy a júdaizmusban) ez a "természetfeletti" elemek többségének vagy mindegyikének vallási tradícióból való tudatos kizárásához vezethet és az egykor a tradíciót megtestesítő intézmény továbbélésének legitimációja tisztán világi alapú lesz. Más esetekben ez azt jelentheti, hogy a "természetfeletti" elemeket nyomatékosítják vagy visszahelyezik jogaiba, miközben az intézményt a szexualirzált tudattal összhangban álló értékek cimkéjével ellátva "adják el". Így például a katolikus egyház nyilvánvalóan kevésbé kész tartalmainak "demitológizálására", mint protestáns versenytársainak többsége, de mind a tradicionális katolicizmus, mind a "haladó" protastantizmus hatékonyan hirdetheti, hogy a nemzet erkölcsi tartásának erősítésén fáradozik vagy hogy különböző lelki előnyöket kínál ("a tudat békéje" és hasonlók).

 

Erőteljes hatást gyakorol a vallás intézményi "helyzete" a jelenkori társadalomban. Mivel a vallás társadalmilag lényeges "relevanciája" a magánszférában érvényesül, a fogyasztói preferenciák e szféra "szükségleteit" tükrözik. Ez azt jelenti, hogy a vallás könnyebben piacosítható, ha a magánélet számára mutatkozik "relevánsnak", mintha a nagy közintézmények igényeit szem előtt tartva próbálják eladni. Ez különösen a vallás erkölcsi és terapeutikus funkciói szempontjából fontos. Ennek eredményeként a vallási intézmények az egyének erkölcsi és terapeutikus magánéletbeli "szükségleteihez" alkalmazkodnak. Ez abban jelenik meg, hogy a jelenkori vallási intézmények elsődleges jelentőséget tulajdonítanak a magánélet problémáinak tevékenységükben - a hangsúly a családra és szomszédságra és az egyén magántermészetű"lelki" problémáira kerül. E területeken az a helyzet, hogy a vallás továbbra is "releváns" még a rendkívül szekularizálódott rétegekben is, miközben a vallási megfontolások politikai és gazdasági problémákra történő alkalmazása ugyane rétegekben általánosan "irrelevánsnak" minősül. Ez mellesleg azt is megmagyarázza, hogy az egyházak miért gyakorolnak viszonylag csekély befolyást még saját tagjaik gazdasági és politikai nézeteire is, miközben utóbbiak magánéletében továbbra is fontos szerepet játszik a vallás.

 

A plurális helyzet azután, egyáltalán nem meglepő módon, összhangban áll azzal a jelenséggel, hogy a laicitás új jelentőségre tesz szert a vallási intézményekben. A számos teológus által "a laicitás koraként" meghatározott időszak azon alapul, hogy e laicitásnak a fogyasztók a letéteményesei. Más szavakkal, a laikus elemmel kapcsolatos teológiai megfontolások azoknak a fejleményeknek post hoc legitimációjaként foghatók fel, amelyek a jelenkori vallási piac infrastruktúrájában gyökereznek. Bizonyos vallási tradíciókat ebből a szempontból is könyebb átalakítani, mint másokat. Így a protestantizmus a szabad egyházi tradíció keretei között képes volt arra, hogy a fogyasztói igényeket és ellenőrzést a tiszteletreméltó teológiai megfontolások rendszerében legitimálja (annak ellenére, hogy e megfontolások természetesen eredetileg teljesen más helyzetre vonatkoztak - a puritán szövetség például nehezen értelmezhető fogyasztói szövetkezetként). Ennél is érdekesebb megfigyelni, hogy ugyanazt a laicitást, aminek legitimálását korábban a vallási tradícióban megtagadták, hogyan "fedezték fel újra", még a katolicizmuson belül is.

 

A vallási tartalmak feletti fogyasztói ellenőrzés másik két következménye a standardizálódás és a marginális differenciálódás - ami megintcsak a szabadpiac általános dinamikájának felel meg. Amennyiben a tényleges vagy potenciális hívők bizonyos rétegeinek vallási "szükségletei" hasonlóak. az ezeket a "szükségleteket" kielégítő vallási intézmények arra törekszenek, hogy ezekkel összhangban standardizálják termékeiket. Így például az amerikai felsőközéposztálybeli piacot megcélzó vallási intézményekre nyomás nehezedik, hogy szekularizálják és pszichológizálják termékeiket - máskülönben e termékek "megvásárlási" esélyei drasztikusan csökkennek. Így még az elővárosi katolikus papok is valószínűleg kevesebbet beszélnek Fatimáról, inkább "dialógusba" bocsátkoznak számukra elérhető pszichiáterekkel "a vallásról és a lelki egészségről". Protestáns és zsidó kollégáik természetesen működésük egészét valószínűleg régóta meglévő egyfajta pszichoterápiaként legitimálják. A vallási tartalmak e fogyasztói nyomás hatására bekövetkező standardizálódása a hagyományos gyónás jelentőségének csökkenéséhez vezet. Ennek eredményeként a plurális helyzet strukturális jelenségei által szükségessé tett kartell-alakítás könnyebbé válik.  Az A csoport összeolvadhat, vagy "rögzített árakban" állapodhat meg B csoporttal egyszerűen annak eredményeként, hogy mindkét csoport bürokráciája hasonló gyakorlati problémákkal kerül szembe, de a működés könnyebbé válik, ha A és B szinte megkülönböztethetetlen egymástól.

 

A plurális helyzet azonban nemcsak az "ökumenikusság korát" hozza magával, de, látszóleg ellentmondásos módon, a "gyónás öröksége újjászületésének korát" is. Ezt gyakran valamilyenfajta "ellentétes irányú mozgásként" szemlélik vagy ennek minősítik üdvözölve vagy elítélve a jelenséget. Fontos észrevenni, hogy a névleges identitások (különösen azok, amelyek túlélték a kartell-alakítást) jelentőségének megújulása is ténylegesen része a verseny ésszerüsödése folyamatának. Az "ellentétes irányú mozgást" a marginális differenciálódás szükségessége hozza magával egy olyan helyzetben, ahol a stanadrdizálódás mindent átfogó tendencia. Egyszerűen tegyük fel, hogy A csoport úgy dönt nem egyesül B csoporttal annak ellenére, hogy termékei rendkívüli mértékben standardizáltak, s ekkor valamivel lehetővé kell tenni a fogyasztók számára, hogy különbséget tehessenek a két termék között, és hogy képesek legyenek a kettő közüli választásra. Ennek egyik nyilvánvaló módja, hogy az egyik csoport a "gyónás örökségét" nyomatékosan hangsúlyozza. Megtörténhet, hogy ezzel megállítja vagy visszafordítja a standardizálódás folyamatát. Az is megtörténhet (és valószínűleg ez a gyakoríbb), hogy az egyedül a "csomagolásban" van különbség - a csomag ugyanazt a régi standardizált terméket rejti. Akárhogy is, valószínű, hogy a marginális differenciálódás csak annyira jut előre, amennyire azt bármely sajátos piac fogyasztói kereslete szükségessé teszi. Ez nem valamilyen sajátos gyónási tradíció függvényében alakul, hanem a társadalmi rétegek különböző fogyasztói "szükségleteivel" összhangban. A "gyónási örökség újjáéledését" ezért nem lehet az "ökumenizációval" "ellentétes folyamatként" leírni, sokkal inkább úgy kell tekinteni, mint ami az előbbi strukturálisan szükséges ellentéte. A vallási termékek differenciálódása ebben a megközelítésben szociálpszichológiai következményekkel jár. Vagyis ha A csoportot a "megújított" tradíció "jellemzi", ebből az következik, hogy képviselői e tradíció talaján állókként határozzák meg magukat akkor, amikor szembekerülnek más csoportok képviselőivel. Jórészt az magyarázza a jelenkori ökumenizmus "Ki kicsodá?"-jában az identifikáció és az önmeghatározás dinamikáját -mindenkinek kell valaminek lennie-, hogy a helyzet szociálpszichológiai nyomást gyakorol mindenkire azért, hogy az legyen, aminek magát tételezi, nevezetesen annak a vallási tradíciónak képviselője, amelyhez hozzárendelte magát.

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Részletek Peter Berger: The Social Reality of Religion cimű könyvéből, Faber, 1969, pp. 137-149.