Peter L. Berger:
A vallás a
piacon
Minden plurális
helyzet kulcsjellemzője, hogy a történelmi háttér sajátosságaitól függetlenül a
volt vallási monopóliumok már nem tekinthetik adottnak híveik hűségét. A hűség
önkéntes és ezért definicószerűen bizonytalan. Ennek eredményeként azt a
vallási tradíciót, amelyet korábban hatalmi eszközökkel kötelezővé tettek, piacosítani kell. El kell
"adni" a hívőknek azt, amit már nem kénytelenek "megvenni".
A plurális helyzet mindenekelőtt piaci helyzet. Ebben a
helyzetben a vallási intézmények piaci szervekké válnak, míg a vallási
hagyományok fogyasztási javak lesznek. Ebben a helyzetben a vallási tevékenység
jó részét a piacgazdaság logikája uralja.
Nem nehéz
belátni, hogy ez a helyzet messzemenő következményekkel jár a különböző vallási
csoportok társadalmi struktúrájára. Egész egyszerűen az történik, hogy a
vallási csoportok monopóliumokból egymással versenyben álló piaci szervekké
válnak. Korábban a vallási csoportok úgy szerveződtek, hogy összhangban álltak
a hívő népesség felett kizárólagos ellenőrzést gyakorló intézménnyel. A vallási
csoportoknak most úgy kell megszervezniük önmagukat, hogy a hasonló célokra
törő más csoportokkal versenyezve körüludvarolják a fogyasztók tömegét. Az
"eredmények" kérdése fontossá válik. Monopol viszonyok között a
társadalmi-vallási struktúrákat semmi sem kényszerítette arra, hogy
"eredményeket" produkáljanak - a helyzet önmaga előre meghatározta az
"eredményeket". A középkori Franciaország például definíciószerűen
katolikus volt. A jelenkori Franciaország viszont csak úgy definiálható
katolikusként, hogy ennek bizonyítékok tömege mond ellent. A valóságban pays
de mission-ná vált. Következésképpen, a katolikus egyháznak meg kell
kérdőjeleznie saját társadalmi struktúráját pontosan annak érdekében, hogy
lehetővé váljon számára misszionáriusi "eredmények" elérésére. A
kérdéssel való szembesülés felelős nagymértékben mindazért a zűrzavarért, ami az
utóbbi években a francia katolicizmust jellemezte.
Az
"eredmények" elérésére irányuló törekvés magával hozza a
társadalmi-vallási struktúrák ésszerűsítését. És bár ezt a teológusok
legitimálhatják, azoknak az embereknek, akik a különféle vallási csoportok
evilági jólétéért felelősek, szintén be kell látniuk, hogy a struktúrák teszik
lehetővé a csoportok "küldetésének" racionális végrehajtását. A
modern társadalom más intézményi szféráihoz hasonlóan az ilyen strukturális
ésszerűsítés elsősorban a bürokrácia jelenségében jut kifejeződésre.
A bürokratikus
struktúrák vallási intézményeken belüli terjedése azzal a következménnyel jár,
hogy teológiai tradícióiktól függetlenül ezek szociológiai szempontból egyre
inkább hasonlatossá válnak egymáshoz. A "politikai" ügyeket átható
hagyományos terminológia elködösíti ezt a tényt. Egy bizonyos A helyzet ugyanazt
a bürokratikus funkciót töltheti be két különböző vallási csoportban, miközben
az egyik csoportban B teológiai formulával legitimálhatják, a másikban
pedig C formulával és a két teológiai legitimáció szöges ellentétben
állhat egymással anélkül, hogy ez érintené a kérdéses helyzet funkcionalitását.
Így például a beruházási javak feletti ellenőrzésért az egyik csoportban egy
érsek felelhet, egy másikban pedig egy laikus bizottság elnöke, de az e helyzet
által szükségessé tett tényleges bürokratikus tevékenységek semmiféle
kapcsolatban nem állnak a papság vagy a laikus testület hatalmi
legitimációjával. Az biztos, hogy a bürokrácia különböző modelljei vagy Leitbilder-jei vesznek
részt e folyamatban. Így az államegyházi helyzetről nagy történelmi
tapasztalatokkal rendelkező európai protestáns egyházak a bürokrácia politikai
modelljeihez vonzódnak, míg az amerikai protestantizmus inkább a gazdasági
szervezetek bürokratikus struktúráit veszi át. A katolikus egyház központi
igazgatásának egyfelelől megvan a saját bürokratikus tradíciója, amely a jelek
szerint rendkivüli mértékben képes ellenállni a modernizációs változtatási
kísérleteknek. De az ésszerűség követelményei minden esetben nagyon hasonlóak,
és hasonlóan erős nyomás nehezedik a megfelelő társadalmi-vallási struktúrákra.
A vallás
jelenlegi helyzetét így a vallási intézmények egyre fokozódó bürokratizálódása
jellemzi. Mind belső, mind külső társadalmi viszonyaira e folyamat nyomra rá
bélyegét. A belső viszonyokat illetően a vallási intézményeket nemcsak
bürokratikusan irányítják, de mindennapos működésüket is a bürokrácia tipikus
problémái és "logikája" határozza meg. Külső viszonyaikat tekintve a
vallási intézmények mind más társadalmi intézményekkel, mind saját
intézményeikkel a bürokratikus interakció tipikus formáin keresztül
érintkeznek. A fogyasztói klientúrával kapcsolatos "public relations"
tevékenységben, a kormányokkal kapcsolatos "lobbyzásban", a kormányzati
és magánszerveket célzó "alapgyüjtési" tevékenységben, a világi
gazdaságba történő sokoldalú bekapcsolódásban (elsősorban a beruházásokban)
-vagyis "küldetésük teljesítésének" valamennyi aspektusában a vallási
intézmények olyan módszereket kénytelenk alkalmazni az
"eredményesség" érdekében, amelyek a hasonló problémákkal foglalkozó
bürokratikus struktúrák által alkalmazott módszerek hasonmásai. Nagyon
lényeges, hogy a vallási intézmények egymással való kapcsolataikban is ugyanezt
a bürokratikus "logikát" követik.
A bürokráciák
sajátos személyiségű egyéneket követelnek meg. E személyiséget nemcsak sajátos szakértelem és funkciók
jellemzik, hanem sajátos személységjegyek is. A bürokratikus intézmények
egyszerre választják ki és termelik azokat a személyiségtípusokat,
amelyekre szükségük van. Ez azt jelenti, hogy a vezetés hasonló típusai jönnek
létre a különböző vallási intézményekben, tekintet nélkül ezek sajátos
tradicionális mintáira. A bürokrácia túllép a vallási vezetés olyan hagyományos
kettősségein, mint a "próféta" és "pap", a
"tudós" és "szent" stb. Így azután nem sokat számít, hogy
egy bizonyos bürokrata funkcionárius a "prófétikus" küldetés
protestáns tradícióját vagy a "papi" küldetés katolikus tradícióját
testesíti meg - mindkét esetben a bürokratikus szerep követelményeihez kell
alkalmazkodni. Ahol erre lehetőség van, a tradicionális formulákat megtartják
az új szociálpszichológiai típusok legitimálása érdekében; ahol erre már nincs
lehetőség, ott úgy módosítanak rajtuk, hogy lehetővé tegyék az ilyen
legitimációt. Így például a protestáns egyházban hagyományosan központi
szerepet játszó teológiatudós lelkészi szerep egyre inkább lényegtelenné válik
az egyházi szerepek között mind a "nagybani eladás" (bürokratikus
irányítás), mind a "kiskereskedelem" (helyi piaci műveletek)
területén; ennek megfelelően megváltozott a protestáns lelkészi képzés
intézményrendszere, s a változások összhangban álltak a legitimáció
követelményeivel. A bürokratizálódott egyházi intézmények vezetésében megjelenő
szociálpszichológiai típus természetesen nagyon hasonó a más intézmények
keretei között megjelenő bürokratikus személyiséghez - tevékeny, pragmatikus
beállítottságú, nem reagál az irányítás szempontjából érdektelen ügyekben, a
személyközi kapcsolatok szakembere, egyszerre "dinamikus" és konzervatív stb. A különböző vallási
intézményekben az e típusnak megfelelő egyének azonos nyelvet beszélnek és
természetesen megértik egymást és egymás problémáit. Más szavakkal, a vallási intézmények bürokratizálódása az
"ökumenikusság" szociálpszichológiai alapja - és ez szerintünk
megértésre váró fontos tény.
Az
"ökumenikusságot" azonban, abban az értelemben, hogy ez a vallási
piacon szereplő különböző csoportok közötti baráti együttműködést jelenti, a
plurális helyzet egésze is megköveteli, nem csupán a vallási-bürokratikus
személyzet szociálpszichológiai beállítottsága. E beállítottság azonban ha mást
nem is, azt mindenképpen biztosítja, hogy a rivalizáló vallási csoportok nem
"ellenségnek" tekintik egymást, hanem olyan társaknak, akik hasonló
problémákkal küszködnek, mint ők. Ez nyilvánvalóan megkönnyíti az
együttműködést. De az együttműködés szükségessége önmagában a verseny
racionalizálásának szükségességéből is küvetkezik a plurális helyzetben. Ha
egyszer a versenypiac kialakult, akkor a társadalom politikai gépezetét
lehetetlen felhasználni a rivális vallási csoportok felszámolására. E piaci
erők egy olyan szabadversenyes rendszer kialakulása irányába hatnak, amely
nagyon hasonlít a laissez-faire kapitalizmushoz. Egy ilyen rendszer,
ahogy fejlődik, további ésszerűsítéseket követel meg. A különböző piaci
intézmények közötti szabad verseny, amit nem korlátoznak egymással egyetértve
vagy anélkül maguk a versenyző felek, azon a ponton irracionáliss válik, ahol
az ilyen verseny költségei meghaladják a belőle származó nyereség nagyságát. A
költségek általában mindenekelőtt politikai jelleget öltenek és a
"nyilvánosságnak felmutatott kép" formájában éreztetik hatásukat. Így
könnyebb nyereséghez jutni egy vallási téren semleges kormánytól úgy, hogy a
különböző egyházak egymással együttműködve lépnek fel, mint ha megpróbálják
egymást lejáratni. A fogyasztók rokonszenvéért folytatott túl vad verseny
öngyilkosságnak minősülhet, amennyiben elidegenítő hatást gyakorolhat a vallási
piac potenciális "fogyasztóira". De a gátlástalan verseny tisztán
gazdasági szempontból is irracionálissá válhat. A javak - legyenek akár
anyagiak, akár nem anyagiak - értékesítése a modern tömegfogyasztás világában
rendkívül bonyolult és költséges művelet. Így bármilyen új egyházi vállalkozás
(különösen az, amit Amerikában az "egyház terjeszkedésének" hívnak)
rendkívül nagy összegűt tőke kiadását teszi szükségessé. Az e műveletekért
felelős bürokratáknak ésszerűen kell kalkulálniuk, ami viszont a kockázat lehető
legkisebbre csökkentését teszi szükségessé. A vallási ügyekkel foglalkozó
személyzet kiképzése, az egyházi létesítmények építése és fenntartása, a
propagandanyagok kiadása -
mindezek rendkívül nagy pénzösszegeket igényelnek, amelyek
ésszerűfelhasználásáért a vallási bürokraták a felelősek. A felelősség olyan
mértékben növekszik, amilyen mértékben az ilyen célra szánt anyagi alapok
biztosítása feltételek bekövetkeztéhez kötött. Ennek lehet oka az, hogy a
jövedelmek forrása bizonytalanná vált - az önkéntes hívők és/vagy a kormányzati
forásokat kezelő intézmények "adakozási" hajlandóságát nehéz lehet
pontosan megbecsülni, így a kockázat elemei belépnek a kalkulációba. Lehet oka
a gazdaság egészét érintő infláció, amely minden kiadás megtérülését sokkal kockázatosabbá
teszi (ez fontos elem minden amerikai "egyházi terjeszkedési"
programban). A kockázat csökkentésének egyik nyilvávaló útja az egymással
versenybn állók közötti valamilyen -például a "rögzített árakban"
történő- megállapodás, vagyis a verseny ésszerűsítése a kartell eszközével...
A kartellek
alakításának ugyanúgy, mint minden más piaci versenyhelyzteben, két oldala van:
az egyesülés révén csökkentik az egymással versenyben álló egységek számát; és
a megmaradó egységek kölcsönös megállapodások révén megszervezik a piacot. A
jelenlegi helyzetben az "ökumenikusságot" természetesen mindkét oldal
jellemzi. A protestantizmuson belül az egyházak egyre nagyobb arányban lépnek
egymással egyezségre és állandóan további tárgyalófeleket keresnek. Mind a protastantizmuson
belül, mind kívül egyre erősödő konzultáció és együttműködés folyik az
egyesülési folyamatot "túlélő" nagy testületek között. Fontos
tisztában lenni azzal, hogy a kartellek alakításának e folyamata nem vezet a
monopolhelyzet újrateremtéséhez - más szavakkal, egy tényleges
"világegyház" eszméjének megvalósulására kicsi a valószínűség. A
tendencia inkább oligopóliumok létrejötte irányába mutat, azaz az egyesülés
csak abban a mértékben valószínű, amilyen mértékben az funkcionális a verseny
ésszerűsítése szempontjából. E mértéken túllépni, függetlenül a teológiai
legitimáció állította korlátoktól, ténylegesen irracionális lenne a számos
vallási bürokrácia intézményi érdekei szempontjából. Az is meglehetősen
elképzelhetetlen, hogy ez találkozna a fogyasztói kereslettel (amely,
furcsamód, gyakran sokkal hagyományosabb a hívők fejében, mint a vallási
bürokraták gondolkodásában).
A plurális
helyzet így magával hozza azoknak a bürokratikus struktúráknak a rendszerét,
amelyek racionális módon kezelik a társadalom egészét és egymást. A plurális
helyzet a kartellek alakítása mellett társadalmi, politikai és gazdasági téren
további "ökumenizációt" tételez. Az idézőjel azt jelzi, hogy e
tendencia nem áll kapcsolatban a kifejezés valamely sajátos teológiai értelmezésével
a priori módon. Nagyon valószínű, hogy a plurális helyzetből valamilyen,
a maihoz hasonló ökumenikus mozgalom jött volna létre akkor is, ha nem
következtek volna be azok a sajátos teológiai fejlemények, amelyeket ma ennek
legitimálásra használnak fel. A valóságban legalábbis a szociológusok számára
plauzibilisnek tűnik az a feltevés, hogy e teológiai fejlemények inkább
következményei és nem okai a pluralisztikus infrastruktúrának, ami persze nem
zárja ki az infrastruktúrára való "visszahatás" lehetőségét. Ezt
természetesen anélkül állítjuk, hogy a legcsekélyebb mértékben is
kétségbevonnánk azoknak teológiai megfontolásait, akik résztvettek az
ökumenikus mozgalomban. Ha átfogó társadalmi jelenségekről van szó, az
"összeesküvési elméletek" ritkán meggyőzőek, de különösképpen akkor
nem kielégítőek, ha a kérdéses jelenségnek vallási jellege van.
A plurális
helyzet hatásai nem korlátozódnak a vallás társadalmi-strukturális
aspektusaira. Hatnak a vallásos tartalmakra is, vagyis a vallásos piaci szervezetek
termékeire. Nem nehéz belátni, hogy ez miért van így, ha végiggondoljuk a
strukturális változásokról fentebb mondottakat. Amíg a vallási intézmények
monopolhelyzetet foglalnak el a társadalomban, addig a vallásos tartalmakat a
vallási vezetés számára plauzibilisnak és/vagy kényelmesnek tűnő teológiai
megfontolásokkal összhangban határozhatják meg. Ez természetesen nem jelenti
azt, hogy a vezetés és a teológiai döntések immunisak lennének a
nagytársadalomban formálódó erőkre, mint amilyenek például a későbbi hatalmi
központok. A vallás mindig is érzékeny volt a világi hatásokra, amik még
legezoterikusabb elméleti konstrukcióikban is érvényesültek. A plurális helyzet
azonban a világi hatások egy új formáját vezeti be, amely valószínűleg sokkal
hatékonyabban módosítja a vallási tartalmakat, mint az olyan régi formák, mint
a királyok kívánságai vagy az osztályérdekek - s ez a fogyasztói preferenciák
dinamikája.
Meg kell
ismételnünk, hogy a plurális helyzet döntő szociológiai és szociálpszichológiai
jellegzetessége, hogy a vallás többé már nem kényszer kérdése, hanem
piacosodott. Szinte a priori lehetetlen egy árut egy szabad
fogyasztói népességnek anélkül eladni, hogy ne vennék figyelembe az áruval
kapcsolatos kivánságokat. Biztos, hogy a vallási intézmények még számíthatnak
olyan tradicionális kötelékekre, amelyek a népesség bizonyos csoportjait
viszatartják a vallási választás területén a túl drasztikus szabadságtól -piaci
kifejezéssel élve, még erős a "termékhűség" a "régi
fogyasztók" bizonyos csoportjaiban. A vallási intézmények továbbá bizonyos
mértékig fékezni tudják az elégedetlenséget ugyanezen csoportokban saját
támogató tevékenységükkel. Ugyanígy alapvetően szükséges a saját eszközökre
támaszkodás a nyilvános eszközökkel szemben ahhoz, hogy a piacosodott termékek
feletti fogyasztói ellenőrzés megvalósuljon.
Ez azt jelenti
továbbá, hogy a helyzet egy dinamikus elemmel bővül, a nem változó
megváltoztathatósága elvével, ami eleve ellentétben áll a vallási
tradicionalizmussal. Más szavakkal, ebben a helyzetben egyre nehezebbé válik a
vallási tradíciók változatlan hitelességűként való megőrzése. Ehelyett a
fogyasztói preferenciák dinamikája hatol be a vallási szférába. A vallási
tartalmakra hatni kezdenek a "divatok". Ez nem szükségképpen jelenti
azt, hogy gyors változások zajlanak le, vagy hogy a változtathatatlanság
elvéről teológiailag lemondanának, de egyszer s mindenkorra a helyzet részévé
vált a változás lehetősége. Előbb vagy utóbb megteremtődnek a
lehetőség megvalósulásának feltételei, és a lehetőség végül a teológiai elmélet
szintjén is legitimizálódik. Ez nyilvánvalóan könnyebb egyes vallási csoportok
számára, mint másoknak (például a protestánsok számára a katolikusokkal
szemben), de egyetlen csoport sem térhet ki teljesen e hatás elől.
A fogyasztói
preferenciák dinamikája önmagában nem határozza meg a lényegi tartalmakat -
egyszerűen azt idézi elő, hogy ezek elvileg érzékennyé válnak a változásra,
tekintet nélkül a változás irányára. A jelenlegi helyzetben azonban vannak
bizonyos tényezők, amelyek lényegi hatást gyakorolnak e változás jellegére.
Amennyiben a fogyasztók világának szekularizáltságáról van szó, preferenciáik
tükröződni fognak ebben. Vagyis előnyben részesítik azokat a vallási
termékeket, amelyek összhangban állnak a szekularizált tudattal, szemben
azokkal, amelyekről ez nem mondható el. Ez természetesen a különböző vallási
intézmények hivőinek réteghelyzetével együtt változik. Amerika
felsőközéposztálybeli elővárosi fogyasztóinak igénye például e szempontból más
lesz, mint a déli vidéki fogyasztók igénye. A különböző rétegek
szekularizáltságának mértéke eltérő és az e rétegek, mint vallási fogyasztók
szekularizációs hatása ennek megfelelően különböző lesz. De amennyiben a
szekularizálódás globális tendencia, úgy a vallási tartalmak globálisan
szekularizációs irányban fognak módosulni. Szélsőséges esetekben (mint a
liberális protestantizmusban vagy a júdaizmusban) ez a
"természetfeletti" elemek többségének vagy mindegyikének vallási
tradícióból való tudatos kizárásához vezethet és az egykor a tradíciót
megtestesítő intézmény továbbélésének legitimációja tisztán világi alapú lesz.
Más esetekben ez azt jelentheti, hogy a "természetfeletti" elemeket
nyomatékosítják vagy visszahelyezik jogaiba, miközben az intézményt a
szexualirzált tudattal összhangban álló értékek cimkéjével ellátva "adják
el". Így például a katolikus egyház nyilvánvalóan kevésbé kész
tartalmainak "demitológizálására", mint protestáns versenytársainak
többsége, de mind a tradicionális katolicizmus, mind a
"haladó" protastantizmus hatékonyan hirdetheti, hogy a nemzet
erkölcsi tartásának erősítésén fáradozik vagy hogy különböző lelki előnyöket
kínál ("a tudat békéje" és hasonlók).
Erőteljes hatást
gyakorol a vallás intézményi "helyzete" a jelenkori társadalomban.
Mivel a vallás társadalmilag lényeges "relevanciája" a magánszférában
érvényesül, a fogyasztói preferenciák e szféra "szükségleteit"
tükrözik. Ez azt jelenti, hogy a vallás könnyebben piacosítható, ha a magánélet
számára mutatkozik "relevánsnak", mintha a nagy közintézmények
igényeit szem előtt tartva próbálják eladni. Ez különösen a vallás erkölcsi és
terapeutikus funkciói szempontjából fontos. Ennek eredményeként a vallási
intézmények az egyének erkölcsi és terapeutikus magánéletbeli
"szükségleteihez" alkalmazkodnak. Ez abban jelenik meg, hogy a
jelenkori vallási intézmények elsődleges jelentőséget tulajdonítanak a
magánélet problémáinak tevékenységükben - a hangsúly a családra és
szomszédságra és az egyén magántermészetű"lelki" problémáira kerül. E
területeken az a helyzet, hogy a vallás továbbra is "releváns" még a
rendkívül szekularizálódott rétegekben is, miközben a vallási megfontolások
politikai és gazdasági problémákra történő alkalmazása ugyane rétegekben
általánosan "irrelevánsnak" minősül. Ez mellesleg azt is
megmagyarázza, hogy az egyházak miért gyakorolnak viszonylag csekély befolyást
még saját tagjaik gazdasági és politikai nézeteire is, miközben utóbbiak
magánéletében továbbra is fontos szerepet játszik a vallás.
A plurális
helyzet azután, egyáltalán nem meglepő módon, összhangban áll azzal a
jelenséggel, hogy a laicitás új jelentőségre tesz szert a vallási
intézményekben. A számos teológus által "a laicitás koraként"
meghatározott időszak azon alapul, hogy e laicitásnak a fogyasztók a letéteményesei.
Más szavakkal, a laikus elemmel kapcsolatos teológiai megfontolások azoknak a
fejleményeknek post hoc legitimációjaként foghatók fel, amelyek a jelenkori
vallási piac infrastruktúrájában gyökereznek. Bizonyos vallási tradíciókat
ebből a szempontból is könyebb átalakítani, mint másokat. Így a protestantizmus
a szabad egyházi tradíció keretei között képes volt arra, hogy a fogyasztói
igényeket és ellenőrzést a tiszteletreméltó teológiai megfontolások
rendszerében legitimálja (annak ellenére, hogy e megfontolások természetesen
eredetileg teljesen más helyzetre vonatkoztak - a puritán szövetség például
nehezen értelmezhető fogyasztói szövetkezetként). Ennél is érdekesebb
megfigyelni, hogy ugyanazt a laicitást, aminek legitimálását korábban a vallási
tradícióban megtagadták, hogyan "fedezték fel újra", még a
katolicizmuson belül is.
A vallási
tartalmak feletti fogyasztói ellenőrzés másik két következménye a
standardizálódás és a marginális differenciálódás - ami megintcsak a szabadpiac
általános dinamikájának felel meg. Amennyiben a tényleges vagy potenciális
hívők bizonyos rétegeinek vallási "szükségletei" hasonlóak. az ezeket
a "szükségleteket" kielégítő vallási intézmények arra törekszenek,
hogy ezekkel összhangban standardizálják termékeiket. Így például az amerikai
felsőközéposztálybeli piacot megcélzó vallási intézményekre nyomás nehezedik,
hogy szekularizálják és pszichológizálják termékeiket - máskülönben e termékek
"megvásárlási" esélyei drasztikusan csökkennek. Így még az elővárosi
katolikus papok is valószínűleg kevesebbet beszélnek Fatimáról, inkább
"dialógusba" bocsátkoznak számukra elérhető pszichiáterekkel "a
vallásról és a lelki egészségről". Protestáns és zsidó kollégáik
természetesen működésük egészét valószínűleg régóta meglévő egyfajta
pszichoterápiaként legitimálják. A vallási tartalmak e fogyasztói nyomás
hatására bekövetkező standardizálódása a hagyományos gyónás jelentőségének
csökkenéséhez vezet. Ennek eredményeként a plurális helyzet strukturális
jelenségei által szükségessé tett kartell-alakítás könnyebbé válik. Az A csoport összeolvadhat, vagy
"rögzített árakban" állapodhat meg B csoporttal egyszerűen annak
eredményeként, hogy mindkét csoport bürokráciája hasonló gyakorlati
problémákkal kerül szembe, de a működés könnyebbé válik, ha A és B szinte
megkülönböztethetetlen egymástól.
A plurális
helyzet azonban nemcsak az "ökumenikusság korát" hozza magával, de,
látszóleg ellentmondásos módon, a "gyónás öröksége újjászületésének
korát" is. Ezt gyakran valamilyenfajta "ellentétes irányú
mozgásként" szemlélik vagy ennek minősítik üdvözölve vagy elítélve a
jelenséget. Fontos észrevenni, hogy a névleges identitások (különösen azok,
amelyek túlélték a kartell-alakítást) jelentőségének megújulása is ténylegesen
része a verseny ésszerüsödése folyamatának. Az "ellentétes irányú
mozgást" a marginális differenciálódás szükségessége hozza magával egy
olyan helyzetben, ahol a stanadrdizálódás mindent átfogó tendencia. Egyszerűen
tegyük fel, hogy A csoport úgy dönt nem egyesül B csoporttal annak
ellenére, hogy termékei rendkívüli mértékben standardizáltak, s ekkor valamivel
lehetővé kell tenni a fogyasztók számára, hogy különbséget tehessenek a két
termék között, és hogy képesek legyenek a kettő közüli választásra. Ennek egyik
nyilvánvaló módja, hogy az egyik csoport a "gyónás örökségét"
nyomatékosan hangsúlyozza. Megtörténhet, hogy ezzel megállítja vagy
visszafordítja a standardizálódás folyamatát. Az is megtörténhet (és
valószínűleg ez a gyakoríbb), hogy az egyedül a "csomagolásban" van
különbség - a csomag ugyanazt a régi standardizált terméket rejti. Akárhogy is,
valószínű, hogy a marginális differenciálódás csak annyira jut előre, amennyire
azt bármely sajátos piac fogyasztói kereslete szükségessé teszi. Ez nem
valamilyen sajátos gyónási tradíció függvényében alakul, hanem a társadalmi
rétegek különböző fogyasztói "szükségleteivel" összhangban. A
"gyónási örökség újjáéledését" ezért nem lehet az
"ökumenizációval" "ellentétes folyamatként" leírni, sokkal
inkább úgy kell tekinteni, mint ami az előbbi strukturálisan szükséges
ellentéte. A vallási termékek differenciálódása ebben a megközelítésben
szociálpszichológiai következményekkel jár. Vagyis ha A csoportot a
"megújított" tradíció "jellemzi", ebből az következik, hogy
képviselői e tradíció talaján állókként határozzák meg magukat akkor, amikor
szembekerülnek más csoportok képviselőivel. Jórészt az magyarázza a jelenkori
ökumenizmus "Ki kicsodá?"-jában az identifikáció és az önmeghatározás
dinamikáját -mindenkinek kell valaminek lennie-, hogy a helyzet szociálpszichológiai
nyomást gyakorol mindenkire azért, hogy az legyen, aminek magát tételezi,
nevezetesen annak a vallási tradíciónak képviselője, amelyhez hozzárendelte
magát.
Részletek Peter
Berger: The Social Reality of Religion cimű könyvéből, Faber, 1969, pp. 137-149.