Claus Offe:


A MUNKAERÔPIAC JÖVÔJE


Nyugat-Németországban a munkaerőpiac jövőjét és a munkaerő társadalomban betöltött szerepét illetően igen nagy nézetkülönbségek tapasztalhatók a vezető politikai csoportok, a gazdasági döntéshozók és a tudományos szakértők körében. E nézetkülönbségek három fontos kérdéssel kapcsolatosak: a várható fejlődést illetően prognózissal, az e fejlődéssel leginkább összhangban álló politikával és azokkal a kritériumokkal és célokkal, amelyek meghatározzák, hogy egy fejlődési irányt valóban pozitívnak vagy kívánatosnak lehet-e minősíteni.
E cikkben a három probléma közül az első a legkevésbé vitatott. Az e tárgykörben megjelent publikációk nagy része felhasználja a Szövetségi Munkaügyi Hivatal munkaerőpiaci és Pályaválasztási Kutatóintézete 1982-ben kidolgozott híres grafikonját, amely a munkaerőpiac 1965 és 2000 közötti fejlődésének trendjét ábrázolja. Ez a grafikon meglehetősen egyértelmű bizonyítékokkal szolgál arra vonatkozóan, hogy még teljesen irreális gazdasági előfeltevéseket alapul véve is, a nyolcvanas években az átlagos növekedés 4--5 százalék, s hasonlóképpen irreális és egyáltalán nem kívánatos politikai körülményeket (a külföldi munkások számának radikális csökkentése) is feltételezve, a teljes foglalkoztatottságot legkorábban csak 1995-re lehet elérni. A grafikon tanúsága szerint addigra meg kell bírkóznunk az egyre növekvő mértékű tömeges munkanélküliség mint állandó létforma problémájával. Már egyszerű matematikai számítások is jelzik, hogy a társadalombiztosítási rendszerek (és a politika jó néhány területe) egyszerűen összeomlanak az ilyen szintű munkanélküliség következményeinek hatására. A politikai intézmények és a politikai kultúra bizonyos elemeinek hasonló sorsával kapcsolatos feltevések és várakozások nem kevésbé tűnnek plauzibilisaknak. A gazdasági, pénzügyi, demokráfiai adatok és javaslatok rendkívüli meggyőző erejének következtében a "Mi történik majd, ha nem történik semmi?" kérdésre adott válaszok közötti különbségek viszonylag elhanyagolhatóak és általában megszépítik a tényeket.

Nagyobbak a véleménykülönbségek a következő két kérdésben: a) Hogyan lehet újra megteremteni a teljes foglalkoztatottságot? b) Valóban kívánatos-e a teljes foglalkoztatottság? Érdemes megjegyezni, hogy a fenti kérdésekkel kapcsolatos nézeteltérések mind a politikai pártrendszer, mind a munkaerőpiac politikai-gazdasági blokkjait átmetszik. A teljes foglalkoztatottságú piacgazdaság politikai lehetségességével és kívánatosságával kapcsolatos kérdések egyértelműen a társadalmi rend alapjait érintik, méghozzá olyan mértékben, ami Nyugat-Németországban példa nélküli az ötvenes évek eleje óta. De kapcsolatban állnak az allokáció azon kétoldalú problémájával is, amellyel minden társadalomnak számolnia kell: az emberi munkaerő elosztása és a jövedelem, illetve az e jövedelemért vásárolható javak és szolgáltatások a munkások és családtagjaik közötti elosztása problémájával.

ORTODOXIA

Az ortodoxia -- találóan -- azt az álláspontot jelöli, amely még különleges helyzetekben, a válság kivételes körülményei között is úgy véli, hogy a múlt tapasztalatai önmagukban is képesek a problémák megoldására. Filozófiai szempontból minden ortodoxia azon az előfeltevésen alapul, hogy a múlt tapasztalataira és ismeretanyagára kell támaszkodnunk -- vagy legalábbis hogy nincs más, ami azt egyenértékű módon helyettesíteni tudná. Innen adódnak azután az olyasfajta frázisok, mint például "A ma profitja a holnap beruházásainak és a jövő munkalehetőségeinek forrása" (Helmut Schmidt). Ez a fráziskészlet nemcsak a múlt kényelmes értelmezésére szolgál; optimista várakozásokat kelt a jövővel kapcsolatban is. Stabilizálja a hegemón politikai rendet, segít elfedni a kétségeket és a kihívásokat; végeredményben azt, hogy mi is a valóságos helyzet és mire lehet számítani. Végül erősíti az elit önbizalmát és fokozza az elithez nem tartozók türelmét. Még ha kétségek merülnek is fel a normálisnak tekintett helyzet empirikus érvényességével kapcsolatban, nehéz e kétségeket a nomalitás másfajta koherens képévé szintetizálni. Az ortodoxia így immunis a tényekkel szemben, sőt: bizonyos tényszerűtlen érvényességre tesz szert, ezt a beállítódást nevezte Max Weber "érzületi etikának" [Gesinnungsethik].

Ma már megkérdőjelezhető az az ortodoxia, amely a profit, a beruházások és a munka közötti, Schmidt által posztulált korrelációhoz kapcsolódik. Gyorsan felsorolhatók és megerősíthetők a kifogások, elég, ha átnézünk egy jobb napilapot, és összegyűjtjük a szokásos kérdéseket. A "ma profitjával" kapcsolatban mindenekelőtt a következő aggályok merülnek fel: valóban létrehozzák-e ezt a profitot? Ha nem, hogyan támogatható ez politikai téren? Keynesianus stratégiát kell alkalmazni, vagy inkább "előnyösebb kereteket" kell teremteni a beruházók számára? Mindkét esetben fel kell tenni a kérdést: vajon a kormányok meg tudják-e szerezni a maguk számára a politikai mandátumot és mennyi időre? Mi történik, ha a gazdasági növekedésben "fellendülés" következik be, de kiderül, hogy ennek nincs hatása a foglalkoztatottság szintjére, mert esetleg az egész folyamat a dolgozó vagy inkább a nem dolgozó, munkanélküli népesség háta mögött zajlik le? Azután, a "holnap beruházásaival" kapcsolatban: működő- vagy pénztőke-beruházások lesznek-e ezek, és külföldön-e vagy belföldön? Van-e tényleges piaca e beruházásoknak? Tekintettel a tőke produktivitásának gyors növekedésére, milyen nagyságú beruházások várhatók (mikroelektronika)? Vajon nem kellene-e a jelenlegi, nagy tömegű kapacitásfelesleget lekötni, mielőtt további beruházásokra kerülne sor? Végül a "jövő munkalehetőségeiről": hol lehet ezeket megteremteni és milyen tömegben? Vajon -- mivel további munkalehetőségeket számolnak fel -- nem lesz-e racionalizáló hatása? Mivel a jelen pillanatban hiányzik az ipari növekedés ismétlődő stagnálását bizonyító, valóban meggyőző elmélet, a fenti kérdésekre csak akkor adhatunk alapos és becsületes választ, ha világosan látjuk: pontosan milyen típusú elméletre volna szükség.

A gazdasági és társadalompolitikai ortodoxia állandó érve, hogy a bérek túl magasak és "mindenki" (értsd: az alkalmazottak és a jóléti állam) a lehetőségeit meghaladó szinten él. E probléma megoldása logikus következményként a teljes foglalkoztatottság megteremtését jelentené. "Ha valaki túl magas áron kínálja a narancsot", írta nemrég egy közvéleménykutatóból lett gazdaságpolitikus, "és ennek következtében nem talál vevőt, akkor furcsa lenne, ha azt állítaná, hogy elfogyott a narancs". Ebből a szemszögből az az állítás, hogy túl kevés munkalehetőség van, ugyanilyen bizarr lenne. Könnyű felfedezni az implicit hibát a drága narancs példájában. Míg a narancs termelése és piaci értékesítése tökéletes összhangban állhat a várható kereslettel (amelyet viszont az ármechanizmus révén lehet befolyásolni), ez egyáltalán nem igaz a munkaerőpiac kínálati oldala esetében. Az állást kereső munkások száma nem a piacon hozzáférhető munkaerő "eladhatóságára" vonatkozó számítások alapján alakul. Mint ahogy a legtöbb közgazdász tökéletesen tisztában van vele, "a munkaerőnek nincs olyan kíválati funkciója, amelyet meg lehetne határozni a pusztán munkások hasznossági számításai alapján" (R. Hickel). Más szóval: a kapitalista társadalomban a munkások nem választhajták azt, hogy nem adják el munkaerejüket, de nem választhatják azt sem, hogy a piaci áraktól függő jövedelemből éljenek. Ez a piacon kiárusított javak egyensúlyi árával szemben azt jelenti, hogy nincs egyetlen meghatározott egyensűlyi bér, hanem háromféle (általában különböző) béregyensúly létezik: 1. a bér akkor egyensúlyi bér, ha kielégíti a háztartásoknak azokat a szükségleteit, amelyeket társadalmilag szükségesnek és legitimnek tekintenek, 2. egyensúly áll fenn akkor, ha minden munkásnak van munkája és 3. ha a "bérjavak" összessége ugyanakkora, mint a gazdaság által megtermelt teljes bérjövedelem. A lényeg azonban az itt, hogy e részleges egyensúlyok között nincs globális egyensúly. Ezért demagógia minden utalás "a" béregyensúlyra.

A gazdasági mutatók az 1968 és 1979 közötti időszakban szinte minden tőkésországban igazolták azt a következtetést, hogy a tőke hátrányosabb helyzetbe került az elosztás körüli harcban. E fejleménynek lehet örülni (mivel így elkerülhetővé vált a küszöbön álló alulfogyasztási válság) vagy lehet bánkódni miatta (mivel ez az oka a mai, válságossá váló felhalmozáscsökkenésnek). m semmiféle terápia nem következik e diagnózisból. Nehezen lennének alkalmazhatóak Thatcher szakszervezetellenes intézkedései: ezek egyetlen esetben sem növelték a foglalkoztatottságot. Meglepő, hogy a politikai gazdaságtani ortodoxia elítéli a munkásszervezeteknek azt a törekvését, hogy (amikor és ahol tudják) viszonzásképpen megkísérlik a lehető legtöbb "kompenzációt" kipréselni az elvégzett munka "negatív hasznosságáért". Holott ez a fajta magatartás nemcsak általában a haszon egoista-racionális maximalizálásának liberális doktrínájával áll összhangban, hanem a munkát a "szórakozással" szemben "kimerítő fáradozásnak" tekintő klasszikus gazdaságtani felfogással is (A. Marshall). A "bércsökkentés" javasolt terápiája sem meggyőző, azon egyszerű okból, hogy a munkának a tőkével szemben az elosztás területén történő előretörése a hatvanas évek vége óta a munka kétségkívül győztes csatáját jelentette, de egy olyan háborúban, amelyet nem az nyert meg. Az elvesztett politikai és gazdasági területeit ma visszahódító tőke győzni látszik az elosztással kapcsolatos háborúban.

Hasonló érveket használ az ortodoxia a jóléti állam állítólagos kóros túlburjánzásával kapcsolatban is, miszerint korlátozásokra, sőt progresszív leépítésre van szükség. A neoliberális politikacsinálók vésztjósló hangon követelik, hogy a jóléti államot állítsák le. Ha ez sikerülne is, a következmények rendkívül ambivalensek lennének. A jóléti állam lebontása gazdasági téren felszámolna egy ütközőt, amely a kereslet stabilizátoraként működik, politikai téren pedig egy olyan mechanizmust számolna fel, amely a társadalmi béke biztosítását szolgálta Nyugat-Németországban és másutt. Olyan kísérlet lenne, amelynek a költségei rendkívül magasak volnának és a haszna teljesen bizonytalan.

A teljes foglalkoztatottság visszaállítására törekvő és szükség esetén a piaci mechanizmusok drasztikus felerősítésére is vállalkozó ortodox álláspontra hatással vannak a lehetséges termék-innovációval és a kielégítetlen javak és szolgáltatások iránti szükségletekkel kapcsolatos igények is. Azt állítják, hogy rendelkezésre áll a piaci javak és szolgáltatások gyakorlatilag korlátlan növekedését biztosító potenciál. Biztos, hogy nincs olyan szkeptikus, aki vitatná ezt a nézetet az ipari javak irányti kereslet globális kimerülésének teóriájára hivatkozva. Mindazonáltal feltehető a kérdés (a nyugat-európai piacokra vonatkozóan): "Mit kell termelni és értékesíteni? És itt nem lehet elvonatkoztatni a kereslet telítettségének hatásaitól.
Sokan hajlamosak arra, hogy a piac felvevőképességét a helyettesítők iránti kereslet szintjére redukálják. Emellett a tartós fogyasztási cikkeket egyre nagyobb mértékben olyan harmadik világbeli és fejlődő országokból importálják, ahol azokat hosszú távon alacsonyabb költségekkel állítják elő. A telídődés további hatásai erednek abból a jelenségből, amit Fred Hirsch "a növekedés táradalmi korlátainak" nevezett. Sok termék használati értéke annál jobban csökken, minél szélesebb körben használják: például, ha az utakon kevesebb autó van, akkor nagyobb az ember saját autójának használati értéke. Amíg a jelenlegi jövedelemelosztás érintetlen marad -- egalitariánusabbá válása kétségkívül ellentmond az ortodox politikai gazdaságtan premisszáinak --, nem nyithatók új piacok sem úgy, hogy a létező termékekből új társadalmi rétegek ellátását biztosítják, sem pedig úgy, hogy ösztönzik a jelenlegi fogyasztói csoportok fogyasztását. Ěj piacok túlnyomórészt csak új termékekkel teremthetők. A növekedésre és a foglalkoztatás növelésére ösztönző hatás elérése érdekében az új termékeknek alkalmasaknak kell lenniük a tömegfogyasztás céljaira (mint annak idején tapasztalható volt ez az autók, a szintetikus szálak és más műanyagok; a televízió, különböző elektronikai cikkek stb. esetében); termelésüknek egyszerre kell intenzív munka- és tőkeigényesnek lennie, ugyanakkor sem nyersanyaguk, sem használatuk, sem kiselejtezésük nem okozhat további gazdasági, egészségügyi vagy ökológiai problémákat.

Olyan termékeket kigondolni, amelyek ki fogják elégíteni ezeket a gazdasági és használati-értékbeli kritériumokat, kétségkívül szórakoztató társasjáték. m az ilyen játékok általában úgy érnek véget, hogy a résztvevők feladják; egyszerűen azért, mert néhány technikai utópián kívül (egyéni légiutazás, tv-telefon stb.) semmi olyat nem tudnak kigondolni, ami ne sértené a nyersanyag vagy ökológiai kritériumokat (ez a helyzet az olyan termékekkel, mint az eldobható textilanyagok vagy bútorok), és aminek a termelése ugyanakkor elég nagy tőkefelhasználást igényelne (ez a feltétel hiányzik például a hosszú élettartamú autók vagy a szolgáltatások túlnyomó többségénél). Nehéz olyan új ipari termékeket elképzelni, amelyeket tömegfogyasztásra szánnak és amelyek ugyanakkor a növekedés és a foglalkoztatás jövendő hullámát indítják el.

Közvetett módon ezt a következtetést igazolja az a tény is, hogy manapság az ipari termelés növekedést mutató szektoraiban, illetve azokban, amelyeknek magas a növekedési potenciálja, a beszerzési döntések túlnyomórészt nem a fogyasztók, hanem az állami politikacsinálók kezében vannak. Az új termékek piacát nem az egyéni fogyasztói háztartások igényeit kereső és őket megfelelő termékekkel ellátó iparvállalatok teremtik meg. Az új termékek elsősorban az állami tervezés keretében jönnek létre, ahol garanciát is biztosítanak a (legnagyobb hányadot kitevő) fejlesztési költségekre és a termék eladására. Valószínűleg a hadiipar áll a legközelebb "a fogyasztók nélküli gazdaság ipari utópiájához" (K. Novy). De érdekes módon, ugyanilyen folyamat megy végbe az infrastrukturális beruházások olyan politikai eszközökkel megteremtett "piacainak" területén is, mint a szállítás, az új kommunikációs eszközök és különösen az energia. Az ipari termékek e politikailag biztosított piacainak közös jellemzője (ide tartoznak a környezetvédelemhez, kórházügyhöz, iskolaügyhöz és a rendőrségi tevékenységhez kapcsolódó termékek is), hogy a mezőgazdasági termékek több piacához hasonlóan a lehető legkisebbre igyekszik szorítani a fogyasztói kereslet telítődéséből vagy a fogyasztási szokások változásaiból származó termelői kockázatot. Az ilyen állami beruházások és az állam szankcionálta "autoritatív fogyasztás" további előnye az, hogy gyakran a magánkézben lévő üzemek által előállított kiegészítő termékek piacait is megnyitja (például az autóút-építés eszközeinek, az energia fűtőberendezéseinek és a kommunikációs rendszerek vevőberendezéseinek piacait).

Ugyanakkor azonban az állami politikának kell vállalnia a felelősséget a termékek pozitív használati értékéért (és ezzel együtt ártalmatlanságukért), valamint a polgári (és egyéb) technológiák és beruházások egyre növekvő mértékben társadalmasult, kényeszerű fogyasztásáért. Az "ipari termelés politizáltsága" (H. Kischelt) kétoldalú folyamat. Az egyik oldalon ott áll a stagnáló iparágak igénye a politikailag biztosított eladásokra, a másikon pedig az olyan új társadalmi mozgalmak tiltakozó politikája, amelyek "termelésellenes" szövetséget alkotnak az emberi, a békés, az ökológiai és más értékek végelmében. Az ipar politikailag biztosított piacok iránti igénye minden bizonnyal elég erős nyomást jelent. A Német Iparszövetség (BDI) 1982-es évi jelentése szerint: "Ahol a piac nem képes megoldani a jóváhagyással kapcsolatos kérdéseket -- mint például a nagy volumenű technológiai létesítmények esetében --, a politikusoknak kell döntést hozniuk, és nem térhetnek ki a politikai felelősség elől a döntés halogatásával vagy a problémák megoldásának bíróságokra vagy szakértőkre hárításával." Ugyanez a helyzet a kvázi-nyilvános újraiparosítás stratégiája által kiváltott reakciók esetében. Ez fejeződik ki az "adminisztratív újraiparosítási" tervekkel szembeni széles körű tiltakozásokban, akár az energiáról (nukleáris reaktorok), akár a közlekedésről (repülőterek, városi autópályák, csatornák), akár a tömegkommunikációról és az állampolgárok feletti totális ellenőrzést lehetővé tevő új kommunikációs és információs technológiákról legyen szó. Ezek a reakciók határozottan megváltoztatták a Nyugat-Németországon belüli hatalmi egyensúlyt, és ebből a szempontból minden bizonnyal megkérdőjelezték azt az ortodox feltevést, hogy az ipari piacok potenciálja voltaképpen kimeríthetetlen.

Az iparosodott jövőbe vezető út ortodox vízióját az a feltevés egészíti ki, hogy a növekedés és a teljes foglalkoztatottság már önmagukban is megkérdőjelezhetetlen értékek vagy legalábbis a fejlődés nélkülözhetetlen feltételei. Nem kívánok itt e feltevés normatív tárgyalásába bonyolódni. Valószínűleg empirikusan is igazolható, hogy a német állampolgárok nagy többsége inkább a növekedést és a teljes foglalkoztatottságot kívánja, mint ezek ellenkezőjét. m ez nem játszik fontos szerepet. A döntő kérdés inkább az: van-e egyáltalán (és milyen) garancia arra, hogy a stratégiai téren fontos kollektív aktorok -- kormányok, munkáltatók, szakszervezetek -- valóban a növekedés és teljes foglalkoztatottság "kollektív hasznát" tekintik elsődleges céljuknak, és hogy egy ilyen konszenzus alapján készek-e olyan "közös akciókra", amelyek az ipari növekedés új szakaszához vezetnek? Az e kérdéssel kapcsolatos bizonyítékok szintén kétértelműek. A növekedés és a teljes foglalkoztatottság primátusát minden bizonnyal egyhangúlag elfogadják az államapparátuson belül, mivel az államnak -- már saját pénzügyi, gazdasági és politikai érdekei érvényesítése miatt is -- foglalkoznia kell a növekedés és a foglalkoztatottság problémáival. Ugyanakkor azonban ugyanezek a pénzügyi és gazdasági érdekek ellentétben állnak egy olyan aktív foglalkoztatási politikával, amelyet az állami szektoron belül kellene folytatni. Igaz, hogy a munkáltatók számára a növekedés racionális érdek; a teljes foglalkoztatottságban való érdekeltségük azonban legalábbis feltételes, különösen, amióta kiderült, hogy a tömegméretű munkanélküliség minden ellenkező jóslat ellenére sem eredményezett olyan társadalompolitikai konfliktusokat, amelyek a tőkét veszélyeztető szervezeteket hoztak volna létre; ez a jövőben sem várható. Kétségtelen, hogy a munkáltatók szövetségei gyakran nyilvánosan kifejezésre juttatják: érdekeltek a fiatalkorúak magas arányú munkanélküliségének csökkentésében, mivel attól félnek, hogy ez minden korcsoportot érintő, tömegméretű, állandó munkanélküliséggé válhat. Egyébként a munkáltatóknak nyilvánvaló előnye és kevés hátránya származik a munkanélküliség egyik okából: nevezetesen a kevésbé munkaerőigényes újítások bevezetéséből és ezek fennmaradásából. Hiszen a munkáltatók a munkanélküliség társadalmi költségeit szinte teljes egészében áthárítják a munkanélküliekre és a társadalom egyéb csoportjaira. Amíg ez a helyzet csak költséges -- és ezért ebben a szakaszban nehezen megvalósítható -- reformok segítségével változtatható meg, amelyeket a jóléti állam finanszíroz, addig a munkáltatók a munkanélküliségből hatalmas hasznot húzhatnak és húznak is. Üzemi szinten az, hogy a munkavállalók érzik az elbocsátás lehetőségét, a betagszabadságok arányának jelentős csökkenését, a munkafegyelem és az üzleti forgalom komoly mértékű javulását eredményezte. A bértárgyalások területén a bérnövekedés egyértelműen csökkenő tendenciát mutat, és ma már általában az inflációs ráta alatt marad; ez azt jelenti, hogy a munka termelékenységének bármilyen lehetséges növekedése további (bér-) költségnövekedés nélkül növeli a munkáltatók hasznát. Ezzel összefüggésben végül is várhatóan a politikai küzdőtér a legdöntőbb tényező a munkáltatók számára, tekintettel arra, hogy a munkanélküliség magas aránya következtében minden kormányra erős nyomás nehezedik annak érdekében, hogy olyan politikát folytasson, saját pénzügyi és választási érdekeivel összhangban, amely egyben javítja "a tőke beruházási képességét" és így (legalábbis bizonyos mértékben) hitelessé teszi az új munkahelyek teremtésének célkitűzését. Mindent összevéve, a munkanélküliségből a munkáltatók számára adódó előnyök következtében meglehetősen valószínűtlen, hogy a tőkét képviselő gazdasági szövetségeknek érdekük fűződne a teljes foglalkoztatottsághoz.

A szakszervezetek álláspontja nyilvánvalóan teljesen más. Alapvető érdekük a munkaerő iránti erős kereslet és a magas növekedési ráta, egyszerűen azért, mert ezek azok a tényezők, amelyektől az elosztással kapcsolatos tárgyalások jövőbeni kilátásai függenek. m ez önmagában még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szakszervezetek ki is fejlesztették (vagy ki fogják fejleszteni) azokat az intézményes struktúrákat, amelyek ezeknek az érdekeknek hatékony "közvetítői lehetnek. A szakszervezeti mozgalom rendkívüli nehézségekkel kerül szembe, amikor egységes tervet próbál kidolgozni a munkalehetőségek körének a munkaidő csökkentésével történő bővítésére. Teljesen függetlenül attól, hogy a munkaidő csökkentése valóban további munkalehetőségek megteremtéséhez vezetne, ez csak a szakszervezetek által felajánlott (relatív) bércsökkentés árán volna elérhető. Ami azt jelenti, hogy az egyes munkavállalóknak fel kellene áldozniuk jelenlegi (vagy jövőbeni) jövedelmük egy részét annak érdekében, hogy (bizonytalan) meghatározatlan számú (jelenlegi vagy jövőbeni) munkanélkülinek segítséget nyújtsanak.

Ez az áldozat többet követel a "szolidaritásnál" (amit önmagában is nehéz elérni): megköveteli az alturizmust, és ez olyasvalami, ami általában nem nagyon jellemző az érdekszövetségekre. Ez különösen igaz a szakszervezetek esetében, mivel az egyes tagoknak a jövedelem feláldozásából eredő nyeresége (néhány további óra szabad idő hetenként) nem mindenki számára egyenlő értékű a "szabadidő-járandóság" már eddig elért amúgy is magas szintjén. Van egy további ok is:' az előrelátók nem csatlakoznak (vagy csak névlegesen) az olyan szakszervezethez, amely kénytelen megkövetelni tagjaitól, hogy további áldozatokat hozzanak a munkabérek területén (és pontosan akkor, amikor a bérek reálértéke amúgy is csökken). Nem valószínű tehát, hogy ebben a nehéz stratégiai helyzetben a szakszervezetek megfelelő intézményes struktúrával és politikai hatalommal rendelkeznének, s hogy érdekeltek lennének a teljes foglalkoztatottság megteremtésében.

Tekintetbe véve az ipari társadalom ortodox felfogásával együtt járó eme nehézségeket -- mely ortodoxia alapértéknek tartja a növekedést és a teljes foglalkoztatottságot --, vajon nem hiú ábránd-e olyan közös intézményes alapokról elmélkedni, amelyek egyes`thetik a szövetségeseket céljaik elérése érdekében? Ha valóban ez a helyzet, nem más-e az ortodoxia, mint a múltban ugyan igazolódott, ám a jelenlegi problémák megoldására alkalmatlan elméletek halmaza -- s a jövőbe vetett vak hit, amelynek azonban sem gazdasági, sem technikai, sem politikai és erkölcsi garanciái nincsenek.



REALIZMUS


Mindenesetre ilyesféle gyanút fogalmaznak meg az ortodoxia "realista" ellenfelei, akik a jelek szerint egyre gyorsabban nyernek teret, különösen a két fő nyugatnémet pártban, a CDU-ban és az SPD-ben. A "realizmus" kifejezést minden pozitív mellékzönge nélkül, azon álláspontok jellemzésére használom, amelyek igyekeznek józanul tudomásul venni az új tényeket, elvetni a régi értelmezéseket, reményeket és várakozásokat, és alapvetően új szemlélet kialakítására törekednek. A realista megközelítés -- az ortodox állásponttal ellentétben -- a társadalompolitikai értékek kérdéseivel és a haladás kritériumainak problémájával foglalkozik. A "realisták" a fejlődés diszkontinuitásának terminusaiban gondolkodnak, és nemigen adnak hitelt időtlen elméleteknek és elveknek.

Hogyan vélekedik a realista megközelítés a munka és a munkaerőpiac jövőjéről? Mindenekelőtt: valóban szembe kíván nézni a gazdasági "tényekkel". Következésképpen azt javasolja, hogy az állami politika a továbbiakban ne olyasfajta lehetetlenség megvalósítására törekedjen, mint amilyen a teljes foglalkoztatottság (helyreállításának) politikai garantálása. Míg az a premissza, hogy az államnak aktív módon biztosítania kell a teljes foglalkoztatottságot, az Atlanti-óceán mindkét oldalán az egész háború utáni időszakban a "vegyes gazdaság" és a "modern kapitalizmus" (A. Shonfield) alappillére volt, a "realisták" azt hirdetik, hogy a politika a továbbiakban nem garantálhatja ezt. Ennek nemcsak az az oka, hogy a keynesianus eszközök kudarcot vallottak, hanem az is, hogy e cél elérésnek nincsenek alternatív módjai. Az új realizmus ugyanúgy nem rokonszenvez a szakszervezetek bér- és munkahelyek létesítéséért folytatott harcaival, mint a régi ortodoxia, bár teljesen más meggondolások alapján. Az ortodox álláspont attól fél, hogy a szakszervezetek ereje elzárhatja a teljes foglalkoztatottsághoz visszavezető utat, míg a realisták érvelése szerint ilyen út egyáltalán nem létezik, és ez a megfontolás mindaddig nem győzhet, amíg a szakszervezetek rá nem kényszerülnek arra, hogy feladják a kapitalizmus jól irányított növekedési és teljes foglalkoztatottsági változatával kapcsolatos téveszméiket. A munkásmozgalom illuzórikus "termelékenység"-elgondolását a baloldali csoportok is hasonló bírálatban részesítik -- beleértve a szociáldemokrata párt nem szakszervezeti csoportját is.
A realisták munkaerőpiaccal kapcsolatos politikája élesen különbözik az ortodox álláspontot vallókétól. Míg az utóbbiak célja a munkanélküliek integrálása -- akármilyen módon történjék is ez -- a foglalkoztatottak legalább stabil hadseregébe, a realista álláspont szerint a munkaerőt inkább ki kell zárni a piacról, vagyis csökkenteni kell a népesség ténylegesen kereső foglalkozású (vagy erre igényt tartó) hányadát. Jól ismert, kik azok, akiket elsősorban el kell távolítani a munkaerőpiaci kínálatból. Mindenekelőtt a külföldiek, azután a nők (különösen a háziasszonyok), az idősebbek és a fiatalok. Szó van az utóbbi három csoport fizetett munkaidejének "rugalmas" csökkentéséről is.

Van bizonyos mértékű szociológiai realizmus ebben a stratégiában, amennyiben a társadalmi fejlődés jelenlegi szakaszát (az ismert CDU-vezető, Späth szavaival élve) olyan "átmeneti szakaszként" értelmezi, amelynek során "az ipari társadalom érett posztindusztriális információs társadalommá válik". Az ebből nyilvánvalóan adódó kérdésre, azaz hogy vajon mi történik az ilyen "visszautasított" munkaerővel és mindez egyáltalán hogyan biztosítható gazdaságilag és társadalmilag, igen sokféle választ adnak. A legegyszerűbb megoldás az lenne, ha hagynák a problémát magától megoldódni, és hogy -- mivel a szükség az ötlet szülőanyja -- bíznának abban, hogy az emberek gyakorolni fogják a "talpon maradás művészetét" (Späth). És ezáltal egyben az emberek átsegítenék az intézményeket egy "nehéz időszakon". Az a cselekvési szabadság, amelyet az emberek alternatívák kidolgozása, valamint az árnyékgazdaság révén teremtenek maguknak, az intézmények számára további időt biztosít az önátalakításhoz és az alkalmazkodáshoz -- mint egy másik ismert CDU-gondolkodó, Kurt Biedenkopf leszögezte. Egy másik irányzat javaslata értelmében a családpolitikának kell mintegy biztosítania a munkából kivont (női) munkaerőtöbblet fizetését -- ha nem is szükségképpen pénzformában; a fizetség a "társadalmi elismerés" szimbolikus formáját is öltheti. E törekvést egyértelműen azok a CDU-n belüli katolikus csoportok szorgalmazzák, amelyek erösen elkötelezettek a társadalompolitika iránt. A Katolikus Munkásmozgalom (KAB) egyik közelmúltban született politikai dokumentumában például az olvasható, hogy újra kell definiálni a munka mint jövedelemszerző foglalkozás eddigi "szűk" meghatározását, és hogy az oktatás, a szociális gondoskodás és az egészségügyi ellátás területén csakúgy, mint a házi munkák és a díjazás nélküli tisztségek területén minden fizetés nélküli szolgáltatást "jelentőségteljesnek" és "társadalmilag hasznosnak" kell elismerni, és figyelembe kell venni őket a nemzeti jövedelem (GNP) számításakor. Ez a követelés bizonyos mértékig átfed egy harmadik változatot, amely azzal foglalkozik, hogyan kell végrehajtani az "elutasított" munkaerő "költségkímélő integrálását" az állam által szervezett szociális szolgáltatások területén. E gondolat leglelkesebb híve a szociális ügyek berlini szenátora, Fink, aki e téren Späth is támogat. Szerintük az átmeneti munkanélküliek felhasználásával lehetséges a meg nem tartott tanórák számának csökkentése; az ápolási költségeket meghatározott keretek között lehet tartani, fel lehet gyorsítani a környezetvédelmi programokat stb. A lista világosan megmutatja, hogy ez az irányzat elsősorban szakképzettséget kevéssé igénylő, alacsonyrendű és társadalmilag bizonytalan kisegítő szolgáltatásokban gondolkodik, amelyek ráadásul nem is teljesen önkéntesek, és amelyeket olyan bérszinten kell tartani, amely lehetővé teszi az állami szektor újabb megtakarításait vagy az ott dolgozó személyzet létszámának további csökkentését. E láthatóan "fekete" és "zöld" politikai motívumok keverékéből eredő gondolatmenetek között több kék-liberális séma is felfedezhető, például Dahrendorf ama megállapításában, hogy az egyéni önfejlesztés és a "szabadon választott tevékenység" (amely inkább belsőleg kifizetődő, mint bér formájában) a "dolgozó társadalom eltűnésével" válik lehetővé.

A növekvő munkanélküliség problémája azonban aligha oldható meg ilyen olcsón. Eltekintve attól, hogy egyszerűen cinizmus ilyen magasztalóan beszélni a társadalom "dualizálódásának" vak és spontán folyamatáról -- ahol is a társadalom a munkát végzőkre és a talpon maradás művészetét gyakorló "feleslegesekre" oszlik --, számos tény cálfolja a realisták számításainak "realizmusát". Kezdjük azzal, hogy a feltételezésekkel ellentétben az alacsony növekedési ráta egyáltalán nem vezet automatikusan a népesség jövedelmezően foglalkoztatható részarányának csökkenéséhez (vagyis a magánvállalkozók, a fizetett alkalmazottak és a munkanélküli munkások a teljes népességen belüli százalékos arányának csökkenéséhez). Az OECD-országok [OECD = Organization for Economic Cooperation and Development. A gazdasági kooperáció és fejlesztés szervezete -- A szerk.] statisztikai összehasonlítása jelzi, hogy inkább a legalacsonyabb növekedési rátákat felmutató országok (Dánia, Svédország, USA) voltak azok, amelyek a hetvenes években munkaerejük legjellegzetesebb pozitív változásait tapasztalták (vagyis a teljes népességen belüli formálisan foglalkoztatott, magánvállalkozó és munkanélküli tömeg részarányának változását). (Nagy-Britannia kivétel volt; itt gyengén csökkent a munkaerő viszonylagos nagysága). Ez egyáltalán nem meglepő: minél kevesebb az elérhető munka és minél inkább veszélybe kerülnek a foglalkoztatottság meglévő feltételei, annál nagyobb gazdasági nyomás nehezedik a bérekre, következésképpen annál kevesebb olyan egyén és háztartás van, amely -- egyre romló munkakilátásai ellenére -- megengedheti magának, hogy részben vagy egészben feladja munkaerőpiaci részvételét. Ebből a szempontból a munkaerőpiac kínálati oldalán található "felesleges" csoportok eltávolítására irányuló bármilyen stratégia nem a kivonulás (vagyis a családba való visszavonulás) spontán, párhuzamos tendenciájával találkozik, hanem mindazok kemény ellenállásával, akik egyáltalán nem készek arra, hogy munkaerejük kirekesztődjék a munkaerőpiacról. Az ilyen ellenállás mindaddig várhatóan növekszik, amíg a munkaerő iránti összes kereslet szintje alacsony.

A másik hangsúlyozandó pont az, hogy nincs közvetlen statisztikai korreláció a munkaerőpiaci aktivitási ráta (a kereső foglalkozásúak össznépességen belüli részaránya) és a munkanélküliségi ráta között. Tévedés azt feltételezni, hogy a "teljes" foglalkoztatottság biztosítása érdekében mindössze fel kell találni a munkaerőpiacon kívüli társadalmi "tereket" az e piachoz tartozók számára, vagy különböző módokon "ki kell nyugdíjazni" őket. Ez a feltevés hibás, mert nagyon magas munkaerőpiaci aktivitási ráta társul alacsony munkanélküliségi rátához (Japánban az arány 47,2 és 2,2%), és fordítva, az alacsony aktivitási ráta együtt jár a magas munkanélküliségi rátával (Hollandiában a megfelelő értékek 34,5 és 10,2%.) Ez arra utal, hogy a munkanélküli nem "kerüli" a munkaerőpiacot (és kevés lehetősége is van rá, hogy így tegyen), másrészt hogy a munkanélküliek nem azok közül kerülnek ki, akik számára a munkanélküliség lenne a legmegfelelőbb alternatíva.

Harmadszor: a feministák és mások arra figyelmeztetnek, hogy a munkaerőpiacról bizonyos kategóriák kiiktatására törekvő "realista" stratégiák közvetlenül -- a külföldi munkások után és az idősebb munkások előtt -- a háziasszonyok és a többi nő eltávolítását célozzák. Voltaképpen a nők alkotják a munkaerőpiacra beáramlók utolsó történelmi hullámát, és e piacon (éppen ezért és sok más ok miatt) aráényukhoz képest kevés olyan központi jelentőségű, biztonságos és magasra értékelt munkához jutottak, amelyeket viszonylag kevésbé érintenek a racionalizációs folyamatok. Az iparilag fejlett nyugati országokban nagyon szoros korreláció áll fenn a munkaerőpiaci aktivitási ráták és a nőknek a kereső foglalkozású népességen belüli részaránya között. Ha ezeket az országokat e két indikátor szerint hasonlítjuk össze, az eredmény két, majdnem azonos rangsor, ahol a skála alsó végpontja Spanyolország (itt a 15--64 évesek 46%-a foglalkoztatott vagy formálisan munkanélküli és a nők munkaerőn belüli részaránya 28,5%), a másik végpont Svédország, ahol a megfelelő érték 78,9 és 46%. Ugyanakkor, mint ahogy korábban már említettük, a család mint társadalmi intézmény társadalmi szerepéről széles körökben elfogadott nézet szerint (mely nézetet minden bizonnyal erősíti a népesedéspolitika iránti érdeklődés) a családot olyan helynek kell tekinteni, ahová a női munkaerő egy része átvihető és elhelyezhető. Eltekintve attól a ténytől, hogy az egalitariánus és feminista értékek továbbra is igen széles körű ellenkezést váltanak ki az ilyen tervekkel szemben, megvalósításukat az a probléma is nehezíti, hogy nemcsak a munkaerőpiac strukturális felvevőkapacitása korlátozott, hanem a családé mint intézményé is, sőt a továbbiakban várhatóan csökkenni fog. Vegyük egy olyan, egyáltalán nem atipikus kiscsalád esetét, amely nagyvárosban él és modern, jól felszerelt háztartással rendelkezik, továbbá könnyen hozzájut a szolgáltatásokhoz. Hogyan válna lehetségessé ebben az esetben a háziasszony munkaerejének háztartáshoz és családi kötelezettségekhez kötése (a női életciklus egy rövid, "családi megszakítást" jelentő időszakán kívül), különösen amikor evvel egy időben a fogyasztási költségek és a bérleti díjak növekedése fokozza a jövedelemszükségletet (még ha ez csak "kiegészítő jövedelem" is, ahogy a nők bérét a férjek és a munkáltatók gyakran nevezik)?

Végül van egy negyedik pont is: a "realista" álláspont -- akárcsak az ezzel kapcsolatos "zöld" javaslatok egy része -- hajlamos az önszervezett önálló tevékenységformák [Eigenarbeit] munkanélküliség-felszívó kapacitásnak vak túlértékelésére, az olyan "szabadon választott aktivitástípus" jelentőségének felnagyítására, amelyről feltételezik, hogy a formális foglalkoztatási feltételek körén kívül esik. Itt ismét könnyű elképzelni egy rársasjátékot, amelynek kiábrándító végeredménye nagyon sok mindenről tájékoztathat. A személyes és háztartás-alapú hasznos tevékenységekkel foglalkozó ötletlistát a csináld magad-tevékenységekkel lehet kezdeni -- amelyek (például eszközigényességük miatt) gyakran több megkeresett jövedelmet emésztenek fel, mint amennyi kiadást megtakarítanak. A javasolt "alkalmazáson kívüli" tevékenységek a formálisan fizetett munkák (játékok, oktatási, politikai és esztétikai tevékenységek, szociális munka, klubtevékenységek) a fusizásig vagy a szomszédoknak nyújtott segítségig terjedhetnek. Az ilyen javaslatok alaposabb vizsgálata könnyen megmutatja, hogy mindegyikük esetében három problémával találkozunk: valamennyiükkel olyan problematikus elosztási következmények járnak együtt, amelyekkel a tipikus háztartások vagy egyének csak nagyon szigorú korlátok között és nagyon változó mértékben tudnak megbírkózni. Az autonóm tevékenységek tényleges köréhez való hozzájutás lehetőségeit tipikusan korlátozza először is az anyagi erőforrások (mint a fizikai tér és más adottságok) szűkössége; másodszor a személyes hozzáértés, fegyelmezettség és a pszichikai diszpozíciók hiánya; és végül az olyan intézményes struktúrák hiánya, amelyek éppúgy biztosíthatják a hatékonyság és folyamatosság minimális szintjét, mint az elvárások és az ellenőrzés biztonságát a résztvevők között. A tapasztalatok arra utalnak, hogy ahol hiányzik az önkéntesen elfogadott "külső" anyagi és intézményes támogatás, ott az önszervező próbálkozások, a munkanélküliek autonóm kezdeményezései és az önsegélyező szervezetek kevés optimizmusra adnak okot. A több baloldali német szociáldemokrata által mostanában feltett kérdésre, hogy tudniillik "kihagyható-e munka?", ezért nem lehet a "szabadon választott tevékenységek" gyönyörűségeire vagy az "önkizsákmányolás" üdvözítő voltára történő eufóriás hivatkozásokkal válaszolni (Dahrendorf). Ha egyáltalán van válasz, az csak egy negatív tézis lehet: a munkát nem "találhatják ki" egyénileg vagy autonóm módon azok az emberek, akiknek majd ezt a munkát kell végezniük. Inkább biztosítani kell az emberek számára azokat a megfelelő intézményes és anyagi erőforrásokat, amelyek képessé teszik őket az önmaguk választotta tevékenység folytatására. Bármilyen más megoldás csak arra vezet, hogy elkendőzze az erőszakot, a nyomort és a gazdasági mentőcsónak reménytelen helyzetét, amelyben sosemelég a hely.



HARMADIK ÚT?


Ha mármost -- mindezen megfontolások eredményeként -- a munkaerő (bizonytalan jövőben bekövetkező) piaci erők révén történő integrálásának "ortodox" perspektívája nem tűnik meggyőzőnek, és ha a "felesleges" munkaerő másutt, a piacon kkíkvüli felhasználásának "realista" javaslata nem lehetséges és nem kívánatos, akkor valóban nyomasztó a helyzet. Sem a munkaerőpiac, sem a munkaerőpiaci nyomást csökkenteni képes intézmények és tevékenységszférák nem rendelkeznek megfelelő felvevőkapacitással. Ennek következtében sem a munkaerő munkára történő allokációját, sem a munka hozadékának a munkaerő számára való elosztását biztosítani hivatott társadalmi mechanizmusok nem működnek többé jól. És bár nem létezik más alternatívva, mint a "munkavégzés" és az ebből való "megélés", a "többlet"-munkaerő nagy mennyiségben és egyre növekvő mértékben folyamatosan felhalmozódik, pontosan ott, ahol nem használható: a munkaerőpiac kínálati oldalán. ďgy a jóléti állam munkanélküliek, még nem munkába álltak és idő előtt nyugdíjazottak támogatására rendelt intézményei állandóan pénzügyi problémákkal kerülnek szembe, és mindez egy legalábbis latens konfliktust hoz létre egyfelől a növekvő adóterhektől, illetve emelkedő társadalombiztosítási adóktól sújtott munkavállalók és munkaadók, másfelől a munkanélküliek között.

Ez a pénzügyi egyensúlyzavar a társadalombiztosítás hagyományos strukturális elveinek mára már elavult működéséből származik -- mely a társadalombiztosítás bevételeit pénzügyileg a foglalkoztatáshoz kapcsolja. A társadalombiztosítási rendszer bevételi oldalán az összbér-szint határozza meg a társadalombiztosítás számára a rendelkezésre álló alapok nagyságát. A kiadási oldalon egy hasonló kapcsolat abból a tényből ered, hogy a juttatás iránti igények a korábban jövedelmező foglalkozás időtartamától függenek; s a juttatás nagysága is a jövedelmező foglalkozásból származó korábbi jövedelemtől függ. Mostanáig arra történtek kísérletek, hogy párhuzamosan fenntartsák a foglalkoztatás és a társadalombiztosítás közötti mindkét típusú kapcsolatot, miközben a kettőjük között lévő mennyiségi viszonyt a válság körülményei között szabályozták; a társadalombiztosítási rendszert egyfelől az emelkedő társadalombiztosítási adók nivellálásával, másfelől a juttatások össszegének csökkentésével stabilizálták. A bérek teljes tömegének növekvő százalékát szedték be hozzájárulások formájában, annak érdekében, hogy kompenzálják a járadék felvételére jogosult egyre több ember számára kiutalt jövedelempótló juttatások százalékarányának csökkenését.
Ez az eljárás addig helyénvaló, amíg a munkanélküliség időleges és korlátozott jelenségnek tekinthető. Minél irrealisztikusabbá vált ez a premissza, annál égetőbb lett a részmegoldáshoz való folyamodás -- amely tulajdonképpen ellentétes a kötelező társadalombiztosítás alapgondolatával --, hogy a különböző társadalombiztosítási ágazatok helyzetét az általános adóbevételekből folyósított támogatások segítségével stabilizálják. Az ilyen pénzügyi részintézkedésekben inherensen (bár ki nem mondva) benne rejlik az "egyenértékűség" elvének megsértése, amely szerint a nem dolgozók jövedelmének a kereső foglalkozásúak (egyéni és kollektív) jövedelméhez kell kapcsolódnia. Ha a nem dolgozók jövedelme és a munkavállalók összes jövedelme közötti eme kapcsolatot sikeresen szétbontják, a jogosultságot, a járadék nagyságát és a munkaerőpiacon korábban keresett jövedelmet figyelembe véve, az sokkal nagyobb eredmény volna, mint egyszerűen annak a problémának a megoldása, hogy a munkanélkülisegély-rendszer állandóan túl van terheelve. Egy ilyenfajta egalitariánus alapbiztosítási rendszer az alapjövedelemhez való állampolgári jogként létezne (ahelyett, hogy a járadékra való jogosultságot a hozzájárulások befizetésee alapozná meg), és ugyanakkor komoly lépést jelentene a munkaerőpiac kínálati oldalára nehezedő nyomás egyengítése irányába. Mindazoknak a rétegeknek és csoportoknak -- nemcsak a nőknek és háziasszonyoknak --, amelyek (potenciálisan) kereső foglalkozásúak lehetnek, lehetőségük nyílna a választásra: kívánnk-e munkát keresni vagy lemondanak a kereső foglalkozásról; az ilyen új körülmények között ez az utóbbi választás pénzügyileg még elfogadhatóvá is válna.

Ha megteszik ezt a lépést, a jövedelem és az elvégzett munka között eddig érvényesülő kapcsolat, a létező piaci társadalmak jellemző jelensége részben eltűnne, és a társadalmi igazságosság (valamint a gazdasági hatékonyság) kritériumaként szolgáló egyenértékűségi norma érvényessége megszűnne. Az ilyen lépéseket kezdetben nem a régi szocialista ideálokra hivatkozva kellene igazolni; inkább arra a tényre való hivatkozás lenne szükséges, hogy a piaci bérkereseti esélyek nagymértékben csökkentek, és olyan alacsonyak maradnak, hogy még a fejlett jóléti államokban sem elegendők a népesség jövedelemigényeinek kielégítésére. Az "aki nem dolgozik, ne is egyék" régi elve csak addig érvényes, amíg megfelelő lehetőségek vannak rá, hogy az emberek munka révén jussanak hozzá megélhetési szükségleteikhez. Ha ez megszűnik, akkor nyilvánvaló, hogy az állampolgárok szükségleteinek kielégítése érdekében a munkán alapuló ellenszolgáltatásokat más módon, és nem a munka megkeressett jövedelemre történő cseréje és az erre a csererendszerre alapuló társadalombiztosítási és családi rendszer révén kell elosztani. Mindazoknak, akik elutasítják ezeket a következtetéseket, vagy azt kell bizonyítanunk, hogy sok igazság van a teljes foglalkoztatottság helyreállításának módjára vonatkozó "ortodox" felfogásban, vagy azt, hogy a "realista" felfogás nem csupán a társadalom "dualizációjára" vezet, vagyis a munkaerő nagy csoportjainak kiszorítására és nyomorba döntésére. Mint a fentiekben megkíséreltem bizonyítani, mind az "ortodox", mint a "realista" álláspont komoly nehézségekkel kerül szembe, amelyek megakadályozzák e két lehetőség bármelyikének igazolását.

Természetesen könnyű megjósolni azokat a politikai reakciókat, amelyeket a jövedelemigény és a munkavégzés szétválasztására tett javaslat kivált majd. A bírálók biztosak lesznek benne, hogy bekövetkezik a munkaerőkínálat nyomásának csökkenése, olyannyira, hogy azt jósolják majd: "túlzott" lesz a munkaerő elvándorlása a munkaerőpiacról -- és ebből következően túlzott követelések nehezednek majd a garancált jövedelem vagy "nemzeti jutalék" rendszerére. E bírálatra az lehet a megfelelő válasz, hogy a garantált jövedelemminimum és a munkaerőpiacból származó jövedelem közötti különbséget be lehet szabályozni, hogy megakadályozza az ilyen következmények létrejöttét, ha ezek tényleg elfogadhatatlanná válnak a makrogazdasági hatékonysággal kapcsolatos demokratikus egyetértés útján kialakult megfontolások szempontjából. Ráadásul az ilyen nemkívánatos következmények -- amelyekre gyakran mint a "munkától elijesztő" hatásra hivatkoznak -- korlátozhatók a munkahelyi és munkavégzési feltételek minőségi javításával. Azok, akik az ortodox szemlélet hívei maradnak, a jövedelem és a munka ilyen elválasztására vonatkozó javaslat néhány előnyös következményét is látják; ha ugyanis a garantált jövedelem pénzügyi fedezetét a tényleges foglalkoztatottságtól független adóalap biztosítja, akkor ez azt jenti, hogy a munkáltatóknak a továbbiakban már nem lesz lehetőségük arra, hogy a munkanélküliség társadalmi költségeit a közösség egészéree hárítsák. Vagyis: a munkáltatóknak is fel kell ismerniük, hogy a felesleges munkaerő és a felesleges állások megszüntetése költségeket von maga után. A vállalatok kalkulációs alapjának ez az átalakítása még foglalkoztatottság-biztosító hatással is járhat.

Manapság az alapvető reformok szükségességével foglalkozó ilyenfajta megfontolások gyakran éppen a mindennapi politikai diszkurzus felszíne alatt fedezhetők fel. Az itt a munkaerőpiaci problémák megoldásának "harmadik útjaként" bemutatott elgondolás korlátait valójában nem az jelenti, hogy túl messze megy, hanem az, hogy a javasolt megoldás befejezetlen. Ez két szempontból igaz. Először is nem tételezhető fel magától értetődő módon, hogy a kereső foglalkozástól függetlenül garantált pénzjövedelem, amely állampolgári jog, a munkaerőpiacon jelen nem lévő népességcsoportok számára ténylegesen elegendő lesz ahhoz, hogy létszükségleteiket egy civiliált minimális létfenntartási szinten túl kielégítse, különösen, ha a "nemzeti jutalék" alapjainak fenntartási költségeit gazdaságilag igazolható korlátok között igyekeznek tartani. Másodszor, ha e problémán sikerülne is felülkerekedni, a munkaerőpiac nehézségeinek akkor is csak egy dimenziója oldódna meg konstruktív módon. A munkaerőpiac problémájának két dimenziója van -- a munkaerő fenntartásához szükséges eszközök elosztása és a munkaerőkapacitás társadalmilag hasznos feladatok közötti szétosztása. Ez azt jelenti, hogy egy, a bőkezű szociálpolitika eszközeivel a munkaerőt parlagon heverni engedő, anyagilag kielégítő stratégia nemcsak hogy nem lenne gazdaságilag hatékony, de alapvetően sértené a tartalmasan hasznos és célszerű tevékenység iránti embeeri szükségleteket is.

A munkaerőpiaci probléma e második aspektusa csak úgy oldható meg, ha a pénzjövedelemre való igény és a kereső foglalkoztatottság területének szétválasztásával együtt jár a hasznos tevékenységeknek a pénzbeli díjazástól történő részleges különválasztása is. Ha ezt elérik, akkor a pénzjövedelem már nemcsak a munkaerőpiacon elvégzett munkától nem fog függeeni; a "megélhetési eszközökeet" többé nem kizárólag a pénz biztosítja, hanem -- legalábbis részben -- közvetlenül az önszerveződő, független munka [Eigenarbeit]; s eredményeinek allokációját nem a pénzjövedelmek és vásárlások közvetítenék. A munkaerőúpiaci probléma második aspektusának ez a megoldása egyáltalán nincs kapcsolatban a kizárólag önmagukat ellátó "kisközösségi" gazdaságok gazdaságilag és társadalmilag "regresszív" utópiájával.

Az utolsó néhány évben az "informális gazdasággal" és a "kettős gazdasággal" foglalkozó kutatások és programatikus viták (például J. Huber és J. Berger Nyugat-Németországban; J. Gershuny, R. Pahl és J. Robertson Nagy-Britanniában; A. Gorz Franciaországban) tisztázták, milyen mértékben (és milyen feltételek között) képesek az emberek vásárlás nélkül megszerezni az árut és szolgáltatásokat még a fejlett ipari társadalmakban is. A javak biztosításának ez az informális vagy "árutlanított" típusa olyan használati értékekből áll, amelyek lényegesen ki tudják egészíteni és javítani az anyagi jólétnek azt a szintjét, amelyet az egyének és háztartások pénzjövedelmük segítségével teremtenek meeg. A termékek és szolgáltatások informális biztosításának további előnye még, hogy a munkaerőpotenciál azon része, amely nem lép be a munkaerőpiacra, nem ítéltetik puszta tétlenségre. Természetesen az informális gazdaság szószólói nem mindig teszik villágossá, hogy a dualizáció vak, laissez-faire folyamata és a politikailag igazolt és megerősített, tudatosan kialakított duális gazdaság típusa két, homlokegyenest ellentétes modell. Az elsőben a népességnek azoktól a szektoraitól, amelyek kívülrekednek a szerződéses munka területéről, elvárják, hogy valahogyan talpon maradjanak, túléljék a helyzetet, segítsenek magukon és ugyanakkor beletörődjenek a fusizásba, a kisebb bűncselekményekbe, de a kizsákmányolás és önkizsákmányolás komolyabb formáiba is. Ezzel szemben a második modellben -- vagyis a politikailag intézményesített duális gazdaság modelljében -- a cél az informális önszerveződő, független munka [Eigenarbeit] intézményes elfogadása, támogatása és kiterjesztése, és legalábbis a társadalmi igazságosság ugyanazon kritériumainak alkalmazása e területen, mint amely érvényes a társadalom formálisan foglalkoztatott szektorában is.

A társadalom "dualizációjának" spontán és vak folyamata, illetve a politikai programon alapuló duális gazdaság közötti szembenállás választja el a "fekete és zöld" és a "vörös és zöld" törekvéseket, amelyek már ma is részt vesznek a munka és a munkaerőpiac jövőjével kapcsolatos félig nyilvános vitában. Egyik irányzaton belül sem található teljesen kidolgozott szervezeti modell. És nehéz megjósolni, hogy a folytatódó munkaerőpiaci válság a gondolkodás és a politikai kezdeményezések ösztönzését vagy a fatalizmusba és cinizmusba süllyedést, továbbá a munkásosztály egyre növekvő részének "marginális" feltételek közötti létfenntartásra kényszerítését eredményezi-e. A válságok mindig kétértelműek abban az értelemben, hogy egy rendszer tanulási képességét fokozzák vagy megbénítják. Az utóbbi következik be akkor, ha a csökönyös "ortodox" vagy a Fritz Scharpf által "édes belenyugvásként" jellemzett "realizmus" marad továbbra is az uralkodó.


(Fordította: Tóth László)