LOUIS WIRTH

 

    Az urbanizmus mint életmód

 

In: Szelényi Iván (szerk.) Városszociológia. KJK 1973

 

 

    A város és a modern civilizáció

 

    A nyugati civilizáció kezdetét jelzi az a tény, hogy a korábban nomád népek állandó lakhelyet választva, letelepedtek a Földközi-tenger medencéjében; a mi megkülönböztetően modern civilizációnk kezdetét legjobban a nagyvárosok kialakulása és fejlődése mutatja. Sehol sem került az emberiség annyira távol a természettől, mint a nagyvárosokra jellemző életfeltételek mellett. S UMNER a primitív társadalmakat jellemezve azt írja, hogy azok nem mások, mint az emberek nagy területre szétszórt kis, izolált csoportjainak összessége. Ez a kép azonban a mi világunkra már nem érvényes.

    A modern ember életmódjának megkülönböztető jegye, hogy gigantikus aggregátumokba összpontosul, amelyek köré a kisebb központok csoportosulnak, és amelyből kisugároznak azok az eszmék, eljárások, amit civilizációnak nevezünk.

A modern világ "városiasságának" foka nem mérhető teljesen és pontosan azzal, hogy az összlakosság milyen aránya él városokban. A városok nagyobb hatást gyakorolnak az ember társadalmi életére annál, mint amit a városi lakosság aránya kifejezhetne, mert a város nemcsak a modern ember lakó- és munkahelye, hanem egyben a gazdasági, politikai és kulturális életét ösztönző és ellenőrző központ is, amely vonzáskörében tartja a világ legtávolabbi pontjait is. Ily módon egyetlen kozmosszá formálja a világ különböző tájait, embereit és tevékenységeit.

    A modern idők egyik legszembeötlőbb jelensége a városok fejlődése és a világ urbanizálódása. Bár azt csaknem lehetetlen pontosan megállapítani, hogy a világ 1800 millióra becsült össznépességének hány százaléka városi lakos, de azokban az országokban, amelyekben megkülönböztetik a városi és a mezőgazdasági területeket, az összlakosság jelentős része városi. Mivel azonban a föld népessége egyenlőtlenül oszlik meg, és a gyengén iparosodott országokban a városok kialakulása még alig előrehaladott, világos, hogy az iparosodott országokban a városi népesség aránya lényegesen magasabb az átlagosnál. A falusi társadalomból a városi társadalomba való átmenetet — ami az olyan iparosodott országokban, mint az Egyesült Államok és Japán, egyetlen nemzedéknyi idő alatt ment végbe — a társadalmi élet minden fázisában mélyreható változások kísérték. Ezek a változások hívták fel a szociológusok figyelmét a falusi és a városi életmód különbségeinek a tanulmányozására. A társadalmi élet mai legdöntőbb problémáinak megértéséhez elengedhetetlen e kérdésnek a tanulmányozása, mivel valószínűleg a városiasodás jelenti a társadalmi rendben és az emberi természetben jelentkező változások legfontosabb összetevőjét.

    Mivel a város inkább a növekedés, mint egyszeri teremtési aktus terméke, ezért várható, hogy az életmódra gyakorolt hatása nem képes teljesen eltörölni az emberi társulások korábban domináns módjait. Társadalmi életünk tehát kisebb-nagyobb mértékben magán viseli a korábbi — jellegzetesen a farmon, falun és majorságon élő — népi társadalom nyomait. A történelmi hatást erősíti, hogy a városi lakosság maga is nagymértékben vidéki eredetű, ahol az életmód a korábban folytatott létezési módra emlékeztet. Emiatt még nem várhatjuk azt, hogy a városi és falusi személyiség egymástól átmenet nélkül és egyértelműen megkülönböztethető legyen. A várost és a vidéket két olyan pólusnak tekinthetjük, amelyek között a történelemből ismert konkrét települések elhelyezkednek. A városi-ipari és a falusi népi társadalomból, mint a közösségek két ideáltípusából kiindulva az emberi társulásoknak a mai társadalmakban is létező alapmodelljeit elemezhetjük.

 

    A város szociológiai meghatározása

 

    Bár civilizációnkban a város rendkívül fontos, mégis alig ismerjük az urbanizmus természetét és a városiasodási folyamatot. Sokszor megkísérelték elkülöníteni a városi élet megkülönböztető jellemzőit. A geográfusok, a történészek, a közgazdászok és a politikai tudomány művelői saját tudományaik nézőpontja alapján definiálták a várost. Anélkül, hogy e meghatározások meghaladására vállalkoznánk, hangsúlyozzuk, hogy a város szociológiai megközelítése a különböző definíciók összefüggésére hívja fel figyelmünket azáltal, hogy a város sajátos jellemzőjeként hangsúlyozza azt, hogy a város az emberi társulások különös formája. A város szociológiai definíciójának a megalkotásánál az urbanizmusnak azokat az elemeit kell kiválasztanunk, amelyek az emberi csoportos élet sajátos módjáról árulkodnak.

    Ha egy települést csupán lélekszáma alapján tekintünk városnak, akkor az feltétlenül önkényes lesz. Nehéz védeni azt a jelenlegi népszámlálási definíciót, miszerint minden 2500-as létszámú és azon felüli közösség város, az összes többi pedig falu. Ugyanez lenne a helyzet, ha a kritérium 4000, 8000, 10000, 25000 vagy 100000 lélekszám lenne. S bár ez utóbbi szint már inkább meggyőz arról, hogy városi aggregátummal van dolgunk, mégsem hisszük, hogy megalkotható az urbanizmus olyan definíciója, amely kizárólag a települések lélekszámán alapulna. Továbbá könnyen belátható, hogy azok a kisebb települések, amelyek nagyvárosi központok vonzáskörzetében fekszenek, inkább tarthatnak igényt a "városi rangra", mint a lélekszámukat tekintve lényegesen nagyobb, de zömükben elszigetelt mezőgazdasági vidékeken levő települések. Végül: világos, hogy a népszámlálási definíciót túlságosan befolyásolja a városnak — statisztika nyelvén szólva — az adminisztratív meghatározás, vagyis a településhatárok jogi kijelölése. A statisztikai meghatározás viszonylagosságát jól megfigyelhetjük a legnagyobb városok esetében, amelyekhez a kapcsolódó népességtömörülések átlépik a városi, járási, megyei — sőt egyes esetekben az ország — határokat.

    Ha az urbanizmust és a város térben pontosan behatárolt fizikai egységét azonosnak tekintjük, és feltételezzük, hogy a városi tulajdonságok egy önkényes határvonalon hirtelen megszűnnek, akkor az urbanizmus mint életmód adekvát meghatározásához soha nem juthatunk el.

    A közlekedés és a hírközlés technikai fejlődése — ami valóban az emberi történelem új korszakát jelzi — fokozta a városoknak mint civilizációnk döntő elemeinek a szerepét, és a városi életmódot messze a városok határain túl is elterjesztette. A város és különösen a nagyváros uralma az ipari, kereskedelmi, pénzügyi, adminisztratív intézményeknek és tevékenységeknek, a közlekedési és hírközlési központoknak, a kulturális és szórakoztatási intézményeknek, a sajtónak, rádiónak, színháznak, múzeumoknak, könyvtáraknak, hangversenytermeknek, operáknak, kórházaknak, felsőoktatási intézményeknek, kutatási és kiadói központoknak, szakmai szervezeteknek, vallási és jóléti intézményeknek a városokba való koncentrálódásából következik. Ha a városok nem gyakoroltak volna ezekkel az eszközökkel hatást a falusi népességre, akkor a városi és a falusi életmód különbsége jóval nagyobb lenne, mint amilyen. A városiasodás már nem csupán azt a folyamatot jelenti, amelyben az emberek a városnak nevezett hely felé vonzódnak és beépülnek annak rendszerébe. A városiasodás a városok növekedésével kibontakozó életmód megkülönböztető jellemzőinek előtérbe kerülését is jelenti, végső soron tehát olyan irányú változást, amely azoknak az életmódját terjeszti, akik bárhol élnek is, a város hatása alatt állnak, a közlekedési és hírközlő eszközök által közvetített városi intézmények és személyiségek hatalma következtében.

    Hibás úton járunk akkor is, ha a várost kizárólag a népsűrűség alapján akarjuk meghatározni, a település lélekszámához hasonlóan akár M ARK J EFFERSON nyomán 10000 fő/négyzetmérföldet, akár W ILDCOX nyomán az 1000 fő/négyzetmérföldet tekintjük a városi település kritériumának, világos, hogy a lényeges társadalmi jellemzők figyelembevétele nélkül, kizárólag a népsűrűség alapján csak önkényesen különböztethetők  meg a városi és falusi települések, Mivel népszámlálásunk valamely terület éjszakai — s nem nappali — lakosságát számlálja össze, a legintenzívebb városi élet helye — a városközpont — alacsony népsűrűségű lesz. A város ipari és kereskedelmi területei tehát, amelyekben a városi társadalomnak megfelelő legjellegzetesebb gazdasági tevékenység folyik, ritkán tekinthetők igazán városiaknak. Bár a város definíciójánál figyelembe kell vennünk, hogy a város nagy lélekszámú és sűrűn lakott település, de e két kritériumot a városok kialakulásának és létezésének általános kulturális összefüggéseibe kell behelyeznünk, és e két tényező szociológiailag csak annyiban releváns, amennyiben a társadalmi élet kondicionáló tényezőiként fogjuk fel őket.

    Hasonlóképpen kifogásolható, ha a várost egyéb kritériumok, például a lakosság foglalkozás szerinti összetétele, bizonyos fizikai adottságok, intézmények, politikai szervezeti formák megléte alapján akarják meghatározni. A kérdés nem az, hogy e kritériumok valamelyike civilizációnkban vagy egy másik kultúrában milyen gyakran lelhető fel a városokban, hanem az, hogy mi alakítja ki a társadalmi életnek azt a formáját, amit "városinak" nevezhetünk. Nem tekinthető a város termékeny definíciójának az sem, amely nem vet számot a rendkívül sokféle várossal. Ha a városokat méreteik, elhelyezkedésük, koruk és funkciójuk alapján tipologizáljuk (...), úgy a városok legkülönbözőbb típusai alkothatók meg a létükért harcoló kisvárosoktól a prosperáló világvárosi központokig, a mezőgazdasági vidékek közepén levő elszigetelt kereskedelmi központoktól a virágzó világvárosi kikötőkig, a kereskedelmi és ipari városszövevényekig (konurbációkig). Ezek a különbségek azért döntőek, mert ezek a különböző "városok" társadalmi jellegzetességei és hatásai igen változatosak.

    Az urbanizmus használható definíciójának nemcsak azokat a lényeges jellemzőket kell jelölnie, amelyekkel minden város — legalábbis a mi kultúránkban — rendelkezik, hanem alkalmasnak kell lennie változataik feltárására is. Az ipari város társadalmi vonatkozásait tekintve jelentősen különbözik a kereskedelmitől, a bányavárostól, a halászati központtól, az egyetem várostól és a fővárostól. Egyetlen iparral rendelkező városnak más társadalmi jellemzői vannak, mint a többfajta iparágat elhelyező városnak, miként az iparilag kiegyensúlyozott különbözik a kiegyensúlyozatlantól, a kertváros a bolygóvárostól, valamint az ipari külvárostól, a világváros belvárosa a külvárostól, a régi az újtól, az északi a New England-itől, a közép-nyugati a csendes-óceánitól, a fejlődő a megállapodott vagy a pusztuló várostól.

    A város szociológiai definíciójának feltétlenül alkalmasnak kell lennie arra, hogy a különböző várostípusoknak mint társadalmi egységeknek az összes lényeges közös jellemzőjét kimutassa, de semmiképpen sem lehet annyira részletező, hogy figyelembe vegye az előbbiekben felrajzolt sokféle típus valamennyi változatát. Feltehető, hogy a városok különböző jellemzői között vannak olyanok, amelyek a városi élet természetének kialakításában különösen nagy szerepet töltenek be, és valószínű, hogy a városi társadalmi lét lényeges jegyei a város lélekszámától, népsűrűségétől és funkcionális típusától függenek. Továbbá feltehető, hogy a falusi életben is kimutatható az urbanizmus valamiféle hatása, méghozzá olyan mértékben, amennyire a falu és a város érintkezik egymással. Összefoglalva: bár az urbanizmus mint életmód magától értetődően definíciónk szerint elsősorban a városnak tekinthető településeken alakul ki, mégsem korlátozódik e településekre, hanem különböző mértékben mindenhol megvan, ahol a város hatása érvényesül.

    Bár az urbanizmus, vagy a városi életmódra jellemző tulajdonságok együttese, azaz ezeknek a tényezőknek a terjedése és fejlődése nem kizárólag a földrajzi és demográfiai értelemben vett városok sajátossága, mégis mind az urbanizmus, mind az urbanizáció legtisztább formáiban, a városi településeken és főként a metropolisokban figyelhető meg. A város meghatározásánál ügyelni kell arra, hogy az urbanizmust mint életmódot ne olyan helyi vagy történelmi kulturális hatásokból vezessük le, amelyek ugyan jelentősen módosíthatták valamely város vagy várostípus sajátosságait, de annak mégsem lényeges meghatározói.

    Különösen felhívták a figyelmet arra, hogy nem szabad a városiasságot az iparosodással és a modern kapitalizmussal összekeverni. A városok kifejlődése a modern világban kétségkívül nem független a modern gépi technológia, a tömegtermelés és a tőkés vállalkozás megjelenésétől. De a régebbi korok városai, amelyek az iparosodás és a kapitalizmus előtti társadalmakban alakultak ki, bármennyire különböztek is a mai nagyvárosoktól, mégis városok voltak.

    Szociológiai szempontból a várost úgy definiálhatjuk, mint társadalmilag heterogén egyének viszonylag nagy sűrűségű és állandó települését. E minimális meghatározás alapján bizonyos posztulátumok fogalmazhatók meg, amelyekből kiindulva és a társadalmi csoportokra vonatkozó, már meglevő ismereteinkre támaszkodva, megkísérelhetjük az urbanizmus elméletének kidolgozását.

 

    Az urbanizmus elmélete

 

    A városról szóló gazdag irodalomban hiába kutatnánk egy a városra mint társadalmi egységre vonatkozó ismereteinket módszeresen összefoglaló urbanizmuselmélet után. Néhány részproblémáról, például a városok növekedésének történelmileg kialakult és ma is zajló folyamatáról kitűnő elméleti tételeink vannak, és sok mű, valamint empirikus kutatás foglalkozik a városi élet egyes jelenségeivel szociológiai szempontból is. A várossal foglalkozó kutatások és tankönyvek nagy száma ellenére sincsenek olyan rendszerbe foglalható hipotéziseink, amelyek a város szociológiai definíciójában implicite meglevő posztulátumokból és az empirikus kutatások által megalapozott általános szociológiai ismereteinkből levezethetők volnának. M AX W EBER : Die Stadt című kitűnő esszéje és R OBERT E. P ARK : A város: Javaslatok a városi környezetben lezajló emberi viselkedés kutatására című emlékezetes cikke közelíti meg leginkább a módszeres urbanizmus elméleti követelményeit. Még ezek a kitűnő munkák sem nyújtanak azonban olyan rendezett és összefüggő elméletet, amely a kutatások alapjául szolgálhatna.

    Tanulmányunkban megkíséreljük kimutatni a városok legfőbb jellemzőit. E jellemzőkből kiindulva azután az általános szociológiai elmélet és az empirikus kutatási eredmények ismeretében további következtetéseket vonunk le arra vonatkozóan, hogy e jellemzők milyen szerepet játszhatnak a városi életmód sajátosságainak alakításában. Ily módon reméljük, hogy javaslatot tehetünk az urbanizmus elméletének főbb összetevőire. Hipotéziseink egy részét a már rendelkezésre álló jelentős kutatási anyag megerősíti. Vannak azonban olyan hipotéziseink is, amelyek jelenleg csak valószínűsíthetők, de teljes és pontos verifikációjuk még várat magára. Ily módon kimutatható, hogy mi az, amit a városról ma már megbízhatóan tudunk, illetve, hogy a jövőbeli kutatásokhoz mely hipotézisek tűnnek különösen fontosnak és gyümölcsözőnek.

    A városszociológusnak elsősorban azt kell kimutatnia, hogy heterogén egyének viszonylag állandó és nagy népsűrűségű településein a társadalmi tevékenységek és szervezetek milyen tipikus formái alakulnak ki. Az urbanizmus minden bizonnyal annál jellegzetesebb és extrémebb formában figyelhető meg, minél inkább adottak kongruensnek nevezhető feltételei. Tehát minél nagyobb, sűrűbben lakott és heterogénebb egy település, annál inkább megfigyelhetők benne az urbanizmus jellegzetességei. Mivel azonban a társadalomban az intézményeket és viselkedési formákat nem mindig az azokat létrehozó okok miatt fogadják el, illetve gyakorolják, előfordulhat, hogy városi életmód figyelhető meg olyan feltételek mellett is, amelyek teljességgel idegenek a városi életmód kialakulásához szükséges feltételektől.

    Több szempontból indokolható, hogy városdefiníciókhoz miért ezeket az alapfogalmakat választjuk ki. A lehető legkörülhatároltabb meghatározást kerestük, amely egyidejűleg mentes fölös hipotézisektől, s ezért a jelenségek lehető legnagyobb körére terjed ki. Ha azt mondjuk, hogy a városhoz szükséges a nagy lélekszám, akkor ez természetesen azt jelenti, hogy a nagy lélekszámot meghatározott területre, illetve a település nagy népsűrűségére értjük. Kétségtelenül okunk van arra, hogy a nagy lélekszámot és a népsűrűséget külön tényezőként kezeljük, hiszen mindegyikük jelentősen különböző társadalmi következményekkel jár együtt. Ugyancsak megkérdőjelezhető, hogy az urbanizmus meghatározásához szükséges és megkülönböztető jegyek között szükség van-e a lélekszám mellett a heterogenitás fogalmát is használni, hiszen valószínű, hogy a lélekszám növekedésével a heterogenitás fokozódik. A városi népesség heterogenitását azonban nem lehet pusztán a nagy számok törvénye alapján megmagyarázni, vagy a normál elosztási görbével megfelelően ábrázolni. Mivel a városi lakosság nem képes önmaga újratermelésére, ezért népességének fenntartásához és növeléséhez más városokból, falvakból és — az Egyesült Államok esetében — más országokból történő bevándorlás szükséges. Történelmileg tehát a város a fajok, népek és kultúrák olvasztótégelye és a legkedvezőbb tenyésztelepe — mind biológiai, mind kulturális értelemben — az új hibrideknek. A város nem csupán megtűri, hanem még jutalmazza is az egyéni különbségeket. Az embereket nem annyira hasonlóságuk és hasonló gondolkodásuk, hanem inkább különbözőségük — s ebből fakadóan egymás számára való hasznosságuk — alapján gyűjti össze a föld minden részéből. 1

    A lélekszámnak, a település népsűrűségének, a lakosok heterogenitásának és a társadalmi életnek a kölcsönös összefüggéseiről számos szociológiai előfeltevéssel rendelkezünk, amelyeket az eddigi megfigyelések és kutatások alapján tudunk megfogalmazni.

    A népesség aggregátum mérete . Már A RISZTOTELÉSZ Politikája óta 2 tudott, hogy ha valamely település lakosainak a száma bizonyos határon túl növekszik, akkor az kihat a lakosok közötti viszonyokra és a város jellegére. A nagy létszám, mint kimutatták, az egyéni változatok nagyobb fokát eredményezi. Továbbá, minél többen lépnek egymással interakcióba, annál nagyobb potenciális differenciálódásuk mértéke. Várható tehát, hogy a városlakók személyes tulajdonságai, foglalkozásai, kulturális élete és eszméi jóval többfélék, mint a mezőgazdasági lakosoké.

    Könnyen bizonyítható, hogy az ilyen változatok előidézhetik az egyének térbeli szegregációját bőrük színe, etnikai hovatartozásuk, gazdasági és társadalmi státusuk, ízlésük és preferenciáik szerint. Egy olyan aggregátumban, amelynek tagjai ilyen különböző származásúak és ilyen különböző háttérrel rendelkeznek, általában hiányoznak vagy legjobb esetben is igen gyengék a rokonság és szomszédság kötelékei és azok az érzelmek, amelyek abból fakadnak, hogy az emberek generációk óta ugyanannak a népi tradíciónak a keretei között élnek együtt. Ilyen körülmények között a verseny és a formális ellenőrző mechanizmusok helyettesítik a szolidaritásnak a népi társadalmat egybeforrasztó kötelékeit.

    Ha valamely település lélekszáma néhány száz fölé emelkedik, akkor ezzel lehetetlenné válik, hogy a településen élők valamennyien ismerhessék egymást személyesen is. M AX W EBER , felismerve e tény társadalmi jelentőségét, kimutatta, hogy a nagy lélekszámú és népsűrűségű településeken a lakosok nem ismerik személyesen egymást, holott a személyes ismeretség minden szomszédi kapcsolat előfeltétele. A lélekszám-növekedés tehát megváltoztatja a társadalmi kapcsolatok jellegét is. S IMMEL kimutatja: "Ha a városlakónak lényegesen nagyobb számú külsőleges társadalmi kapcsolatát éppoly bensőségesen kellene átélnie, mint azt a kisváros lakói teszik minden kapcsolatukban, akik mindenkit ismernek, akivel csak találkoznak, sőt mindenkihez valamiféle pozitív viszony is fűzi őket, akkor a nagyváros lakója belsőleg teljesen atomizálódna, és elképzelhetetlen lelkiállapotba jutna." 3 Ha valaki mind több emberrel lép interakcióra, előbb-utóbb képtelenné válik arra, hogy e kapcsolatokban teljes személyiségével vegyen részt, s ezért bekövetkezik az emberi kapcsolatok szegmentalizációja, aminek alapján a város mentális életét tanulmányozók gyakran "skizoid" jellegűnek nevezték a városi személyiséget. Szó sincs tehát arról, hogy a városi lakos kevesebb embert ismer, mint a falusi, éppen ellenkezőleg: a városi több embert lát és "érint" napjában, de kevesebbel lép személyes kapcsolatra, és kapcsolatai kevésbé intenzívek.

    A városi emberek általában csak szegmentális szerepekben érintkeznek egymással. Bár életszükségleteik kielégítése miatt több embertől függnek, mint a falusiak, és így több szervezet csoporthoz kapcsolódnak, mégis kevésbé függnek egyes személyektől, és másoktól való függőségük is mások tevékenységi körének csupán igen részleges vonatkozásaira korlátozódik. Amikor azt mondjuk, hogy a várost inkább a másodlagos, mint elsődleges kapcsolatok jellemzik, akkor éppenséggel a városi életnek erre a jellemzőjére gondolunk. A városi kapcsolatok lehetnek szemtől szembeniek, mégis személytelenek, felületesek, átmenetiek és részlegesek maradnak. A városlakók közömbössége, tartózkodása és szenvtelensége eszköz arra, hogy immunissá váljanak a személyes igényekkel és mások elvárásaival szemben.

    A városi viszonyok felületessége, anonimitása és átmenetisége magyarázza a városlakók általában nagyobb fokú kifinomultságát és racionalitását. Ismeretségeiket hasznosságuk szempontjából értékeljük, nevezetesen abból a szempontból, hogy mennyire alkalmasak egy általunk kiválasztott cél elérésére. Bár az egyén növeli szabadságát és emancipációját, mivel érzelmileg és személyileg megszabadul az elsődleges csoportok ellenőrzésétől, közben elveszti a társadalomba integrált életből fakadó spontán önkifejezés, erkölcs és részvétel értelmét. Lényegében ez hozza létre az ún. anómia vagy társadalmi üresség állapotát, amelyekre D URKHEIM hivatkozik, amikor megkísérli számba venni a társadalmi felbomlás különböző formáit a technikai társadalomban.

    A városi személyes kapcsolatok szegmentális jellege és utilitariánus volta speciális feladatok állandó gyarapodásában jut kifejezésre, és végső soron a szakmák kialakulására vezet. A pénzviszonyok előtérbe kerülése az emberek közötti kapcsolatok kapzsivá változtathatja, s ez gátolhatja a társadalmi rend hatékony funkcionálását, hacsak e kapcsolatokat nem ellenőrzik szakmai előírások és foglalkozási szabályzások. Mivel a hasznosság és a hatékonyság a legfőbb értékekké válnak, ezért a városi feltételekhez leginkább a korporációs jellegű szervezetek tudnak alkalmazkodni, amelyek munkájához az egyének csoportokon keresztül kapcsolódnak. A korporációk az egyéni vállalkozással szemben a városi-ipari világban nem csupán azért előnyösebbek, mert sok ezer egyén erőtartalékait képesek központosítani, vagy mert megteremtik a korlátolt felelősség és a folyamatos utódlás jogi feltételeit, hanem azért is, mert a korporációk "lelketlen" intézmények.

    A DAM S MITH szerint az egyének foglalkozási specializációja csak olyan kiterjedt piac alapján mehet végbe, amely lehetővé teszi a munkamegosztást. Ez a kitágult piac csak részben a városi hinterland eredménye; jórészt azonban már a város nagyságából is következik. A város azért uralkodik a környező hinterlandon, mert a városi élet lehetővé teszi és segíti a munkamegosztást. A városi élet változékony egyensúlya és nagyfokú interdependenciája szorosan összefügg a munkamegosztással és a foglalkozások specializálódásával. E kölcsönös függőséget és instabilitást növeli, hogy minden város a számára legelőnyösebb funkciókban igyekszik specializálódni.

    Az ilyen településen, amely lakóinak száma túl sok ahhoz, hogy mindenki mindenkit személyesen ismerhessen, s nincs arra sem lehetősége, hogy mindenki egy helyen egyszerre összegyűlhessen, szükségessé válik a közvetítő közegeken keresztüli érintkezés, és az egyéni érdekeknek a képviselőkön keresztüli kifejezése. A városra jellemző, hogy az érdekeket képviseleten keresztül érvényesítik. Az egyén nem sokat számít, de a képviselő hangját olyan tisztelettel hallgatják meg, amely nagyjából arányban van azoknak az egyéneknek a számával, akiket képvisel.

    Az urbanizmusnak a városok lélekszámából következő jellemzőinek előbbi felsorolása nem teljes; a csoport nagyságából a csoporttagok viselkedési jellemzőire vonatkozó következményekről már jóval többet tudunk. Itt csak arra vállalkoztunk, hogy mintegy példaként bemutassuk: ezzel a módszerrel milyen következtetésekre juthatunk.

    A népsűrűség . A lélekszámhoz hasonlóan adott terület népességkoncentrációjának fokából is levezethetők a város szociológiai elemzésében releváns következmények. Csupán néhányat említünk meg.

    D ARWIN a flóra és a fauna, D URKHEIM pedig az emberi társadalmak esetében kimutatta, hogy ha adott területen a lélekszám (azaz a népsűrűség) növekszik, akkor abból differenciálódás és specializálódás következik, mert az adott területen a megnövekedett lélekszámú népesség másként nem tud megélni. A népsűrűség tehát még tovább erősíti a lélekszám hatását, tovább differenciálja az embereket és tevékenységeiket, és fokozza a társadalmi struktúra komplexitását.

    A jelenség szubjektív következményeit vizsgálva S IMMEL azt a hipotézist dolgozta ki, hogy ha sok egyén kerül fizikai közelségbe egymással, akkor megváltozik a városi környezettel és különösképpen embertársainkkal való kapcsolattartásuk módszere. A földrajzi közelségnek jellegzetesen a társadalmi távolság felel meg. A vizuális jelzések a városban különös jelentőségre tesznek szert. Bizonyos tisztviselőket egyenruhájuk alapján ismerünk, s nem törődünk az egyenruha által rejtett személyes tulajdonságaikkal. Kifejlődik bennünk a művi világ érzékelésének a képessége, és egyidejűleg egyre inkább eltávolodunk a természet világától.

    Egyszerre találkozunk a pompáéval és szennyel, a gazdagsággal és szegénységgel, az intelligenciával és tudatlansággal, a renddel és káosszal. A térért folytatott verseny oly nagy, hogy minden területet a lehető leggazdaságosabban igyekeznek felhasználni. A munkahely és a lakóhely elválik egymástól; az ipari s a kereskedelmi létesítmények közelsége mind gazdasági, mind társadalmi szempontból nem kívánatossá teszi a területet ottlakásra.

    A népsűrűség, a telekár, a házbérek, a megközelíthetőség, az egészségesség, az esztétikai szempont, a zaj, a füst, a szennyeződés hiánya mind olyan tényezők, amelyek szerepet játszanak abban, hogy az egyes városrészek a népesség mely rétegei számára tűnnek kívánatos lakóhelynek. A munka jellege és helye, a jövedelem, a faji és az etnikai jellemzők, a társadalmi státus, a szokások, az ízlés, a preferenciák és az előítéletek olyan fontos tényezők, amelyek befolyásolják, hogy a népesség különböző csoportjai hogyan oszlanak el az egyes városrészek között. Egy településen belül a különböző népességcsoportok úgy szegregálódnak egymástól, amennyire igényeik és életmódjuk összeegyeztethetetlen és amilyen mértékben szemben állnak egymással. A hasonló státusú és amilyen mértékben szemben állnak egymással. A hasonló státusú és szükségletű egyének tudatos választásuk alapján vagy a körülményektől kényszerítve, szükségképpen egy területre sodródnak. A különböző városrészek így sajátos funkciókat kezdenek ellátni. Következésképpen, a város különböző résztársadalmak mozaikjaként épül fel, s e mozaikkockák egymástól élesen elkülönülnek. A különböző személyiségtípusok és életmódok keveredése az értékek relativizálódására vezet, és növeli a különbözőségekkel szembeni toleranciát, az pedig a racionalitás előfeltétele és az élet szekularizálásának elősegítője. 4

    Az egymással szemben érzelmileg semleges emberek együttéléséből és együtt dolgozásából a verseny, a hatalmaskodás és a kizsákmányolás szellemének az erősödése fakad. A felelőtlenség és az esetleges rendbontás megelőzésére formális ellen őrzési módszereket kell alkalmazni. Szigorúan előírt rutinok nélkül egyetlen nagy és kompakt társadalom sem lenne életképes. A városok világában a társadalmi rend nagy szimbólumai az óra- és a forgalmi jelzések.

    A társadalmi távolság növekedésével együtt járó gyakori fizikai érintkezés tartózkodóbbá teszi az embereket egymással szemben, és ha a kapcsolatteremtés más formái nem alakulnak ki, úgy ez a magányosság kialakulásával járhat együtt. Mivel a túlzsúfolt településeken szükségképpen nagy a népesség mozgása, súrlódások támadhatnak, és az emberek ingerlékennyé válhatnak. Az effajta személyes frusztrációból adódó idegi feszültségeket fokozza az élet gyors tempója és a sűrűn lakott területeken az élethez szükséges technológia bonyolultsága.

    A heterogenitás . A városi miliőben élő sokféle személyiségtípus közti társadalmi interakció széttöri a merev kaszthatárokat, bonyolítja az osztályszerkezetet, és az integráltabb társadalmaknál finomabb és differenciáltabb rétegződési formák létrejöttét segíti elő. Az egyén fokozott mobilitása — amely számos különböző stimulusnak tesz ki az egyént, és státusának állandó változtatásával is együtt jár a város társadalmi szerkezetét alkotó differenciált társadalmi csoportokon belül — azzal a következménnyel jár, hogy az instabilitást és a bizonytalanságot egyre inkább általában is normaként fogadják el. Ez a tény magyarázza jórészt a városlakók kozmopolitizmusát és szofisztikáltságát. Egy csoport sohasem annyira egyértelműen elkötelezett, mint az egyén. Ezért a csoportok, amelyekkel az egyén kapcsolatba kerül, soha nem rendezhetők el egyértelmű hierarchiában. A társadalmi élet különböző szféráiban különböző érdekekkel rendelkezvén, az egyén különböző csoportok tagja lesz, és egy-egy ilyen csoport csak személyiségének egy szegmentumára kiterjedően funkcionál. E csoportok azonban nem rendeződnek el koncentrikusan sem, azaz nem mondhatjuk, hogy vannak olyan "szűkebb" csoportok, amelyek a "tágabbak" részét alkotják, ami jellemző a mezőgazdasági települések vagy a primitív társadalmak csoportjaira. Az egyén életének keretéül szolgáló legkülönbözőbb csoportok inkább csak érintik vagy igen változó módon metszik egymást.

    Részben a földrajzi mozgékonyság, részben a társadalmi mobilitás miatt, a csoportok tagsága gyorsan változik. A lakó- és munkahely, a munka jellege, a jövedelem és az érdekek gyorsan változnak, ezért nehéz feladat a szervezeteket összetartani, és tagjai közt bensőséges és tartós ismeretséget kialakítani. Ez különösen vonatkozik azokra a városrészekre, amelyekben az emberek faji, nyelvi, jövedelmi és társadalmi státusbeli különbségeik következtében szegregálódnak, és nem tudatosan választják a hozzájuk hasonló emberek közelében való élést. A városlakó általában nem tulajdonosa lakásának, lakóhelyét időről időre változtatja, s ezért ritkán alakít ki szomszédaival az érzelmek és tradíciók közösségében gyökerező igazi szomszédi viszonyt. Az egyén általában nem képes az egész várost áttekinteni, illetve felismerni saját helyét a város rendszerében. Következésképpen, kevéssé képes felismerni saját "legjobb érdekeit", és ezért azt sem tudja eldönteni, hogy a tömegbefolyásoló intézmények által felvetett alternatívák és vezetők közül kiket válasszon. A társadalmat integráló szervezetektől ily módon elszakadó egyének képlékeny és szétfolyó tömeget alkotnak, s ezzel magyarázható, hogy a városokban a kollektív magatartás miért annyira kiszámíthatatlan és egyben problematikus.

    A város egyik oldalról a legkülönbözőbb embertípusok gyűjtőhelye, hiszen a városban sokféle feladatot kell megoldani, s ezért a városi élet a versenyen keresztül kedvez az egyéniségeknek, jutalmazza az excentrikusságot, az újdonságot, a hatékonyságot, a találékonyságot; másik oldalról azonban a városnak kiegyenlítő hatása is van. Ha a legkülönbözőbb egyének valahol nagy számban koncentrálódnak, azon nyomban megkezdődik az elszemélytelenedés folyamata is. A kiegyenlítődésnek ez a tendenciája része a város gazdasági alapjának. A nagyvárosok fejlődése, legalábbis a modern korban, nagyrészt a gőzenergia összpontosításától függött. A gyárak kialakulása tette lehetővé a személytelen piacra irányuló tömegtermelést. De a munkamegosztás és a tömegtermelés lehetőségei csakis az eljárások és a termékek standardizálásával használhatók ki. A pénzgazdálkodás kéz a kézben halad ezzel a termelési rendszerrel. E termelési rendszer fejlődése következtében a városokban a társulások alapja a személyes kapcsolatok helyett egyre inkább a pénzviszony, javak és szolgáltatások megvásárolhatósága lett. E feltételek között az individualitás háttérbe szorul, a városban nem egyénekben, hanem kategóriákban gondolkodunk. Ha sok embernek kell közösen használnia intézményeket és eszközöket, akkor ezeket az intézményeket és eszközöket az "átlagember" és nem az egyén szükségleteihez kell mérnünk. A közszolgáltatásoknak, a szórakoztatási, kulturális és oktatási intézményeknek a tömegigényekhez kell igazodniuk. A kulturális intézmények, az iskolák, a mozik, a rádió és az újságok tömeges felhasználásuk miatt szintén szükségszerűen kiegyenlítő hatást gyakorolnak. A városokban zajló politikai folyamatokat sem érthetjük meg, ha nem vesszük figyelembe a modern propagandatechnika tömeghatását. Ha az egyén részt akar venni a város társadalmi, politikai és gazdasági életében, akkor egyéniségét alá kell rendelnie a nagyobb közösség követelményeinek, és tömegmozgalmakhoz kell kapcsolódnia.

 

    Az urbanizmus elmélete és a szociológiai kutatás

 

    Az előzőekben néhány példán keresztül szemléltetett elmélet lehetővé teszi, hogy az urbanizmus bonyolult és sokoldalú jelenségét néhány alapkategória segítségével elemezzük. A város olyan szociológiai szemléletének a kidolgozására törekszünk, amely egységességével és koherenciájával képessé teszi az empirikus kutatók, hogy szűkebb szakterületének problémáival és folyamataival ne az összefüggésekből kiszakítva, hanem éppenséggel integráltan és szisztematikusan foglalkozzon. Néhány, az urbanizmussal foglalkozó, főként az amerikai empirikus kutatás eredménye jól mutatja a korábban kifejtett elméleti hipotézisek használhatóságát, és alkalmas arra is, hogy a további kutató munka fő kérdéseit e tapasztalatok alapján felvázoljuk.

    A három változó — a lélekszám, a település népsűrűsége, a heterogenitás foka — alapján megmagyarázhatjuk a városi élet jellemzőit, valamint a különböző nagyságú és típusú városok különbségeit.

    Az urbanizmus mint életmódtípust empirikusan három szempontból vizsgálhatjuk: 1. mint meghatározott népességi bázisra, technológiára és ökológiai rendszerre épülő fizikai, földrajzi struktúrát; 2. mint meghatározott társadalmi struktúrával, társadalmi szerveződés rendszerét és 3. mint eszmék és attitűdök halmazát, valamint a kollektív viselkedés tipikus formáival jellemezhető és sajátos társadalmi kontroll-mechanizmusok által irányított személyiségvonásokat.

    Az urbanizmus ökológiai perspektívája . Mivel a földrajzi szerkezetet és az ökológiai folyamatokat meglehetősen objektív mutatókkal jellemezhetjük, e terület kutatásában meglehetősen pontos és általában kvantitatív eredményekhez jutunk. A városnak és környékének kapcsolata megmagyarázható a városnak a népességszámból és a népsűrűségből levezethető funkcionális jellemzői alapján. Sok műszaki berendezés valamint a városi életre jellemző szakismeret és szervezet csak városokban jöhet létre és fejlődhet tovább, mert irántuk csak a városokban jelentkezik elegendő igény. E szervezetek és intézmények szolgáltatásainak természete és sokfélesége, valamint a kisvárosi intézményekhez képest kimutatható előnyös helyzete fokozza a város domináns szerepét, és egyre nagyobb területeket tesz függővé a nagyvárosi központoktól.

    A városi népesség összetétele mutatja, hogy a kiválasztásnak és differenciálásnak milyen tényezői működnek. A városokban az aktív népesség aránya nagyobb, mint a mezőgazdasági területeken, ahol több az idős és a fiatal. egyéb jellegzetességekhez hasonlóan az urbanizmusnak ez az ismérve is annál egyértelműbben kimutatható, minél nagyobb a vizsgált város. A nagyobbrészt férfiakból álló bevándorlókat leginkább befogadó legnagyobb városoktól és néhány más sajátos típusú várostól eltekintve, a városi népesség nagyobbik felét nők alkotják. A városi lakosság erősen heterogén faji és etnikai szempontból is. A külföldről bevándoroltak és gyermekeik alkotják a milliós és annál nagyobb városok összlakosságának közel kétharmadát. E népességcsoport aránya az össznépességen belül a településnagysággal párhuzamosan csökken, legalacsonyabb értékét a mezőgazdasági területeken veszi fel, ahol már csak az össznépesség egyhatoda bevándorolt. A nagyobb városokban nagyobb a négerek és más faji csoportokhoz tartozók aránya is, mint a kisebb városokban. Mivel tudjuk, hogy az életkor, nem, faj és az etnikai származás olyan tényezők, amelyek befolyásolják a foglalkozást és az érdeket is, ezért világos, hogy a városlakók egyik legfontosabb jellemzője, egymástól való különbözőségük. A történelemben idáig soha nem élt annyiféle különböző ember ilyen fizikai közelségben, mint a mai amerikai nagyvárosokban. A városokat általában, az amerikai városokat pedig különösen, az emberek és kultúrák tarkasága, és az életmódok oly mértékű differenciáltsága jellemzi, hogy a városlakók között kommunikáció szinte egyáltalán nem lehetséges, egymással szembeni közönyük és toleranciájuk viszont annál nagyobb, ezért néha éles harc alakulhat ki közöttük, de ha erre nem is kerül sor, különbségük mindig nagyon látványos.

    A városi népesség a városi élet komplexumában ható különböző tényezők együttes hatásának biológiai következményeként nem képes reprodukcióra, a nyugati világban a születések csökkenése az urbanizálódás egyik legfontosabb jele. Ma a városok halálozási aránya csak alig valamivel nagyobb mint vidéken. Korábban a városok azért nem tudták népességük reprodukcióját biztosítani, mert a városi halálozási arányszám túlságosan magas volt. Jelenleg a városi egészségügyi feltételek javulása következtében a reprodukciót inkább az alacsony születési arányszám akadályozza. A városi lakosságnak ezek a biológiai jellemzői szociológiai szempontból is jelentősek, hiszen túl azon, hogy a városi élet egyik fontos sajátosságára utalnak, meghatározzák a városok, valamint alapvető társadalmi szervezeteik fejlődését, ezenkívül a város és a vidék jövőbeli kapcsolatát is. Mivel a városok inkább fogyasztják, mint termelik az embereket, ezért a születések és a halálozások aránya kihat az emberi élet értékelésére és a személyiség társadalmi megbecsülésére. A telekfelhasználás módja, a telek értéke, a telekbér és tulajdon, a földrajzi fizikai struktúrák, a lakáshelyzet, a közlekedés, a hírközlési lehetőségek, a közművek természete és funkcionálása és a város fizikai mechanizmusának más elemei nem függetlenek a várostól mint társadalmi egységtől, hanem éppenséggel ki vannak téve a városi életmód hatásának, amire maguk is visszahatnak.

    Az urbanizmus mint a táradalommá szerveződés sajátos formája . Szociológiai szempontból általában a városi életmód megkülönböztető jegyének tekintik azt, hogy az elsődleges kapcsolatokat másodlagosak váltják fel, a rokonsági kötelékek, a család társadalmi fontossága csökken, a szomszédsági viszonyok felbomlanak, és a társadalmi szolidaritás hagyományos alapjai megrendülnek. Mindezek a jelenségek objektív mutatókkal vizsgálhatók. Így pl. a városi népesség reprodukciójának alacsony és csökkenő mutatója jelzi, hogy a város nem kedvez a hagyományos családi életnek, a gyereknevelésnek és általában az otthonközpontú életvitelnek. A termelési, oktatási és szórakozási tevékenységek az otthonból kikerülve szakosított intézményekbe helyeződnek át, s ez a családot számos jellegzetesen történelmi funkciójától fosztotta meg. A városokban az anyák inkább dolgoznak, gyakoribbak az albérlők, később házasodnak, nagyobb az egyedül élők aránya. Több a kisebb és a gyermektelen család, mint vidéken. A család mint a társadalmi élet egysége elszakadt a vidékre oly jellemző kiterjedt rokoni csoportoktól, és a család egyes tagjai más és más dolgok iránt érdeklődnek hivatásukban, valamint politikai, vallási, oktatási és szórakozási téren egyaránt.

    Az egészség ápolására, a személyi és társadalmi bizonytalanságok kezelésére, az oktatásra, szórakozásra és művelődésre városi és országos szinten szakosított intézményeket hoztak létre. A személyi bizonytalanságot erősítő tényezők fokozták az emberek közötti különbségeket is. Bár a város felszámolta a preindusztriális társadalmak merev kasztrendszerét, ezzel egyidejűleg létrehozta a különböző csoportok közötti jövedelmi és státuskülönbségeket. Általában a városi munkaképes népességen belül nagyobb a munkavállalók aránya, mint falun. A kereskedelemben, a hivatalokban és az értelmiségi munkakörökben foglalkoztatott fehérgallérosok osztályaránya nagyobb a nagyvárosokban és a világvárosokban, sőt még a kisebb városokban is, mint vidéken.

    Általában, a város nem kedvez azoknak a gazdasági tevékenységeknek, amelyek válság idején is létalapot biztosíthatnak az egyénnek. A városiak jövedelmei átlagosan nagyobbak a vidékiekénél, de a városokban a megélhetési költségek is magasabbak. Kevesebb a lakástulajdonos, és többe is kerül a saját tulajdonú lakás. A lakbérek magasabbak és a jövedelem nagyobb arányát emésztik fel. Bár a városi lakos élvezi a városi szolgáltatások előnyeit, de jövedelmének nagyobb részét költi szórakozásra, és viszonylag kevesebbet fordít élelmezésre. Amit a kommunális szolgáltatások nem nyújtanak, azt a városi embernek meg kell vennie, és a kereskedelem szinte minden emberi szükségletet ki is használ. A megfelelő izgalomról való gondoskodás a lélekölő munkától, az egyhangúságtól és a megszokottságtól való menekülés biztosítása a városi szórakoztatás és pihenés egyik fő funkciója, s ez valóban kedvező feltételeket teremt az alkotó önkifejeződés és az önkéntes társulások számára, de általában mégis csak a városra annyira jellemző passzív szemlélődésre, szenzációhajhász rekorddöntő mutatványokra vezet.

    Mivel a városlakó mint egyén végső soron tehetetlenségre kárhoztatott, arra kényszerül, hogy céljainak elérésére más hasonló érdeklődésű emberekkel együtt szervezett csoportba tömörüljön. Ez azt eredményezi, hogy gomba módra szaporodnak — az emberi szükségletek és érdekek sokféleségének megfelelően — a sokrétű célokat szolgáló önkéntes szervezetek. Bár az emberi társulások hagyományos kötelékei meggyengültek, a városi élet mégis még a korábbinál is függőbbé teszi az embereket egymástól, még a korábbinál is bonyolultabb, érzékenyebb és törékenyebb, s így az ember számára jóformán ellenőrizhetetlen kölcsönös függőségek hálóját feszítve ki. Gyakran nincs közvetlen és szoros kapcsolat valakinek a városi világban a létét egyébként meghatározó gazdasági helyzete és az általa választott önkéntes szervezetek jellege között. Míg a primitív és a mezőgazdasági társadalmakban általában néhány ismert tényező alapján előre megmondható, hogy ki mihez fog tartozni és kivel fog társulni az élet csaknem minden vonatkozásában, addig a városban a csoportok formálódásának és szerveződésének csak legáltalánosabb törvényszerűségeit tudjuk megállapítani, ami azonban sokféle ellentmondást és inkongruenciát takar.

    A városi személyiség és a kollektív viselkedés . A városlakó nagyrészt a gazdasági, politikai, oktatási, vallási, szórakoztatási vagy kulturális célokat szolgáló önkéntes szervezetek révén fejezi és fejleszti ki személyiségét, tesz szert státusra, és e csoportokban végzi azokat a tevékenységeket, amelyek életpályája szempontjából különösen fontosak. Könnyen belátható azonban, hogy e rendkívül különböző feladatok megoldását szolgáló szervezeti keretek önmagukban még nem biztosíthatják az érdeklődési körük alapján tagjaikká megnyert egyének személyiségének konzisztens voltát és integritását. Ilyen körülmények között várható, hogy a személyiség felbomlásának, a lelki zavaroknak, az öngyilkosságnak, a bűnözésnek, a korrupciónak az előfordulása a városban gyakoribb, mint vidéken. E feltevést a rendelkezésünkre álló összehasonlító adatok alátámasztani látszanak, de a jelenségek mechanizmusát még tovább kell elemeznünk.

    Mivel a városban a legtöbb csoportcél érdekében nem lehet egyénileg megnyerni az olyannyira nagyszámú, elszigetelt és differenciált lakosságot, és mivel a csoportcélok átadása csak az önkéntes szervezeteken keresztül lehetséges, a városban a társadalmi ellenőrzést is csak formálisan a szervezetek biztosíthatják. Ebből az is következik, hogy a városi tömegeket a színfalak mögött működő, a hírközlési eszközöket ellenőrző és a nyilvánosságtól elrejtett egyének vezérelte szimbólumok és sztereotípiák manipulálják. A gazdasági, politikai vagy a kulturális igazgatás ilyen körülmények között csupán frázis vagy a legjobb esetben is néhány érdekcsoport változékony kimenetelű harcának a színtere. A tényleges rokonsági kötelékek hiányát fiktív rokonsági csoportokkal igyekeznek pótolni. A társadalmi szolidaritás szempontjából jelentőségüket vesztett területi egységek helyébe pedig érdekcsoportokat állítanak. Eközben a város mint közösség apró szegmentális viszonyok halmazává válik, amelynek földrajzi értelemben van ugyan középpontja, de meghatározható széle már nincs. Ezek a viszonyok a közvetlen környezeten messze túlnövő és világméretűvé alakult munkamegosztáson nyugszanak. Minél több ember kerül egymással kölcsönös kapcsolatba, annál alacsonyabb lesz a kommunikációs szint, s közelít ahhoz a minimumhoz, amit a mindenki számára közös vagy érdekes információk cseréje jelent.

    A modern világban kialakult kommunikációs rendszernek a termelési és elosztási technológiának a fejlődéséből következik, hogy kutatnunk kell az urbanizmusnak mint életformának a várható változását is. Az urbanizmus várható változásai nem csupán a várost, hanem az egész világot érintik. A várható változás folyamatát, lehetséges irányait és ellenőrzésének módszereit tovább kellene vizsgálni.

    Csak abban az esetben remélhetjük, hogy megbízható ismeretekből felépülő rendszerezett ismereteink lesznek, ha kidolgozzuk a városnak, mint társadalmi egységnek a szociológiai koncepcióját és az urbanizmus használható elméletét. E követelményeknek a mai ún. "városszociológia" nem felel meg. Ha e tanulmányban előadottakat ilyen kiindulópontnak tekintjük az urbanizmus elméletéhez, és ennek alapján megkíséreljük a most felvetett hipotézisek kimunkálását, ellenőrzését és újrafogalmazását további empirikus kutatások alapján, akkor remélhetjük, hogy előbb-utóbb meg tudjuk állapítani a rendelkezésre álló adatok relevanciájának és érvényességének kritériumát. A város-szociológiai művekben található összefüggéstelen információk zavaros halmaza ily módon idővel rendszerezett ismeretanyaggá válhat. Csupán ilyen jellegű elméletből kiindulva kerülheti el a szociológus, hogy a szociológia nevében gyakran megalapozatlan következtetéseket vonjon le a szegénység, a lakásügy, a várostervezés, a városigazgatás, a közegészségügy, a piackutatás, a közlekedés és egyéb technikai jellegű kérdésekkel kapcsolatban. A szociológus e gyakorlati problémákat — legalábbis egyedül — megoldani úgysem tudja, ezért feltétlenül célravezetőbb, ha saját funkcióját helyesen értelmezve dolgozik, s akkor lényegesen hozzájárulhat e kérdések megértéséhez és megoldásához. Eredményesebb lesz azonban a szociológus munkája, ha általános és elméleti megfontolásból indul ki, s nem elégszik meg az ad hoc jellegű megközelítéssel.