Karády Viktor

A ZSIDÓSÁG POLGÁROSODÁSÁNAK ÉS MODERNIZÁCIÓJÁNAK FŐBB TÉNYEZľŐI A MAGYAR TÁRSADALOMTÖRTÉNETBEN*

Tanulmányom történeti-szociológiai jellegű. Azoknak a tényezőknek rövid bemutatását kísérlem itt meg, melyek egyedülállóan súlyos egyenlőtlenségeket okoztak a rendi viszonyokból a múlt század közepe óta kiemelkedő magyar társadalom különböző csoportjainak és rétegeinek -- elsősorban a vallási és nemzetiségi jellegű úgynevezett státus-csoportoknak -- polgárosodásában. Ez főképp azt jelentette, hogy egyes csoportok, elsősorban a zsidóság, sokkal intenzívebben és jobb esélyekkel vettek részt a polgári mobilitással és a szellemi modernizációval kapcsolatos mozgásokban.

Mielőtt a tulajdonképpeni tárgyra rátérnék, röviden szeretnék néhány utalást tenni a polgárosodás és a polgárság fogalmának problémáira, és legalább sommásan tisztázni, milyen tartalmú fogalmakat érdemes ezekkel a terminusokkal a magyar társadalomtörténetben jelölni.

A polgárosodás fogalmát mindenekelőtt csakis történelmiségében szigorúan lehatároltan szabad alkalmazni. Név szerinti polgárság -- városi birtokos, ipart vagy kereskedelmet űző patrícius réteg -- a rendi társadalomban is volt, és sajátos gazdasági funkciókkal, különleges privilégiumokkal, rendi szervezetekkel (mint például a céhrendszer) rendelkezett. Fontos megállapítani, hogy a 19. században kibontakozó, modern értelemben vett magyar polgárosodásnak ehhez a réteghez -- s az általa képviselt értékekhez és magatartásformákhoz -- majdhogy semmi köze nem volt. A kapitalista szabadpiaci viszonyokhoz, a városi és nagyvárosi civilizációhoz és nyílt társadalmi szervezetekhez (s az általa lehetővé tett mobilitáshoz) kapcsolódó modern polgárosodás jórészt új, addig szabadpolgári státussal nem rendelkező rétegeket érintett, és nem a patrícius vagy céhes polgárság -- elsősorban saját rendi státusa megőrzésére irányuló -- értékrendje szerint valósult meg.

A fogalom legjobb történelmi megközelítése a modernizáció fogalmán keresztül történhet. A polgárosodás ideológiája a reformkor óta (majd az ilyen irányú nagyobb méretű tényleges rétegmozgások és intézményes átalakulások beindulásakor, főképp a kiegyezés után) Magyarországon a liberális társadalmi-gazdasági modernizáció törekvéseinek felel meg. (Zárójelben teszem hozzá, hogy ideológiatörténeti szempontból a modernizációnak természetesen számos nem-liberális polgári változata is volt. Egyrészt ezek vagy a már kialakulóban levő polgári viszonyokat kérdőjelezték meg, vagy az uralkodó elit és az államapparátus szerepét hangsúlyozták a gazdasági-művelődésbeli polgárosodásban részt vevő rétegek szerepével szemben. Másrészt magában a liberális-polgári változatban is lehet találni konkurens, egymást kétségbevonó törekvéseket. Ezeknek taglalásába itt nem bocsátkozhatunk.)

A polgárosodásra vonatkozó törekvéseket tehát, kissé paradox módon, Magyarországon nem a meglévő, hagyományos polgári rétegek hordozták, hanem a liberális nemesség, a szabadértelmiségivé vagy szakhivatalnoki csoporttá szervezkedő honoráciorok és az új típusú (és -- látni fogjuk -- nagyrészt személyi összetételükben is új) szabadpiaci iparos és kereskedő rétegek. A polgárosodás történelmi folyamata éppen azért járt súlyos konfliktusokkal, mivel ezeken a rétegeken belül s e rétegek között a modernizáció menete lényeges erőeltolódásokat eredményez abból kifolyólag, hogy e rétegek nagyon is különböző esélyekkel és adottságokkal kapcsolódtak be a polgárosodás folyamatába... Az esélyegyenlőtlenségek értelmezése képezi tanulmányom tulajdonképpeni tárgyát.

_____________

* Ennek a dolgozatnak egy lényegesen rövidebb s némileg módosított változata előadás formájában hangzott el a Hollandiai Mikes Kelemen Kör 1987. évi találkozóján. Lásd Egyenlőtlen polgárosodás. A zsidóság modernizációjának különleges tényezői Magyarországon. = Változás és állandóság. Tanulmányok a magyar polgári társadalomról. Szerkesztette Karátson Endre és Várdy Péter. Hollandiai Mikes Kelemen Kör, 1989. 141- 167 oldal. (A szerző)

Próbáljuk meg összefoglalni a polgári modernizációs fejlődés összetevőit, melyek mindannyian a rendi társadalmi berendezkedés elemeinek megszűnésével, vagy legalább tendenciális átalakulásával, a zárt társadalomból a nyílt társadalom irányába való átmenettel kapcsolatosak: a gazdaság, a politikai hatalom megoszlása, a jogrend, az állam és a társadalom viszonya, valamint a társadalmi reprodukció (a csoportok egymáshoz viszonyított helyzetének újratermelése) területein.

A polgári átalakulás gazdaságilag tűnik a legegyértelműbbnek, amennyiben ez a szabadpiac működési elveinek gyors érvényre jutását jelentette. Tudjuk azonban, hogy a magyarországi kapitalista gazdaság kibontakozása a régi rendszerbe sohasem vált teljessé. A földtulajdon nem jelentéktelen része (az egyházi és főnemesi hitbizományok, valamint az állami beavatkozás súlya valószínűleg Magyarországon sokkal erősebben befolyásolta a gazdasági fejlődés irányait, mint Nyugat-Európában.

Másodsorban említést érdemel a politikai nyilvánosság szerkezetváltozása. A nemesség törvéyhozó monopóliumát (1848 óta) az igazolt műveltséggel, vagyonnal és jövedelemmel rendelkező összes réteg politikai előjogai váltották fel. Ez mindenképp bizonyos, sokáig igen mérsékelt, demokratizálást jelentett, és elindított egy fejlődést a választójog kiszélesedése és általánosodása felé. Az általános és titkos választójogon alapuló parlamentarizmus Magyarországon lényegében ugyan sohasem valósult meg, de a hatalmi elit átrétegeződése (a nemesség súlyának fokozatos csökkenésével) és főképp az eliten belüli erőviszonyok állandó alakulása magával hozta a politikai véleménynyilvánítás, manipuláció és mobilizáció új formáit, melyek megnövelték a sajtó, a pártapparátusok és a nyilvánosságot alakító hatalmon kívüli intézmények (érdekszövetségek, klubok, ideológiai társulatok) szerepét úgy, hogy a nyilvánosság ellenőrző, bíráló s a hatalmat korlátozó képessége megerősödött.

Ettől nem független a polgári állam kijelölt szerepköreinek jelentős átalakulása. Ez kétirányú volt: részben csökkenő, részben szélesedő. Az állam lemondott egy sor azelőtt betöltött társadalmi kontroll-funkciójáról, s egyre semlegesebbé vált -- legalábbis formálisan -- a vallásgyakorlás, a magánerkölcs, a szimbolikus kultúralkotás (művészet, irodalom) területein, melyeket a magánszféra és az államtól független társadalmi intézméyek vagy a törvényesen szabályozott adminisztráció ellenőrzése alá utalt. A polgári szabadságjogok intézményes biztosítása kiteljesítette a vallásszabadságot, megszüntette a kulturális cenzúrát, az erkölcsrendészet hatáskörét minimálisra csökkentette. Ezen a téren a legfontosabb fejlődést minden bizonnyal az intézményes szekularizáció hozta, mely ugyan szintén csak tökéletlenül valósult meg Magyarországon (bár sokkal teljesebben, mint a Monarchia többi tartományában), mégis messzemenően mérsékelte a felekezetek s elsősorban a többségi és uralkodó státusú katolicizmus hatalmát (melyet azelőtt az állam garantált). A polgári házasságot és a válást már a múlt század végén bevezették éppúgy, mint az állami anyakönyvezést. A felekezetek törvényes egyenjogúsága (és a felekezeten-kívüliség elismerése) a XX. század elején gyakorlatilag már az összes érdekelt vallási státuscsoportra kiterjedt. Az iskolarendszer felekezeti szempontból történt semlegessé válása is nagyot lépett előre az egységes tantervek bevezetése és az állami iskolahálózat gyors kiépítése nyomán. Ezekkel a lépésekkel azonban az állam egy sor új funkciót is magára vállalt, nemcsak a személyek polgári adminisztrációja és az iskolaügy területén, hanem a gazdaságpolitikában, az egészségügyben, a közművek és az infrastrukturális beruházások fejlesztése terén is, melyeket azelőtt alig vagy egyáltalán nem tekintett a magáéinak.

Párhuzamosan alakult át a jogrend is egyrészt a közhatalmak feudális eredetű egybemosódásának megszűnésével, a törvényhozói, bírói és végrehajtó-adminisztratív hatalom egymástól való tényleges függetlenítésével, másrészt az állampolgárok formális jogegyenlőségének megvalósításával.

Végül is mindez hozzájárult a társadalmi reprodukció rendszerének úgynevezett meritokratikus -- tehát személyes "érdemhez", illetve teljesítményhez kötött -- reformjához. A polgári viszonyok, a polgári értékrend, a polgári éthosz lényeges eleme az, hogy az örökölt társadalmi tőkeformák (vagyon, műveltség, tekintély, hatalom) hatása mellett a társadalomban való érvényessülésnél egyre nagyobb szerepet kapnak az egyénileg szerzett tőkeformák. így a társadalmi helyzet (osztályhelyzet, csoport-státus) megvalósításának mérlegében viszonylag csökkent a családilag vagy a nagyobb közösségek által felhalmozott tőkeformák súlya (például a vallási státus-csoportok vagy a nemesség tekintélye), és nőtt az egyéni érdemen, munkán, tehetségen, készségeken vagy akár szerencsén alapuló szerzeményeké. Evvel a fejlődéssel lép be a polgári világ a prométheuszi társadalmi képződmények sorába, melyek alapideológiája az, hogy mindenki képességei szerint szabadon alakítja sorsát, s a társadalom az egyéni erőfeszítésekből adódó kollektív mozgásoknak megfelelően állandóan alakítja és újjáalkotja önmagát. Innen a fejlődés, az újítás, a növekedés és a mobilitás kultusza a gazdaságban éppúgy, mint a kultúrában vagy a politikai életben.

Ez a helyzet olyan méretű társadalmi mozgásokat -- emelkedést és süllyedést is -- eredményezett a magyar társadalom egyes szektoraiban, hogy két nemzedéken belül (a kiegyezés és az I. világháború között) az uralkodó osztályok és rétegek erőviszonyai alapvetően megváltoztak az új polgári elemek javára. Ezeken azokat az újonnan, a gazdasági és társadalmi hatalmon belülre került csoportokat kell érteni, amelyek érvényesülésüket a polgári átalakulásnak köszönhették, s amelyek egyben ennek az átalakulásnak legfőbb támogatói és munkásai (ha nem is ideológus kezdeményezői) voltak.[1]

Evvel elértem dolgozatom tulajdonképpeni tárgyához, melyet egy paradox tétel illlusztrálásával vezethetnék be. Magyarországon a polgárosulás ideológiáját mások dolgozták ki és mások valósították meg. A magyar társadalom polgárosulni kész és a polgárosodást sürgető rétegei közé elsősorban a liberális nemesség és arisztokrácia egyes csoportjait, másodsorban és kisebb mértékben az iparos-kereskedő patríciusos polgárságot, a birtokos parasztságot és a honorácior értelmiséget kell soroli. A polgári fejlődésben ezek között azonban viszonylag kevesen vettek részt, és igencsak egyenlőtleg megoszlásban, aszerint, hogy milyen vallási-nemzetiségi státus-csoporthoz tartoztak. Nem kísérlem itt meg részletes statisztikai elemzéssel bizonyítani, hogy ez mennyiben volt így, hiszen az erre vonatkozó adatok közismertek. így utalhatunk az Erdei Ferenc-féle kettős struktúra koncepcióra, mely az egyenlőtlen polgári fejlődés problémakörének talán legismertebb, ha nem is legpontosabb kidolgozását nyújtja.[2] Eszerint a modernkori magyar társadalomfejlődés az uralkodó rétegekben kettős szerkezetű elrendezést hozott létre. A politikai elit a hagyományos nemességből nőtt ki, illetve ennek hatása alatt rendeződött át úri középosztállyá, mely az állami funkciókat és hivatalokat, illetve a közületek gazdasági pozícióit tartotta kézben. Az ide sorolható csoportok tehát védett, mintegy számukra fenntartott tevékenységi területeken érvényesültek, s messzemenőleg megtartották a rendi társadalom éthoszát és magatartásformáit. Párhuzamosan alakult ki, jórészt nem magyar eredetű elemekből -- zsidókból, németekből, szlávokból -- a tulajdonképpeni polgári középosztály, tehát a modern ipari-kereskedő polgárság és a szabadértelmiség, mely a szabadpiacon és a szabadversenyben érvényesült, s a polgári éthosz, a polgári értékrend s az ennek megfelelő célracionális életmód- és magatartásformák hordozója lett.

Ebben a tágabb problematikában, mind magával hozott társadalomtörténeti konnfliktusait, mind a magyar polgári középosztály helyi arculatának és társadalmi szerepvállalásának szempotját illetően -- összehasolítva a környező nemzetállamok középosztályaival vagy akár a nyugat-európai modern középosztályokkal -- meghatározó fotossága a zsidóság túlsúlyáak volt. Ez a túlsúly (mely kifejezést természetesen pusztán leíró jelleggel, s nem értékítéletkét haszálom) statisztikailag azt jeletette, hogy a századforduló az össznépességnek csak mintegy 5--6%-át kitevő zsidóság a legtöbb szabadértelmiségi, magántisztviselői és gazdaságilag önálló tőkés csoportnak (kereskedők, ipari vállalkozók) 40--60%-át szolgáltatta, ezeknek a csoportoknak általában legdinamikusabb, legmodernebb rétegeit alkotta, s így a polgári fejlődés majd minden területén -- ha nem is jutott lényegében sehol sem monopolhelyzetbe -- a modernizáció szellemiségét testesítette meg. A vallási-etnikai státus-csoportokon belüli egyenlőtlen polgárosulást úgy mérhetjük fel megközelítőleg, ha figyelembe vesszük, hogy a magyarországi aktív zsidó férfiak abszolút többsége (1910-ben kb. 62%-a) a fentebb jelzett polgári szabadpályák egyikén működött, míg a nem-zsidóknál ez az arány (eltekintve a mezőgazdaságtól) nem haladta meg a 11%-ot.[3] A szűk értelemben (gazdaságilag) önállóknak tekintett csoportok aránya (azaz a munkáltatóké vagy egyedül dolgozó önállóké) -- akik sem alkalmazotti, sem bérmunkási viszonyban nem álltak -- a zsidóságban 1910 táján (ismét csak a mezőgazdasági népességtől eltekintve) elérte a 48%-ot, míg egyébként alig 10%-ot tett ki.3 Bizonyos megkötésekkel azt mondhatjuk, hogy a magyarországi modernizáció folyamatában -- mind gazdasági, mind kulturális, sőt még politikai téren is -- a helyi zsidóság a vontató motor szerepét játszotta. Hangsúlyozni kell, hogy e szerep betöltésének a lehetősége szigorúan a magyar történelmi fejlődés függvénye. Bár egyes zsidó csoportok egyebütt is részt vettek a polgári modernizációban, bizton lehet állítani, hogy Európában sehol másutt nem töltöttek be ilyen jelentőségű össztársadalmi funkciót, nyugaton még kevésbé, mint keleten.[4]

Mielőtt ennek az egyedülálló szerepvállalásnak a kokrét feltételeit elemezni próbálnám, megkísérlem a probléma komplexitását érzékeltetni.

Először is kiemelném, hogy a zsidó polgárosodás kimutatható ereje és gyorsasága nem csupán a zsidóság csoportsajátos készségeivel és társadalmi-helyzeti adottságaival függött össze, hanem a polgárosulásra vagy az ennek legalább ideológiai-politikai támogatására kész rétegeknek a polgárosulásra való nagyfokú képtelenségével, s így az egész magyar társadalom súlyos polgárosulási deficitjével is. A zsidó polgárosodás megértéséhez tehát az egész magyar társadalom túlságosan lassú éss tökéletlen polgárosodását is meg kell magyarázni. A magyarázat kulcsa, mint erre már utaltam, kettős. Egyrészt a polgárosulásra kész nem-zsidó rétegek gyenge gazdasági-társadalmi versenyképességében rejlik a legtöbb érvényesülési szabadpiacon, legyen szó akár a magáról a földművelésről (ahol is az eladósodott nemesi birtokokból jórészt zsidó bérlők fejlesztettek ki életképes mezőgazdasági nagyüzemeket), a kereskedelmi és kisipari hálózatról, melyet szintén zsidók modernizáltak (szemben a céhrendszerből kinőtt, gazdaságilag konzervatív rendi kézművességgel), a megújult értelmiségi szabadpályákról (mint például az ügyvédség, ahol többek között a vállalati és közületi jogtanácsosság meghonosításával a zsidó ügyvédek a századforduló évtizedeiben a nagyobb városokban túlsúlyra jutottak[5]) vagy az iskolai magatartásról, ahol a zsidó diákok eredményei minden jelzés szerint mindig meghaladták (sokszor az evagélikusokkal fej-fej mellett) a többi tanulóét.[6] Másrézt -- a gyenge versenyképességtől nem függetlenül, de ezt magát ajátosan meg is határozva -- a nem-zsidó rétegek szakmai mobilitása elsősorban viszonylag védett (a nem-zsidóknak fenntartott) érvényesülési piacok felé irányult: ilyen volt az államhivatal s általában a közületi állások (közművek, vasút stb.), vagy azok, melyeket csak egyes vallási csoportok tagjai foglalhattak el (felekezeti iskolák tanársága). Az ilyenfajta, nem-szabad piacon történő szakmai átrétegződés a társadalom egésze számára ugyan képviselhette a modernizáció egy változatát, de nem a nyugat-európai polgári fejlődés értelmében. A védett és a szabad érvényesülési piacok kettőssége a "porosz-utas" fejlődés sajátja, melyben elkülönültek a "polgári" és "hivatalnok-középosztálybeli" mobilitás velejárói, melyre az össztársadalmi polgárossulási hiány nyomta rá bélyegét.

Ehhez rögtön hozzá kell tenni, hogy a modernizációbeli egyenlőtlenségek a zsidóságon belül is számottevőek voltak, bár egészen más okokból, mit a magyar társadalom egyéb szektoraiban. A polgári modernizáció elsősorban (bár kizárólagosságról itt sem beszélhetünk) a reform-zsidósághoz, az úgynevezett neológiához fűződik, míg az ortodoxia nagyjából megrekedt a polgárosodás viszonylag alacsony fokán. Amikor az elkövetkezendőkben a zsidóságról lesz szó, elsősorban a neológ zsidóságra, a Magyarországon már a múlt század végén többségre jutott "modern" beállítottságú (azaz a hagyományaitól már eltávolodóban lévő) zsidóságra kell gondolni. Ez a minősítés messzemenően (bár nem kizárólagosan) a német, osztrák vagy cseh-morva eredetű s korábban a német kultúrkörhöz tartozó zsidóságot jelenti, szemben a Galíciából, Bukovinából vagy Romániából bevándorolt és legtöbbször eredetileg jiddis nyelvű zsidósággal.

Ez a kettősség, bár rendre megtalálható a modernizáció minde területén, valójában egy igen sokrétűen tagolt magatartási skálát takart. Mégis a kettősséget messzemenően meg lehet ragadni a zsidóság földrajzi elhelyezkedésében. A gyorsan polgárosuló s főképp neológ zsidóság elsősorban a Duna-Tisza közén és a Tisza-Maros szögletében, kisebb mértékben egyes nyugati és észak-nyugati megyékben tömörült. Kiemelkedő szerepet játszott itt is a nagyvárosok zsidósága, Budapest mellett kiváltképp Pécsett, Szegeden, Aradon, Temesvárott, Nagyváradon, de a kisebb neológ városokban is, mint például Székesfehérváron, Baján, Kecskeméten, Hódmezővásárhelyen, Szombathelyen, Jászberényben stb.

Evvel máris utaltam arra a fontos társadalomtörténeti összefüggésre, mely a modernizáció zsidó útját Magyarországon az asszimilációs mozgásokhoz kapcsolta, akárcsak Nyugat-Európában (Németországot és a szigorú értelemben vett Ausztriát -- azaz lényegében Bécset -- is beleértve). Másutt viszont nevezetesen Kelet-Európában, ez a kapcsolat sokkal gyengébb volt. Csak jelzésszerűen emlíltem -- hiszen az asszimiláció általános elméletének kidolgozására itt nincs hely --, hogy ezeket a folyamatokat sokkal kevésbé a hasonulással és sokkal inkább az uralkodó elittel való kölcsönhatásból származó új kultúrjegyek teremtésével lehet megközelíteni. Az asszimilációs hasonulás elsősorban nyelvi és kulturális téren tűnt látványosnak, de még ezeken a területeken is mint alább részletesebben szó lesz erről) kreatív jellegű maradt, sőt azt a feltevést is jól alá lehet támasztani, hogy Magyarországon az asszimilációs kreativitás, elsősorban a kulturális és a polgári életmodell kialakítására irányuló alkotókészség, párját ritkító volt. (E tekintetben csak a cseh-zsidó, illetve a bécsi-zsidó asszimiláció kreativitása tűnik erősebbnek, azaz a kulturális modernizmus európai mintáinak kialakítása szempontjából -- de nem a környező társadalom polgárosodása szempontjából! -- jelentősebbnek).

Szintén utalásszerűen említem, hogy a magyarországi polgárosodásban megnyilvánuló zsidó túlsúly megfelelt a történelmi hatalmi elittel kötött implicit társadalmi szerződésnek, tehát a liberális nemesség koncepciójának a nemzeti állam modernizációja tárgyában. Ennek az egyezségnek politikai cikkelye a jogi emancipáció, majd a vallási-intézményes egyenjogúsítás (recepció) fejében a zsidóságtól a nemzeti elittel való politikai azonosulást és a kulturális-nyelvi magyarosodást követelte meg -- elsősorban a század végéig kisebbségben levő uralkodó magyarság számbeli megerősítése s a hatalmi elit uralmának politikai legitimációja céljából. Gazdasági cikkelye értelmében az uralkodó elit és az új polgárság szerepköreit szigorú munkamegosztás szabályozta. A polgárosuló zsidóság szabad kezet és hathatós állami támogatást kapott evvel a gazdasági modernizáció feladatainak elvégzésére (s az ebből származó haszon kisajátítására), míg a nemesség s a hozzá idomuló nem-zsidó elit fenntartotta magának a kiépülő államapparátus szinekúráinak haszonélvezetét. Mind a gyors zsidó polgárosulásak, mind az össztársadalom polgárosulásbeli deficitjének ez az 1918-ig maradéktalanul, később már csak részlegesen érvényben lévő társadalmi szerződés nyújtotta keretfeltételét. Máris jelezni kell itt, hogy ezt a társadalmi szerződést a többi nemzetiségi kisebbségnek is felajánlották, ezek azonban (a németség és a szlovákok egy részének kivételével) különböző, főképp politikai okok miatt vagy visszautasították, vagy sokkal kevésbé teljesítették, mint a hazai zsidóság.

Ezek után áttérek a zsidóság javára egyenlőtlen polgárosulás körülményeinek és konkrét feltételeinek a rövidség kedvéért pontokba szedett, tételes összefoglalására.

1. Földrajzi mobilitási képesség és mobilitási stratégia

A magyarországi zsidóság -- csekély töredékektől eltekintve -- bevándorlókból vagy azok közvetlen (második, legfeljebb harmadik nemzedékbeli) leszármazottaiból állt a modernizáció kezdetének időszakában. A bevándorlás már a 18. század elején megindult, főképp Morvaországból. A II. József-féle türelmi rendelet után a 18. század végén felgyorsult és a reformkorban tetőzött. Ekkorra azonban már elsősorban Galíciára, a felosztott Lengyelország Habsburg tartományára tevődött át a bevándorlás indulási súlypontja. Jellege és tömege szerint egyaránt ez volt a legfontosabb és a legkésőbb Magyarországra érő bevándorlási hullám az egész újkorban. A helyi zsidóság további mobilitását és polgárosodási készségeinek kibontakozását a bevándorlás élménye és körülményei, és az így kialakuló diaszpórahelyzet messzemenően befolyásolták. Csupán felsorolom a főbb hatástényezőket.

Először is a zsidó bevándorlás egyéni vagy családi jellegű volt, tehát nem szervezett és államilag támogatott (mint például a Mária Terézia korabeli német-sváb település), s így egyéni mobilitási stratégiákon alapult. A betelepülés tehát már eleve pozitív szelekció eredményének bizonyult. Azok jöttek elsősorban, akiknek vállalkozókészség, életkor, szakkompetencia, mozgótőke, nyelvtudás szempontjából a legtöbb adujuk volt ahhoz, hogy az átköltözéstől társadalmi-gazdasági érvényesülésük lényeges előmozdítását remélhessék. Más lett volna a helyzet, ha a bevándorlás kényszer vagy üldöztetés következménye lett volna (mint erre később bőven adódott példa). A tárgyalt korban ez ritkán volt így. Ekkor legtöbbször a jobb érvényesülési lehetőségek és a mobilitási tervek vezérelték a bevándorlókat, s így a bevádorlás nemcsak egyéni vagy kollektív mobilitási stratégiákon alapult, de az induló népességben már eleve erős pozitív szelekció révén ment végbe még akkor is, amikor -- mint például a morva-cseh beáramlásnál a nem elsőszülött fiúkat Csehországban sújtó házassági tilalom folytán[7] -- az elvándorlásnak lehetett kényszerítő motívuma is: a nyugodt házasodás végett Magyarországra vándorlók számára is az áttelepülés az életútba betervezett stratégikus lépés volt. Az ilyenfajta élettervezés készsége csak bizonyos pozitíve kiválasztott népességekben található meg.

Másodsorban az új környezetbe való beilleszkedés szükségessége erősen hozzájárult egy sor olyan, nehezen formalizálható, de a társadalmi érvényesüléshez fontos kompetencia kialakulásához, melyek részben orientációs jellegűek, részben magából az alkalmazkodás kényszeréből fakadnak: ilyen a piacismeret, az üzleti alkalmak felismerése, a személyes kapcsolatok kialakításához való érzék s az evvel kapcsolatos tárgyalókészség, a helyi hatalmi és tekintélybeli erőviszonyok érzékelése, de ilyen a nyelvtanulási készség is. E kényszerhelyzet szülte készségek a szabadpiaci érvényesülésnél a gazdasági és társadalmi élet minden szintjén konkrétan is kamatoztató előnyöket termeltek. Márpedig ezek a legtöbb olyan csoportnál hiányoznak, amelyek nem vittek végbe egyénileg tervezett, de a társadalmi integráció szempontjából elgyökértelenítő mobilitást, tehát olyat, mely egy új nyelvi, etnikai, kulturális, valamint gazdasági és társadalmi közegbe való beilleszkedéssel jár.

Megerősítette az így kialakult készségeket a település szétszórt diaszpóra-jellege. Magyarországon az észak-keleti végek (nevezetesen Máramaros, Zemplén, Bereg és Ung vármegyék) kivételével a gettó- vagy stettl-szerű elkülönített zsidó települések vagy nem léteztek, vagy 1840 után gyors bomlásnak indultak. A bevándorló népesség nem jelentéktelen része már eleve kis, nyitott, képlékeny csoportok gyanánt telepedett le a földesúri birtokokon valamint a kamarai és nemesi mezővárosok negyedeiben. Sok család egyenesen a zsidó közösségektől elszigetelten élte életét, mint egy falu vagy egy negyed kocsmárosa, mindenes kereskedője, később orvosa stb. Ilyen helyzet szükségszerűen kifejlesztette az orientációs és beilleszkedési készségeket.

Harmadsorban a kivándorlás olyan megrázó (hiszen az egész életre kiható) célracionális magatartás, mely minden másjellegű, nevezetesen gazdaságilag ésszerű életvitel előkészítésére és kialakítására is szolgálhat. Az elvándorlás már önmagában is egy rendkívül nagy energiákat mozgósító egyéni vállalkozás: szakítás a megszokott életmóddal, eltávolodás a családtól és a szövetségesektől, az egész egyéni egzisztencia kockáztatása. Aki ilyen stratégikus vállalkozásra képes, annak jók az esélyei az általában kisebb horderejű gazdasági-társadalmi döntések kialakításánál és eredményes végrehajtásánál is. A bevándorlás ilyen értelemben a gazdasági-társadalmi újítás, rugalmasság, alkalmazkodó- és alkotókészség erőpróbáját, sőt előiskoláját is képezte. Ezt a hatást mindenekelőtt a bevándorló népesség egy részének szelektív továbbvándorlásában figyelhetjük meg. A belső vándorlás a zsidó letelepülés állandó tényezője volt, általában az ország közepe és a déli részek városai felé irányuló fokozatos mozgás formájában.

A földrajzi mozgáskészség ugyanis konkrétan is elősegíti a piaci viszonyok átrendeződéséhez való alkalmazkodást. A "piac" itt nem csupán szűkebb gazdasági értelemben alkalmazható, hanem vonatkozik éppúgy a biztonsági tényezőkre, az iskolázás lehetőségeire, a fogyasztási előnyökre, az életmód, az életminőség, az életszínvonal javításának esélyeire. A zsidóság 1840 utáni[8] rohamos, s az összes nemzetiségi vagy vallási státus-csoport között egyedülállóan erős városiasodása ezt az alkalmazkodási készséget fejezte ki, ugyanakkor, amikor a városban való lakás az aggregátum további mobilitásához újabb nélkülözhetetlen előnyöket nyújtott. Megjegyezhetjük itt, hogy ez a további mobilitási készség különösképp jellemezte a reform-zsidóságot, hiszen a nagyobb városi hitközségeket majdnem mindig a neológia uralta.[9] A polgárosuló zsidó családokban mind a vagyonosság, mind az asszimiláció, mind az igazolt műveltség is együtt járt. Ez tehát a magyar-zsidó polgárosodásnak távolról sem mellékes, hanem (itt tovább nem részletezhető okok folytán) lényeges, s a kezdetektől fogva ható, meghatározó eleme.

2. A gazdasági mozgótőke és a tőkekezelésre való készség

Tételszerűen ezt a kérdést úgy foglalnám össze, hogy a modernizáció kezdetén a zsidóságnak, amennyiben volt gazdaságilag használható tőkéje, az kizárólg mozgótőke volt, míg nem-zsidó partnerei és esetleges konkurensei leginkább nem mozgatható vagy nehezen mozgatható tőkével rendelkeztek. Még ha nem is volt számottevő tőkéje, a többségében kereskedelemre szorított zsidóság rendkívüli szakkompetenciával bírt a tőke racionális kezelése, a hitelszerzés és -gyümölcsöztetés, általában a pénzkezelés és befektetés terén, annyira, hogy a modern bankrendszer kialakulása előtti korszakban is már egy sor bankfunkciót látott el.

E helyzet fő oka, mint ismeretes, a rendi szakmai-gazdasági megszorítások és tilalmak rendszerében rejlett, mely a zsidóságot az 1850-es évekig megfosztotta az ingatlanszerzés, a föld- és a telekvásárlás jogától. A modernizáció kezdetén tehát majdhogy egyedül a zsidóság volt abban a helyzetben, hogy -- elsősorban kereskedelmi eredetű -- mozgótőkét a piaci viszonyoknak megfelelő maximális racionalitással befektethessen, nevezetesen az iparba és a közlekedésbe (vasútépítés). Innen a magyar zsidóság Európában valószínűleg egyedülállóan nagyfokú részvétele az iparosításban, annyira, hogy az 1860-as évekbeli Gründerzeit óta dinamikusan fejlődő magyar nagyipar legmodernebb részlegeinek s az összes ipari kezdeményezés minden valószínűség szerint nagyobbik részének (erre nézve még nincsenek elég pontos kutatási eredmények) zsidó vállalkozók vetették meg az alapját. A zsidótörvények előestjén, 1938-ban a "keresztény kurzus" iparpolitikája ellenére, a gyárigazgatók és -tulajdonosok többsége még mindig zsidó származású volt.[10]

Mindez persze bővebb elemést érdemelne. Itt csak azt emelném ki, hogy a mozgótőke feletti rendelkezés önmagában nem elég a tőke kezelésére és racionális befektetésére vonatkozó egyéb kompetenciák nélkül ahhoz, hogy abból modern, piacképes üzemek is szülessenek. Hiszen éppen Magyarországon a birtokos nemesség maga is kezdeményezett ipari vállalkozásokat a földjáradékból fennmaradt tőkéje segítségével, főképp a reformkori felbuzdulások nyomán. Ezek a kezdeményezések azonban megfelelő kompetencia, vállalkozói kitartás és elkötelezettség híján, a konkurencia felerősödésével a század második felében vagy rendre tönkrementek, vagy a polgári s így javarészt a zsidó tőke érdekeltsége alá kerültek. Paradigmatikus példa a tőkekezelésre vonatkozó készségek elsőrangú szerepére a magyar nagybirtok modernizálása. Ez elsősorban a (főnemesi, egyházi vagy állami) latifundiumokon sikerült (mégpedig a szakképzett mezőgazdasági tisztviselőréteg munkája eredményeképp, melynek szintén mintegy negyedrésze volt zsidó eredetű) és másodsorban a bérelt birtokrészeken. A zsidó bérlők a század végén már az összes bérletnek több, mint a felét tartották a kezükben.[11] Nem is kellett jelentős hozott tőkével rendelkezniök -- hiszen a bért a termésből lehetett kifizetni --, viszont annál nagyobb szakértelemmel, hogy az eladósodott, tönkremenőben lévő nemesi földeket modern mezőgazdasági nagyüzemekké fejleszthessék.

A mozgótőke kezelése és a meglévő tőke átcsoportosítására való készség -- a vállalkozói rugalmasság, az új piaci helyzetek kihasználása -- mindig is jellemzője maradt a polgárosodó zsidóság piaci viselkedésének. Egyik összetevője ennek a finánctőkés vállalkozásokban való aránytalanul nagy részvétel. A másik, már a legszerényebb tőkefelhalmozás szintjén is, az üzleti haszon változatos befektetése újabb vállalkozásokba. A falvak zsidó kocsmárosai gyakran egyszerre foglalkoztak szeszfőzéssel, földbérléssel, szőlőtermeléssel, vegyeskereskedelemmel vagy gabonaértékesítéssel, nem beszélve a kis hitelek nyújtásáról. Ezért is volt rendre feltűnően erős a zsidó tőkések szerepe a mindenkori új iparágakban, mint legkorábban (már a múlt század közepén) a malomiparban, majd a Kiegyezés utáni években a vasútépítésben, ugyanettől a korszaktól kezdve az újságkiadásban, majd általában a kultúripari vállalkozásokban (kiadók, nyomdászat, filmipar) stb. Mi másért festettek a merev rendi szabályok szerint termelő és értékesítő céhes iparosok gyakran apokaliptikus képet a városokban letelepedésért folyamodó (s 1840 előtt legtöbbször elutasított) zsidó kereskedők és iparosok konkurenciájáról, még a legszegényebb házaló árusokéról is, mint hogy ezek állandóan forgatták mégoly kicsiny tőkéjüket: azt árultak, ami a legjobban elkelt (s így változtatták árukészletüket), újabb s újabb divatcikkeket importáltak, odavitték árujukat a vásárlóhoz, kirakatokat rendeztek be, s ezeket a vásárlók ízléséhez igazították, a kisiparosok egyszersmind kereskedőként (mástól vett áruk közvetítőiként) s termelőként fungáltak (mégpedig sokszor úgy, hogy a megrendelt árut előre kifizették vagy leelőlegezték), ingatlant, termelőerőt, munkaeszközöket, földet, boltot stb. vettek bérbe, nagybani árusítást és termelést kezdeményeztek.[12] Mindezek a céhes iparosok által kárhoztatott praktikák tőkemozgatással és mozgótőke-használattal jártak, és hosszú távon minden bizonnyal nagyobb hasznot hoztak, mint az iparűzés vagy az iparcikkek értékesítésének hagyományos (a tőkemozgatást lényegében kizáró) formái.

3. Vállalkozói szellem, újítókészség, munkamorál

és teljesítményéthosz

A felsorolt készségek és a morális-etikus magatartásbeli tényezők részletes bemutatásától itt helyszűke miatt eltekintek. Kiemelném, hogy ezek a modernizáció kezdetén Magyarországon -- szemben Nyugat-Európával -- majdnem kizárólag csak a zsidóságot jellemezték, néhány kisebb, idegen eredetű vállalkozói csoport mellett (németek, görögök, szerbek, örmények). Röviden utalok viszont ezeknek a készségeknek a történelmi meghatározottságára.

Mindenekelőtt a szabadpiacon érvényesíthető vállalkozói készségek és erények a magyarországi zsidóság mintegy eredeti kollektív tulajdonságait képezték, amennyiben a csoport a rendi társadalom védett piacaiból (nevezetesen a cégrendszerből) mindig is ki volt zárva, éppúgy, mint a monokulturális, vállalkozói újításokat meg nemigen engedő, s lényegében a tőke befagyasztását eredményező földművelésből, ezenkívül mindennemű közhivatalból, a katonai vagy a nyilvános honorácior pályák legtöbbjéből (az orvosi kivételével II. József óta).

Ez volt az első negatív meghatározó e téren, ami korán váltott át pozitív tényezővé, amennyiben a bevándorló zsidóság -- más közvetítők híján -- kezdettől fogva jelentős és egyre nagyobb szerepet kapott a kamarai és nemesi birtokok termékeinek értékesítésében s egyben az ehhez kapcsolódó pénzügyletek lebonyolításában. Míg másutt, főképp Nyugat-Európában, a céhrendszer korai bomlásával a kezdeti kapitalizmust is a nemzeti polgárság kezdeményezte, Magyarországon ezt a hagyományos iparos-kereskedő réteget a céhrendszer a múlt század közepéig megkötötte, szűk, de védett helyi piacaik kiszolgálására szorította, s így a külkereskedelem és a szabadpiaci áruforgalom, különösképp a napóleoni háborúk óta egyre gyümölcsözőbb gabonakereskedelem, jórészt a zsidóság kezébe került.

Hasonló szerepe volt az ingatlanvásárlási tilalomnak, melyt az 1850-es évekig fennállt. Tulajdonjog megszerzése helyett a zsidó kereskedők és iparosok csak bérleti jogokat szerezhettek. így a mozgatható tőke hozam nélküli megkötésének ezen, a rendi társadalomban oly fontos lehetősége -- hiszen az ingatlan (legyen az "ősi" föld, szőlő, patrícius lakás, városi ház vagy telek, esetleg vadászterület) mindig erős státusszimbolikus funkcióval bírt -- a feltörekvő zsidóság gazdasági stratégiájából sokáig ki volt zárva. A bérlő viszont, mind biztonsági okokból (hiszen a bérletet hosszabb távon felmondhatták), mind a bérlettel járó állandó terhek viselésének kényszeréből, maximális gazdasági racionalitásra volt szorítva. A feudális kor első, már sokszor tisztán kapitalista gazdálkodást folytató termelő típusa így az árendás, nevezetesen, kényszerhelyzeténél fogva a bérlő-gazdálkodásra a többi jelöltnél sokkal inkább rákényszerített (s ennek következtében gyakran magasabb bérleti árat ajánló) zsidó árendás lett.

A befektetések hozadéka és a teljesítmény maximalizálására késztető racionális vállalkozói magatartás másik negatív tényezőjét (ide tartozik még a kockázatvállalás, a kompetícióra való készség, az újítási és alkalmazkodási hajlam is) maga az a különleges kizsákmányolás és elnyomás szolgáltatta, mely a zsidóságot az emancipáció előtti időkben sújtotta. A "védőadóval", "türelmi adóval" s minden egyéb megterheléssel sújtott, privilégiumokkal nem rendelkező, a városokból legtöbbször kitiltott zsidóság mindig is rá volt szorítva, hogy gazdasági működését a maximális ésszerűség elve szerint szabályozza. A reformkorban például a szabad királyi városokba költözés jogát még 1840 után (és 1858 előtt) is gyakran csak a vagyonos zsidóknak s annak előtte pedig sokszor csak valóságos megváltási díj ellenében engedélyezték, éppúgy, mint az iparűzést vagy a kocsmáltatást. Ugyanakkor a zsidóiparosok versenyképességét sokféleképpen, így például nevük és mesterségük feltüntetésének (cégtáblák használatának) tiltásával igyekeztek csorbítani.[13]

A vállalkozói szellem tehát egyeneságú leszármazottja a zsidóságot csoportsajátosan érintő társadalmi hátrányok kompenzálásának.

Ez a gazdasági-vállalkozói racionalitás a rendi társadalom viszonyain túl, a modernizáció korszakában is a zsidóság különleges csoport-készségének bizonyult, amennyiben kizárta a státusőrzést célzó, gazdasági célszerűséggel nem vagy kevésbé bíró gazdasági magatartást, mely a patrícius polgárságot, a nemességet, az új keresztény középosztályt és a feltörekvő parasztságot egyaránt jellemezte. Holott valamiképp minden státusőrző magatartás szemben állott a teljesítményéthosszal -- hiszen alapelve nem a piaci követelményeknek való megfelelés, hanem a meglévő vagy elérendő társadalmi "ranghoz méltó" viselkedés volt. Ez legtöbbször ellentmondott a szigorú értelemben vett munkamorálnak is. Ha egyáltalán megengedte a fizetett munkát (mint ahogy a nemesség létideáljában nem engedte meg: "Paraszté a dolog! Én magyar nemes vagyok..."), ezt csak a rendi szokásjog által megszabott formában (mint a céhes iparosoknál vagy a patrícius polgárságban), valamint a hatalomgyakorlás révén a közhivatalok posztjain. Elsorolni is nehéz, mennyi hagyományos vagy a modernizáció korában kifejlődő új foglalkozás gyakorlását zárta ki ez a státusőrző vagy státus-kifejező viselkedés (így a kapitalisztikus kereskedelmet, a pénzügyleteket -- "a pénz piszkos" --, az orvosi hivatást -- mint személyi-testi szolgálatot --, mindenféle fizikai -- "proli" -- munkát stb.), s milyen mélységesen kanalizálta, illetve kötötte meg a nem-zsidó csoportok mobilitását. Ellenkezőleg, a státusőrzés kényszerének hiánya -- hiszen kezdeti társadalmi helyzete pária-jellegű volt -- a zsidóságnál messzemenően kifejlesztett egy a magyar társadalomban ritka teljesítményéthoszt és munkamorált, mely a polgárosodásra kész rétegeknél annál kevésbé volt jelen, minél távolabb álltak ezek a nemességtől a társadalmi térben mobilitásuk nekilódulásának történelmi időszakában.

Ugyanis a nem-zsidó rétegek mobilitására a régi rendszer legvégéig rányomta bélyegét az úriember létmintája. Itt az úriság ideológiájának összetevőire nem térhetek ki; ez mindenesetre ellentmondott mind a vállalkozói szellemnek, mind a teljesítményelvnek, mind a munkamorálnak. így alakult ki az úri és a polgári (azaz zsidó) magatartási mintának és értékrendnek a magyar társadalomfejlődésre nézve oly tragikus hatású szembenállása. Eszerint, sommásan, a racionális pénzszerzés, a megerőltető és célratörő munka, a gazdasági, iskolai, szellemi, kulturális stb. teljesítmény keresése valahogy nem úri, hanem zsidó dolog.

Ezért is vált aztán a kevés munkával járó és mérsékelt szakértelmet igénylő államhivatal (melyhez elég volt valamilyen szintű középiskolai vagy a viszonylag könnyen megszerezhető jogi képzettség) és másodsorban a védett piacokon befutható tanári, katonatiszti és papi pálya, melyek az úri státust (főképp a "néptől" való distinktív elkülönülést) a legjobban biztosították, a nemesség és a feltörekvő keresztény rétegek legfőbb mobilitási célpontjává. Hogy a védett és a szabad középosztálybeli érvényesülési piacokon uralkodó viszonyok különbségeit szemléltessük, elég arra utalni, hogy míg a vállalkozó tőkés munkásaival és hivatalnokaival együtt napi 8--12 órát dolgozott a tönkremenetel vagy az elbocsáttatás fenyegetése mellett, addig a nyugdíjjal s fizetett szabadsággal (tehát teljes foglalkoztatási biztonsággal) járó közhivatalokban 4--6 órás volt a munkaidő. Elkerülhetetlen volt, hogy ezek a különbségek a munkához és a teljesítményhez való általános viszony területén ne hagyjanak nyomot. S ezért figyelhető meg, hogy a tiszta konkurencia helyzeteiben -- ilyen például az iskolázás -- a zsidó résztvevők valamint a polgári mobilitási mintát követő egyéb csoportok (ilyeneket leginkább a hazai németségben, az evangélikusok és a kevés unitárius között találunk) mindig átlagosan erősebbeknek bizonyultak többi keresztény partnereiknél.[14]

4. Asszimilációs készség

Az asszimilációs készség a befogadó társadalom és az asszimilálandók érdekviszonyainak függvénye. Magyarországon egyetlen vallási-nemzetiségi kisebbségnek sem áll saját kollektív biztonsága szempontjából annyira érdekében az asszimiláció, mint a zsidóságnak. Bár voltak ellenvélemények is, melyek egyrészt a zsidóság "asszimilálhatatlanságát" hangoztatták, másrészt túlságos megerősödésének, hatalomra jutásának veszélyét, mégis már korán többségi álláspont alakult ki a liberális-nemesi elit köreiben arra nézve, hogy a zsidó asszimiláció nemzeti érdek: olyan réteget termel ki, mely a nemzeti polgárság funkcióit látja el, és egyben döntően megjavítja a nemzetiségi egyensúlyt a magyarság javára. Az asszimiláció folyamata, az így igazolt társadalmi szerződésnek megfelelően, nagy intenzitással indult meg a reformkorban, az 1848--49-es szabadságharc alatt példátlan politikai töltést nyert, és a századvégre a zsidóság többségére nézve már nagyjából be is fejeződött. Tudjuk, hogy hasonló asszimilációs mozgás egyéb nemzeti kisebbségeket is érintett, kimutathatóan azonban sehol sem vált olyan elmélyültté s teljessé, mint a zsidóságban (egyes, viszonylag kis terjedelmű allogén töredék-csoportok kivételével, mint például a csekély számú örmény lakosság, a tót vagy az erdélyi román nemesség s a szepességi szászok).

Az asszimiláció komplex problémájáról már említettem, hogy ezt a hasonulás fogalmával sem kimeríteni, de még adekvát módon megközelíteni sem lehet. Inkább a zsidóság és a befogadó társadalom, elsősorban a magyar uralkodó rétegek -- így a liberális nemesség -- egymással kialakított kapcsolatrendszerének hatásmechanizmusáról volt szó, mely a bevándorló zsidóságot nyelvileg és kulturálisan általában úgyszólván két nemzedék alatt elmagyarosította, erős nemzetiségi magyarságtudattal látta el, valamint a magyar nemzeti államiság iránt nem kevésbé erős lojalitásra kötelezte el. Ezek mellett a statisztikailag is könnyen igazolható "hasonulási" jelenségek mellett -- melyek a zsidóságot minden egyéb magyarországi allogén csoportnál erősebben jellemezték -- fontos emlékeztetni egyrészt az asszimiláció új kultúrjegyeket teremtő, eredeti eredményeire, másrészt számos belső ellentmondására és illúzióira. Részletesen ezekre sem térhetek itt ki.Ebben az összefüggésben legfontosabbnak az tűnik, hogy az asszimilált zsidóság olyan sajátos szimbolikus örökség, a modernizáció folytatására is szolgáló szellemi tőke és mentalitásbeli tényezők birtokába jutott, melyek lényeges előnyöket biztosítottak számára a polgári rétegeken belüli érvényesülésnél is. Az asszimiláció tehát szorosan összefüggött a polgárosodás sikerével. Csupán illusztrációképp sorolok fel három ilyen összefüggést a nyelv, a kultúrához való viszony és a vallásosság terén.

A megmagyarosodott zsidóság ugyanis messzemenően megtartotta két- vagy többnyelvűségét s az idegennyelv-tudásnak mint társadalmi értéknek a kultuszát. Ennek jelentőségét nem szükséges bővebben ecsetelni az iskolai siker-esélyek, a szakképzettség, a nyugat-európai polgári kultúra és még általánosabban a modernizációs ideológiák befogadása és közvetítése, sőt ezen túl egy rétegsajátosan az átlagnál mindig magasabb információs szint elérése szempontjából. Ugyanakkor az elmagyarosodott zsidóság nyelve -- tekintve, hogy a nyelv-váltás legelőször és legintenzívebben a városokban s elsősorban a fővárosban történt meg -- a modern városi magyar nyelv alapjait vetette meg. Ez a nyelv persze elüt a vidéki magyar nyelvi mintáktól, szókincse, dallama, ritmusa is más, s ezt lehet szeretni vagy nem szeretni. Mindenesetre jelentős részben ezen a nyelven ment végbe a modern európai művelődés és a tudományos megmagyarítása.

A többnyelvűség elterjedtsége mellett más tényezőkhöz is fűződő, rétegsajátosan magasabb információs szint adta meg a lehetőséget egy szélesebb körű mobilitás és újítási készség elérésére, mind a szimbolikus-művészi, mind a technikai-tudományos modernizmus gyors és akadálytalan befogadására, az ezeken a területeken folyó nagymérvű újítási hullámokban való részvételre, s végül -- de nem utolsósorban -- a nyugat-európai szellemi újdonságok közvetítésére. Erre egyébként az alapmodellt maga az asszimiláció szolgáltatta, mely mind nyelvileg, mind kulturálisan egy hatalmas újítás, átállás és alkalmazkodás élményét és tapasztalatait hozta magával. A szellemi modernizáció mindenütt a polgárság, illetve a polgárságból kiszakadt többé-kevésbé marginális csoportok műve volt. Magyarországon ilyen nemzeti polgárság nem volt, de volt nemzeti szabadértelmiség. A szellemi modernizáció legkreatívabb feladatait ez a réteg látta el az assziminált és művelt zsidóság hathatós és valószínűleg nélkülözhetetlen segédletével. Azt mondhatjuk, hogy Magyarországon a szellemi modernizáció szervezése (folyóiratok, könyvkiadók, színházi vállalkozások stb. formájában), finanszírozása (mecénási vagy megrendelői minőségben), erkölcsi és művészi legitimációja -- melyre csak a modern művészet iránt elkötelezett nagyközönség és szakértőgárda képes -- a múlt század vége óta nagyrészt az asszimilált zsidó polgári osztályoknak köszönhető. Ebben az összefüggésben egyaránt gondolni kell A Hét, a Nyugat vagy a Szép Szó szerkesztőire, a Hatvanyak, az Athenaeum Könyvkiadóra, a Kner Nyomdára, Bartók és Kodály, Adi és József Attila lipótvárosi és újlipótvárosi barátaira és publikumára, akiket -- ha nem lettek volna -- senki és semmi nem helyettesített volna... (A szellemi modernizáció terén tehát megfigyelhető bizonyos munkamegosztás a kreatív nem-zsidó szabadértelmiség és a szervező, finanszírozó, legitimáló funkciójú művelt zsidó polgári rétegek között, amellett, hogy a század vége óta jelentkeztek már -- például az irodalomban Bródy Sándor, Kiss József, majd Füst Milán s később Radnóti, Gelléri Andor Endre vagy Pap Károly személyében -- a jelentős zsidószármazású alkotószemélyiségek is. Az eltolódás oka valószínűleg az asszimilációs műveltségi tőke felhalmozásának történelmi ritmusában keresendő. Úgy tűnik, hogy a partikuláris-nemzeti kultúrához kapcsolódó szimbolikus alkotó tevékenységek sorában az elmélyült kreativitás kibontakozása több nemzedéknyi begyökerezettséget igényel.)

Harmadrészt utalnék a vallási reform és az asszimiláció egymással való szoros összefüggésére. A zsidó ortodoxia, a szigorú hagyományhűség erős ön-szegregáló, ön-elkülönítő, a nem-zsidó környezettel való távolság fenntartását célzó hatással bírt, s mint ilyen, a befogadó társadalmakban a zsidóság kritikájához ("állam az államban") elsőrendű érveket szolgáltatott. Ezt a kritikát a zsidó felvilágosodás (főképp Németországban) már korán magáévá tette, és a liberális vallási reformmozgalmak ennek értelmében nyertek teret, többek között már a reformkor óta egyre erőteljesebben Magyarországon is. A magyarító mozgalom és a vallási reform nálunk messzemenően együtt járt, és igen korán a hazai zsidóság nagyobbik részét befolyása alá vonta. A neológia számbelileg és a társadalmi tekintély szerint korán túlsúlyra tett szert, s a vallási identitáshoz ragaszkodó zsidóságon belül egyedülállóan nagymérvű szekularizációt engedett meg, ugyanakkor, amikor a zsidóság kialakuló magyarságtudatát is messzemenően fokozta. A század végén a neológ zsinagógák 71%-ában már magyarul prédikáltak, míg az ortodoxoknál csak 7%-ban, s a közbülső, úgynevezett status quoante hitközségekben 52%-ban.[15] Ismerve a rendiség, a konzervativizmus, a kulturális és szellemi hagyományosság összefonódottságát az ortodoxiával, ez a felekezeten belüli világiasodás a modernizációs magatartások erőre kapásának és legitim szerephez való jutásának lényeges feltételét képezte. Tételesen azt mondanám (vállalva az evvel járó egyszerűsítés kockázatait), hogy 1. a zsidóság szekularizációs szintje már a század végén az összes vallási felekezet között a legmagasabb volt; 2. ez a világiasodás az eredeti közösséggel való szakítással ritkábban járt, s általában kevésbé drámai körülmények között történt, mint a legtöbb keresztény felekezetben (különösképp a katolikusoknál, akik sokáig gyakran dogmatikusan zártak ki minden modernizációs ideológiai törekvést); 3. míg a két világháború közötti "keresztény kurzus" a keresztény felekezetek legtöbbjében felerősítette a vallási kontrollt és leállította a világiasodás terjedését, ez a fejlődés a zsidóságban az üldözésekig tovább folyt. Összefoglalva, azt hiszem, hogy ez a nagymérvű és viszonylag harmonikus (tehát a vallási identitás formális feladásával legtöbbször nem együtt járó!)[16] belső szekularizáció a zsidóság szellemi modernziációs készségének alapfeltétele volt. Ezen a téren Magyarországon csak egyes liberális protestáns kisebbségek -- az evangélikusok és az unitáriusok -- mutattak fel némileg hasonló vonásokat.

Nem szólok itt az asszimiláció ideológiai velejáróiról, a magyar-zsidó identitás kialakulásáról és megerősödéséről (még az ortodox tömegek nagy részében is), az állam iránti hűségről és bizalomról, a disszimiláció -- a zsidó elkülönülés, sorstervezés (s ezen belül a cionizmus) -- messzemenő elutasításáról, a honi lokálpatriotizmusról, a történelmi tudat elmagyarosodásáról, melyek igen nagy jelentőségük ellenére a polgárosodással és a modernizációval csak közvetve függtek össze. Hasonló okból szintén későbbre hagyom az egyéni jellegű stratégikus asszimilációs aktusok rövid elemzését -- a vallásváltást, a vegyesházasságot, a névmagyarosítást --, melyeket az érdekeltek ugyan asszimilációs útjuk lezárásaként hajtottak végre, bár ezek valójában gyakran egyéni identitásválságuk mélypontjává s a velejáró illúzióvesztés stációivá váltak: bárhogy történt is, ezek inkább a később tárgyalandó státusz-kompenzációs kényszer révén vettek részt a zsidó modernizáció és polgárosodás folyamatában.

5. Hagyományos műveltségi tőke és művelődési készség

Köztudott, hogy egy népesség szellemi, tudományos, gazdasági, sőt politikai modernizációs készségének milyen fontos eleme a formális műveltség, elsősorban alapfokon az írásbeliség szintje. E téren csak arra emlékeztetnék -- hiszen közismert tényekről van szó --, hogy az összes valláscsoport között a zsidóság rendelkezett a legjelentékenyebb (még a protestánsokénál is erősebb), mintegy "magával hozott", tehát saját hagyományos kultúrájából fakadó műveltségi tőkével. Már a modernizáció kezdeteinél a férfi zsidóság majdnem teljességében egy, de gyakran több nyelven is tudott írni vagy legalább olvasni, ami ebben a korban Európa-szerte teljesen egyedülálló jelenség volt. Ráadásul az asszimiláció nemcsak anyanyelv-váltást eredményezett, hanem első fázisaiban, mint láttuk, a többnyelvűséget általánosította. 1910-ben a magyar ajkú zsidó lakosság 61%-a volt többnyelvű, szemben a nem-zsidók minteg 19%-ával.[17] A többnyelvűség (mely elsősorban a némettudást jelentette) a kulturálisan elmaradott magyar viszonyok között az európai művelődés felé nyitott ablakot. Emellett maga a vallási műveltség sem csupán passzív befogadásra, hanem aktív és módszeres "tanulásra" (Lernen), érvelésre, tételek megtárgyalására, vagy legalábbis a hagyományos argumentáció újragondolására, ezenkívül igen nagy memorizálandó tényanyag befogadására volt felépítve. Ennek a kultikus műveltségnek szekularizált változata érthetően az önművelés, az önképzés, az információszerzés, a szellemi és politikai tájékozódás, a nyilvánosságban való részvétel igényét fejlesztette ki, tehát azt, amit általában szellemi mozgékonyságnak lehet nevezni. Ennek elemeit a zsidóság minden társadalmi rétegében megtalálni.

A hagyományos műveltség mellett említést érdemel az is, hogy a zsidóság egyetemes művelődési hagyományaiban erős világi elemek is fellelhetők, melyek a modernizáció kezdetén magyarországon is jelentősen fokozták a legnagyobb szellemi befektetést kívánó értelmiségi szakmák felé való mobilitás hajlamát (ilyen volt elsősorban az orvostudomány, mely sokhelyütt történelmileg kimondottan "zsidó szakmának" számított). Emellett korán kialakult a vallásos műveltség szekularizált szakma-változatai iránti tudományos érdeklődés -- mint a nyelvészet, a matematika, a történetírás, a filozófia, a nyugat-európai irodalmak története: nem véletlen, hogy a század vége óta Magyarország egyetemein a fiatal társadalomtudományok legjelesebb képviselői közül sokan származtak a zsidóságból, akkor is, amikor az egyetemi állások betöltésénél a zsidó származás kifejezett hátrányt jelentett. így például a modern orientalisztika atyja, a világhírű Goldziher Ignác (aki minden bizonnyal napjainkig is a nemzetközileg legismertebb magyar bölcsésztanár), bár már 22 évesen magántanári címet szerzett a pesti egyetemen, katedrához ugyanott csak 55 éves korában jutott -- miután elhárította volt a nyugati világ legnagyobb orientalista tanszékeire való meghívását... Függetlenül az ilyenfajta tudós szakmai orientációtól, amely ugyan legtöbbször többlépcsős családi művelődésbeli befektetéseken alapult (legalábbis azon, hogy a családban pl. a vadászpuska- vagy pipagyűjtemény helyett könyvespolc találtatott), mégsem volt tömeges méretű, nem lebecsülendő a szekuláris műveltség-igény kialakulásának értékrendbeli feltétele, a szellemi javak s ezek szimbólumai -- elsősorban a könyvek -- iránti általános és hagyományos tisztelet. Amikor a vidéki magyar úri házakbann Mikszáth híres anekdotája szerint egyáltalán nem lehetett még könyveket találni, a polgárosuló zsidó családok már obligát módon beszerezték a német klasszikusok (Goethe és Schiller) mellett a hazai klasszikusok díszkiadásait is, legalább a nappali szoba ékesítése céljából, akkor is, ha ezeket majd ikább csak az ipart és kereskedelmet űző polgárok második és harmadik nemzedéke fogja (de ezek már gyerekfejjel) elolvasni...

E belső műveltség-tőkének a hatása legközvetlenebbül a zsidóság minden rétegében sspecifikusan magas, és összességében magyarországon egyedülálló színvonalú iskolázottsági befektetéseivel és sikereivel mérhető le.[18] Nem részletezhetem itt, hogy ez a viszonylagos túliskolázottság mennyiben kötődött magukhoz az asszimilációs magatartásokhoz (például a következőkben tárgyalandó státus-mobilitáshoz) és sokkal kevésbé, mint a nem-zsidó miliőkben (mindenesetre kevésbé, mint ezt várni lehetne), a szakmai-gazdasági mobilitás stratégiáihoz. Ennek megfelelően a zsidóság műveltségi tőkéje nemcsak a mintegy "hivatalból" iskolázott rétegekben (a szabadfoglalkozásúak, a hivatalnokok és az egyéb szellemi foglalkozásúak -- tanárok, papok, alkotó értelmiségiek -- körében) összpontosult, hanem a kereskedő-ipari polgárságban is, részben viszonylagos szakmai túlképzettség formájában.[19] Ez a tényező egyébként minden bizonnyal számottevően járult hozzá ennek a polgárságnak újító, modernizáló és alkalmazkodó képességéhez, tehát a szigorú értelemben vett gazdasági konkurenciaképességhez is. Ennek is köszönhető, hogy még az (ugyan viszonylag kisszámú) zsidó munkások is elsősorban a szakmunkásság és a technikusok körében helyezkedtek el (így, elég tipikusa, a nyomdászatban), tehát a munkásosztálynak a polgársághoz legközelebb álló csoportjaiban. Az igazolt műveltségi tényezőkben (iskolai diplomákban, címekben és intézményes jogosítottságokban) is objektivált, de ennél sokkal általánosabb műveltség-igény a magyar-zsidó polgárosodás egyik legpregnánsabb megkülönböztető tulajdonságát képezi.

6. Státus-mobilitás és státus-kompenzáció

A zsidóság kezdeti pária-státusának öszetevői közismertek, hiszen a jogi, társadalmi, vallási, sőt gazdasági jellegű megkülönböztetettség és tilalmak valóságos rendszerét alkották az emancipáció előtt. Ez a helyzet némely szempontból azután is fennmaradt. Rögtön hozzá kell azonban tenni, hogy Magyarországon ennek a rendszernek a súlya sokkal kisebb volt, mint a környező kelet- és közép-európai térségben, és gyorsabban fel is oldódott, mit egyebütt, már a törvényes egyenjogúsítás (1867) előtt. Sem a vallási jellegű intolerancia, sem a társadalmi diszkrimináció nem nyomta olyan mértékben a magyarországi zsidóságot, mint például a felosztott Lengyelországban, Oroszországban vagy akár az egyes osztrák tartományokban és német államokban, nem beszélve arról, hogy a személyi biztonságot a mindenkori magyar államhatalom a 18. századtól kezdve (egészen 1919-ig, sőt bizonyos mértékben még 1944-ig is) hatékonyan garantálta. Ezért is vált a 19. századi Magyarország a korabeli zsidó vándorlás elsőrangú célterületévé, valóságos Amerikájává. A birtokos nemesség, az egyházi intézményes földesurak, sőt az udvart képviselő helytartótanács is már akkor is liberális befogadási politikát folytattak -- persze nem önzetlenségből --, amikor még a nemzeti liberalizmus kánonját nem dolgozták ki a reformországgyűlések. A zsidóság helyi státusának javulása az emancipáció után is tovább folyt. Az 1895-ös recepciós törvény, a zsidó polgárság elitjének gyakran nemesség adomáyozása, a zsidóság egészének valóságos kollektív státus-emelkedését és a politikai hatalmi elittel kialakított érdekegyezségét fejezte ki.

Mégis, ez a viszonylag korán elért státus-javulás mindig bizonyos mértékig kétséges maradt. A mindennapi életben, az úri kaszinóba való felvételnél, a gyerekeknek katolikus iskolába jutásánál, a társas (baráti, játszótársi, szerelmi) kapcsolatokban, a tánciskolába való beiratkozásnál, az iskolai önképzőkörben való tisztségviselésnél, az állami ösztöndíjak, javadalmak elosztásánál stb., azaz a társadalmi élet legkülönbözőbb területein gyakorlatilag is kétségbe lehetett vonni, nem is beszélve az antiszemita hisztériák időszakáról (az 1882--83-as tiszaeszlári vérvád-per hónapjairól, az 1919--1920-as fehérterrorról stb.). Ezért a megszerzett polgárjogok s maga a "polgári", "nemzeti" vagy "úri" státus a zsidóságnál mindig újra és újra bizonyításra, megerősítésre, igazolásra szorult. A zsidó polgárság ezért egy sor hol egyénileg, hol kollektíven megvalósított kompenzatív funkciójú magatartási formára támaszkodott. Ezek között kiemelkedő szerepet játszottak a túliskolázás stratégiái, a morális kontrolltényezők és a látványos asszimilációs magatartások.

Az iskolázottságnak Magyarországon a társadalmi státus szimbólum-rendszerében, mint ismeretes, rendkívüli jelentősége volt. Az érettségi, az egyetemi és főiskolai diploma nemcsak a középosztályi pozíciók elnyeréséhez szükséges előképzettséget biztosította -- akárcsak egyebütt --, hanem egyben az úri osztály tagjává is avatta birtoklóit. Nem részletezem ennek sok összetevőjét, a hadseregben a karpaszományt, az egyéves önkéntességet, a tartalékos tiszti státust, a társadalmi életben a szalonképesség egy fokát és a párbajképességet, a gazdaságban a magán- vagy közhivatalnoki pályák elérhetőségét, az úri partiképességet a házassági piacon, 1919 előtt a férfiaknál az aktív és passzív választójogot stb. Az iskolai címek az úri státusnak a nemesi ranggal immár egyre inkább vetekedő, ha nem is egyenértékű kifejezését szolgáltatták. A zsidóság státus-kompenzáló és -igazoló törekvéseiben ezért is játszottak az iskolai címek -- például a doktorátus[20] vagy az 1920-ban bevezetett egyetemi numerus clausus idején az érettségi -- olyan kimagasló szerepet akkor is, ha ez semmifajta konkrét piaci-szakmai előnnyel nem kecsegtetett. Ugyanezt lehet mondani az iskolázási stratégiák egyéb összetevőiről, a distinktív jótanulásról vagy a keresztény felekezeti középiskolák látogatásáról, szemben az államiakkal (például egyes evangélikus, református vagy piarista gimnáziumokban való túlképviseltetettség formájában), amikor e lehetséges volt. Bár a túliskolázás és az iskolai túlteljesítés szerepe nem fedi a felekezeti iskolák látogatásának funkcióját (melyet elsősorban az asszimilációs kompenzáció kategóriája alá kell utalni), ez utóbbi is része volt egy nyílt iskola-piaci stratégiának, ahol az iskolai versenyképességet (mely az általános polgári érvényesülési tőkegyűjtésnek és tőke-igazolásnak egy alfaja csak) szabadversenyben, mintegy "idegen pályán", a másvallásúak területén (tehát annnál hatékonyabban) lehetett demonstrálni.

De hasonló szerepet játszottak a morális ellenőrzés mechanizmusai is. Ezek a zsidóság sajátos antropológiai értelemben vett kultúrhagyományaiban gyökereztekk, vagy pedig olyan stratégikus magatartásbeli mintáknak feleltek meg, melyeket a zsidó családok és vallási közösségek gyakran tudatosan a célból léptettek életbe, hogy az antiszemita támadásokat eleve kivédjék, az aggregátum "jóhírét" megőrizzék, s a nyilvánosság előtti képét javítsák. Ezek a kompenzatív mechanizmusok valóságos szabályrendszert fejletettek ki arra nézve, hogy egy zsidónak "mit szabad s mit nem szabad, illetve illik tennie" ahhoz, hogy megfeleljen az elért, áhított vagy elvárt polgári-úri státus követelményeinek. Evvel függött össze -- többek között -- a zsidóság mindig is alacsony kriminalitása, különösen a személyek elleni erőszak bűnfajtáinak kirívó ritkasága (melyek az alsóbb, nem polgári rétegek "kultúrsajátosságának" számítottak), az úgynevezett "családi erények" kultusza s a "polgári" életmód összetevőinek tisztelete: a vallási előírásoknak is megfelelő testi és házi -- főképp az ételnemű kezelésére vonatkozó -- higiénia, a gyereknevelésben a testi fenyítés vagy a cseléddel való bánásmódban az erőszak formáinak elkerülése, a nagycsaládi (felmenőkre és lemenőkre, sőt az oldalági rokonságra is kiterjedő) anyagi és erkölcsi felelősségvállaás, a nyílt konfliktusok s a személyes erőszak helyzeteinek kivédése, illetve szerződéses-jogi vagy szimbolikus erőszakkal való leszerelése. Ezt fejezte ki a természetesen rétegsajátosan érvényesülő (s így a vagyoni szint szerint változó), de általános viszonylagos fogyasztásbeli aszkézis. Ez kizárta az alkoholizmust s az ehhez kapcsolódó garázdaságot éppúgy, mint ahogy mérsékelte a jövedelemhez mért "nagylábon élés", a fitogtató fogyasztás s a tékozlás kísértését -- a dzsentri-magatartás oly fontos ismérveit. Ugyanakkor minden bizonnyal ehhe a kontroll-mechanizmushoz kötődik a nyilvános jótékonykodásak a hitközségen belül majdhogynem kötelező érvényű, de -- főképp a szekularizált polgárságban -- egyébként is messzemenően érvényesülő parancsa. Ez a morális kontroll igen hatékonyan járult hozzá a zsidóság erősen pozitív önképéhez (melyet az antiszemitizmus szívesen tulajdonított az "uralkodásra hajlamos", "kiválasztott ép" csoportgőgjének), de egyben tényleges "jó polgári" státuszának biztosításához is. Az effajta, nyilván legtöbbször tudat alatti, státusz-kompenzációtól minden bizonnyal nem idegen a zsidó nagypolgárság jelentős kulturális mecénási tevékenyysége, mely nemcsak a Hatvanyaknál vagy a Baumgarten-díjban ragadható meg, de egy sor kevésbé látványos akcióban is, melyek haszonélvezői éppúgy lehettek mindennemű rászorultak, mint keresztény hitközségek (templomépítés, sportegyesületek, olvasókörök, egyletek stb.). E státusz-kompenzatív mechanizmus folytán a nemzeti vagy helyi közügyekre áldozó honpolgár mintáját Magyarországon a legújabb korban elsősorban a zsidó polgárság testesítette meg (míg annak idején, például a Reformkorban, ugyanezt a szerepet -- bár egészen más indíttatással -- az arisztokrácia és a birtokos nemesség egy töredéke játszotta).

Hozzátenném, hogy hasonló kontroll-mechanizmusok a többi vallási és nemzetiségi státus-csoportban is működtek (maga a vallási tanítás mindig is erősen moralizáló célzatú volt), de talán nem ilyen hatékonyan. Viszonylagos gyengeségük éppen annak mércéje lehet, hogy mennyivel kevésbé volt rájuk szükség a "státus-kompenzálás" szempontjából.

Végül ebben az összefüggésben kell megemlíteni az egyéni asszimiláció olyan stratégiáit, mint a névmagyarosítás, a vegyesházasság vagy a kikeresztelkedés, amelyek mind a stigmatizálónak felfogott zsidó identitás elfedését, a leszármazók számára való érvénytelenítését, elhagyását, meghaladását célozták. Bár jellegük nyilvánvalóan státuszkompenzáló volt, s a státusz-mobilitásra (a hagyományos zsidóságból való kiemelkedésre) irányult, tagadhatatlan hogy közvetve nem kis hatással voltak a modernizáció és a polgárosodás fejlődésére.

Az identitás-váltás stratégiái ugyanis -- bár hangsúlyozni kell, voltaképp más-más módon, de mindig a kényszeres kompezáció termékei voltak -- a nyugati értelmű polgári társadalom nyitottságának és egységességének eszményét célozták meg. Az eszményt persze nem szabad a valósággal összetéveszteni, hiszen a modern polgári civil társadalom a rétegek, felekezeti és nemzetiségi státuszcsoportok közötti "egyenlőség, testvériség és szabadság" formájában (a Francia Forradalom jámbor jelszava szerint) a közöttük megvalósítandó gáttalan politikai és polgártársi együttműködés, az egységes közösségi habitus vagy az oldott házas csereviszonyok égisze alatt sehol sem valósult meg teljességében. A partikuláris csoport-kötöttségeket a polgári társadalmak ha nem is szüntették meg, legalább messzemenően szublimálták, eufémizálták és marginalizálták. A zsidó identitás meghaladásának stratégiái tehát abban az értelemben tekinthetők modernizációs tényezőknek, hogy a csoportazonosság kezelésében a nyílt társadalom normáit érvényesítették, melyben a társadalmi partnereket (legyenek azok baráti, politikai, polgártársi, szakszervezeti, gazdasági vagy házas partnerek) nem választják el egymástól a hagyományos, örökölt, rendi, szokásjogi -- s mindenképpen partikuláris -- csoportazonosság korlátai. A zsidó "másság" formális megszüntetésével persze -- a nyilvános önazonosítás, a felekezeti hovatartozás vagy a párválasztás területén (éppúgy, mint a közös vagy keresztény iskolák használatában, az integrált egyleti életben, az egységes politikai pártokban, szakszervezetekben való elkötelezettségnél stb.) -- az érintettek egy olyan "polgári" közösségi ideált demonstráltak, melyben a nem-zsidó társadalomnak csak viszonylag vékony rétegei osztoztak: a régi rendszer felszínesen szekularizált világában a nem-zsidók köreiben dívó (nemcsak antiszemita jellegű, hanem például a protestánsok és katolikusok közötti) elkülönülési hajlam sokszor nem volt gyengébb, mint a hagyományos zsidóságba. Innen származnak aztán az identitás-váltás konfliktusai és frusztrációi, a formális és a társadalmilag elismert csoportazonosság közötti feszültségek, a vallási identitás-váltás "visszacsinálása" és érvénytelenítése a második és a harmadik zsidótörvényben. Minderre itt nem térhetek ki részletesebben.

Azt azonban meg lehet jegyezni, hogy a látványos asszimilációs magatartások leggyakrabban közvetlenül is összefügtek a társadalmi mobilitás polgári formáival, így a városiasodással, a rokon-csoporthoz képest magasabb iskolázással, a hagyományos közösségtől való elvándorlással vagy a tradicionális (családilag átszármaztatott) mesterségek elhagyásával új típusú szakmaválasztás fejében. Ez nem jelentett minden esetben egyértelmű emelkedést a foglalkozásbeli ranglétrán, de rendre kibontakozást eredményezett a zárt, hagyományos, partikuláris életviszonyokból a nem-zsidó (ha nem is valamiféle ideálisan nyílt) társadalom felé. Ezért volt mind a vegyesházasok, mind a vallásváltók, mind a névmagyarosítók között erősen túlképviselve a városi, főképp a fővárosi zsidóság, egészében a neológia, valamint általában a földrajzi vagy foglalkozásbeli mobilitásban lévő elemek, így például a városokba beköltözők vagy -- a szabadértelmiség mellett -- a társadalmilag átmeneti, köztes állapotú fél-polgári szakmai csoportok tagjai (mint amilyenek -- elég tipikusan -- a pincérek, műszerészek, gépészek, nyomdászok stb.).

7. A partikuláris csoport-azonosság fenntartásának hatásmechanizmusai

A zsidóság tudatában volt annak, hogy társadalmi helyzete hosszú távon is kétséges, és a kialakuló antiszemitizmus ezt konkrétan kétségbe is vonta, úgyhogy az asszimiláció ellenére sem vesztettek fontosságukból az azonosságtudat megőrzésének és újratermelésének mechanizmusai. Az azonosságtudat megőrzése többféle módon könnyítette meg a polgárosodásba való bekapcsolódást, illetve a polgári pályákon való sikert. Hasonló mechanizmusok más magyarországi státus-csoportokban, különösen a nemzetiségi jellegűeknél (például a németeknél) is működtek, de hatásuk itt lényegesen gyengébbnek minősíthető. Egyrészt a zsidó identitás összetartó ereje (a rá nehezedő nyomás függvényében) általában sokkal nagyobb volt, mint az egyéb partikuláris jellegű (felekezeti, nemzetiségi, regionális, közös eredetű vagy anyanyelvű stb.) státuszcsoportokban. Másrészt ez az összetartó erő másutt ritkán nyert különleges funkciót a polgárosodás és modernizáció folyamatában (bár elképzelhető, hogy godosabb kutatással ki lehetne hasonlót mutatni más diaszpóra-jellegű magyarországi nemzetiségi csoportoknál is -- a szerbeknél s az örményeknél például).

Az azonosságtudat a csoport-szolidaritás mechanizmusain keresztül fejtette ki elsősorban hatását. Ez mindenekelőtt a társadalmi térben való helyzetfelismerés és tájékozódás készségével függött össze, nevezetesen a zsidók és nem-zsidók azonosításán túl egyfajta nehezen objektiválható érzékenységgel az antiszemita beállítottság és (ellenkezőleg) a társadalmi szövetségesek felismerése terén. A befogadó társadalomban való érvényesülésnek ez a készség stratégiai fegyvere volt, s mindenféle közösségi aktus sikeréhez mintegy előfeltételül szolgált, legyen az üzleti tárgyalás, iskolaválasztás vagy a mindennapi életben előforduló konfliktushelyzetek elkerülése.

Felfogható ez sajátos társadalmi tőke gyanánt, melyet egy a társadalmi térben veszélyeztetett csoport tagjai önmaguktól merítettek, hogy veszélyeztetettségi szintjüket csökkentsék, a lehetséges támadásokat kivédjék, kölcsönösen javítsák érvényesülési lehetőségeiket a mindennapi életben.

Nem elhanyagolandó az azonosságtudatnak mintegy a háttérben működő, legtöbbször ki nem mondott, meg nem fogalmazott, bár el sem rejtett szimbolikus funkciója: a csoportidentitás felértékelése, a kollektív nárcisszizmus gondozása, mely önmegvalósító prófécia gyanánt az elit-tudatú csoportok teljesítményéthoszának, munnkamoráljának, siker-keresésének, öndistinkcióra való igényének és hajlamának állandó ösztökélő, kiváltó, pozitív tényezője. Ebben az értelemben a belső azonosságtudat a külső státusz kompenzációjával egyenértékű (bár a látszat ellenére nem azonos, csupán párhuzamosan ható) mechanizmusként vett részt a polgári mobilitási modellek megvalósításában, az iskolai tőke-gyűjtésre vagy a gazdasági érvényesülésre való elkötelezettség kialakításában, mely a neológ zsidóságban már igen korán (a múlt század közepe óta) a társadalmi felemelkedés kultuszát, a stratégikus élettervezés rendszerének általánossá válását jelentette. Jelzésszerűen említem csak, hogy a befelé forduló és élő ortodoxiában ez a nárcisszisztikus tudati elem valószínűleg gyengébb volt, mindenesetre kevésbé objektiválódott a társadalmi siker szükségletében. A hagyományos életviszonyok és kultúra reprodukciójával, a saját szellemi patrimónium fenntartásával és továbbadásával, a vallási hűséggel és az elődök iránti tisztelettel eleget lehetett tenni az ortodox típusú önérzet és önbecsülés követelményei-nek.

Prométheuszi alkotó dinamikája csak a neológ jellegű kollektív nárcisszizmusnak volt, mert ebben az elvárt "önmegvalósításnak" a nyílt társadalom viszonyai között, mintegy a nem-zsidókkal folytatott szabadversenyben kellett bekövetkeznie.

Az összehasonlításra épített kollektív nárcisszizmus éppúgy hatott pozitív "felhúzó erő" gyanánt, mint negatíve a "felkerültek" önmegkülönböztetésének kifejezéseként. Mégis más volt a kapcsolat a zsidó és nem-zsidó "miliőkben" gazdagok és szegények, sikeresek és sikertelenek, az igazolt világi műveltség magas szintjére jutottak és a szerény műveltségű tömegek között. Míg a nem-zsidókra messzemenőleg állt József Attila ítélete, hogy "Retteg a szegénytől a gazdag, a gazdagtól fél a szegény, fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény...", addig a zsidó "szegényeket" a "gazdagokkal" a "mi-tudat" révén a közösnek felfogható sikerélmény is összekötötte, sőt még a jövőtervezéshez fűződő elképzelések is, hogy "ha nekik sikerült, nekünk is sikerülhet", esetleg még olyan formában is, hogy a "felkerültektől" lehetséges segítséget is várni... Még akkor is, ha az ilyen fantazmák illuzórikusnak bizonyultak, alapjuk nem volt idegen a zsidóság tényleges történelmi tapasztalatától. Míg a nem-zsidó társadalom "gazdagjainak" és "uraságainak" nagy része beleszületett helyzetébe (az egész földbirtokos osztály, sőt a patrícius polgárság jórésze is), a zsidó nagypolgárság és műveltségi arisztokrácia a század végén még csak egy-két nemzedékre visszamenőleg került a vagyon és az igazolt műveltség ranglétrájának tetejére, mégpedig saját erejéből és tehetségéből. A gyors polgári érvényesülésnek (a nem-zsidókhoz képest) nem is ritka egyedi formáit még a "kis" zsidók is átélhették valamifajta kollektív üdvtörténet ugyan határeset-jellegű, de egyben példásnak is tekinthető részeként, mindenesetre egy olyan "szép történetbe" illeszthették, melynek ők maguk is legalább potenciálisan esélyes résztvevői lehetnek. Amíg a nem-zsidóknál az objektivált hatalom, gazdaság, siker, részben a legutóbbi ritkasága folytán, részben a partikuláris "mit-tudat" gyengesége miatt, inkább a rétegek közötti feszültséget növelte, addig a zsidóknál hozzájárult a kollektív nárcisszizmus pozitív feldolgozásához, mely a további mobilitásnak lényeges stimulusát képezte.

E nárcisztikus elem szerepe különösen fontosnak tűnik a lemenőknél az ipari-kereskedelmi karrierek átállításában értelmiségi-szabadfoglalkozású pályákra. Az igazolt műveltség megszerése mindig is nagy súllyal esett a latba a pusztán pénzvagyonra épölő polgári sikerek legitimálásában. A félfeudális magyar viszonyok között a szerzett vagyon legitimitása mindig is kétséges maradt az örökölt rendi vagyonnal, különösen a földbirtokkal (az "ősi birtokkal") szemben. A szerzett vagyonhoz fűződött elsősorban (szocilaista oldalról) a kizsákmányolásból merített gazdagság ódiuma, de általában (főként az úri középosztályok oldaláról) a "nem tiszta módon", esetleg csalással, spekulációval, uzsorával elnyert gazdasági hatalom kétes híre. A zsidó polgárság számára tehát osztály-legitimációs okokból is fontos volt az igazolt műveltség kultiválása, a minden társadalmi rétegben megnyilvánuló "túliskolázási" hajlam, s emellett a kulturális mecénásság, a literátus foglalkozások, a "túlinformáltság" s általában a szellemi értékek mindennemű gondozása. Bár a zsidó tőkés a vagyontalan művészt vagy értelmiségit éppúgy lenézte magában, mint a keresztény arisztokrata, s alkalomadtán éppúgy kizárta lánya lehetséges kérői köréből is, a szellemi sznobizmus minden formája történelmileg igen korán része lett nyilvános magatartásának (mecénásság, műpártolás, művészekkel való társadalmi érintkezés, kultúra-fogyasztás stb.). A kollektív nárcisszizmus számbavétele nélkül nem értelmezhető az a tény, hogy a szakmailag hasznos iskolázás felfutásával párhuzamosan a zsidó polgárság gyermekei a zeneakadémia, a festőiskolák és a bölcsészkarok padjainak jelentős részét is elfoglalták a múlt század vége óta.

Az azonosságtudat azonban sokszor a gazdasági és szakmai siker éredekében konkrétan kamatoztatható szolidaritási, bizalmi kapcsolatok kialakításához is vezetett, melyek a polgári mobilitás stratégiáiban közvetlen szerepet játszottak. Az antiszemitizmus fantazma-rendszere valóságos ördög-képet festett a "zsidó összetartás" konspiratív jellegéről, mely a keresztény nemzet ellen irányult vola. Valójában minden azonosságtudattal rendelkező csoport kifejleszt szolidaritási mechanizmusokat, melyek mindig egyszerre szolgálak kollektív önvédelemre és a csoport-identitás fenntartására. Természetesen a társadalmi létükben veszélyeztetett csoportok -- ilyen volt Magyarországon s egyebütt is a zsidóság, de ilyenek voltak sok helyütt az örmények, a diaszpórában élő libanoniak, szírek, indiaiak és kínaiak (a példák tárháza igen bőséges) -- erősebb szövetségi hálózatok kialakítására kényszerültek. A zsidóság kommunális ideológiája a szolidaritás bizonyos formáit (az öregek, árvák, egyedülállók, szegény házasulandók, Talmud-tudósok, vallás-tanulók stb. támogatását) valóságos íratlan törvény erejére emelte. A polgárosodás előmozdításában mégis a diaszpóra családi és közösségi szolidaritásának volt a legnagyobb súlya. Az üzleti vállalkozásokat gyakran már eleve családi alapon szervezték, a levelező, szállító, hitelező stb. partnereket szintén sokszor kötötték össze a családi lánc vagy legalább a csoportazonosság erős szálai, melyek esetenként a mással alig pótolható üzleti garancia jellegével is bírtak. A diaszpóra-helyzet teremtette közvetett vagy közvetlen kapcsolat a nyugat-európai, már korábban felemelkedett zsidó polgársággal a polgári siker, a helyes üzleti viselkedés objektivált modelljeit szolgáltatta, ugyanakkor, amikor a külföldi partnerekkel való összeköttetések megszilárdításához konkrétan is hozzásegített. A zsidó kereskedők így igen korán rendelkeztek (például a mezőgazdasági termények kivitelében és az osztrák, cseh vagy nyugati fogyasztási cikkek behozatalánál) pótolhatatlan nemzetközi kapcsolatokkal. Ez konkurencia-készségüket hathatósan javította, és a nyugati újítások meghonosítását, kulturális közvetítőfunkciójuk kiterjesztését egyaránt megkönnyítette.

A polgárosodást szolgáló, önazonosításra épülő szolidaritási mechanizmusok sorában említést érdemel még egy tényező, melynek hatása azonban az eddigieknél sokkal ellentmondásosabb, mindenesetre nehezebben kimutatható. Arról a bűntudatról van szó, mely a polgárosodottabb, asszimiláltabb, a nyílt társadalmi térben (a zsidó közösségen kívül) élő, a hagyományos zsidó státuszból kikerült, azt esetleg már formálisan (a kikeresztelkedéssel) fel is adó zsidóságot a "hátrahagyottakkal" összekötötte. Nem szabad elfelejteni ugyanis, hogy mindenfajta gyors társadalmi érvényesülés, amely kiszakít az induló közösség létviszonyaiból, és nemzedékek közötti hirtelen mobilitást eredményez -- legyen az iskolai siker, megvagyonosodás, váratlan felemelkedés a szakmai ranglétrán, s ilyen a zsidó asszimilációval és polgárosodással járó életmódváltás is --, bár az érintettek legtöbbször tudatos önértelmezésükben egyéni üdvtörténetként élik át, jelentős passzívummal is jár, mely számottevő ambivalenciát vezet be a felemelkedés élményébe. Ezt a passzívumot az induló közösség elhagyása miatti szégyenérzés, az "autentikus" zárt kultúra iránti nosztalgia, a felmenőkhöz, ősökhöz, nagyszülőkhöz stb. fűződő életmód-, kultúrközösségi valamint konkrét-szolidaritási kapcsok fellazításának ódiuma fejezte ki. Minden kultúrközösségnek alapértéke -- gyakran kizárólagossá váló alapértéke (miután az összetartozás egyéb funkciói megszűntek) -- az önfenntartás és az önreprodukció. A veszélyeztetett csoportoknál különös jelentőségre jut ez az érték, éppen a fenyegetettség mértékében, hiszen a külső nyomásnak egyénileg engedni egyenértékű az "ellenséghez" való csatlakozással, az önárulással. Márpedig minden elmozdulás a reprodukciós igény konzervatív álláspotjáról az önfeladás felé való irányvételnek fogható fel. Innen az ortodoxia merevsége és a modern zsidó identitás ideológiáihoz kapcsolódó erőfeszítések az asszimilációs stratégiák legitimálására. Bármennyire sikeresnek bizonyult is ez utóbbi, ezek a modern identitásformák sohasem mentesen a bűntudat egy fajtájától, legyenek ezek mégoly elnyomva, a tudat alá szorítva. Az ilyen bűntudat leggyakrabban objektivált funkciója az önazonosítás akaratlan megerősítése, egyfajta "mi-tudat"' többé-kevésbé intenzív továbbélése akkor is, amikor már a zsidó identitás semmiféle más jegye (például a felekezeti "odatartozás") nem létezik. A bűntudatos önazonosítás -- bár lényeges eleme éppen az azonosság tagadása, legalábbis nyilvános nem-vállalása -- aztán éppen olyan szolidaritási mechanizmusokat válthat ki -- különösen krízis-helyzetekben --, mint a csoport-identitás vállalt formái.

A szolidaritási mechanizmusok legtipikusabb hatásterülete a családi, naagycsaládi, rokoni vagy szövetségi lánc volt. A polgárosodás vagy az asszimilációs modernizáció magasabb fokára jutott elemek nemcsak modellértékük folytán mozdították elő a "hátramaradottak" "felemelkedését" (akárcsak, mint láttuk, általában a nyugat-európai "fejlettebb" zsidóság), hanem alkalomadtán konkrét támogatással is. Sokszor bizton lehetett számítani arra, hogy a gimnáziumba küldött falusi kisdiákot a városlakó, mégoly távoli rokonok ellaktatják vagy vacsorameghívásokkal segítik. A rokoni kapcsok felelevenítése a nagyvárosban még a pesti vagy bécsi egyetemi tanulmányokat kezdő vidéki zsidó fiataloknál is számottevő sikertényezőnek bizonyult. A "mi-tudatra" épített szolidaritás a fiatalok "szakmai indításánál", az elhelyezkedésnél is szerepet kapott. Hasoló tényezők természetesen nem-zsidó családoknál is fontosak lehettek. Ez azonban a nemzedékek közötti mobilitásban sokkal ritkábban érvénynesült, mint a magyarországi zsidó miliőkben, mégpedig egyrészt a "törzsi" jellegű "mi-tudat" viszonylagos gyengesége folytán, másrészt a zsidók és a nem-zsidók közötti történelmileg egyenlőtlen intenzitású, ritmusú és gyakoriságú modernizációhoz fűződő okokból.

Ha a nem-zsidók körében is működtek persze a "nexusok", a "családi protekció" vagy a rendi jellegű szolidaritás közismert mechanizmusai, ezek hatásterülete igencsak szűk volt, lényegében a "jobb családokra" korlátozódott, a szűk nemesi eredetű vagy honorácior középosztályi rétegre, melynek legtöbbször semmi személyes identitásra ("mi-tudatra") épülő kapcsolata nem volt a nem-zsidó társadalom túlnyomó részét képező parasztsággal, kézműves vagy hivatalnoki ("szolga-") kispolgársággal. A vallási összetartozás ezeknél a többségi vagy társadalmilag domináns és -- amennyiben kisebbségi, semmiképp sem veszélyeztetett -- felekezeteknél lényegében sohasem semlegesítette az osztálygőg és az osztályhelyzet adta széttagoltságot, legtöbbször még a rokonságon belül sem. A szolidaritás inkább csak a családi lánc "lecsúszottjainak", a "véletlenül rászorulóknak" s természetesen a krízishelyzetekben veszélybe jutottaknak a felkarolását jelentette. A Pesten székelő katolikus nagybirtokos támogatását nemigen lehetett megszerezni valamiféle "közös eredetre" hivatkozva (például arra, hogy a nagyszülők egy templomba jártak imádkozni), a pesti zsidó iparmágnásét azonban gyakran igen, különösen, ha a segítség a polgári mobilitás általa is bejárt vagy meritokratikusan legitimált lehetőségét volt hivatva előmozdítai (egyetemi ösztöndíj tehetséges fiatalnak, kezdőtőke új vállalkozáshoz stb.). Ráadásul a zsidóságon, különösen az elmagyarosodott vagy vallásilag neológ zsidóságon belül (amely már a századfordulón a magyar zsidóság túlnyomó részét jelentette, mivel magyarosodás és neológia csak részben esett egybe) az erős mobilitásban lévő csoportok aránya (érettségizettek, szabadfoglalkozású értelmiségiek, városi tőkések -- mint fentebb láttuk) olyan nagy volt, hogy még a legszegényebb, leghagyományosabb falusi vagy akár a városi proletároid miliőkben is belőlük állt a nagycsaládok egy része. A polgári elemek a felekezeti azonosságra vagy a közös eredetre alapuló "mi-tudattal" megerősített családi összetartozás révén tehát a magyar zsidóság igen széles köreinek modernizációjában, "polgári" mobilitásában képviselhettek jelentős húzóerőt.

Konklúzió helyett

Végül röviden szót kell ejteni a felsorolt polgárosodási tényezők társadalomtörténeti s egyben ismeretelméleti státusáról.

Mindenekelőtt leszögezném, hogy a felsorolás természeténél fogva az itt egymás mellé helyezett tényezőket sokkal gondosabban kellene egymáshoz való viszonyukban elemezni.

Itt e tényezők természetével kapcsolatban csak a következő három, s egymást részben fedő kérdést szeretném felvetni. Először is: ezek a tényezők mennyiben jellemzőek csak a zsidóságra és különösképpen a magyar zsidóságra? Másodszor, amenyiben a zsidóság általános s a magyar zsidóság külöleges adottságairól lenne szó, vajon ez csupán a csoport sajátos történelmi helyzetének függvénye-e? (Helyzeti, azaz függő, avagy független, önállóan ható változók-e?) Harmadsorban, az előbbiekre adandó válasz szerint, milyen történelmi határok között érvényesülnek? (Állandók, illetve meghatározottan rövid vagy hosszú időtartam alatt ható tényezők-e?)

Az első kérdésre több utalás történt már, s ezek jórészt nemleges választ sugallnak. Több tényező nyilvánvalóan megtalálható más polgárosuló csoportnál is, főképp az allogén etnikumú, viszonylag későn (a 18. század óta) bevándoroltaknál. Ezért is lenne igen fontos részletes empírikus kutatásokban tisztázni a dunántúli és dél-magyarországi német-sváb, az erdélyi szász, a felvidéki cipszer-szász, a tót-tirpák, a szerb, az örmény és görög csoportok társadalmi (s egyben földrajzi) mobilitásának tényezőit a modernizáció korában. Az a meggyőződésem azonban, hogy az összes tényező együttesen és a tárgyalt formában egyedül a zsidóságnál mutatkozik. Ezeknek összjátéka és az itt csak érintőlegesen említett antiszemitizmus következményeként érthető meg, hogy a magyar zsidóság a polgárosulással járó nagyfokú "asszimiláció" ellenére máig is sokkal erősebben megtartotta csoport-azonosságát, mit a többi polgárosuló s a magyarságba beolvadó allogén csoport.

A második kérdésre a válasz látszólag egyszerű, valójában igen összetett. Részletesebb elemzés nélkül is belátható, hogy az összes tárgyalt tényező többé-kevésbé társadalmi (kényszer) helyzet által indukált függő változó. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy ezek a kívülről determinált változók többé-kevésbé sajátos választ képviselnek a magyarhonos zsidóság problémáira, melyeknek a lehetősége valószínűleg csak a zsidóságnál mint egyedi kultúrájú, és nem kevésbé egyedi identitás- és történelmi hivatástudattal bíró csoportnál volt adott. Ezt a kérdéskört itt nincs helyünk bővebben kifejteni. Néhány jelzésre szorítkozom csupán.

Utalnék a zsidó messianizmus szekularizált ideológiai változataira, melyek erősen összefüggnek a progresszív-felvilágosodott társadalmi opciókkal s így a polgári liberalizmussal is. Ez tette lehetővé a történelem üdvtörténeti felfogását, a haladás, a fejlődés, az egyéni és kollektív gyarapodás kultuszát, legtöbbször univerzalista-humanista értékekre hivatkozva. -- Ebben az összeefüggésben fontosak a vallási elitizmus, a "kiválasztottság" világi megfelelői. Az elit-tudat és a pária-státus feszültségeiből jelentős mobilitási készség fakadhat. -- Fentebb, a gazdasági szolidaritással kapcsolatban említettem, hogy az erős közösségtudat sok egyéb, főként elnyomott kisebbség sajátossága. A zsidó azonosságtudatra mégis talán egyedülállóan jellemző, hogy nagy hatékonysággal akkor is fennmaradhat, amikor az érintettek társadalmi gyakorlatából már minden szűkebb értelemben vett zsidó jelleg vagy zsidó utalás eltűnt. Tudati tényezők önmagukban is elegendőek a közösségi érzés fenntartásához: ilyenek az egyéni emlékek vagy az "átvett", közvetett, de vállalt emlékek, azaz annak a kollektív múltnak a vállalása, melyet a "zsidó népnek" tulajdonítanak. (Elsősorban tehát identifikációs mechanizmusról van szó.) Ennek a vállalásnak a lehetősége természetesen az antiszemitizmustól sem független, hiszen ez termeli újra és újra az identitásra vonatkozó állásfoglalás kényszerét... A vallásos zsidóságnál nem hanyagolható el bizonyos (pl. a "tanulás" vagy a gazdasági önállóság fontosságáról szóló) tanítások habitus-alkotó ereje. A közép-európai zsidóság polgárosodásában nagy szerepet játszott a nyugati, integráltabb, illetve polgárosodottabb zsidóság példakép-jellege. Ezeknek a sajátosságoknak puszta említése is elég talán annak igazolására, hogy a magyar zsidóság kollektív magatartásformái nem csupán helyi történelmi beágyazottságának termékei. A "külső" meghatározók mögött mindig megtalálhatók a "zsidóság" messzebbről származó, nem magyarországon s nem is Közép-Kelet-Európában kialakult (bár természetesen nem "történelmen kívüli") adottságai is. Nem minden "pária-csoport" (godoljunk a cigányságra vagy a szombatosokra) reagál azonosan a hasonló történelmi helyzetekre.

Kérdés végül, hogy mindezek értelmében a "zsidóságot" "független változó"-ként, történelmi állandónak kell-e tekintenünk? Erre sem egyszerű a válasz. A zsidóság létformája és ennek kollektív értelmezései (ilyenek többek közt a valláshoz való viszony, a közzösségtudat tartalma, a zsidó identitás ideológiai memgfogalmazásai, például a népi-kulturális autonomizmus gondolata[21] vagy a cionizmus) az újabb kor története folyamán sok szempontból módosultak. Elképzelhető azonban, hogy egy elmélyültebb elemzés e változások mögött bizonyos, a viselkedési habitusba, a morális normarendszerbe, akár a testi hexisbe írt, hosszú távon is érvényesülő jegyeket is ki tud majd mutatni. Ezek azonban érzésem szerint semmiképp sem közvetlenül megfigyelhető adottságok, hanem csak tudományos konstrukciók eredményei lehetnek. Az eddigi kutatás főképp a magyar zsidóság konkrét történeti helyzetéhez kötött tényezőket vette számba, s még messze vagyunk attól, hogy e tényezők keret-feltételeit is értelmezni tudjuk.

Ha dolgozatom az ilyen jellegű vizsgálódásokhoz szempontokat nyújtott vagy kedvet adott, teljesen elérte célját.

---

Jegyzetek

[1] Erre az átrétegződésre a Magyarországon most kibontakozó történelmi elit-kutatások egyre több adalékot szolgáltatnak. Ezeknek a munkáknak egyik alapforrását Vörös Károly úttörő könyve tárta fel: Budapest legnagyobb adófizetői, 1873--1917. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979.

A fiatal történésznemzedék hozzájárulásainak valóságos tárháza az 1986-os salgótarjáni történész-találkozón elhangzott előadások gyűjteménye: Rendi társadalom -- polgári társadalom 1. Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok. A Nógrád Megyei Levéltár kiadványa Salgótarján, 1987. (Különösen a II. rész -- Nemesek, polgárok, etnikumok a helyi társadalomban --, a IV. rész -- A polgári társadalom bázisa, ideológiája, tőkés rétegek, nemesség -- és az V. rész -- Hierarchia, bürokratizálódás és mobilitás a 18-19. században).

[2] Lásd Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között I--II. = Valóság, 1976. 4. sz. 25--53. oldal és 5. sz. 36--58. oldal. A koncepciót elemzi Zeke Gyula: Erdei Ferenc kettős struktúra modellje a statisztikai empíria tükrében -- verifikálási kísérlet. In: Rendi társadalom -- polgári társadalom. L. idézett mű, 505--518. oldal.

[3] Az adatokat a Magyar statisztikai közlemények 56. kötetének 436--609. oldalain közölt rétegstatisztikák alapján számoltam ki. Az "önállók" kategóriájába a kereskedők, iparosok, közlekedési vállalkozók és a szabadfoglalkozások önállóit soroltam. Az egész polgári rétegben ezenkívül a magán- és köztisztviselőket is számba vettem. A százalékok az egész aktív férfilakosságra vonatkoznak.

[4] Nyugat-Európában a zsidóság polgárosulása persze nem volt kisebb mértékű, mint Magyarországon, csupán a zsidóság száma volt a helyi nemzeti-polgári rétegekhez képest legtöbbször igen csekély. Erre a legjobb példa Franciaország, ahol a Dreyfus-ügy idején (1894--99) -- amelyben az antiszemita kampány a demokratikus köztársasági államforma elleni általános támadással fonódott egybe -- a 40 milliós országban összesen 80 ezer körül volt a zsidók száma, azaz kevesebb, mit a korabeli Budapest két-három belső kerületében...

Ezzel szemben Kelet-Európában a zsidóság asszimilációja és polgárosodása volt sokkal kisebb mértékű, amennyiben a keskeny polgári réteggel szemben nagyobb tömegű hagyományos, proletároid rétegek maradtak fenn. A magyar viszonyokhoz hasonló fejlődést egyedül Bécsben és Cseh-Morvaországban találunk, de kétfajta jelentős eltéréssel. Egyrészt az asszimiláció történelmi irányára itt nem a partikuláris-nemzeti elit vonzása, hanem a német kultúrkör keretei voltak meghatározók (tehát pl. Csehországban is főképp német-irányú volt a kulturális asszimiláció), s így az asszimilált zsidó identitás sokkal kevésbé öltött sajátos nemzeti jelleget, mint Magyarországon. (Prágában például a helyi törzsökös zsidó polgárság a német polgársággal kötött érdekegyezséget és nem a cseh nemzeti elittel.) Másrészt egyebütt Közép-Európában a zsidóság lélekszáma sehol sem közelítette meg a magyarországi nagyságrendet. 1910-ben például a budapesti 203 ezerrel szemben (a népesség 23%-a) Bécsben csak 175 ezer (8%), Prágában mindössze 29 ezer (5%) zsidó vallású lakos található. Arányuk Németországban alig haladta meg az 1%-ot, míg Magyarországon ez már a századfordulón 6% körül mozgott.

[5] Az ügyvédség hagyományos kisnemesi-honorácior pálya volt Magyarországon, s az első zsidó ügyvédeket csak mint kivételezetteket engedték az 1850-es évek végén irodát nyitni. Az emancipációval azonban számuk rohamosan nőtt, míg a nem-zsidók száma a századvégi évtizedekben stagnált. 1890-ben még csak 518 zsidó ügyvéd volt (ebből is 345 Budapesten), szemben 3684 nem-zsidóval (ebből csak 394 Budapesten). Az aráyok 1810-re majdnem megfordultak. Ekkor már 3049 zsidó ügyvéd tevékenykedett az országban (1050 Budapesten), szemben 3694 nem-zsidóval (ebből mindössze 567 Budapesten). Lásd Mária M. Kovács: The Politics of the Legal Profession is interwar. Hungary. = Institute on East Central Europe. Columbia University, New York, 1976. 40. oldal.

[6] A vallás-sajátos iskolai egyenlőtleségek témáját a következő dolgozatomban kíséreltem meg tisztázni: "A vallási hovatartozás szerepe a társadalmi csoportok közötti iskolázottsági egyelőtlenségek alakulásában a 20. századi Magyarországon (különös tekintettel az evangélikusokra és a zsidóságra)." In: Előtanulmányok Magyarország társadalomtörténetéhez a két világháború között. Szerkesztette: Lackó Miklós. Budapest, Magvető, 1990. (Sajtó alatt.) Lásd a 13. sz. jegyzetet is!

[7] A morva-cseh bevádorlás első hullámai nyilván összefüggtek VI. Károly császár "családi" törvényhozásával (Familiantengesetz, 1726--27), melyben a korábbi szinten megkötötte a Cseh- és Morvaországban valamint Sziléziában engedélyezett zsidó családok számát, és előírta minden családfő hatósági regisztrálását. A bejegyzett "családi számot" (Familiennummer) a családban csak egy férfi -- a 24-ik évét betöltő legidősebb fiú -- örökölhette a tulajdonos halála után. Csak neki engedélyezték a házasságot. A többi fiú így vagy titkos házasságra vagy kivándorlásra kényszerült. A törvényt később valamelyest enyhítették, de gyakorlatilag 1848-ig érvényben maradt, s formálisan csak az emancipáció előestéjén, 1859-ben törölték el.

[8] A városokban való szabad letelepülés jogát (a sajátos jogi helyzetű bányavárosok kivételével) csak az 1840 -- XXIX. törvény mondta ki. Addig a zsidók csak a helyi házasságok külön engedélyével lakhattak a városokban, mely engedélyt sok helyütt megtagadták, főképp azért, mert a céhes iparosok monopolhelyzetüket féltették. Ezért 1840 előtt a zsidó letelepülőket tömegesen a kamarai (állami), egyházi és földesúri birtokokon találjuk, ahol legtöbbször szívesen fogadták őket, hiszen adóikkal és főképp kereskedői-bérlői szolgáltatásaikkal (például a földesúri kis-haszonbérletek -- mint a kocsmabérlet -- átvételével) befogadóiknak jelentős többletjövedelmet biztosítottak.

[9] Ez vonatkozott elsősorban Budapestre, ahol a századfordulón a neológ hitközségek (a pesti, a budai, az óbudai és a kőbányai) körülbelül a helyi zsidóság háromnegyedét tömörítették, szemben a pesti autonóm ortodox hitközséggel. Érvényes ez Szegedre, Pécsre, Aradra, Nagyyváradra, Kolozsvárra, Temesvárra és Kassára is. A nagyobb agglomerációk között csak Pozsonyban és Miskolcon volt többségben az ortodoxia, míg Debrecen az úgynevezett status quo ante hitközségi hálózat országos központja lett.

[10] 1938-ban az összes "ipartelep-tulajdonos" (3990) 43%-a (1725) volt az izraelita felekezet tagja. (Forrás: Magyar statisztikai évkönyv, 1938. 132. oldal). Tudva, hogy a kitért zsidóság aránya a zsidótörvények értelmében zsidó eredetűnek minősített népességben országosan 8%, a fővárosban 17% volt, és számba véve, hogy a kitérési gyakoriság (mit a vegyesházasság is) éppen a legpolgáribb rétegekben volt a legmagasabb, a zsidó eredetű nagyiparos réteg minden bizonnyal a csoport nagyobbik részét képezte. A kitérésekre nézve lásd felméréseim előzetes eredményeit. (Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére. In: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Párizs, 1984. 37--180. oldal, különösen a 69. oldal és utána; A magyar zsidóság helyzete az antiszemita törvények idején. = Medvetánc (Budapest), 1985. 2--3. szám, 41--97. oldal, különösen a 60--63. és a 68--72. oldal).

[11] 1910-ben az 1000 holdon felüli nagybérletek 73%-át, a 200--1000 holdas középbérletek 62%-át és a 100--200 holdas bérletek 27%-át. (Forrás: Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Budapest, 1922. 49. oldal).

[12] Erre nézve lásd Eperjessy Géza kitűnő adatait: A szabad királyi városok kézművesipara a reformkori Magyarországon. Budapest, Akadémiai, 1988. 150--173. oldal, különösen a 162--163. és a 172. o.

[13] Ugyanott, 160. és 168. o.

[14] Így például az érettségi vagy a középiskola 8. osztályainak kitűnőségi ranglistája mindig a következő: 1. zsidók, 2. evangélikusok, 3. unitáriusok (amikor ez megfelelő statisztikai szignifikációval mérhető), 4. katolikusok, 5. reformátusok, 6. görög-keletiek és görög-katolikusok. Lásd erre nézve különböző felmérési eredményeimet: Juifs et luthériens dans le systéme scolaire hongrois, Actes de la Recherche en Sciences Sociales nr. 69. septembre 1987. 67--85. oldal, különösen a 67--68. oldal és Facteurs socio-culturels de la réussite au baccalauréat en Hongrie. Quelques hypothéses, ugyanott nr. 70. novembre 1987. 79--82. oldal (kőzős munka Vári Istvánnal).

[15] Adatforrás: Magyar statisztikai évkönyv, 1893. 326 oldal.

[16] Meg kell ugyanis jegyezni -- a hiedelmekkel ellentétben --, hogy jelentős kitérési mozgalom a magyar zsidóság körében csak az antiszemita krízishelyzetekben, tehát 1919-ben, valamint 1938 és 1944 között fordult elő. Az antiszemita hisztériától mentes korszakokba, így 1919 előtt és az 1920-as évek közepén a valást változtató zsidók aránya a többségi katolikusok kivételével az összes egyéb felekezetnél alacsonyabbnak bizonyult. Az erre vonatkozó adatokat fent jelzett tanulmmányomban elemeztem (Juifs et luthériens..., idézett hely, 72. oldal).

[17] Adatforrás: Magyar statisztikai közlemények r. 74., 35. oldal és nr. 64., 78. oldal.

[18] Fent jelzett tanulmányom mellett (Juifs et luthériens...) lásd erre nézve egy összefoglaló jellegű munkámat, amely annak a ténynek a statisztikai igazolását kísérli meg, hogy a zsidóság középiskolai képzettsége réteg-specifikusan is (tehát akkor is, ha eltekintünk sajátos "polgári" foglalkozási struktúrájától) sokkal erősebb volt már a század elején, mint a magyar társadalom egészében: Jewish enrollment patterns in classical secondary education in old regime and Inter-War Hungary. = Studies in Contemporary Jewry, nr. 1. 1984. 225--252. oldal.

[19] ďgy például, pontos felmérés szerint, 1910-ben az érettségizett vagy főiskolai diplomával rendelkező zsidók túlnyomó része -- 63%-a -- nem a szakértelmiséghez tartozott, míg a nem-zsidóknál a megfelelő arány csak 40%-ot ért el. Lásd erre idézett tanulmányomat (Juifs et luthériens..., idézett hely, 83. oldal).

[20] A zsidó bölcsészhallgatók például a múlt század vége óta aránytalanul nagy számban képviselték magukat a bölcsészdoktorok között, mely diploma (szemben a tanári államvizsgával) semmiféle különös szakmai képesítést nem nyújtott. Ugyanaz a logika érvényesült az 1920-as numerus clausus törvény után a zsidóság középiskolai túliskolázásának további intenzív fejlődésénél, amikor az érettségi már csak a főiskolára jelentkező zsidó fiatalok kis töredékének biztosította az egyetemi tanulmányok lehetőségét. Lásd erre nézve Kemény Istvánnal közösen írt munkámat: Antisémitisme universitaire et concurrence de classe: la loi du numerus clausus en Hongrie entre les deux guerres = Actes de la Recherche en Sciences Sociales no 34, septembre 1980, 67--96. o.

[21] Az autonomizmus gondolatát Simon Dubnow (1860--1941) orosz-zsidó történész dolgozta ki. (Lásd erre nézve híres könnyvét: Levelek a régi és az új zsidóságról, 1907.) A gondolat alapja az, hogy a zsidóságnak kulturális-nemzeti autonómiát kell biztosítania magának a diaszpórában, elsősorban az orosz és az osztrák--magyar soknemzetiségű államok keretein belül. Az autonómia a jiddis nyelvnek nemzeti nyelvvé való kifejlesztését és a zsidóság nemzetiségi önkormányzatát is feltételezi. Ez az ideológiai elgondolás ellentétben áll mind az asszimilációval, mind a cionizmussal.