A felek nem akadályozhatják egymást álláspontjuk vagy egy adott állásponttal kapcsolatos kétségeik kifejtésében.                        

Lehetséges szabálysértések: 

1.     Az állásponttal kapcsolatban
1.1.         Támadhatatlannak nyilvánít egy álláspontot (védő)
1.2.         Tilalmasnak nyilvánít egy álláspontot (támadó)
 
2.     Az ellenféllel kapcsolatban  (védő vagy támadó)
2.1.         Nyomást gyakorol az ellenfélre
2.1.1. félelmet kelt benne: hivatkozás az erőre  (argumentum ad baculum)
2.1.2. részvétet kelt benne: hivatkozás a könyörületességre (argumentum ad misericordiam)
 
2.2.         Személyében támadja az ellenfelet (argumentum ad hominem) 
2.2.1.   közvetlenül -- az ellenfelet rossznak, ostobának stb. állítja be
2.2.2.   közvetett módon -- gyanúba keveri az ellenfél szándékait
2.2.3.   tu quoque: "Te beszélsz?" – rámutat az ellenfél szavai és tettei közti inkonzisztenciára
 
Ez a szabály a szólásszabadsággal kapcsolatos. Azt mondja ki, hogy nem lehet semmiféle korlátozás az álláspontok képviselhetőségét és támadhatóságát illetően. Vagyis bárki megfogalmazhat és képviselhet bármilyen álláspontot, és ugyanígy bárki meg is kérdőjelezhet bármilyen álláspontot. 

Ez a szabadság feltételezi az egyenlőséget: a beszélők egyenlőségét és az álláspontok egyenlőségét is. Ha mindenkinek egyformán jogában áll egy neki tetsző álláspontot képviselni, illetve egy neki nem tetsző álláspontot megkérdőjelezni, akkor nincs különbség a személyek között; és ha nincsenek tabuk, azaz sem tilalmas, képviselhetetlen álláspontok, sem pedig olyanok, amelyeket nem szabad megkérdőjelezni, azaz ha mindegyik egyformán védhető és támadható, akkor nincs különbség az álláspontok között sem. 

Természetesen ez csak egy ideál, amitől a valóság igen messze lehet. A középkorban például nem lehetett megkérdőjelezni a vallási dogmákat, a jobbágy nem mondhatott ellent a földesurának stb. A szólásszabadság, a vélemény és kritika szabadsága, amelyeket ma alapvető emberi jogokként tisztelünk, csak az újkorban váltak elismert jogokká, és eredetileg mind a vallásszabadsághoz kötődtek, abból nőttek ki. De még a XX. századból is számtalan példát tudunk arra, hogy ezeket a jogokat politikai okokból korlátozták vagy egyenesen semmibe vették. 

Még aránylag a tudományban sikerült leginkább megközelíteni a szólásszabadság ideálját. Igazából csak a tudományos közösségben vált vitathatatlan alapelvvé, hogy minden vitatható; hogy minden a kritika tárgyává tehető, és hogy csak azt fogadjuk el igaznak, ami kiállta a kritika próbáját. De még a tudományban is vannak tabunak tekintett témák:  pl. aki ma újra előáll az örökmozgó ötletével, az kirekeszti magát a tudományos közösségből, nem állnak szóba vele, nem veszik komolyan. Ezt azonban mégsem tekintik a vita korlátozásának, hanem úgy fogják fel, hogy ezt a vitát már lefolytatták, és a vita azzal az eredménnyel zárult, hogy ilyen szerkezet nem lehetséges, mert létezése ellent mondana a fizika alapvető törvényeinek.

Az első szabályt többféleképpen is meg lehet sérteni, de a szabálysértés mögött minden esetben a vita elkerülésének szándéka áll. Ez érthető is, hiszen a vita mindig kockázatos, mert el is lehet veszíteni, tehát ha a vitát meg lehet nyerni anélkül, hogy tényleg vitába bocsátkoznánk, akkor érdemes ezzel megpróbálkozni.

Ha valaki nem akar belemenni a vitába, akkor két fő módja van annak, hogy a vitát elkerülje: vagy az adott álláspontot igyekszik kiiktatni a megvitatható álláspontok köréből, vagy pedig  a vitapartnerét próbálja meg vitaképtelennek beállítani. 

1. Nézzük először az álláspont vitaképtelennek minősítését. 

1.1. Ha a védő, vagyis az álláspontot előterjesztő fél akarja megúszni a vitát, akkor mondhatja azt, hogy az általa képviselt álláspont vitán felül áll, tehát nem támadható.Ez Virág elvtárs stratégiája a Tanúban: “Erről nem nyitunk vitát.”  Sokféle formában megfogalmazható, de a lényeg mindig az, hogy az adott álláspontot erkölcsi, vallási, politikai vagy más értelemben szentnek és sérthetetlennek állítja be és így megpróbálja kivonni a megvitatható nézetek köréből. Általában  erkölcsi, vallási vagy politikai dogmákat próbálnak meg így vitán felülinek beállítani. Például:
“ez örök erkölcsi törvény”;“ez így áll a Bibliában”;“ez a Párt álláspontja ebben a kérdésben”. 

1.2. Ha a támadó fél akarja megúszni a vitát, akkor mondhatja azt, hogy az adott álláspont valamilyen értelemben kritikán aluli, s így nem méltó arra, hogy komolyan vegyék és megvitassák. Leggyakrabban itt is erkölcsi, vallási vagy politikai meggondolások állnak a háttérben. (“Ne haragudjon, de ez egy olyan nyilvánvalóan rasszista [szexista, antiszemita, magyarellenes, cigányellenes, náci stb.] nézet, amit én még csak megvitatni sem vagyok hajlandó. Szégyellje magát!”) De lehetségesek másfajta meggondolások is: pl. egy evolúcióelméleti konferencián különösebb indoklás nélkül fogják megvonni a szót attól, aki kreacionista tanokat kezd el hirdetni. 

Két megjegyzés: (1) Természetesen nem minden esetben minősül hibának az, ha egy adott álláspontot vitán felülinek vagy kritikán alulinak minősítünk: ez mindig a konkrét körülményektől függ. (2) Ez a két hiba a falláciák hagyományos tárgyalásában nem szerepel.
 
2. Az ellenfél kiiktatása kétféle módon történhet: 1. nyomást gyakorolhatunk rá vagy 2. megpróbálhatjuk diszkvalifikálni. 

2.1. A nyomásgyakorlás megint kétféle módon történhet:
1. megfélemlíthetjük az ellenfelet vagy
2. épp ellenkezőleg, megpróbálhatunk részvétet kelteni magunk iránt.

Az 1. alatt tárgyalt esetben arról volt szó, hogy nem állnak fenn a megvitathatóság feltételei; itt arról van szó, hogy nem állnak fenn a fair vita feltételei, mert az egyik fél aránytalanul erősebb, mint a másik: 

2.1.1. hivatkozás az erőre  (argumentum ad baculum):“Önök természetesen úgy járnak el, ahogy jónak látják, de ne feledjék, hogy mi vagyunk az Önök legnagyobb hirdetői.” Vagyis az ellenfél jobban teszi, ha eláll a vitától, mert könnyen a rövidebbet húzhatja. 

2.1.2. hivatkozás a könyörületességre (argumentum ad misericordiam): valójában a gyengeségre. “Önök természetesen úgy járnak el, ahogy jónak látják, de kérem, ne feledjék, hogy egy súlyos szívbeteg emberrel állnak szemben.” Vagyis az ellenfél jobban teszi, ha eláll a vitától, mert könnyen a rövidebbet húzhatja – ezúttal erkölcsi értelemben: nem vet jó fényt a győztesre, ha egy nála sokkal gyengébb fölött diadalmaskodik. Mindkét esetben arról van szó, hogy nem egyenlő felek állnak egymással szemben, tehát sérül a fair vita eszménye.

Az első esetben az erősebb figyelmezteti a gyengébbet, hogy a vitát ugyan megnyerheti, de utána mégis vesztes lesz, a második esetben a gyengébb figyelmezteti az erősebbet, hogy a vitát ugyan megnyerheti, de utána mégis vesztes lesz – legalábbis erkölcsi értelemben. Tulajdonképpen fenyegetés, zsarolás mind a kettő: ahelyett, hogy vállalnák a harcot és belemennének abba, hogy észérvekkel próbálják megszerezni a győzelmet, inkább megpróbálnak nyomást gyakorolni a másik félre, hogy az vonuljon vissza, adja fel harc nélkül az álláspontját. 

2.2. Ha az ellenfelet nem sikerül visszavonulásra késztetni, akkor meg kell próbálni lejáratni, diszkvalifikálni, vagyis megmutatni, hogy ilyen vagy olyan okokból nem méltó ellenfél. Itt tehát megint csak a fair vita eszménye a szabályozó elv, de itt nem arról van szó, mint előbb, hogy aránytalanul erős és gyenge áll egymással szemben, hanem hogy az egyik fél méltatlan, alkalmatlan a vitára: nem “párbajképes”. 


Az ellenfelet személyében támadni: ez az ad hominem érvelés. Nagyon gyakori és nagyon hatékony. A támadó és a védő egyaránt élhet vele. Gyakran alkalmazzák a vita kezdő szakaszában, hogy elkerüljék az érveléses diskurzus kockázatát, tehát hogy ne kelljen belemenni a tényleges vitába, de  alkalmazhatják a vita bármely későbbi pontján is, amikor túl nehéz lenne az ellenfél érveit cáfolni, de annál könnyebb az ellenfelet magát lejáratni, ellehetetleníteni – legalább a közönség szemében. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy a legtöbb vita közönség előtt zajlik, és csak látszatra az a célja, hogy a felek egyetértésre jussanak. Valójában a szemben álló felek a legritkábban törekszenek erre, a legtöbb esetben egyszerűen csak le akarják győzni a másikat, és sokszor még az sem fontos számukra, hogy ez a győzelem valódi győzelem legyen: ha van közönség, akkor ennél sokkal fontosabb lehet számukra az, hogy a közönségben jó benyomást keltsenek, hogy a közönség őket lássa győztesnek vagy fölényben levőnek. Az ad hominem érvelés mindig arról szól, hogy a könnyebbik utat választjuk: nem a másik érveit támadjuk, hanem a személyét. Nem a labdára megyünk, hanem a lábára: nem tisztességes harcban akarjuk legyőzni, hanem meg akarjuk magunknak spórolni a harcot azzal, hogy nemtelen eszközökkel harcképtelenné tesszük az ellenfelünket még a harc megkezdése előtt (vagy bármikor a későbbiekben a harc során, ha a további harcot meg akarjuk spórolni magunknak.)  Olyan, mint verekedésben az öv alatti ütés vagy rúgás: nem tisztességes, de nagyon hatékony.  

Az ad hominem érvelésnek nagyon sok változata van, de lényegében három fő csoportot lehet megkülönböztetni. 

2.2.1. Közvetlen ad hominem (vagy másként: gyalázkodó ad hominem): az ellenfelet rossznak, gonosznak, ostobának, becstelennek, hazugnak, aljasnak, árulónak stb. állítjuk be. A közvetlen ad hominem logikája a következő: 

Amit egy rossz stb. ember mond, az csak hamis lehet.
Ez az ember rossz stb. ember.
-------------------------------------
Minden, amit ez az ember mond, hamis. 

Látható, hogy ez a következtetés rossz. Még ha a második premissza igaz is, az első (amelyik egyébként rendszerint kimondatlan marad) mindenképpen hamis: hogy egy állítás igaz vagy hamis, az független attól, hogy ki teszi azt az állítást.  Tehát a következtetés (amely gyakran szintén kimondatlanul marad) nem következik szükségképpen a premisszákból: amit ez az ember mond, az éppúgy lehet hamis, mint igaz. 

2.2.2. Közvetett ad hominem (vagy másként a körülményekre hivatkozó ad hominem): itt nem magát az ellenfelet állítjuk be rossznak, gonosznak, ostobának stb., hanem a körülményeit okoljuk azért, hogy csak hamis állítások hagyhatják el a száját. “Ellenfelem ugyan talpig becsületes ember, de nem várható el tőle, hogy elfogulatlan legyen ebben a kérdésben, mivel történetesen A rokona, üzletfele, barátja stb. (vagy B párt [bank, vállalat, érdekcsoport stb.] tagja, elnöke, lekötelezettje stb.” A közvetlen ad hominem logikája a következő: 

Amit egy ilyen körülmények között lévő ember mond, az csak hamis lehet.
Ez az ember ilyen körülmények között van.
-------------------------------------
Minden, amit ez az ember mond, hamis. 


Ez a következtetés ugyanúgy és ugyanazért hibás, mint az előző: az első premissza nem igaz. (A helyes következtetés így nézne ki: 

Amit egy ilyen körülmények között lévő ember mond, az lehet hamis és lehet igaz.
Ez az ember ilyen körülmények között van.
-------------------------------------
Minden, amit ez az ember mond, az lehet hamis és lehet igaz. 

Ez helyes következtetés, viszont ezzel nem lehet lejáratni az ellenfelet.) 

2.2.3. Az ad hominem érvelés harmadik változata tu quoque (kb. “te is", “te beszélsz?” néven ismert. Nevét a szokásos visszavágásról kapta: amikor valaki a szemünkre hányja valamelyik hibánkat, gyakran válaszolunk így: “Te beszélsz? Hiszen te is elkövetted ugyanazt a hibát!” Meglehet – de ez nem érinti az ő szemrehányásának jogosságát. Megint csak az a helyzet, hogy amit valaki mond, annak igaz vagy hamis volta független az illető személyes tulajdonságaitól, tehát a visszavágás – bár hatékony lehet – teljesen irreleváns: attól, hogy ő kövér, még igaz lehet, hogy én is kövér vagyok. Általánosabban az érv lényege az, hogy rámutat valamilyen inkonzisztenciára, következetlenségre az ellenfél álláspontjában vagy érvelésében. Az érv logikája a következő:

Amit egy inkonzisztens ember mond, az csak hamis lehet.
Ez az ember inkonzisztens.
-------------------------------------
Minden, amit ez az ember mond, hamis. 

A hiba persze megint ugyanaz. 

A tu quoque változatnak annyi altípusa van, ahányféle inkonzisztencia létezik, de két fő altípust érdemes megkülönböztetni. Az egyik a szélkakas: ez az időbeli inkonzisztenciát veti az ellenfél szemére: tegnap bezzeg még másként beszéltél. Itt a feltevés az, hogy aki szélkakas módjára hol erre fordul, hol arra, aki úgy váltogatja az elveit, mint más a kabátját, az nem elvhű, következetes ember, tehát nem várható el tőle semmi jó, következésképpen az sem, hogy most igazat fog mondani. A másik a tartuffe: ez a tettek és a szavak közötti inkonzisztenciát veti az ellenfél szemére: vizet prédikálsz, de bort iszol. Itt a feltevés az, hogy aki Tartuffe módjára képmutató, akinek a tettei és a szavai között nincs összhang, attól semmi jó nem várható, tehát az sem, hogy most igazat fog mondani. (A két altípus természetesen kombinálva is előfordulhat:tegnap azt csináltad, ma mégis ezt mondod.)

Természetesen az ad hominem érvelés nem minden esetben hibás. Ha a személy tulajdonságai, múltja, elkötelezettsége stb.  relevánsak a terítéken lévő kérdés szempontjából, akkor igenis helyénvaló lehet ezeket a vitában előhozni és érvként felhasználni. Ha például az a vita tárgya, hogy legyen-e S. egy fontos pénzügyi intézmény vezetője, akkor egyáltalán nem érdektelen körülmény, hogy S. korábban már volt büntetve sikkasztásért, és ha valaki ezt felhozza ellene, az ad hominem érvel ugyan, de nem követ el hibát. A lényeg ugyanis éppen az, hogy az adott kérdést, az adott érvet tekintve releváns-e vagy sem az ellenfél ilyen vagy olyan személyes tulajdonsága, előélete stb.: ha irreleváns, akkor hiba az ad hominem érvelés, ha viszont releváns, akkor nem az.