Az álláspontot előterjesztő félnek meg kell védenie álláspontját, ha a másik fél úgy kívánja. 

Lehetséges szabálysértések: 

1.   Kibújik a bizonyítás terhe alól
1.1.     Az álláspontot bizonyításra nem szorulónak állítja be
1.2.     Személyesen akar jótállni az álláspont helyességéért
1.3.     Az álláspontot  a kritikával szemben immunissá akarja tenni
 
2.   Áthárítja a bizonyítás terhét:az ellenfélnek  kell bizonyítania, hogy az álláspont helytelen (az argumentum ad ignorantiam egyik fajtája)
  
 Ez a két hiba nem szerepel a falláciák hagyományos listáján. Mindkettőt csak a védő követheti el, és a hiba épp abban áll, hogy nem hajlandó ellátni a védelem feladatát. 

Vitahelyzet akkor áll elő, ha egy állásponttal kapcsolatban kételyek merülnek fel. Ekkor elvárható, hogy az álláspont megfogalmazója megvédje az álláspontját, vagyis bizonyítsa, hogy amit mondott, az tényleg úgy van.  (A bizonyítást itt nem kell szigorú, matematikai értelemben venni: többnyire csak az a kívánalom, hogy valamivel támassza alá, azaz tegye meggyőzővé az állítását.)  Annak, aki a kételyeket megfogalmazza, egyértelmű a szerepe: ő a támadó, és azzal, hogy kételyeinek hangot adott, már el is vállalta a támadó szerepét. A másik oldalon azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet, mert nem biztos, hogy az álláspont megfogalmazója hajlandó vállalni a védő szerepét.

Megpróbálhat kibújni a bizonyítás terhe alól, vagy kísérletet tehet arra, hogy áthárítsa a bizonyítás terhét az ellenfelére. 

1. A bizonyítás terhe alól kibújni többféle módon is lehet. 

1.1. Az egyik módszer az, hogy olyan módon fogalmazzuk meg az álláspontunkat, hogy azt a benyomást keltsük, hogy az nem is szorul bizonyításra. Ennek egyik módja az, hogy álláspontunkat magától értetődőnek állítjuk be. Ehhez ilyenféle megfogalmazásokat lehet használni: 

Napnál világosabb, hogy…;
Fölösleges mondanom, hogy… ;
Mindenki számára nyilvánvaló, hogy…;
Senki, aki épelméjű, nem kételkedhet abban, hogy…;
Mondani sem kell, hogy…
 
Az ilyenféle megfogalmazásokkal azt lehet elérni, hogy elrettentjük az esetleges akadékoskodókat. Mivel lényegében azt mondjuk, hogy “A hülye is tudja, hogy…”, az esetleges akadékoskodó kénytelen a hülyénél is hülyébb szerepét elvállalni, ha mégis úgy dönt, hogy rákérdez a dologra. Ez pedig elég  kényelmetlen szerep ahhoz, hogy százszor is meggondolja, – különösen, ha közönség előtt kell szerepelnie. 

Képzeljük el, hogy egy konferencián vagyunk. Az előadó éppen befejezte mondókáját, megköszönte türelmünket és most arcán bíztató mosollyal várja a kérdéseket. Némi habozás után úgy döntünk, hogy elvállaljuk a hülyénél is hülyébb szerepét, és rákérdezünk arra a bizonyos dologra ott a közepén, amelyik annyira büdösnek tűnt és amely fölött olyan gyanús gyorsasággal siklott át az előadó. Hátha sikerül leégetnünk ezt az ellenszenves alakot. “Bocsásson meg, bizonyára nagyon egyszerű a dolog (az a bizonyos ott a közepén), de én valahogy mégsem értem egész pontosan; megtenné, hogy részletezi kicsit?” “Hogyne (sugárzó mosoly), a Boyle-Marriott törvényből következik. Középiskolás anyag. Így már rendben? (még sugárzóbb mosoly)”  (A közönség egyik fele máris szánakozva néz ránk: istenem, aki ennyire hülye, az miért szólal meg egyáltalán?) (Mellesleg ők azok, akik biztosan nem hallottak még a a Boyle-Marriott törvényről.) Most két eset lehetséges. Vagy hétpróbás szakértők vagyunk és a másodperc tört rész alatt el tudjuk dönteni, hogy az előadó kamuzik, mert a dolognak mindenhez lehet köze, csak a Boyle-Marriott törvényhez nem; akkor szerény, félszeg mosollyal tovább forszírozzuk a dolgot, hogy de mégis, hogyan következik belőle egészen pontosan. És akkor, ha jó volt a szimatunk, van rá némi esélyünk, hogy az előadó fog égni, de nagyon. Vagy pedig nem vagyunk hétpróbás szakértők, és akkor csak a szégyenteljes meghunyászkodás marad: a biccentés, kényszeredett mosollyal, hogy igen, így már rendben, miközben dehogyis, és most már mindenki szánakozva néz ránk és égünk, ahogy kell.  

1.2.  A másik módszer az, amikor valaki személyesen akar jótállni az álláspontja helyességéért. Akkor ilyesféle megfogalmazásokat fog használni: 

Biztosíthatom Önöket arról, hogy…    
Kérem fogadják el tőlem most különösebb bizonyítás nélkül, hogy…   
Teljes mértékben meg vagyok győződve arról, hogy…

Az ilyen fordulatok használata szintén az esetleges akadékoskodók elrettentését szolgálja, de másképp. Itt nem arról van szó, mint az előző esetben, hogy az álláspont megkérdőjelezőjének el kell vállalnia a hülye szerepét, hanem arról, hogy kétségbe kell vonnia a másik szakértelmét, sőt, akár még a megbízhatóságát, szavahihetőségét is. Ez, ha lehet, még kényelmetlenebb szerep: kevesen vállalják, hogy nyíltan megkérdőjelezzék a másik integritását. A hülyeség még mindig vállalhatóbb, mint az, hogy – esetleg ok nélkül – megsértettük a másikat. 

1.3. A harmadik módszer az, hogy olyan ködös, általános megfogalmazásokat használunk, amelyek eleve lehetetlenné teszik, hogy állításainkat cáfolni lehessen. 

A magyar természeténél fogva vendégszerető nép.    
Az igazi férfi bírja az italt.    
Az egyház természeténél fogva konzervatív.    
A zsidók összetartanak.
 
Az ilyen általános megfogalmazásokkal nem lehet mit kezdeni, mert hiszen akárhány konkrét példát hoznánk is xenofób magyarokra, attól még a magyar mint olyan továbbra is vendégszerető maradna, és a májzsugorodásban meghaltak legijesztőbb statisztikája sem tudja megcáfolni azt a vélekedést, hogy az “igazi” férfi bírja az italt. (A xenofób magyarok és az alkoholizmusban elhunytak nyilván nem számítanak “igazi” magyarnak, ill. férfinak.) Mindezekben az esetekben tehát arról van szó, hogy az álláspontot olyan módon fogalmazzák meg, hogy azt ne lehessen könnyen megkérdőjelezni. A dolog némiképp hasonlít az 1. szabály alatt tárgyalt esethez, amikor is a védő támadhatatlannak nyilvánítja az álláspontját, de mégsem ugyanaz. Ott arról volt szó, hogy emberünk nyíltan kivonja az álláspontját a megvitatható dolgok köréből – rendszerint valamilyen kollektív (vagy annak hitt) erkölcsi, vallási vagy politikai meggyőződésre hivatkozva –, itt meg arról, hogy burkoltan, kimondatlanul,  különböző trükkös megfogalmazásokkal akarja támadhatatlanná vagy legalábbis nehezen támadhatóvá tenni. 

2.  Az előzőektől alapvetően eltérő taktika az, amikor emberünk azzal bújik ki a bizonyítás terhe alól, hogy nyíltan áthárítja a bizonyítás terhét az álláspontját megkérdőjelező ellenfélre. Tehát nem csak hogy nem vállalja a bizonyítás feladatát, de ráadásul még az ellenféltől várja el, hogy az cáfolja meg az ő álláspontját. Nem neki kell bizonyítania, hogy az álláspontja helyes, hanem az ellenfélnek  kell bizonyítania, hogy helytelen. 

A: Nincs (/van) Isten.
B: Mire alapozod ezt?
A: Tessék, akkor bizonyítsd be, hogy van(/nincs)! 

Mivel Isten léte/nemléte eléggé szimmetrikus ügy, itt nem feltétlenül érezzük súlyos helytelenkedésnek a bizonyítás terhének áthárítását. De itt egy másik példa, amelyik talán jobban megvilágítja, hogy miért az: 

A: Maga a gyilkos!
B: Mire alapozza ezt?
A: Tessék, akkor bizonyítsa be, hogy nem maga volt az! 

Az elv igen egyszerű: aki állít valamit, annak kell bizonyítania. A másik, aki csak kételyeinek adott hangot, nincs bizonyítási kényszer alatt. (Más a helyzet persze akkor, ha a másik is állít valamit: 

A: Nincs(/van) Isten.
B: De van(/nincs).
A: Tessék, akkor bizonyítsd be, hogy van(/nincs)! 

Ebben az esetben már két álláspont áll egymással szemben, és ekkor már mindketten támadók és védők is egy személyben, tehát mindkettőjükön ott van a bizonyítás terhe. Ebben az esetben, mint az egyenrangú útkereszteződésnél, már csak az udvariassági szabályok döntik el, hogy kinek kell elsőként bizonyítania. 

(Még egy megjegyzés: a bizonyítás terhének áthárítása van Eemeren és Grootendorst szerint nem azonos a tudatlanságra való hivatkozással (argumentum ad ignorantiam). A modern irodalom szerint ezt a hibát akkor követi el valaki, ha  abból a tényből, hogy valaminek a fennállását nem sikerült bizonyítani, arra következtet, hogy az illető dolog nem áll fenn. (Vagy fordítva: abból a tényből, hogy valaminek a nem-fennállását nem sikerült bizonyítani, arra következtet, hogy az illető dolog fennáll.) Van Eemeren és Grootendorst az ad ignorantiam érvelést az egyértelműség kedvéért külön kezelik, a vita lezárásakor elkövetett tipikus hibaként. Én ezt egy kicsit lazábban kezelném: mivel a bizonyítás terhének áthárítása igen sokszor már a vita végét is jelenti, szerintem ilyenkor a két hiba szépen egybeesik.)