Lehetséges szabálysértések:
1. Az álláspontot nem érveléssel védi
1.1. A hallgatóság érzelmeivel játszik (ad populum)
1.2. Saját erényeivel hivalkodik (ad verecundiam)
2. Irreleváns érveket használ (ignoratio elenchi)
Ez a szabály tulajdonképpen az előző tükörképe. Az előző szabály azt mondta ki, hogy a támadónak a védő valódi álláspontját kell támadnia, tehát nem készíthet magának szalmabábot, vagyis ál-álláspontot. Ez a szabály meg azt mondja ki, hogy a védőnek is valódi érveléssel kell megvédenie az álláspontját, tehát
1. nem használhat álérveket, olyanokat, amelyek érvnek tűnnek, de valójában nem azok, és
2. nem használhat irreleváns érveket sem, azaz olyanokat, amelyek érvek ugyan, de nem kapcsolódnak az álláspontjához.
Vagyis a szabály szerint csak releváns érveket szabad használni. Nézzük először a 1. esetet, amikor a védő valódi érvek helyett álérveket vet be. Mitől álérvek ezek és mifélék lehetnek? A válaszhoz tudni kell, hogy a meggyőzéshez a beszélő háromféle forrást vehet igénybe:
Logosz
Pátosz Éthosz
A logikai meggyőző erő mellett (ezt képviseli a logosz) még két másik forrást mozgósíthat annak érdekében, hogy meggyőzze a hallgatóságát: a pátoszt – hogy felkeltse és a maga oldalára állítsa a hallgatóság érzelmeit –, és az éthoszt – ezzel pedig saját személyes tulajdonságait állítja a meggyőzés szolgálatába.
Hogy a pátosz micsoda és miért lehet szerepe a meggyőzésben, az többé-kevésbé világos. Ha például a nemzeti érzésre hivatkozik valaki egy nemzeti zászlókat lengető tömeg előtt, akkor nyilván számíthat rá, hogy ezzel megnyeri a tömeg bizalmát, úgyhogy különösebb indoklás nélkül is el fogják fogadni, amit mond. Talán azt mondhatjuk, hogy aki a logosz mellett a pátoszra is épít, annak jobb esélyei vannak arra, hogy meggyőzze a hallgatóit, mert nem csak az értelmükhöz szól, hanem az érzelmek szintjén is meg tudja őket szólítani. Ha egy okfejtés logikus, akkor azt nyilván meggyőzőbbnek érezzük, mint ha csak össze-vissza beszédet hallanánk; de ha emellett még érzelmileg is azonosulni tudunk a beszélővel és álláspontjával, akkor még meggyőzőbbnek fogjuk érezni az okfejtését.
Az éthosszal is a hallgatóság bizalmát akarja megnyerni a beszélő, de másként. Itt már nem a beszéd, hanem a beszélő tulajdonságai teremtik meg a bizalmat és az egyetértést. Mert nem csak az a fontos, hogy a beszélő mit mond és hogy azt hogyan mondja, hanem éppilyen fontos az is, hogy ki beszél: hogy kicsoda, vagyis miféle ember a beszélő.
“Ami a szónokokat illeti, három okból kelthetnek bizalmat; ugyanis a bizonyítékokon kívül egyedül ezek képesek meggyőzni: a bölcsesség, az erény és a jókarat. (…) Ezeken kívül nincs más. Az a szónok, aki éreztetni tudja, hogy mindezeknek birtokában van, szükségszerűen megnyeri a hallgatóság bizalmát.”
Arisztotelész: Retorika
Tehát logosz, éthosz és pátosz egyaránt szerepet kap a meggyőzésben, de persze mindig az adott körülményeknek megfelelő arányban vannak jelen. Egy hősökről tartott emlékbeszédben nyilván a pátosznak jut a főszerep, egy választási nagygyűlésen nyilván az éthosznak, egy tudományos értekezésben pedig nyilván a logosznak. Egy érvelő beszédben azonban, mint amilyen az álláspont megvédése egy vitában, a logosznak mindenképpen jelen kell lennie, mert különben nem érveléssel van dolgunk; akkor csak meggyőzésről beszélhetünk, de érvelésről nem. Ha tehát a beszélő érvelés nélkül akar meggyőzni, ha az álláspontját nem érveléssel védi, hanem helyette a meggyőzés más módjait alkalmazza, akkor bármilyen meggyőző is legyen egyébként, a racionális vita követelményei felől nézve mindenképpen hibát követ el. És itt éppen erről a hibáról van szó:
1. Az álláspontot nem érveléssel védi
Most már tudjuk, hogy ezt kétféleképpen teheti.
1.1. A hallgatóság érzelmeivel játszik. Ennek szokásos neve az argumentum ad populum, vagyis hivatkozás a népre; itt abban az értelemben, hogy az előadó megpróbál népszerű, a hallgatóság fülének kedves húrokat pengetni, s ezzel elérni, hogy érvek nélkül is elfogadják az álláspontját. Ez más néven a patetikus fallácia; a beszélő érvelés helyett a hallgatóság érzelmeinek hízeleg.
Mindnyájan tudjuk, hogy a magyar tehetséges nép…·
Ön tanult, művelt ember, nyilván nem kell Önnek hosszasan bizonygatnom, hogy…
A fiatalok mindig is a nemzet legértékesebb, legderekabb része volt…
Fontos! Az ad populum érv használata természetesen csak akkor hiba, ha a beszélő érvek helyett alkalmazza; akkor nem, ha az az érvei mellett alkalmazza, mintegy kiegészítésképpen.
1.2. Saját erényeivel hivalkodik: argumentum ad verecundiam, vagyis hivatkozás a szerénységre. Valójában: szerénységre intés, tudni illik a beszélő szerénységre inti a hallgatóit, azaz saját erényeire mutatva arra szólítja fel őket, hogy ne kételkedjenek a szavában. Ez más néven az etikai fallácia.
Önök valamennyien tudják, hogy egész életemet az X elleni harcnak szenteltem, ezért kérem Önöket, fogadják most el tőlem minden különösebb indoklás nélkül, hogy…
Olyan ember áll Önök előtt, aki a maga szakterületén minden lehetséges elismerést megszerzett már. Higgyék el, nem vágyom többre, mint hogy megosszam önökkel azt a szerényt tudást, amelyre az évek során sikerült szert tennem. Ami mármost az adott kérdést illeti, nem lehet kétséges, hogy…
Amikor a miniszterelnök úr kinevezett főtanácsadójának, nem gondoltam volna, hogy egyszer még ebben a kérdésben is állást kell foglalnom. De íme a véleményem: (…) Természetesen a döntés az Önök dolga és felelőssége, én csak elmondtam a véleményemet.
Fontos! Az ad verecundiam érv használata szintén csak akkor hiba, ha a beszélő érvek helyett alkalmazza; akkor nem, ha az az érvei mellett alkalmazza, mintegy kiegészítésképpen.
2. Irreleváns (oda nem illő, az adott szempontból érdektelen, nem perdöntő) érveket használ (ignoratio elenchi): ez a másik hiba. Ebben az esetben a védő valódi érveket sorakoztat fel, még az is lehet, hogy nagyon okos és meggyőző érveket – csak éppen ezek nem azok az érvek, amelyeket álláspontja védelmében elő kéne hoznia: nem kapcsolódnak (vagy csak látszólag kapcsolódnak) az álláspontjához. Például, ha arról van szó, hogy volt-e zsidóüldözés Magyarországon 1944-ben, akkor teljesen irreleváns az a kérdés, hogy maga Horthy antiszemita volt-e vagy sem. Vagy ha arról folyik a vita, hogy jó vagy rossz rendszer volt-e a szocializmus, akkor valakinek lehet az az álláspontja, hogy jó volt, és még lehetnek jó érvei is ennek alátámasztására (pl. hogy nem volt munkanélküliség, nem voltak utcai koldusok, hajléktalanok stb.), de az irreleváns érv lenne, hogy az eszme jó volt, csak a megvalósítással voltak bajok, hiszen itt épp a megvalósított szocializmusról folyik a vita.