Az álláspontot támadó fél nem tulajdoníthat hamisan olyan kimondatlan premisszát a másik félnek, amely mellett az valójában nem kötelezte el magát, fordítva pedig, az álláspontot védő fél sem tagadhatja hamisan egy kimondatlan premisszája melletti elkötelezettségét, ha valóban elkötelezte magát mellette.

Lehetséges szabálysértések:

1. Hamisan tagadja saját kimondatlan premisszáját (védő)
2. Hamisan az ellenfélnek tulajdonít egy kimondatlan premisszát (támadó)

Tekintsük a következő példát:
1. A gyerekeknek is vannak bizonyos jogai. Tehát Panninak és Bélának is vannak bizonyos jogai.

Van-e valami, amit a beszélő itt nem mondott ki, de annak alapján, amit mondott, mégis biztosra vehetünk? Persze: az, hogy Panni és Béla gyerekek. Ahhoz, hogy a "tehát" után következő állítás igaz legyen, szükség van erre az állításra is. Ha Panni és Béla virágcserepek lennének vagy hegycsúcsok, akkor nyilván nem lenne igaz, hogy vannak jogaik.

Egy másik példa:
2. A rákos betegek általában sokat szenvednek, mielőtt meghalnak. Valószínűleg Lujza is sokat szenvedett.
Mi az, amit a beszélő nem mondott ki, de mégis ott van valamiképpen? Hogy szegény Lujza meghalt már, éspedig rákban.

Egy következtetés, ha még nem mondtam volna, legalább két premisszából és egy konklúzióból áll, és a logikakönyvekben mindig így találkozunk velük. Pl.:

1. premissza: Minden görög halandó.
2. premissza: Szókratész görög.
----------------------------------
konklúzió: Tehát Szókratész halandó.

A való életben azonban ritkán fordul elő, hogy a beszélő mindkét premisszáját kimondja: az egyik rendszerint kimondatlan marad. Nem azért, mert slamposak vagyunk vagy mert el akarunk hallgatni valamit (bár néha ez is előfordul), hanem mert az egyik premissza általában olyan, hogy tényleg nincs szükség a kimondására; vagy azért, mert magától értetődő („Minden görög halandó”), vagy pedig azért, mert a kontextus, a körülmények ismeretében amúgy is tudjuk már, amit az a premissza tartalmaz („Panni és Béla gyerekek”), tehát mindkét esetben fölösleges pedánskodás lenne külön is megfogalmazni.

A következtetéseknek pedig az a különös tulajdonságuk van, hogy a három állítás (a két premissza meg a konklúzió) logikai kapcsolatban áll egymással és így feltételezik egymást. Ha ismerjük a két premisszát, akkor általában nincs szükség a konklúzió megfogalmazására, mert az mintegy adódik a két premisszából, vagyis mi magunk is le tudjuk vonni a következtetést. És a dolog fordítva is működik (valamennyire): ha ismerjük egy következtetés konklúzióját és az egyik premisszáját, akkor (rendszerint) ki tudjuk következtetni a másik, hiányzó, kimondatlan premisszát.

A fölösleges pedánskodás elkerülésén kívül lehet más oka is annak, hogy a beszélő ránk bízza ezt a kiegészítő munkát. Lehet, hogy azért nem mondja ki a konklúziót vagy az egyik premisszát, mert úgy véli, hatékonyabb, ha mi vonjuk le a következtetést vagy fogalmazzuk meg a hiányzó premisszát. A reklámok meggyőző ereje igen gyakran épp abból fakad, hogy csak a következtetés levonásához szükséges információkat közlik, de a következtetés levonását már a reklám címzettjére bízzák: legyen meg neki az az öröme, hogy magától jött rá, hogy a mi termékünk a legjobb vagy hogy neki épp arra van szüksége. Ha ugyanis ő maga vonja le a következtetést, akkor azt inkább a sajátjának érzi, mintha a szájába rágták volna, tehát nagyobb a reklám meggyőző ereje. A krimiírók –és általában a művészek– más okból élnek ezzel az eszközzel: ha az olvasóra/nézőre bízzák a kiegészítéseket, akkor ezzel aktivizálják a gondolkodását és így jobban be tudják vonni a krimi –a műalkotás– világába.

De előfordulhat az is, hogy azért bízzuk az olvasóra/nézőre a kiegészítés munkáját, mert valamit nem merünk vagy nem akarunk nyíltan kimondani. Előfordulhat, hogy valamit csak sugalmazni szeretnénk, de el akarjuk kerülni azokat a kellemetlenségeket, amelyek a sugalmazott állítás nyílt kimondásával járnának. Például elég egyértelműen a célszemély tudomására hozhatjuk, hogy szexuálisan kívánatosnak tartjuk őt, és azt is egyértelművé tehetjük, hogy történetesen zsebünkben van egy olyan lakás kulcsa, amely megfelelő helyszíne lehetne egy kis rekreációs szexnek, de nem teszünk nyílt ajánlatot, mert mondjuk félünk az esetleges visszautasítástól. Ha csak sugalmazunk, akkor a címzettnek magának kell levonni a következtetést, mi pedig fenntartjuk magunknak az arcvesztés nélküli visszavonulás egérútját arra az esetre, ha az a bizonyos konklúzió vagy premissza nem tetszene neki: de hát mi nem is mondtuk azt!

A kimondatlan premisszákkal tehát az a helyzet, hogy ott is vannak meg nincsenek is ott. Pontosabban úgy vannak ott, hogy közben igazából nincsenek ott, másfelől viszont úgy nincsenek ott, hogy valójában mégis ott vannak. Nincsenek ott, ha azt kérdezzük, hogy ténylegesen kimondta-e őket a beszélő, hiszen kimondatlan premisszák, tehát nyilván nem mondta ki őket. De igenis ott vannak, ha azt kérdezzük, hogy elkötelezte-e magát a beszélő mellettük, hiszen kimondatlanul is az egyik premissza szerepét töltik be. Ha tehát a beszélő valamit konklúzióként fogalmaz meg (pl. a „tehát” szó elébiggyesztésével), akkor ezzel elismeri, hogy olyasmit állított, ami legalább két premissza egyidejűleg igaz voltát feltételezi, és bár ő ezek közül csak az egyiket mondta ki, ezzel már elkötelezte magát a másik mellett is. Az elkötelezettség itt azt jelenti, hogy adott esetben el kell ismernie, hogy a konklúzió levonásához csakugyan szüksége van erre a másik premisszára is. Vagyis ha a másik azt kérdezné, hogy „ezt most úgy érted, hogy...”, akkor neki, ha az általa mondottak alapján egyértelmű, hogy csakugyan úgy értette (vagy a dolog nem érthető másként), igent kell mondania.

Nyilvánvaló, hogy ez a bizonytalanság, hogy valami nem lett ugyan kimondva, de kimondatlanul is odaértendő, visszaélésekre adhat alkalmat mindkét fél számára. Az a tény pedig, hogy nem mindig egyértelmű, hogy pontosan hogyan is szólna a kimondatlan premissza, ha kimondanánk, ugyancsak visszaélésekre adhat alkalmat.

A támadó úgy élhet vissza a helyzettel, hogy olyan premisszát tulajdonít a védőnek, amely mellett az igazából nem kötelezte el magát. Ez a már ismert szalmabáb egy speciális esete. A különbség a korábban megismert szalmabábbal szemben az, hogy ott a védő álláspontját (vagyis a konklúziót) torzítja el a támadó úgy, hogy az védhetetlen legyen (vagy legalábbis nehezebben védhető, mint az eredeti álláspont), itt pedig a védő egyik premisszáját torzítja el. Amikor rekonstruálja az érvelést, akkor az eredeti kimondatlan premissza helyébe egy másikat csempész, amelyik védhetetlen vagy hamis vagy valami más okból vállalhatatlan. Olyasmit próbál tehát a védő szájába adni, amit az nem csak hogy nem mondott –ez természetes, hiszen egy kimondatlan premisszáról van szó–, de nem is következik az általa mondottakból. Vagyis a védő igazából nem emellett a premissza mellett kötelezte el magát, hanem egy másik mellett, de a támadó most mégis ezt olvassa a fejére.

A védő pedig akkor él vissza a bizonytalan helyzettel, amikor hamisan tagadja egy kimondatlan premisszája melletti elkötelezettségét. Mond valamit, amire a támadó visszakérdez: „akkor jól értem, ezzel azt is állítod, hogy...?” – és kimondja azt, amit a védő ugyan nem mondott ki, de abból, amit mondott, egyértelmű, hogy ténylegesen elkötelezte magát mellette. Ha ilyenkor a védő –mondjuk azért, mert ilyen vagy olyan okokból kényelmetlen lenne számára az adott premissza nyílt vállalása– tagadja, hogy tényleg elkötelezte volna magát a kérdéses premissza mellett, akkor ő az, aki tisztességtelenül jár el. A védő persze ilyenkor csaknem mindig arra hivatkozik, hogy de hát ő sohasem állított ilyet. Ez kétségtelenül igaz, hiszen épp egy kimondatlan premisszáról van szó, de tökéletesen érdektelen is, mert a kérdés nem az, hogy kimondta-e, hanem hogy az általa mondottak alapján joggal tulajdonítható-e neki az a bizonyos állítás.

Példák:
1.
„Béla otthon van, mert a kocsija ott áll a ház előtt.”
Ez egy következtetés. Abból, hogy a kocsi a ház előtt áll, arra következtetünk, hogy Béla otthon van. A konklúzió az, hogy „Béla otthon van”, a kimondott premissza pedig az, hogy „a kocsija ott áll a ház előtt”. (Másként is fogalmazhattunk volna, így: „Béla kocsija ott áll a ház előtt” tehát „Béla otthon van”. Ha előbb a premisszát mondjuk ki, akkor a konklúziót „tehát” vagy valami ezt helyettesítő kifejezés vezeti be; fordított esetben, ha a konklúzió áll elöl, akkor a premisszát „mert” vagy valami hasonló kifejezés vezeti be.) A hiányzó premissza ez lehet: „Béla ritkán megy el a kocsija nélkül.” Ez esetben azonban inkább úgy kellett volna fogalmaznunk, hogy Béla valószínűleg otthon van. Ha azonban tudjuk, hogy Béla mozgássérült, aki nem is tud a kocsija nélkül elmenni otthonról, akkor a sokkal erősebb „Béla sosem megy el a kocsija nélkül” premissza a megfelelő kiegészítés. Az az állítás azonban, hogy „Az emberek sosem mennek el a kocsijuk nélkül hazulról”, már nyilván nem tulajdonítható a beszélőnek, mert túl általános.
2.
Riporter beszélget egy szélsőjobboldali párt képviselőjével:
Kérdés: „De azért ugye nem minden bevándorló bűnöző?”
Válasz: „Nem hát, és mi sosem állítottunk ilyet. Sokan közülük tökéletesen alkalmazkodni tudtak az életformánkhoz.”

A kimondatlan premissza itt az, hogy aki alkalmazkodik az életformánkhoz, az nem bűnöző. Innen viszont már csak egy kis lépésre van az a következtetés, hogy aki viszont nem alkalmazkodik az életformánkhoz, az bűnöző.
3.
„Semmi kifogásom a homoszexuálisok ellen. Épp csak azt gondolom, hogy a beleegyezési korhatárt nem kellene lejjebb vinni a homoszexuális kapcsolatok esetében, mert különben fennáll a veszély, hogy több fiatal válik homoszexuálissá.”

A beszélő toleránsnak vallja magát az első mondatban, de ezt meghazudtolja a „veszély” szó használata a második mondatban. A kimondatlan premissza itt valami olyasmi lehet, hogy „A homoszexualitás olyasvalami, amit jobb elkerülni, ha lehet”. Nem valószínű, hogy a beszélő ugyanígy érvelne akkor is, ha heteroszexuális kapcsolatokról lenne szó. („A beleegyezési korhatárt nem kellene lejjebb vinni a heteroszexuális kapcsolatok esetében, mert különben fennáll a veszély, hogy több fiatal válik heteroszexuálissá.”)