Az álláspontot támadó fél nem tulajdoníthat hamisan olyan
kimondatlan premisszát a másik félnek, amely mellett az valójában
nem kötelezte el magát, fordítva pedig, az álláspontot védő
fél sem tagadhatja hamisan egy kimondatlan premisszája melletti
elkötelezettségét, ha valóban elkötelezte magát
mellette.
Lehetséges
szabálysértések:
1. Hamisan tagadja saját kimondatlan premisszáját (védő)
2. Hamisan az ellenfélnek tulajdonít egy kimondatlan premisszát
(támadó)
Tekintsük a következő példát:
1. A gyerekeknek is vannak bizonyos
jogai. Tehát Panninak és Bélának is vannak bizonyos
jogai.
Van-e valami, amit a beszélő itt nem mondott ki, de annak
alapján, amit mondott, mégis biztosra vehetünk? Persze: az, hogy
Panni és Béla gyerekek. Ahhoz, hogy a "tehát" után következő
állítás igaz legyen, szükség van erre az állításra is. Ha Panni és
Béla virágcserepek lennének vagy hegycsúcsok, akkor nyilván nem
lenne igaz, hogy vannak jogaik.
Egy másik példa:
2. A rákos betegek általában sokat
szenvednek, mielőtt meghalnak. Valószínűleg Lujza is
sokat szenvedett.
Mi az, amit a beszélő nem mondott ki, de mégis ott van
valamiképpen? Hogy szegény Lujza meghalt már, éspedig rákban.
Egy következtetés, ha még nem mondtam volna, legalább két
premisszából és egy konklúzióból áll, és a logikakönyvekben mindig
így találkozunk velük. Pl.:
1. premissza: Minden görög
halandó.
2. premissza: Szókratész
görög.
----------------------------------
konklúzió: Tehát Szókratész
halandó.
A való életben azonban ritkán fordul elő, hogy a beszélő
mindkét premisszáját kimondja: az egyik rendszerint kimondatlan
marad. Nem azért, mert slamposak vagyunk vagy mert el akarunk
hallgatni valamit (bár néha ez is előfordul), hanem mert az
egyik premissza általában olyan, hogy tényleg nincs szükség a
kimondására; vagy azért, mert magától értetődő
(„Minden görög halandó”), vagy pedig azért, mert a
kontextus, a körülmények ismeretében amúgy is tudjuk már, amit az a
premissza tartalmaz („Panni és Béla gyerekek”), tehát
mindkét esetben fölösleges pedánskodás lenne külön is
megfogalmazni.
A következtetéseknek pedig az a különös tulajdonságuk van, hogy a
három állítás (a két premissza meg a konklúzió) logikai
kapcsolatban áll egymással és így feltételezik egymást. Ha ismerjük
a két premisszát, akkor általában nincs szükség a konklúzió
megfogalmazására, mert az mintegy adódik a két premisszából, vagyis
mi magunk is le tudjuk vonni a következtetést. És a dolog fordítva
is működik (valamennyire): ha ismerjük egy következtetés
konklúzióját és az egyik premisszáját, akkor (rendszerint) ki
tudjuk következtetni a másik, hiányzó, kimondatlan
premisszát.
A fölösleges pedánskodás elkerülésén kívül lehet más oka is annak,
hogy a beszélő ránk bízza ezt a kiegészítő munkát. Lehet,
hogy azért nem mondja ki a konklúziót vagy az egyik premisszát,
mert úgy véli, hatékonyabb, ha mi vonjuk le a következtetést vagy
fogalmazzuk meg a hiányzó premisszát. A reklámok meggyőző
ereje igen gyakran épp abból fakad, hogy csak a következtetés
levonásához szükséges információkat közlik, de a következtetés
levonását már a reklám címzettjére bízzák: legyen meg neki az az
öröme, hogy magától jött rá, hogy a mi termékünk a legjobb vagy
hogy neki épp arra van szüksége. Ha ugyanis ő maga vonja le a
következtetést, akkor azt inkább a sajátjának érzi, mintha a
szájába rágták volna, tehát nagyobb a reklám meggyőző
ereje. A krimiírók –és általában a művészek– más
okból élnek ezzel az eszközzel: ha az olvasóra/nézőre bízzák a
kiegészítéseket, akkor ezzel aktivizálják a gondolkodását és így
jobban be tudják vonni a krimi –a műalkotás–
világába.
De előfordulhat az is, hogy azért bízzuk az
olvasóra/nézőre a kiegészítés munkáját, mert valamit nem
merünk vagy nem akarunk nyíltan kimondani. Előfordulhat, hogy
valamit csak sugalmazni szeretnénk, de el akarjuk kerülni azokat a
kellemetlenségeket, amelyek a sugalmazott állítás nyílt
kimondásával járnának. Például elég egyértelműen a célszemély
tudomására hozhatjuk, hogy szexuálisan kívánatosnak tartjuk
őt, és azt is egyértelművé tehetjük, hogy történetesen
zsebünkben van egy olyan lakás kulcsa, amely megfelelő
helyszíne lehetne egy kis rekreációs szexnek, de nem teszünk nyílt
ajánlatot, mert mondjuk félünk az esetleges visszautasítástól. Ha
csak sugalmazunk, akkor a címzettnek magának kell levonni a
következtetést, mi pedig fenntartjuk magunknak az arcvesztés
nélküli visszavonulás egérútját arra az esetre, ha az a bizonyos
konklúzió vagy premissza nem tetszene neki: de hát mi nem is
mondtuk azt!
A kimondatlan premisszákkal tehát az a helyzet, hogy ott is vannak
meg nincsenek is ott. Pontosabban úgy vannak ott, hogy közben
igazából nincsenek ott, másfelől viszont úgy nincsenek ott,
hogy valójában mégis ott vannak. Nincsenek ott, ha azt kérdezzük,
hogy ténylegesen kimondta-e őket a
beszélő, hiszen kimondatlan premisszák, tehát nyilván nem
mondta ki őket. De igenis ott vannak, ha azt kérdezzük, hogy
elkötelezte-e magát a beszélő mellettük,
hiszen kimondatlanul is az egyik premissza szerepét töltik be. Ha
tehát a beszélő valamit konklúzióként fogalmaz meg (pl. a
„tehát” szó elébiggyesztésével), akkor ezzel elismeri,
hogy olyasmit állított, ami legalább két premissza egyidejűleg
igaz voltát feltételezi, és bár ő ezek közül csak az egyiket
mondta ki, ezzel már elkötelezte magát a másik mellett is. Az
elkötelezettség itt azt jelenti, hogy adott esetben el kell
ismernie, hogy a konklúzió levonásához csakugyan szüksége van erre
a másik premisszára is. Vagyis ha a másik azt kérdezné, hogy
„ezt most úgy érted, hogy...”, akkor neki, ha az általa
mondottak alapján egyértelmű, hogy csakugyan úgy értette (vagy
a dolog nem érthető másként), igent kell mondania.
Nyilvánvaló, hogy ez a bizonytalanság, hogy valami nem lett ugyan
kimondva, de kimondatlanul is odaértendő, visszaélésekre adhat
alkalmat mindkét fél számára. Az a tény pedig, hogy nem mindig
egyértelmű, hogy pontosan hogyan is szólna a kimondatlan
premissza, ha kimondanánk, ugyancsak visszaélésekre adhat
alkalmat.
A támadó úgy élhet vissza a helyzettel, hogy olyan premisszát
tulajdonít a védőnek, amely mellett az igazából nem kötelezte
el magát. Ez a már ismert szalmabáb egy speciális esete. A
különbség a korábban megismert szalmabábbal szemben az, hogy ott a
védő álláspontját (vagyis a konklúziót) torzítja el a támadó
úgy, hogy az védhetetlen legyen (vagy legalábbis nehezebben
védhető, mint az eredeti álláspont), itt pedig a védő
egyik premisszáját torzítja el. Amikor rekonstruálja az érvelést,
akkor az eredeti kimondatlan premissza helyébe egy másikat
csempész, amelyik védhetetlen vagy hamis vagy valami más okból
vállalhatatlan. Olyasmit próbál tehát a védő szájába adni,
amit az nem csak hogy nem mondott –ez természetes, hiszen egy
kimondatlan premisszáról van szó–, de nem is következik az
általa mondottakból. Vagyis a védő igazából nem emellett a
premissza mellett kötelezte el magát, hanem egy másik mellett, de a
támadó most mégis ezt olvassa a fejére.
A védő pedig akkor él vissza a bizonytalan helyzettel, amikor
hamisan tagadja egy kimondatlan premisszája melletti
elkötelezettségét. Mond valamit, amire a támadó visszakérdez:
„akkor jól értem, ezzel azt is állítod, hogy...?”
– és kimondja azt, amit a védő ugyan nem mondott
ki, de abból, amit mondott, egyértelmű, hogy ténylegesen
elkötelezte magát mellette. Ha ilyenkor a védő –mondjuk
azért, mert ilyen vagy olyan okokból kényelmetlen lenne számára az
adott premissza nyílt vállalása– tagadja, hogy tényleg
elkötelezte volna magát a kérdéses premissza mellett, akkor ő
az, aki tisztességtelenül jár el. A védő persze ilyenkor
csaknem mindig arra hivatkozik, hogy de hát ő sohasem állított
ilyet. Ez kétségtelenül igaz, hiszen épp egy kimondatlan
premisszáról van szó, de tökéletesen érdektelen is, mert a kérdés
nem az, hogy kimondta-e, hanem hogy az általa mondottak alapján
joggal tulajdonítható-e neki az a bizonyos állítás.
Példák:
1.
„Béla otthon van, mert a kocsija
ott áll a ház előtt.”
Ez egy következtetés. Abból, hogy a kocsi a ház előtt áll,
arra következtetünk, hogy Béla otthon van. A konklúzió az, hogy
„Béla otthon van”, a kimondott premissza pedig az, hogy
„a kocsija ott áll a ház előtt”. (Másként is
fogalmazhattunk volna, így: „Béla kocsija ott áll a ház
előtt” tehát „Béla otthon van”. Ha
előbb a premisszát mondjuk ki, akkor a konklúziót
„tehát” vagy valami ezt helyettesítő kifejezés
vezeti be; fordított esetben, ha a konklúzió áll elöl, akkor a
premisszát „mert” vagy valami hasonló kifejezés vezeti
be.) A hiányzó premissza ez lehet: „Béla ritkán megy el a
kocsija nélkül.” Ez esetben azonban inkább úgy kellett volna
fogalmaznunk, hogy Béla valószínűleg otthon van. Ha
azonban tudjuk, hogy Béla mozgássérült, aki nem is tud a kocsija
nélkül elmenni otthonról, akkor a sokkal erősebb „Béla
sosem megy el a kocsija nélkül” premissza a megfelelő
kiegészítés. Az az állítás azonban, hogy „Az emberek sosem
mennek el a kocsijuk nélkül hazulról”, már nyilván nem
tulajdonítható a beszélőnek, mert túl általános.
2.
Riporter beszélget egy szélsőjobboldali párt
képviselőjével:
Kérdés: „De azért ugye nem
minden bevándorló bűnöző?”
Válasz: „Nem hát, és mi sosem
állítottunk ilyet. Sokan közülük tökéletesen alkalmazkodni tudtak
az életformánkhoz.”
A kimondatlan premissza itt az, hogy aki alkalmazkodik az
életformánkhoz, az nem bűnöző. Innen viszont már csak egy
kis lépésre van az a következtetés, hogy aki viszont nem
alkalmazkodik az életformánkhoz, az bűnöző.
3.
„Semmi kifogásom a
homoszexuálisok ellen. Épp csak azt gondolom, hogy a beleegyezési
korhatárt nem kellene lejjebb vinni a homoszexuális kapcsolatok
esetében, mert különben fennáll a veszély, hogy több fiatal válik
homoszexuálissá.”
A beszélő toleránsnak vallja magát az első mondatban, de
ezt meghazudtolja a „veszély” szó használata a második
mondatban. A kimondatlan premissza itt valami olyasmi lehet, hogy
„A homoszexualitás olyasvalami, amit jobb elkerülni, ha
lehet”. Nem valószínű, hogy a beszélő ugyanígy
érvelne akkor is, ha heteroszexuális kapcsolatokról lenne szó.
(„A beleegyezési korhatárt nem kellene lejjebb vinni a
heteroszexuális kapcsolatok esetében, mert különben fennáll a
veszély, hogy több fiatal válik heteroszexuálissá.”)